1070, Mystic Falls
„Should we tell them about Tatia?”

- Tudod, hogy szeretlek… de a fivéredet is szeretem. – nézett rám meleg, barna szemeivel, de hiába.
Összetörte a szívemet szavaival. Persze, tudtam, hogy szeret, hisz, ezt érzi egy ember, tudja a férfi, hogy mikor fontos egy nőnek. De mindez kevés volt, mert nem volt egyedül az enyém, s azzal is teljes mértékben tisztába voltam, hogy sosem lesz képes választani kettőnk közül.
Kezét finoman arcom két oldalára tette, hogy tekintetem végre ráfordítsam.
- El kell döntened, hogy ki az, aki kell neked. Én meg tettem, te képes vagy erre? – néztem rá végre hosszú idő után. Szomorúan pislogott fel rám.
- Sajnálom, Elijah. tudom, hogy ez fáj, de ne kérd, hogy válasszak…
Lehunytam szemem, s visszatartottam könnyeimet. Férfi vagyok, nem sírhatok. Így hát egyszerűen csak nagy levegőt vettem, még egy pillanatig élveztem meleg érintését arcomon, majd megfogtam, s elválasztottam magamtól. Egy lépést hátráltam, miközben újra ránéztem.
- Én is sajnálom, Tatia… - suttogtam, majd hátat fordítva neki elsétáltam.

Kinyitottam szemem, és a plafonra szegeztem pillantásom. Mély levegőt vettem, s próbáltam visszarángatni magam a jelenbe. Ki gondolná, hogy egy több mint ezer éves vámpírt hosszú élete során mindig ugyanazok az álmok gyötrik?! Nem mintha számítana, vagy jelentene bármit is. Ez már a múlt. Talán már annak sem lehet hívni azt, ami ilyen régen történt.
Aprót sóhajtottam, majd kikeltem az ágyból, s a fürdőszobai tükörhöz léptem. Megmostam arcom, s mélyen belebámultam arcomba.

1492, Anglia
„I do not believe in love, Katerina.”


- Hol van a rejtélyes lány, akiről már annyit meséltél? – kérdeztem Trefort kíváncsian.
Érdeklődve pillantottam körbe a benépesedett termen, miközben sejtelmem sem volt, hogy kit keresek. Éreztem, hogy itt van, bár nem tudnám megmondani, hogyan volt lehetséges ez, valahogy mégis… Kíváncsiságom tetőfogára hágott. Várakozó pillantást vetettem Treforra, mire sejtelmes mosollyal arcán bólintott, majd hátrafordulva kihúzta a tömegből az említett személyt.
- Üdvözlöm. – köszönt lágy, kissé bizalmatlan hangon.
Nem könnyű meglepni egy vámpírt, főleg, ha az illető már olyan idős, mint amennyire én vagyok, ám abban a pillanatban a csodálat és a döbbenet teljes egyvelege tűnt fel arcomon. Mintha csak Ő lett volna. Hagytam, hogy a nosztalgia kellemes érintése egy percig végigsimogasson lelkemen.
Nagyot nyelve rángattam vissza magamat a jelenbe, majd egy pislogás múlva már halvány, arisztokratikus mosoly terült el arcomon.
- Elnézést kérek, csak nagyon emlékeztet valamire. – mosolyogtam, majd finom csókot leheltem kezére.

Szomorú tekintet bámult vissza rám. Egy idő után megszokja az ember, hogy ugyanazt az arcot látja. Én több mint ezer éve ugyanazt a tükörképet látom. Néha elgondolkodom, mi lett volna, ha Esther sosem változtat minket át. Ha csak egy emberöltőnyi életem van, s ha ezt olyasvalaki mellett élhetem le, akit mindennél jobban szerettem.
Hogy ma is szeretem-e? Ezer év hosszú idő. Talán már csak az emlékébe vagyok szerelmes. Hogy időről időre újra látom őt, csak olykor egy önző, manipulatív nő képében, máskor pedig egy emberi, másokkal törődő lány alakjában. De ahogy Tatia, hogy Katherine, és Elena sem lesz képes igazán választani. Ez a Petrova vér igazi átka. Csak éppen én vagyok az, akin mindez lecsapódik.