Rettentően hosszú és fárasztó szünetem volt, már ha annak lehet nevezni a könyvek közt való téli álmot. Általában jól bírom a tanulást, most viszont szüntelenül elkalandoztak a gondolataim... míg végül azt vettem észre, hogy egy sorra se figyeltem oda, miközben órákig olvasgattam az unalmas, irritálóan zöld kiemelővel jelölt mondatokat.
Ennél nagyszerűbb felismerés nem létezik.
Közel két hete ki se tettem a lábamat a lakásból, a telefonom pedig sikeresen tropára ment, így még csak értesíteni se tudtam a két Stevensont, mi történt. Mert bizony, ez esetben a semmit nagyon bőven tudtam volna jellemezni. Gondoltam rá, hogy elkérem Sheila mobilját, hisz kívülről tudom a számukat, de valahogy mindig azután jutott eszembe, hogy drága nővérem elhúzta otthonról a csíkot. Bemutatom a szerencsémet, nagyon örvend a találkozásnak.
Ugyan első nap létére minden szünetet átbeszélgettünk Luce-szal, Kellannel még mindig nem futottam össze. Jó, valószínűleg nem aggódott, szóval nekem sincs miért, csak mégis bennem van a bűntudat hogy szó nélkül eltűntem. Mindenképp meglátogatom őket a délután folyamán, előtte viszont hazaviszek pár könyvet, ha már belefér az időmbe.
Gyors léptekkel haladok a lépcsőhöz, mikor egy kerülendő ismerősöm bukkan fel tíz lépésre tőlem. Akkora lendülettel guggolok le egy kisebb polc mögé, hogy fájdalmasan hatalmasat reccsen a térdem, épphogy meg tudok maradni egy helyben. Gond egy szál se, kitartó vagyok, csak rám ne találjon.
Megvárom míg félrenéz, veszek egy hatalmas levegőt és felfutok a lépcsőn. Viszonylag nyugodtan kezdem el keresni az olvasmányokat, végigböngészek egy sort, két sort, majd befordulnék a következőhöz, egyenes becsapódást mérve ezzel egy ismeretlen srácra. Vagy férfire? Fogalmam sincs, a magasság nem túl sokatmondó tényező, mást pedig egyenlőre nem igazán látok. Leszámítva az áldozatom felsővel fedett mellkasát, amit az imént fejeltem le végtelen profizmussal. Most komolyan: ennyire nem lehetek közveszélyes!
- Bocsánat, legközelebb jobban odafigyelek - motyogom automatikusan, a határozottság viszont rendesen kiveszett a hangomból.
Mielőtt hozzátenne még valamit, hátrébb lépek és sarkon fordulva elindulok... valamerre. Fogalmam sincs, csak menjek minél messzebb, ez nagyon kellemetlen volt.
Kell pár másodperc, hogy eljusson az agyamig, ki állt előttem, akkor viszont azonnal visszafordulok és Kellanhez lépek. Megölelném, meg szeretném ölelni, de ha ez lehetséges, még jobban ég a képem az előbbiek miatt.

words: 353 | notes: ♥

Hayley + Karina

Sosem voltam az a könyvmoly, aki minden olyan könyvet elolvasott, amit elsőre meglátott a polcon, és a borítója alapján, vagy netán a cím elolvasása után megállapította, hogy ő ezt igenis el fogja olvasni. Ettől függetlenül viszont szeretem az olyan történeteket, ami nem a nagy szerelemről, és a főhős élete értelmének a megtalálásáról szól. Inkább az olyanokat kedvelem, amik legalább egy kicsit nem hétköznapi témáról szólnak. Talán azért, mert ez a szerelem dolog nem sokszor ért még engem utol, vagy mert egyáltalán nem vagyok nyálas. Sőt, ellenzem ezt a dolgok. Mindig is utáltam, ha valakik mellettem élték ki magukat, gondolok itt azokra a tipikus így szeretlek - úgy szeretlek kapcsolatokra, a rózsaszín felhős szerelmekre. Ezek mellett a párocskák mellett sosem tudok megmaradni, vagy egy szúrós megjegyzéssel hagyom ott őket, vagy csak egy szimpla, ámbár látványos szemforgatással. A lényeg, hogy ne legyenek a közelemben, mert hánynom kell tőlük.
Persze Karolinával mi is ki szoktuk nyilvánítani a szeretetünket néha, de ez egyáltalán nem olyan, mint azok, akik egy nyilvános helyen falják fel egymást. Undor tölt el, ha ilyenre egyáltalán gondolok, és nagyon remélem, hogy én nem leszek ilyen, soha az életbe. Az én 'szőke hercegem fehér lovon' -ezt én sem gondoltam komolyan - még várat magára, de úgy gondolom, hogy én soha nem fogom ezt csinálni. Vagy ha igen, akkor megkérem Karolinát, hogy öljön meg. Nem tudnék a tudattal élni, hogy én is olyanná változtam, amit mindig is elítéltem.
Mystic Falls nem az az izgalmas város, mint amire számítottam, mindig van szabadidőm, és azt valahogy el is kell ütni. Így hát egyáltalán nem sietős léptekkel indulok meg a város csendes utcáin, néha-néha egy-egy kocsi halad el mellettem, a hűs szellő simogatja az arcom, a könyvtárt pedig ahogy megyek, egyre közelebb tudhatom magamhoz. A bejárathoz érve lazán lököm be az ajtót, a helységre telepedett csendet megtörve szólal meg egy viszonylag halk csengő, ami az érkezésemet jelenti. A könyvtáros csak egy halk 'jó napot' mormog az orra alatt, majd miután viszonoztam a köszönést, újra belefeledkezik a kezében tartott könyvbe.
A sorok között lépkedve már nem is tudom hanyadszor forgatom meg a szemem, a sok szerelmes könyv láttán. Hirtelen egy barna hajú, ismerős lány tűnik fel, igaz háttal van nekem, de annyira emlékeztet valakire. Azt hiszem még Lengyelországból ismerem. Közelebb lépkedek hozzá, és lágyan megérintem a vállát. -Czy ja cię znam? Ismerjük egymást?- felvont szemöldökkel, kíváncsian lesem a lányt, hogy megforduljon. Érdekes lenne pont itt összefutni valakivel, akit még a szülőországomban ismertem meg. De próba cseresznye, vagy mi...