» Folyosók Pént. Jan. 09, 2015 1:05 am by Damon Salvatore
» Udvar Pént. Jan. 09, 2015 1:05 am by Damon Salvatore
Word Count
how much did you write?
Credit
we deserve a little more respect.
A kódokat és az oldal külsejét Katherine Pierce-nek köszönhetjük, aki nélkül nem lehetnénk ilyen szépek. Sokat dolgozott a kinézeten, így nem örülnénk, ha a kódokat máshol látnánk! Ha segítségre szorultok, inkább szóljatok, s ha tudunk, segítünk. A gyönyörű képek, gifek Damon Salvatore keze munkáját dicsérik, aki szintén sok időt töltött ezek megszerkesztésével, nem szeretnénk máshol látni őket. Valamint külön köszönettel tartozunk a csodálatos Elena Gilbert-nek a meseszép fejlécünkért, amivel rengeteget dolgozott. A leírások (világleírás, fajleírás, sorozatbeli és canon karakterek leírása) a Staff tollából fakadnak, nem szeretnénk ezeket máshol látni.
Egy rideg nevetés szaladt ki a számon, és fejemet ingatva követtem a lány pillantását az elszürkült holtest irányába. Nem jelentett sokat, hogy egy újabb vérszívót távolítottam el a Föld színéről, de most még csak rosszul sem cselekedtem, hiszen megmentettem egy emberi életet. Elönthetne a büszkeség, dagadhatna tőle minden egyes porcikám, de természetesnek veszem, és most először ez... nem a legjobbat jelenti. A bátyám élettelen tekintetét láttam magam előtt, mozdulatlan, vérben fürdő testét, és belém mart egy furcsa érzés, a fájdalom egy felfokozott érzése. Arcom eltorzult, ajkaim elnyíltak, és éreztem, hogy folyadék után sóvárogva kiszáradtak, ezért megnyaltam a szám, majd utána fogaim mélyesztettem a halvány rózsaszín húsba, hogy elfojtsak egy panaszost nyögést az emlékekre mintegy válaszképp. Nem akartam a halálára gondolni, hogy miként váltottam ki az átkot, és lett belőlem egy szörnyeteg. Arra különösen nem akartam gondolni, hogy jutottam odáig, hogy ezt még élvezzem is magamban. A lány értetlen tekintete láttán csak elmosolyodok, ajkaim széle alig mozdul, zsibbadtan tiltakoznak minden mozdulat ellen, különösen a beszédet akarják megakadályozni, és néhány pillanatig engedelmeskedek is kérésüknek. Várom, hogy eljusson újdonsült ismerősöm agyáig, mit is mondtam, válaszára pedig karba font kézzel vártam, szemöldökeim kíváncsian vontam fel, és még mindig az új felfedezésemtől fellelkesülve pislogtam rá, mintha a korábbi érzelemhullám nem söpört volna végig rajtam. -Nézd, csak annyit kell tudnod, hogy egy vámpír volt az illető. - tekintetemmel a holtest felé lövelltem egy pillantást, és undorodva felhorkantam. Aztán vállat vonva néztem vissza inkább a sötét hajú idegenre, a véres részleteket még nem akartam az orrára kötni, sokkal jobban érdekel, hogy ő mit tud a fajtájáról, a fajtánkról. Normális esetben lazán elsétáltam volna, magyarázatot sem adva neki, végtére is az, hogy tud a vámpírokról, nem az én problémám, küzdjön meg vele maga. De a vérfarkasokról való tudása... igenis rám tartozott, és egy hülye késztetést éreztem rá, hogy segítsek neki. Még csak át sem élte az első átváltozását, és ha tud róla, a paranoia miatt sokkal előbb következhet be egy nem várt tragédia, mintha nem tudott volna róla. Jessica jutott eszembe, és átkoztam magam, amiért nem taszítottam még el magamtól. Egyrészt megóvhatnám a nővéremet, ha nem lenne a közelembe, másrészt nem foglalkoznék ártatlan és felettébb tudatlan kislányokkal. - Ezt nem értem, ne haragudj! A nővéred végig tudott róla, és neked csak most mondta el? Megérteném, ha nem tudnál róla egyáltalán, azt mondanám, meg akart védeni, és azért hallgatott róla. De annak nincs értelme, hogy egészen idáig nem mondott semmit. Akkor most miért mondta el? - értetlenül meredtem rá, nem tudtam összeilleszteni életének darabkáit, mintha nem látnám a puzzle dobozán lévő képet, és vakon próbálnám összeilleszteni a részleteket. - De várj, hogy érted, hogy... "olyasmi"? - még inkább összezavart, nemhogy válaszokat kaptam volna, feltűnt, hogy a szavaiban volt némi rejtély. Mintha direkt bosszantani akarna azzal, hogy nem árul el mindent. Nem mintha eddig türelmes lettem volna vele, észrevehette volna, hogy nem arról vagyok híres. Csak térjen a lényegre, ne köntörfalazzon, és mindenki rendben lesz, ő is, nem fogom kitekerni a csinos kis nyakát. - Oké, Nathalia.. - pislogtam rá idegesen, végtére is sarokba szorított a kis bestia. - Mint már mondtam, egy vámpír volt. A legegyszerűbb, ha azt mondom, mivel ősi ellenségek vagyunk, azt diktálják az ösztöneim, hogy öljem meg őket. De ez talán így túlzás. Nem a régi legendák miatt érzek így. Ez mind bennem van. A gyilkolási ösztön. Ha nem vámpírokat ölnék, talán a halandókat tizedelném, vagy a saját fajtám irtanám. Ami azt illeti, a kis barátunk - rúgok bele az élettelen, szürke testbe - meg akart ölni téged. Fiatal volt még, és a véredre fájt a foga! - vállat vonok, mintha csak az időjárásról társalognánk, vagy azt mesélném el neki, honnan jöttem. Végtére is ez elég közel állt ehhez a válaszhoz. Azt mondtam el neki, ki vagyok, éppen csak röviden megfogalmazva, tömören adtam mindezt a tudtára. S hogy mit kezd vele, teljes mértékben rábíztam.
Ziláltan kapkodtam a levegőt, fogalmam sem volt, mit kellene reagálnom. A földön fekvő, szürke, repedezett bőrű testet bámultam, egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Egyszerre döbbentett meg és szörnyedtem el a látványon. Rengeteg kérdés kavargott a fejemben, és képtelen voltam rájuk magamtól válaszolni. Az ájulás szélén táncoltam, de azok után, amit Cornelia mutatott, nem mondom, hogy nem voltam meglepve, de hihetőbb volt, mintha teljesen kívülállóként néztem volna végig, úgy, hogy nem tudok semmit a természetfelettiekről. A lány teljesen nyugodtan kacarászik csúnyán megfogalmazott kérdésemen, ráadásul olyan hátborzongató hangon, hogy esküszöm egy pillanatra ledermedtem. Nem értem, mi olyan vicces ebben. Lehet, hogy ő már elég jártas ebben az egészben, és a szeme se rebben, ha ki kell nyírni valakit, aki csöppet sem átlagos, de nekem ez nem csak ennyi. Ennél sokkal ijesztőbb. Megrémít, hogy mennyire félek az egésztől. Tudom, hogy az évek során az érzelmeim kimutatását lecsökkentettem a minimumra, és nem mindig látszik, hogy ki vagyok akadva, de ez már nekem is sok. Az isten szerelmére, most öltek meg valakit a szemem láttára! Pár hosszú pillanatig elkomolyodik, és erősen gondolkodik, miközben engem néz. Most miért néz így rám? Kérdőn vonom fel egyik szemöldököm, minél előbb azt akarom, hogy befejezze a bámulást, de ehelyett csak káromkodik, és vigyorog, mint aki most tudta meg, hogy nyert az ötösön. Semmit nem értettem, csak értetlenül pislogtam a lányra, aki tulajdonképpen megmentette az életem. - Mi van? – csodásan megfogalmazott kérdésem hirtelen csúszott ki a számon, és kezdtem totálisan elveszteni a fonalat. Szabadulni akartam innen minél hamarabb, de nem mehettem el válaszok nélkül. Tudnom kell, mi folyik itt. Akár kiakadok, akár nem. Kérdése hirtelen jön, olyan hirtelen, hogy pár pillanatig csak meghökkenve nézek rá. Meglepő, hogy nem kertel, csak megkérdezi, amit komolyan tudni akar. Pár pillanat erejéig még emésztgettem a kérdést, majd végül megszólaltam. - Tudok, de nem olyan rég óta, és nem is sokat. Például fogalmam sincs, hogy mi volt ez itt az előbb. – magyarázatot követelő arckifejezéssel pillantok először a földön elfekvő testre, aztán rá, majd folytatom. – Tudom. Vagyis sejtettem. Hosszú történet. A lényeg, hogy a nővérem is az… izé, olyasmi. – bizonytalanul ejtettem ki a szavakat a számon, nem akartam untatni az élettörténetemmel, inkább a lényegre törekedtem, ha már ennyire kíváncsi. A fejembe újra befurakodik Corni, és az, amit mutatott. Nehezemre esik elfogadni, hogy ilyen is létezik, viszont tudom, hogy nem lehetetlen, és megteszek mindent annak érdekében, hogy ne őrüljek meg. Ami valljuk be, ezek után nem lenne váratlan. - Nathalia vagyok. – halkan válaszolok, mintha félnék, hogy valaki meghall. Újra és újra megismétlődik az előző jelenet a fejemben, és úgy érzem, nem bírom tovább magamban tartani a kérdéseimet. - Ki volt ez? Mit akart tőlem? Miért ölted meg? – gyorsan elhadartam neki a legfontosabbakat, majd idegesen vártam, hogy válaszoljon. Pattanásig feszültek az idegeim, de tudtam, hogy elfogadható választ fogok kapni tőle. Hisz eddig nem úgy néz ki, hogy sokat húzza az időt. A lényegre tör, ami most számomra jót jelent.
Nem igazán gondoltam bele, mit fog szólni a lány, milyen reakciót vált ki belőle a vámpír jelenléte, és az, hogy halott lesz. Talán hülyeségnek tűnhet, hogy ennyire biztos vagyok magamban, és nem kételkedek a harci képességeimben, és az erőmben, no meg a tapasztalatokban, de ez az egyetlen esélyem, hogy túléljem. Ha egy pillanatra is lecövekelnék, és átgondolnám a tetteim, már rég a föld alatt rothadna a testem. De így, hogy bízok magamban, rengeteg harcot túléltem már. Ez a vámpír pedig nem csak rossz emberrel kezdett ki, de kezdő is, talán egy éve változhatott át, ha jól saccolom, nem tapasztalt, ostoba, a vérszomj hajtja, talán azzal sem volt tisztában, hogy mi vagyok én. Nekünk sokkal egyszerűbb, megérezzük, ha egy vámpír van a közelben, tudjuk, mi ő, az ösztöneink megsúgják, ha elég tapasztaltak vagyunk. De egy vámpír... még ha pár száz év van a háta mögött, akkor sem lehet biztos a dolgában. Véleményem szerint, ki lehet tanulni, apró kis dolgokból rájöhet, hogy vérfarkas az illető, de ez nem megy csettintésre. Nekünk sem, de egyszerűbb a dolgunk, az már biztos. Ironikus, hiszen emberként, s telihold nélkül kevésbé élesek az érzékszerveink, míg nekik mindvégig azok, mégis mi igazodunk ki jobban a természetfeletti világban. Nem mintha rosszat akarnék a vérszívóknak, de legszívesebben kiröhögném őket a szerencsétlenségük miatt. Ahogy ez a vámpír is... megmosolyogtat, ahogy meghökken, és szürkére vált a teste, melyen kisebb repedés szerű, kidudorodó erek jelennek meg. Vidáman fordulok a lány felé, akit sikeresen megmentettem, hála a képességeimnek, és nem igazán gondolok bele, hogy mi zajlott le az imént. Nekem ez... természetes, és a furcsa az, hogy ő meghökken ezen. Káromkodik, és felnevetek a kérdésén, vidám, és sötét kacajjal, amit kevesen tudnának leutánozni. Aztán... ledöbbenek, és komolyan, oldalra döntött fejjel vizsgálom végig a lányt. A levegőbe szagolok, az érzékszerveim próbálom kiélesíteni, rájuk támaszkodom teljes mértékben, és próbálok a megérzéseimre, az ösztöneimre hallgatni. Miért érzem azt, hogy hasonló hozzám? Liam egyszer azt mesélte, a farkasok képesek felismerni egymást. A tantusz leesik, hatalmasat koppan, csodálom, hogy a lány nem hallja. - Baszki, te jó ég! - felvonom a szemöldököm, és vigyorgok, mint egy dilis, de úgy is érzem magam. Olyan, mint én. Nem jellemileg, nyilvánvalóan, az ő lelkét nem emésztette fel a sötétség, és nem egy gyilkos, ez szabad szemmel látható. De fajilag, nagy valószínűséggel hasonló hozzám. A vámpírokat fel tudom ismerni, de egy farkas... az már nehezebb dió, főleg, ha az még fiatal, vagy nem váltotta ki az átkot. Újra a levegőbe szagolok, de nem érzek semmit, így arra gondolok, ember. De valami mégis azt súgja, hogy több. Egy ember, akiben lappang valami plusz, egy csipetnyi varázs. Egy ember, akiben ott lapul a farkas gén.
Ingatom a fejem, és fintorgok. Hát, ez nem lesz egyszerű.. Nagy levegőt véve figyelem, ahogy a hajába túr, és ő is levegőért kap, csakhogy nem egyszer, többször megismétli a folyamatot, és csaknem reszket. Látom, hogy rémült és ideges, össze van zavarodva. Ajaj. - Tudsz bármit is a természetfeletti világról? Csak mert, lehet hülyének fogsz nézni, és az se kizárt, hogy nincs igazam, de szerintem te egy vérfarkas vagy. Legalábbis... khm, a közeljövőben az leszel! - vállat vonok, közben tenyereim felfelé fordítva tárom szét a karjaim enyhén, és kíváncsi képpel meredek rá. Nem szeretek tévedni, de kalapkabát, belecsapok a lecsóba, és kiderül, mi a hézag. Nem kerülgetem a forró kását, a közepébe vágok, így több jó sülhet ki belőle, mint rossz, bár a lány nem lesz nyugodtabb, ha minden kiderül, és tisztázzuk a korábbiakat, de nem vagyok bébiszitter, ő sem gyerek már, és amúgy sincsenek anyai ösztöneim, nem veszek senkit a szárnyam alá, így nem fogom megkímélni. Ha ki is akad, az sem számít, felőlem a földhöz is vághatja magát, vízbe is fúlhat, de meg fogja tudni az igazat, mert én azt mondom. - Mi a neved? - fonom egymásba a karjaimat melleim alatt, és próbálok egy kis kedvességet magamra erőltetni, de homlokom ráncokba szalad, hangszínem rideg, és távolságtartó vagyok vele, egyszóval - vagyis ha pontos akarok lenni, ez nem teljesen igaz - hozom a formám.
words: 664 music: i follow rivers notes: áháhá, imádlak, te lökött tyúk!
Mi a franc történik itt? Mi folyik körülöttem? A gondolattal, hogy vérfarkas vagyok, már kezdek megbirkózni, igaz, még mindig nem tökéletes, de dolgozom rajta, viszont... ez vajon mi a frász lehet? Ha valaki kitalálja, hogy nem csak vérfarkasok vannak a világon, én esküszöm, hogy... nem tudom mit fogok csinálni. Az biztos, hogy rettenetesen ki fogok akadni. Talán hisztirohamom lesz. De mit ér majd ez? Semmit. Semmit nem fogok megoldani a nyafogásommal. Meg ne moccanj. Nathalia, meg ne moccanj! Teljesen be vagyok szarva. Remeg a lábam, a kezem, és próbálok nem mozogni, de... úristen, mindjárt összeesek. A következő pillanatban egy ijesztő alak tornyosul felém, a hajamnál fogva húzna magához közelebb. Az arca... fekete erek 'díszelegnek' rajta, az egész szeme piros, és a szemfogai... nem. Az nem lehet. Mi a franc fog még kiderülni erről a városról? Valami miatt elenged... Basszus, ennek egy karó áll ki a mellkasából! Mi a...? Ez miért vigyorog? És... miért nem hal már meg? A lány, aki valószínűleg sokkal, de sokkal tájékozottabb mint én, a férfi előtt terem, majd a karót megmozdítja, az ijesztő hímegyed pedig... beszürkül? Ezt hogy? Döbbenten nézem a földön elterülő testet. Mindenem remeg, és kimondhatatlanul rettegek. Valaki ezt magyarázza el nekem, itt és most! - Mi a fasz volt ez? - nem sűrűn káromkodok, de ez... kihúzta a gyufát nálam, nagyon. Magyarázatot szeretnék. Annyi minden van a fejemben. Megválaszolatlan kérdések, amikre most ez a lány fog válaszokat adni, akár szeretné, akár nem. Lazán a vállamba bokszol, mire összerezzenek, és hitetlenül nézek rá. - Mi a...? Neked ez mindennapi? Mert nekem rohadtul nem. Szóval ne csinálj úgy, mintha minden rendben lenne, hanem szépen magyarázd el, hogy mi volt ez az egész, mert irtóra ki vagyok akadva. - szavaim indulatosak, és ideges vagyok, nem is kicsit. Ha lehetne, valamit már biztos földhöz vágtam volna, de sajnos a tóparton semmi dobálható cuccal nem találkoztam. Pedig lehet, hogy az egy kicsit lenyugtatna... Idegesen túrok bele hullámos hajamba, nagyokat lélegzek, hogy csökkenjen egy kicsit az adrenalinszintem, ami az egekben van most, körülbelül. Nem tudom mi lesz most... Talán kéne keresni magamnak valami dilidokit, mert félő, hogy a végén még tönkremegy az idegrendszerem.
» words: kevés « || »music: --- « || » notes: Későn, ezért bocsi, és rossz, ezért is bocsi, de azért... «
Nem vagyok egy hős típus, én vagyok az a lány, aki átváltozása után vámpírokra kezdett vadászni, aki gondolkodás nélkül döfi át egy-egy lény szívén a karót. A halandók élete sem fontos nekem, hiszen vérszívók nélkül őket ölném a kontrollálatlan ölési vágy miatt. Így aztán, inkább elkerülöm a zűrös helyzeteket, nem játszom életmentőt, mert a végén még nagy szarba keverednék, a halál pedig... még várasson meg kicsit, s ne ragadjon el ilyen fiatalon, mikor még rengeteg dolgot meg akarok tenni. Az első a listán rögtön az, hogy több piócát végezzek ki. Igazság szerint, nem mondhatom el magamról, hogy gyűlölném őket, vagy undorodnék tőlük. De mivel őket gyilkolom le... Nem fogom magam hozzájuk hasonlítani, bár megtehetném. Ráadásul igen könnyen, hiszen legtöbbjüket - csak úgy, mint engem -, a gyilkolás hajtja. Furcsa belegondolni, milyen lennék vámpírként, márpedig sokszor megfordult már ez a fejemben. Erősebb lenne ez a sötét szükséglet? Nehezebben birkóznék meg vele, vagy csak azonosulna a vérszomjjal? Azt hiszem, ezen kár agyalni, hiszen sosem következik be. Valahogy örömmel tölt el, mert nem csak a mostani életem veszíteném el, nyilvánvalóan önmagam is, a társammal együtt. Fájdalmas belegondolni is, hogy Liam megutálna, és meg akarna ölni. Akkor is, ha a testi kapcsolaton és a vadászaton kívül csak a megszokás köt hozzá. Mindenesetre, vele töltöm a legtöbb időt, még az egyetlen élő rokonomnál, Jessicánál is többet vagyok vele. S most, hogy nincs a városban, valamivel le kell kötnöm magam, még inkább, mint mikor itt van.
Segítenem kell a lánynak, nem azért, mert érdekel, hidegen hagy a félelme, köztünk szólva ez kissé megrémít, hiszen régi önmagam vele együtt reszketne, és mindenképpen azon lenne, hogy kihúzza őt a bajból. Most meg csak állok előtte, és az egyetlen, amire gondolni tudok, az, hogy végre átdöfhessek egy karót a vámpír mellkasán. - Maradj itt! Ne félj. Megoldom a problémád, csak ne moccanj, különben mind a ketten rácseszünk! - néztem mélyen a szemeibe, és mikor megbizonyosodtam róla, hogy megértette, ellépek tőle, és megállok az ösvény elején, ami az erdőbe vezet a vízparttól. Újabb fuvallat csap meg, az arcomba fújja a hajamat, amit nagy bosszankodva tűrök a fülem mögé, és fújtatva lépek egyet előre. Hirtelen hátat fordítok, és szembe találom magam egy sötét hajú, kék szemű fickóval, aki az arcomba vigyorog, kivillantva hegyes szemfogait, arca elváltozik, és látom rajta, hogy a parton ácsorgó lány felé fogja vetni magát a következő pillanatban, de én ezt nem szándékozom hagyni. Előrántom a karót az övemre szerelt tartóból, de így sem vagyok elég gyors, a lány mellett terem, és megmarkolja a haját, én pedig pont ebben a pillanatban hajítom előre a karót, ami a mellkasába fúródik. A vámpír elengedi a lányt, és vigyorogva néz a szíve alatti karóra, felsóhajt, és nevet, és én rögtön tudom, hogy egy kezdővel van dolgom, hiszen alábecsül, túl hosszan mered a fegyverre, és mire újból rám pillantana, már mögötte állok, és a karót mélyebbre döföm, ezúttal egyenesen a szívébe. Talált, süllyedt! Nemsokára az utóbbi is be fog következni... A fickó összerogy, egész teste elszürkül, és én bűbájosan mosolygok a szőke lányra. - Látod? Mondtam, hogy megoldom! - bokszolok a vállába finoman, és elfújok egy arcomba hulló tincset, aztán csípőre teszem a kezem, és a hullát bámulom. Máris jobban érzem magam!
words: 525 music: i follow rivers notes: szar lett, de nem húzhattam tovább..
Az életem fenekestől felfordul, mióta ebbe a városba jöttem. Kiderült, hogy van egy testvérem. Ez egymagában már elég sok, mert mindig is azt hittem, hogy egyke vagyok. Bár, miután kiderült, hogy örökbe fogadtak, tudhattam volna, hogy bármi megtörténhet. Ki tudja, lehet, hogy legközelebb az anyámmal vagy az apámmal fogok összefutni. Bár kétlem, hogy felismerném őket, és biztos, hogy nem az lenne az első dolgom, hogy boldogan a nyakukba ugranék... És az, hogy farkasgén van bennem? Száz százalék, hogy nem hittem volna el, ha Cornelia nem mutatja meg, ahogy átváltozik. Komolyan rossz volt nézni, eleve nem bírom, ha másnak a fájdalmát kell néznem. De még hallgatni a csontok roppanását... Ez az egész olyan lehetetlennek tűnik nekem. Mármint... én sosem gondolkodtam azon, hogy vajon vannak-e körülöttem természetfeletti lények. Legfeljebb kiskoromban, de arra meg már nem emlékszem. És most, hogy egy perc alatt belecsöppentem ebbe az egészbe... hihetetlen. Nem tudom elhinni, egyszerűen képtelen vagyok rá. Egyre csak az visszhangzik a fejemben: Vérfarkas vagyok Nathalia és ha rokonok vagyunk… te is az vagy. Cornelia szavai még mindig felkavaróan hatnak rám, ahogyan visszaemlékszek. Nem tudom mit gondoljak erről az egészről. Ez most jó számomra, vagy nem? Mert az oké, hogy erősebb vagyok, meg jobbak a reflexeim, vagy mi... De ha jól láttam, akkor elég fájdalmas átváltozni, ráadásul minden teliholdkor. Mert ezt is megosztotta velem Cornelia. Egyre jobban arra húz a szívem, hogy bárcsak ne lenne ez az egész. Bárcsak ne én lennék az, akivel ez történik. Elég gond nekem az, hogy rájöttem, hogy örökbe fogadtak, és van egy testvérem. Erre még jön ez is... A barlangot elhagyva - ahol Cornelia átváltozott - egyre jobban lepik el az agyam ilyesmi gondolatok. És sehogy sem tudok szabadulni tőlük. Egy világnak a terhét érzem a vállamon, mert ez jóval több, mint ami szokott lenni egy átlag embernek. Átlag ember? Mit akarok én? Jelen esetben örülök, hogy nem kaptam szívrohamot, és nem végeztem egy diliházban. Még... elvégre, bármi megtörténhet. Most már csak ennyit tudok mondani. Hirtelen egy suhanást hallok a hátam mögül, mire villámgyorsan hátrafordulok, de semmit nem látok. Majd újra megüti a fülem egy ugyanolyan hang, de mire megfordulok, megint semmi. Egyre jobban kezdek berezelni, egyre gyorsabban szedem a lábam, de úgy érzem ez mégsem elég, az a valami, ami mögöttem van, el fog kapni. Sűrűn kapkodom a levegőt, teljesen be vagyok ijedve. De mi lehet ez? Ami ilyen gyorsan mozog? Még sosem láttam ennyire gyorsnak semmit... Egy lány bukkan fel előttem, mire lelassítok, és megállok előtte, de a tekintetemen még mindig látszik, hogy nagyon félek valamitől. De talán ő tud segíteni... -Ott... Van valami odabent. Követ engem, de nem látom. Mit tegyek?- meresztek rá hatalmas, ijedt szemeket, hangom halk, és remeg. Ujjammal a mögöttem lévő erdős részre mutatok. Most látom, hogy hová érkeztem a nagy ijedelemben. Egy csendes tópart tárul a szemeim elé, de most nincs időm ezzel foglalkozni. Meg kell tudnom ki az, aki követett, és mit akar tőlem...
» words: 477 « || »music: Save the world « || » notes: Bocsi a késésért. :$ «
Minden olyan zavaros körülöttem. Nem öltem vámpírt a napokban, ennek tudom be mindazt, ami belülről akar felemészteni. Szorongás. Feszültség. És egy adag adag paranoiát is hozzácsaphatunk, ugyanis amióta eljöttem otthonról, folytonos kényszert érzek, hogy a hátam mögé pillantassak minden második percben. Mintha követnének, pedig meg vagyok róla győződve, nincs itt senki rajtam kívül. Talán az erdei állatok sokasága űz velem tréfát, vagy csupán az elmém játszadozik velem. Nem először fordulna elő. Amióta felfedeztem magamban a vágyat, hogy öljek, egy hétig sem igazán bírom ki anélkül, hogy végeznék egy vérszívóval. Muszáj ölnöm. Bombáztak már olyan kérdéssel, mint; miért nem próbálom leküzdeni, vagy épp; miért nem kérek segítséget, de... az igazság az, hogy nem akarok tenni ez ellen. Élvezem, hogy karót döfhetek a pokolfajzatok szívébe, tetszik a vér látványa, és a tudat, hogy képes vagyok olyan dolgokra, amikre mások nem. Szeretem azt, aki vagyok, úgy ahogy vagyok, nem kívánok változtatni az életemen. Gondolatmenetemet egy újabb nesz zavarja meg, és immáron teljes mértékben biztos vagyok benne, van itt valaki, s nem csak én vagyok az erdőben. Kiérek a fák közül, közben végig a hátam mögé pillantgatok, későn veszem észre a vizet, kis híján bele is sétálok a tóba. Sikerül időben lefékeznem, és rögtön hátat is fordítok a lágy hullámoknak, egyenesen az ösvény felé bámulok, ahonnan az imént léptem ki. Reméltem, hogy belebotlok egy vámpírba, nem csak szimpla fej-kiszellőztetés céljából kerekedtem fel egy túrára, s az a természetbarát típus sem vagyok, aki minden ok nélkül ilyenekre vetemedik. Egyszerűen nem bírom elviselni a semmittevést, hosszabb ideig legalábbis nem, mindig oka van a tetteimnek. Talán nem is tévedtem akkorát. Fülelek, még a levegőbe is szimatolok, bár a víz algás szagán kívül nem sok mindent érzek. Francba a tompa emberi érzékszervekkel!
Ám az újabb zajt még így is meghallom. Sürgető léptek az avaron, reccsenő gally, hangos lélegzetvételek.. És egy lány, aki szinte rohan ki a fák közül. Eltátom a szám, és úgy bámulok rá, mintha egy űrlény jelent volna meg előttem. De nem ő az egyetlen, aki zajt csap. Halk, suhogó hang hallatszik az erdőből, s ha nem lennék tisztában vele, hogy ebben a városban nyüzsögnek a vérszopók, azt hinném feltámadt a szél, és a szőke, napbarnított bőrű lány a diliházból szökött meg. Kissé rémülten meredek rá, nem akarom felfedni a kilétem előtte, de a vámpírt nem hagyhatom futni. - Minden oké veled? - teszem fel az ostobának tűnő kérdést ideges, fojtott hangon. A válasz egyértelmű, de tudnom kell, milyen állapotban van, miként kezeli a gyilkos hajszát. Senkinek nem hiányzik, hogy szétkürtölje, mi történt vele, és tudnom kell, magára hagyhatom-e, míg végzek az üldözőjével. Ezt nem vehetem félvállról. Nem mintha egy ember élete olyan nagyon számítana nekem, de ha arról van szó, egy vámpír vagy egy ember életét helyezem előbbre... nyilvánvalóan a hozzám közelebb álló fajt részesítem előnyben.
- Rendben, e ha bármiben kell segítség akkor bátran szólj, az itteni emberek öhm... hogy is mondjam. Elég annyi tudnod, hogy eléggé maguknak valók.- feleltem nevetve. El voltam fordulva, de éreztem, illetve hallottam, hogy Cher hátrál pár lépést - nagyszerű, látta az arcomat... - és el esik egy kőben és attól jobban el kezd vérezni. Már csak ez kellett... amint hallottam, hogy puffan egyet rögtön oda rohanok és segítek neki fel állni. A keze vérzett - biztos az esés miatt - és hozzá értem. A számhoz emeltem a kezemet és be szívtam a vér illatát. Az arcom ismét el változott, de nem érdekelt. El mosolyogtam azon ahogy könyörögni kezd. Imádtam az ilyeneket, azt hiszik, hogy egy csöppnyi kis esélyük is van ellenem. - Ugyan már, hisz ember vagy és épp most tálaltad fel magadat nekem. Túl csábító e dolog, hogy hagyjalak el menni.- feleltem gúnyosan és közelebb léptem még egy csöppet a lányhoz. Kerek három napja nem táplálkoztam úgy, hogy itt volt az ideje! - Tudod, egy ideje nem ittam emberi vért. Te itt vagy. Vérzel. Bocsáss meg, de túl csábító a lehetőség, hogy ki hadjam. Szóval...tudod mit? Azt csinálsz amit akarsz, de azt hiszem, hogy én ma jól fogok lakni.- feleltem gúnyosan nevetve majd ki növesztettem a szemfogamat. Oda léptem teljesen Cher mellé, a kezemmel megragadtam az ő kezét, a számhoz emeltem és bele haraptam. Oh, istenem! Már kezdtem el felejteni, hogy milyen mennyei íze van az ember vérnek. Kortyoltam belőle párat és egy kicsikét kíváncsi is voltam Cher reagálására, hisz tutira nem hagyja ennyiben a dolgokat. De nem kell nagyon félnem, hisz ő egy átlagos mennyei áldozat ember és fa darabot sem látok a közelben szóval maradandó kárt nem tud okozni. Iszok még pár kortyot és elengedem a kezét. Nem akartam csont szárazra kiszívni, mert jó ember, de el könyveltem magamnak valamit: Chert örökre megutáltattam magammal. Tudtam, hogy van benne valami, tudtam, hogy valami természetfeletti, de egyszerűen nem jöttem rá, hogy micsoda. De van valami érzésem, hogy nemsokára megfogom tudni! Hátráltam pár lépést és vártam a következő reakcióját.
~ words: 339 ~ note: Nah, most már nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit hozunk ebből ki Szerintem írsz egy reagot arra válaszolok és zárom is a játékot Vagy majd meglátjuk, hogy hogyan alakulnak a dolgok. Nagyon szeretlek
Vendég
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vendég
Tárgy: Re: Tópart Csüt. Márc. 28, 2013 6:24 pm
Kimberly & Cher
Jól esett az, hogy azt mondta, segít beilleszkedni. De a sok költözés során megtanultam azt, hogy idővel mindenki befogad és barátkozni fognak velem, rájönnek, hogy én nem csak egy átutazó, vagy valami hasonló vagyok, hanem attól kezdve én is ott lakok, részese vagyok a város mindennapjainak és valószínűleg nem csak egy kis ideig fogok ott tartózkodni. Bár ez sosem így volt, fél, jobb esetben egy évet voltam egy városban, utána mindig költözni kellett. Nagyon, nagyon utáltam a költözést, mai napig rühellem a sok dobozt, tulajdonképpen nincs az életemben egy olyan város, vagy hely, amit igazán az otthonomnak tartok Londonon kívül. Ott nőttem fel, ott töltöttem a legtöbb időt és onnan vannak a legjobb emlékeim. De nem fogadhattam el Kimberly ajánlatát. Egyrészt azért, mert nem tudom, hogy mi ő, másrészt pedig túl nagy kérés lett volna, valószínűleg sok idejét rabolnám el ezzel, ezt pedig nem szeretném. -Köszönöm, kedves vagy, de megleszek egyedül.- mondtam kedves mosollyal az arcomon. Reméltem, hogy nem sértődik meg amiatt, hogy nemet mondtam. Kimberly amint meglátta a lábamat, elfordult, de láttam az arcát. Láttam azt, ahogyan a szemfogai kinőnek, ahogy tekintete elsötétül és a szeme alatt megjelennek a fekete erecskék. Dermedten álltam előtte, majd amint észbe kaptam hátráltam egy, kettő, három lépést. És megbotlottam. Szerencsémnek köszönhetően persze, hogy egy kőre estem, ezáltal a lában még jobban kezdett vérezni és fájni. Valószínűleg egy kiadós pánikrohamtól csak egy kicsi választott el, de próbáltam tartani magam. Az egész testem remegett, próbáltam felállni, ami sikerült is, nagy nehezen. Még egy pár lépést hátráltam, ügyelve arra, hogy ne kerüljek a földre még egyszer. Nem lenne jó az én részemről az, ha egy csomó sebbel menjek haza. Főleg ebben a városban. Ki tudja hányan csapnának le rám. Bosszúsan sóhajtottam egy nagyot, nem hiszem el, hogy mindig ilyen vámpírokkal állok le beszélgetni. Kezdem azt hinni, hogy Mystic Falls-ban már csak vámpírok vannak. Vagy ha nem is csak azok, akkor természetfelettiek. Durva... Kimberly meredten nézi a lábamon a sebet, így beszél hozzám. Hangja és arca érzelemmentes, ezt látva pedig elszakad bennem valami. Teljesen be vagyok pánikolva, nem tudom, hogy mit kéne tennem. Sűrű levegővételem hangja hallatszik, kezem ökölbe szorul, bőrömet a körmöm majdnem átszakítja. Közelebb sétál hozzám, ekkor szememben megjelennek a könnyek, rettegve nézek fel rá, elvégre én vagyok a kisebb, fel kell nézni rá, mint általában mindenkire. -Talán hagyhatnád, hogy elmenjek. Ígérem senkinek nem beszélek erről, csak ne bánts.- mondtam remegő hanggal. Szánalmasnak éreztem magam, hogy könyörgök egy olyannak, akiről tudom, hogy úgy sem fog rám hallgatni. Nem fog megszánni, akármennyire könyörögnék neki. De hoppá! A nagy pánikrohamom közepette el is felejtettem mi vagyok. Bármikor rá tud jönni a migrén, vagy valami hasonló fájdalom. Amikor csak én akarom. Amikor nem is számít rá. Ha rám fog támadni, nagyon meg fog lepődni. Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt, hiszen semmit nem tettem ellene, ahogy Annabelle és Cornelia ellen sem, amikor rám támadtak. Máig nem értem miért tették, de valószínűleg azért, mert nincs önkontrolljuk. Most sem tettem semmit Kimberly ellen, semmi olyat, amiért ezt kellene tennie. Most bátrabban néztem rá, vártam, hogy mit lép. Szememben lévő könnycseppeket egy gyors és könnyed mozdulattal letöröltem, többé nem foglalkozva azzal, hogy bánthat. Mert nem teheti meg. Nem fog engem megölni, vagy egyáltalán megsebezni, mert ha meg is próbálja, elképesztő meglepetésben lesz része. -Na? Mi lesz? Mész, megyek, vagy támadsz?- kérdeztem gúnyosan, felvont szemöldökkel. Lehet rosszul teszem, ha felidegesítem, de nem érdekel. Meg tudom magam védeni, bármi történjék, és még jól is esik, ha egy kicsit idegesíthetem. Nem sokszor van ebben részem, de Mystic Falls-ban úgy látom egyre többször. Karjaimat a mellem előtt fontam össze, majd még mindig szemtelenül. Meg kell tanulnom erősnek mutatnom magam, még akkor is, ha belül félek. De engem nem fog megijeszteni egy ilyen lány. Én erősebb vagyok, bárki bármit mond. Bíznom kell magamban, hisz ez az alapja az egész boszorkányságnak. Ha nem bízok magamban, semmi nem fog sikerülni...
• words: 633 • note: Remélem tetszik, csak úgy dőlt belőlem a szó!
Vendég
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vendég
Tárgy: Re: Tópart Csüt. Márc. 28, 2013 1:21 pm
Cher & Kimberly
- Köszönöm.- feleltem nevetve mikor megdicséri a nevemet. El sem hiszem, hogy milyen jó most Cher-el bezsélgetni. Annyira jó, hogy el tereli a figyelmemem mindenről. Mind arról amiket utálok. A természetfeletti életet. Mondjuk ha nem lennék vámpír akkor nem lett volna esélyem megismerni Scott-ot. - Ha gondolod akkor segíthetek be illeszkedni itt, Mystic Falls-ban. Tudom, hogy milyen érzés valahol újnak lenni.- feleltem még midngi mosolyogva. Hát... remélem nem várta el tőlem, hogy be vegyem ezt az aranyos kis hazugságát. Jól tudom, hogy nem szimplán sétálgatni akar. El akar felejteni valamit... jól ismerem. Hisz én is ugyan ezt teszem. Pár perc múlva a tekintetem a lábát pásztázza. Ahogy fel húzta a nadrágja szárát a mosoly egyből el tünt az arcomról és éreztem ahogy az arcom megváltozik. Éreztem ahogy a szemfogaim kinőnek. Gyorsan megfordultam és abban reménykedtem, hogy a lány nem látta az egész jelenetet. Mondjuk valamennyit biztosan látott, mert ahogy bámultama vért meg is feledtkeztem arról, hogy az arcom, a tekintetem teljes mértékben megváltozik. - Persze jól vagyok csak...- kezdtem de inkább nem folytattam csak vettem pár mély levegőt és próbáltam lenyugodni. Pár perc néma csönd után megérintettem az arcomat és éreztem ahogy vissza változott a viszonylag normális kinézetéhez. Vissza fordultam Cher-hez és minden erőmmel, minden porcikámmal arra koncentráltam, hogy meg ne támadjam, hogy el ne változzon megint az arcom. - Jól vagyok. Nekem nem esett semmi bajom, viszont a te sebed elég csúnya.- feleltem komor, érzéstelen arccal. A hangon halk volt a tekintetem pedig csak a lábát nézte. Már kb. 3 napja nem táplálkoztam. Hogy miért? Azt én sem tudom. Nem akartam bántani Cher-t hisz kedves hozzám, de látta a valós énemet. Legyőztem minden vágyamat és közelebb sétáltam hozzá. - Nem fogok jó pofizni. Láttad, hogy mi vagyok. Most mihez kezdjek veled,- mondtam a lánynak. Az utolsó mondatot inkább magamnak mondtam.
~ words: 302 ~ note: Bocsi, hogy ilyen rövid lett, de épp ihlet hiányban szenvedek A következő ígérem jobb és hosszabb lesz!
Vendég
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vendég
Tárgy: Re: Tópart Szer. Márc. 27, 2013 5:49 pm
Kimberly & Cher
Egy mosoly szökik a szám szélébe, ahogy megdicséri a nevem. -Köszönöm, a tiéd sem rossz.- mondom vigyorogva. Hálás vagyok neki, elvonja a figyelmemet azokról a dolgokról, amikre most a legkevésbé sem szeretnék gondolni. Nem lenne jó most az, ha erősen paranoiássá válnék, de nagyon jól haladok afelé. Alábbhagyott a lelkesedésem, amikor eljutott az agyamig az, hogy már régen itt lakik. Persze nem akartam olyanokkal zaklatni, hogy kísérjen el várost nézni, vagy más ilyen hülyeségekkel, csupán tudni akartam azt, hogy mióta él itt. Bár már nagyjából ismerem Mystic Falls-t, de csak olyan közhelyeken jártam még, mint a Mystic Grill, a gimnázium és a kissé eldugottabb helyeken, mint a temető, vagy most a tópart. Tudom, hogy idővel teljesen jól el fogok tudni helyezkedni itt, hiszen ezt a sok-sok költözés alatt megtanultam, de reménykedek benne, hogy nem csak olyanok lesznek, akik kárt akarnak bennem tenni, akik ki akarják szívni a vérem, és meg akarnak ölni. -Nemrég... olyan 2-3 hete, de nem mozdultam még ki igazából még sehová, inkább segítettem pakolni az új házban, meg ilyenek. - adok neki egy bő választ. Igaz, a felét nem kérdezte, de sebaj. Én elmondtam. Gyorsan össze kellett hoznom egy hiteles hazugságot, mert mégse mondhattam azt, hogy azért vagyok itt, mert egy szellemmel találkoztam és le akarom nyugtatni magam a csendes természetben. Ez biztos leleplezne, rögtön rájönne, hogy nem vagyok átlagos én sem. -Ööö... Csak...sétálgatok.- nyögdécseltem, ami elég átlátszó lehetett. Nem tudok jól hazudni, kivéve akkor, amikor nagyon, nagyon muszáj. Remélem azért annyira hiteles volt, hogy bevegye. Bár száz százalékosan biztos vagyok benne, hogy valami kicsit sántít. Kimberly a figyelmemet az egyre fájdalmasabban csípő lábamra tereli. Lenézek az említett testrészemre és összevont szemöldökkel állapítom meg, hogy a világoskék farmerem már átázott a vértől, bizonyosan valami kő karcolta meg ennyire. Sziszegve húzom feljebb egy kicsit a nadrágom alját, majd inkább újra el is takarom, mert nem akarom látni. -Ááá...Nem vészes. Csak egy kis horzsolás az egész, majd otthon rendbe teszem.- nyugtatom inkább magam. Könnyen be tudok parázni a vér látványától, de most különösebben aggódtam leginkább magam miatt, mert mi van, ha ő is egy vámpír, aki a véremre szomjazik és a megfelelő pillanatot várja, hogy lecsaphasson rám? Félve nézek Kimberly szemébe, rettegtem attól, hogy újra látnom kell azokat a fogakat, amiket már kétszer volt szerencsém látni. -Ugye te is jól vagy? Tényleg nem akartam neked menni, csak néha annyira szerencsétlen vagyok.- mentegetőztem, terelni szerettem volna a témát, pedig nem tudom még, hogy mi is ő. De ahogy a mondás tartja, jobb félni, mint megijedni.
• words: 406 • note: Remélem tetszik! (:
Vendég
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vendég
Tárgy: Re: Tópart Szer. Márc. 27, 2013 3:09 pm
Cher & Kimberly
- Cher. Hm.. szép név.- feleltem még mindig mosolyogva. Végig néztem a tekintetén és próbáltam rájönni, hogy ki is ő valójában. Tudtam, hogy nem közönséges ember. Tudtam, hogy van benne valami furcsa... valami természetfelettis. Csak az a gond, hogy egyszerűen nem jöttem rá, hogy mi. - Nem, már... mondhatjuk, hogy elég régóta itt lakok, Mystic Fallsban. Gondolom te új vagy.- mondtam és kicsit közelebb sétáltam hozzá, hogy ne kelljen túl hangosan beszélnem. - És te mikor költöztél ide?- kérdeztem barátságosan. Gondoltam, hogy most költözött ide, mert én még sosem láttam ezt a lányt pedig itt élek vagy... sok éve. Istenem, még mindig nem tudom ki verni a fejemből azt a szörnyűséges éjszakát. Ha vissza tudnám tekerni az időt akkor nem mentem volna ki a házból. Nem ajánlottam volna fel magam egy vámpírnak és a legfontosabb: nem hagytam volna azt, hogy az átváltoztatóm szárazra csapolja a szüleimet. - ezt senki sem tudja, mert nem szeretek róla beszélni - Aki(k) ismertek és ismernek és tudják, hogy milyen voltam régen azok azt is tudják, hogy ebben a keményen jó sok évben rengeteget változtam. Már nem az a védtelen, félős, visszahúzódó kis lány vagy, mint ami voltam. Mostanra egy igazi nő lettem. Mondhatni, hogy néha r@banc is vagyok, de csak azokkal akik megérdemlik illetve akik úgy viselkednek velem. - És mi járatban vagy itt?- kérdeztem a nekemjövőnek. - Jah, és remélem, hogy nem esett súlyós bántódásod.- feleltem, mert részben az én hibám is, hogy nekem jött, mert figyelhettem volna jobban is. Mondjuk igaz, iszonyatosan el merültem a gondolataimban. Annyi mindent helyre kéne raknom és elfelejtenem végre a családi tragédiát. Igaz, már jó pár...száz éve megtörtént, de én egyszerűen még mindig nem adtam fel a reményt, hogy vissza hozzam őket a halálból. Mondjuk nem tudom, hogy apámat vissza akarom-e hozni, hisz... hisz ő Vámpír vadász volt én meg vámpír vagyok. És a sok év után kétlem, hogy meghatná, hogy a kicsi lánya vagyok.
Vendég
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vendég
Tárgy: Re: Tópart Kedd Márc. 26, 2013 10:28 pm
Kimberly & Cher
Megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy nem egy szellembe botlottam bele megint. Igaz, hülye gondolat, hiszen nem sokszor rohangásznak szellemek az utcán -vagy ez esetben a tóparton- , de akkor is. Az Alariccal való találkozásom nagyon felzaklatott. Minden reccsenésre odakaptam a fejem, minden kis neszre felfigyeltem és eléggé paranoiássá váltam úgy az elmúlt másfél órában. Remélem ez idővel el fog múlni, nem szeretnék életem végéig rettegésben élni. Bár ez volt az utolsó csepp a pohárban most. Először megtudtam azt, hogy boszorkány vagyok, majd megtámadott az iskolai bulin egy vámpír az első napjaimban a suliban, majd a Grilles eset, ahol Cornelia szúrt ki áldozatául. Alig költöztünk be az új házunkba, már ilyenek történtek velem. Nagyon remélem, hogy csak azért, mert új vagyok és senki nem ismer. Bár... biztos vagyok abban, hogy más emberekkel is tettek már ilyet, Olvastam ezt-azt Mystic Falls-ról, mielőtt ideköltöztem. Mert hülye azért nem vagyok. A lány mosolya kissé megnyugtatott, ezzel engem is mosolygásra késztetve. Kiderült, hogy a vöröskének mi a neve, ezen pedig meglepődtem, hiszen manapság nem ilyen nyíltak az emberek. Komolyan arra számítottam, hogy majd lehurrog és tovább trappol, mintha itt sem lennék. De nem így történt, szerencsére. -Cher Kenward vagyok. Örvendek.- mondtam udvariasan, de nyugtalanított az a furcsa érzés, aki hatalmába kerített. Éreztem, hogy ő különleges, éreztem, hogy több van benne, mint egy normális emberben. Csak annyit reméltem, hogy nem fog megtámadni, mint már ebben a városban ketten, nekem pedig nem kell újból a fejfájásos módszerhez folyamodni. Nem nyújtottam a kezem, mert ő sem tette, gondolom ebből arra akart kilyukadni, hogy nem akar rögtön 'szoros barátságba' kerülni velem. Az érzés kölcsönös. Nem szeretnék a találkozásunk pillanatában mindent megosztani vele, főleg úgy nem, hogy tudom, hogy ő valami egészen más. Valami természetfeletti. Új Mystic Falls-i lakos ként rögtön az jutott eszembe, hogy vajon ő is nemrégiben költözött-e ide. Hát nem is haboztam, rögtön rákérdeztem, talán egy kicsit lelkesebben, mint kellett volna. Nincs mese, bepörögtem, ami annyit jelent, hogy sokat fogok kérdezni tőle, hátha egy cipőben járunk. -Új vagy itt Mystic Falls-ban?-kérdeztem kíváncsi szemekkel. Már nem nagyon foglalkoztatott az a kérdés, hogy mi is ő, felülmúlt a kíváncsiságom, amit sosem tudok leküzdeni és ilyenkor még én is sajnálom az 'áldozataimat'.
Vendég
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vendég
Tárgy: Re: Tópart Kedd Márc. 26, 2013 11:41 am
Cher & Kimberly
Fáradt voltam. Túl fáradt. Kikészültem Scott miatt. Kikészültem mindenki miatt. Igazából nem is Scott a baj hanem... hanem inkább a sok természet feletti. Most, hogy itt élek, újra vissza emlékszek a régi időkre. A viharos éjszakára.... arra a napra amikor megöltek. Arra a napra amikor el vesztettem a családomat. Fiatal voltam még és nem tudtam,hogy mit tegyek. Kétségbe voltam esve és egy vámpírnak ajánlottam fel magamat, mikor az apám vadász volt. Ha apám látna most akkor biztosan legszívesebben leszúrna. És most nem érdekelné, hogy az édes picike kis lánya vagyok/voltam. Hideg vérrel ölne meg. Scott pedig... Oh, Scott. Mindig mellettem áll. Segít amiben csak tud és elviseli amikor megharapom és szívom a vérét. És az a legjobb, hogy nem félek tőle. Nem félek attól, hogy megharap. - mert Scott vérfarkas és ugye az ő harapása halálos lenne rám - Boldog voltam mikor vele lehetek. Ő jelentette az egész életemet és ha bajban lenne az életemet áldoznám fel érte. Kisétáltam a Tópartra, hisz kis gyerek korom óta nem láttam a Naplementét és ha meglátom ahogy a nap le megy a horizont környékén az mindig a szüleimre emlékeztet. Emlékszem, hogy minden este kisétáltunk a Tópartra és onnan néztük azt ahogy a nap lenyugszik. - Istenem, anya, apa. Annyira hiányoztok. Szükségem lenne rátok.- feleltem halkan, magamban. Közben meg álltam a part szélén. Ahogy néztem a gyönyörű égboltot éreztem, hogy valaki nekem jön. Néztem ahogy a lány össze szedi magát és akaratom ellenére is egy mosoly kerül az arcomra. - Semmi gond. Mindenkivel meg esik az ilyen.- feleltem még mindig mosolyogva. - Amúgy engem Kimbery Aston-nak hívnak. És téged?- kérdeztem, de a kezemet nem nyújtottam oda neki. Mielőtt még nagyon, de nagyon puszipajtások lennénk, előtte meg kell tudnom, hogy ki ő és mit tud rólunk. Jól megnéztem a lányt. Szép közép-hosszú barna haj. Áhh, miket beszélek? A külsőségekből nem tudom meg, hogy ki ő. És most nem a személyiségéről beszélek hanem a fajtájáról. Tudnom kell, hogy ki ő, mert érzem, hogy van benne valami. Valami... csak nem jövök rá, hogy mi.
Vendég
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vendég
Tárgy: Re: Tópart Hétf. Márc. 25, 2013 9:39 pm
Kimberly & Cher
Döbbenten sétálgattam tovább az Alariccal való találkozás után. Nem, nem mentem haza, akármennyire is kellett volna, inkább visszaírtam anyának, hogy majd később. Ennyit megérdemlek, szeretnék már önállóvá válni közelítve a 21 felé. Nem akarok életem végéig anyámtól függeni, mert akármennyire szeretem, egyszer rá kell, hogy jöjjön, nem vagyok már az ő pici lánya. Még mindig nem fogom fel, -valószínűleg nagyon sokára fogom- hogy egy szellemmel találkoztam. Kiskoromban rettegtem az ilyen dolgoktól, éjszakákat virrasztottam át az ágyon összekuporodva a sötétben, rettegve az ilyen lényektől. Most pedig... találkoztam eggyel. Félek, hogy újra látok majd egyet, mert nagyon nem szeretnék megint szembetalálkozni egy olyannal, akit senki nem lát és hall. Nem is tudom, hogy lehet így létezni. Azaz... nem létezni. Nem is tudom, hogy kell ezt mondani. Óriási elmélkedéseim közepette sétálgattam a sötétedésben. Volt bennem egy kis félelem, a szívem egy kicsit hevesebben dobogott, mint általában, de nem érdekelt, csak mentem, amerre láttam. Még nem volt olyan sötét, csak ment le a nap, de már nem is volt olyan világos, mint napközben. Elhatároztam, hogy megnézem a naplementét a tópartnál, már régen láttam ilyet. Pontosan azóta, mióta megtudtam, hogy milyen képességeim vannak. Azelőtt minden olyan egyszerű volt. Nem kellett azon rágódnom, hogy mikor futok bele újra egy szellembe. Néha azt kívánom, bárcsak ne jöttem volna rá, hogy mi is vagyok valójában. Nem lenne ennyi kétség bennem, nem kellene a nap minden órájában arra gondolnom, hogy milyen veszélyeknek vagyok kitéve, ezzel veszélyeztetve a családomat is. Nem is figyelem, hogy merre megyek, de egyszer egy ütést érzek a mellkasom környékén, hirtelen felnézek, egyenesen egy vörös hajú lány szemeibe. Meglepetten hebegek-habogok, majd összeszedem magam és köhintek egyet kettőt. -Ööhm... Bocsi, nem figyeltem.- mentegetőztem. Remélem ez nem válik szokásommá, hogy csak úgy spontán nekimegyek az embereknek. Az utolsó ilyen eset Corneliaval történt, aki megpróbálta kiszívni a véremet. De nem sikerült neki. Hah! Remélem, hogy ezennel nem így fog elsülni a dolog. Nagyon remélem...
Stefan.Salvatore
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vampire
Tárgy: Re: Tópart Vas. Nov. 11, 2012 4:05 pm
Elena & Stefan
- Ez nem a te dolgod, Elena. Te jobbat érdemelsz ennél... - súgtam neki, mintha ezzel akarnám győzködni, hogy hagyjon meghalni. E-közben Elena zavartam elengedte a felsőmet, és úgy tűnt, el akar zárkózni előlem. Akkor meg ennek az egésznek mi értelme van? Úgysem vagyok fontos már neki. Kesergésemből egy érdekes mondat zökkentett ki. "Valami mindig visszahúz hozzád..." Akkor mégiscsak lehet még közös jövőnk? Röpke mosolya némiképp megerősítette ezt a tényt, majd újra komor hangulat uralkodott el fölöttünk. - Milyen kérdés? Miről van szó? - kérdezgettem türelmetlenül, vártam a válaszát. Vajon miről lehet szó? - Ez meg milyen ostoba kérdés? Persze hogy... - szeretlek, akartam mondani, de nem volt rá lehetőségem, mert Elena tovább záporozta a mondatokat, s a kérdéseket. - Egy pótlék? Elena, ne viccelődj. Hogy gondolhatsz ilyet? - még a feltételezés is szíven ütött. Igen, utálom magam azért, amit tettem, ezért is fogok most megbűnhődni miatta. Többé nem akarok szenvedést okozni a szeretteimnek, így minden sokkal könnyebb lesz. Nekik is, és... azt még nem tudom biztosan, de valószínűsíthetően nekem is. - Elena... - megfogtam a karját, és gyengéden magam felé fordítottam. Arcát két tenyerem közé vettem, s mélyen a szemébe néztem. Szinte a lelkéig láttam, mert igenis, Elena-nak nem tűnhetett el a lelke, neki nem! Hisz' olyan jó mindenkihez, őt nem sújthatják ekkora büntetéssel. Nem akartam ennyire megbántani őt. Nem akartam, hogy szenvedjen miattam. Vajon mit fog érezni, ha végleg eltűnök erről a nyamvadt bolygóról? Gyorsan túllép rajtam, vagy butaságot követ el? Nem engedhetem meg azt, hogy őrültséget műveljen. Még a túlvilágon sem tudnám megbocsájtani magamnak. Már ha létezik a fajtánk számára olyan. - Én már nem akarok senki után sem menni... de ha mennék, akkor csakis utánad. - próbáltam megfogalmazni zagyva gondolataimat, de már egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy mi lesz a végkimenetel. Elporladok, vagy Elena miatt itt maradok? - Senki mással nem akarnék lenni, csakis veled. - próbáltam győzködni, de ötletem sincs, mennyi eséllyel. Elengedtem az arcát, s közben a horizontot fürkésztem. Már egészen felkelt a nap. Stefan, most már végleg el kellene döntened, hogy mit akarsz... És ekkor eldőlt. Nem kockáztathatom meg a legkisebb esélyt sem, hogy Elena-nak baja essen miattam. Akár itt lennék, akár nem, az az én lelkemen száradna. Vagyis valami ilyesmi, hisz' az én lelkem vámpírrá válásom alkalmával elpusztult. Nincs már más nekünk, csak a pokol. Se mennyország, se semmi a halálon túl. Kinyújtottam a tenyeremet a gyűrűmért. Miután éreztem a hűvös fém súlyát a tenyeremben, még néhány pillanatig csak bámultam rá, majd visszahúztam az ujjamra. - Ezt csakis miattad teszem meg... - mondtam halkan, miközben a földet bámultam, majd miután halvány mosolyt próbáltam erőltetni az arcomra, végigsimítottam Elena arcán, s eltűntem a fák között.
//Játék vége! Köszönöm szépen a játékot! Remélem azért egyszer még megbocsájtasz!//
Ajkai hidegek voltak, és nem olyan csók csattant el közöttünk, mint anno mely dúlt a szerelemtől. Nem.. Ez teljesen más volt, mintha önmagát a halált jelképezné. A halált közöttünk. Nem szeretném, ha a szerelmünk elavulna, hisz annyi mindent jelentett nekem, de van pár dolog, ami felett nem tudok szemet hunyni. Ezeket tisztáznunk kell, viszont egy gondolat már rég megformálódott bennem. Miszerint hanyagolnunk kéne egymást, s szünetelnünk. Nem kellene ennyire erőltetnünk, hogy működjön a kapcsolatunk. Ha egy kicsit elszakadnánk egymástól talán helyrerázódnánk. Vagy nem. Ez is benne van a pakliban. - Egész eddig Te segítettél nekem. Neked köszönhetem, hogy életben vagyok, most itt az ideje, hogy változzon a helyzet. - súgtam, és most vettem észre, hogy még mindig a felsőjét markolászom. Egy zavart mosoly suhant végig az arcomon, és elengedtem őt. A mellkasom alatt összefontam a karjaimat, egy fajta védőfalat felállítva közénk, amin nem tud áthatolni. - Ezt nehéz lenne megmagyarázni. - vontam meg a vállamat, és ráncokba szaladt a homlokom. - Valami mindig visszahúz engem hozzád. - vallottam be őszintén, és egy keserves sóhaj hagyta el az ajkaimat. Ez miért érdekli őt, amikor Katherine-t szereti? Amikor csak őt látja bennem? Nem tudom. De itt a vallatás ideje, hogy mindenre fény derüljön. - De a kérdés.. - nyeltem egy nagyot összekaparva a bátorságomat. Félve tekintettem fel hatalmas zöld íriszeibe, és végül ismét megtaláltam a saját hangomat. Nehézkesen, de sikerült nagyjából érthető mondatokat alkotnom. - Hogy te szeretsz engem? Mert a múltkor egy elég érdekes találkozást ejtettem Katherine-nel. - végigfuttattam nyelvemet a fogaimon, mikor kiejtettem a nyelvén. Utálom őt! Egy név, csak egy név. Nincs is itt, de máris görcsbe rándult tőle a hasam. Csupán a neve hallatán rosszul leszek. - Mi vagyok számodra? Egy pótlék. Őt látod bennem? - könnybe lábadtak a szemeim, és hátat fordítottam neki. Mélyen beszívtam a friss oxigént, és egy darab kósza csepp ketté szántotta az arcomat. Hirtelen reflex mozdulattal lesöpörtem, s ismét szembe találtam magamat vele. - Szereted? - tettem fel érthetően a kérdést. - Válaszolj, Stefan, mert.. Én ebbe nem akarok belefolyni. Ha ő kell neked, ha őt akarod menj utána. De engem ne ráncigálj magaddal. - tudtam, hogy őt is megbántom, de nekem se esett jól. Sőt.. mintha ezer tüskéket szurdosnának belém. Borzalmas érzés, és nem tudom megszüntetni. Visszagondoltam arra, amikor nem voltam együtt Stefan-nal, és "próbálgattam" hogy milyen Damon közelében lenni, és milyen érzelmeket táplálok iránta. Szándékosan csókoltam meg őt Denverben, amikor Jeremy megtalált minket kint. Eléggé forró hangulat izzott közöttünk, és nem is akarom tudni, hogy mi történt volna, ha nem kapott volna rajta minket, amint épp faltuk egymást. De az meg se közelíti, amit Stefan művelt. Majdnem lefeküdt Katherine-nel, komoly szavakat mondott neki. Én nem dobálózok így a szavakkal, főleg, ami ilyen komoly jelentést visz magával. De nem is kell ezen tovább agyalnom, hisz itt az idő.. hogy lekerüljön mindenről a lepel.
Játék vége!
// remélem még játszunk //
A hozzászólást Elena Gilbert összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Nov. 17, 2012 11:31 pm-kor.
Stefan.Salvatore
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vampire
Tárgy: Re: Tópart Pént. Nov. 02, 2012 12:39 am
Elena & Stefan
Komolyan, nem tekint gondnak? Persze, szegény már természetesnek veszi, ha ilyesféle kirohanásaim vannak, mint a mostani. Megszokta, beletörődött, elviseli. De miért, hisz' annyiszor megbántottam már! Egy jobb ember mellett lenne a helye. - Még hogy nem vagyok köztük? Hatalmas nagy bajforrás vagyok, csak megnehezítem az életeteket. A te életedet! Rendben van az, hogy valamikor megtalálom a helyes utat, de a legtöbbször elvétem. Ezt akarod csinálni egész hátralévő létezésed alatt? Hogy egyengeted az utamat? - csak úgy záporoztak belőlem a szavak, a mondatok, s a kérések. Rettentően dühös voltam, de mégsem akartam megbántani Elenat. Ezek a puszta tények, mindenféle ferdítés nélkül. - Inkább nekem kellene segítenem neked! Hisz' ez lenne a normális. Erre itt vagyunk, és engem pesztrálsz. - ennek nem így kellene lennie. Miután Elena megakadályozta, hogy hamuvá égjek, olyat mondott, amire a legkevésbé sem számítottam volna. - Tessék? - nem voltam biztos benne, hogy jól hallok. Azok után, amit tettem vele, még tud szeretni? Legszívesebben leköpném magamat, azt érdemlem, nem szeretetet! De nem volt időm arra, hogy még több kérdést tegyek fel neki, hirtelen enyhe nyomást éreztem a derekamon, odapillantottam, s láttam, ahogy Elena rajtam csüng. Melegség öntött el, hogy ismét érzem a szeretett nő érintését. - Nem kérhetem azt, hogy ennyi áldozatot meghozz értem. Főleg azok után, amiket tettem. - mindennél jobban szeretlek, még a tulajdon életemnél is... Arcát két érdes tenyerem közé vettem, s úgy mondtam a szemébe: - Bocsáss meg! Tudtam, hogy ez rettentően kevés, de mást most nem tudtam kinyögni. Sőt, már abban sem voltam biztos, hogy itt akarom-e hagyni ezt a tömérdek bajjal teli világot. Elenanak szüksége van rám. Vigyáznom kellene rá... - Miért vagy még mindig mellettem? Miért nem utálsz? Miért nem taszítasz el magadtól? - de helyetted majd én undorodom magamtól. Még mindig nem bírtam felfogni, hogy azt mondta, szeret... ezek után? Jobbat érdemelne nálam.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érzek iránta semmit. Mert nem így van. Egészen idáig, a szerelmem iránta sosem múlt el. Nem tud semmit se tenni ez ellen, halhatatlan a szerelmem iránta. Mindig is itt volt, mindig is lesz. Tudom, hülyeség azt állítani, hogy örökre fogom őt szeretni, mert az ember nem szokott ilyen nagy szavakkal dobálózni. De Isten szerelmére, vámpír vagyok! Ha nem történik semmilyen probléma, akár évezredeket is élhetek, és biztos vagyok benne, hogy vele akarom leélni az életemet. Csak először túl kell élnünk ezt a napot, és tisztáznunk mindent. Például azt, hogy igaz-e, hogy Katherine-nek szerelmet vallott?! Nem fogom egyből visszafogadni őt, mert amit művelt az elfogadhatatlan, de nem megbocsáthatatlan. Ez csak egy újabb akadály a szerelmünkben, és innen fog látszani, hogy mennyire erős a köztünk lévő kötél. Vagy sikerül legyőzni, vagy nem. Két döntés, és két emberen múlik. Ha csak az egyik veti bele magát, akkor esélyük sincs a boldogsághoz. - Gondot? Az ember élete tele van gondokkal, Stefan. És te nem vagy köztük. - mosolyodtam el lágyan, és tekintetem enyhült mikor találkoztam az övével. "Szeretlek.." ~ gondoltam, de nem volt akkora merszem, hogy ezt a tudatára adjam hangosan. Villámcsapásként ért az érintése, mikor az ujjaimat behajtotta a gyűrűjére. - Ne.. - súgtam, de már túl késő volt. Kisétált a napfényre, és hallottam ahogyan bőrét égeti a káros sugarak. - Ne! - kiabáltam, immár, hangom rekedt, s harsány volt. Megteltek a szemeim könnyekkel, és rávetettem magamat, ismét az árnyékba vonva őt. Ha kell én magam fogom erőszakkal ráhúzni az ujjára a gyűrűt, és ha nem hagyja abba, talán ragasztóval, hogy máskor ne próbálkozzon ilyen őrültséggel. Kezeit a fához szorítottam, nem szeretnék egy újabb mutatványt látni felőle, miszerint ismét öngyilkos akar lenni. Ez az egész nevetséges. Rohan a problémái elől, ahelyett, hogy megoldást találna rájuk. Kövér könnyek hagyták el a szememet, ajkam pedig remegni kezdett. - Mert szeretlek. - nyögtem ki végre válaszova a kérdésére. Egy percre azt hittem elveszítem őt, és soha nem akarok így érezni. Az érzés felemésztett engem, a félelem, a tudat, hogy ő már soha nem fog ezen a földön élni. Borzasztó. A testem remegésbe kezdett, és átkaroltam Stefan derekát. Mellkasára hajtottam a fejemet, és hangos zokogásba kezdtem. Az átkozott érzelmeim! Nem tudom őket kontrollálni, normál esetben csak megijedtem volna, de nem kezdtem volna bele hangos rinyálásba. Mikor fog elmúlni? Mintha ezt a negatív érzést 100-szor megfokozták volna. És nem tudsz ez ellen semmit se tenni.. Nagy nehezen sikerült lenyugtatnom magamat, és tekintetemet Stefan-ra emeltem. - Ne hagyj itt minket. Nem ez a megoldás. Együtt áttudjuk vészelni. - kezeimmel birtoklásba vettem az arcát, és hagytam, hogy ajkaim súrolják az övét, majd egy lágy csókot leheltem ajkaira.
Stefan.Salvatore
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vampire
Tárgy: Re: Tópart Hétf. Okt. 15, 2012 6:11 pm
Elena & Stefan
Elena... nem bírja abbahagyni szeretteinek a megmentését. Már ha én még közéjük tartozom. Ha azt mondja neki az ember, kérlek, ebbe ne avatkozz bele, hagyd a dolgot, csak még inkább beleveti magát. Ezt szeretem benne, hogy nem hagyja álláspontját egy könnyen megváltoztatni, de ebben az esetben megnyugodhatna. Többé már nincs rám szüksége... - Igen, tisztában vagyok vele, hogy mibe készülök belesétálni, és nem hülyeségnek nevezném, hanem számotokra inkább egyfajta megváltásnak. Így nem okozok több gondot. - válaszoltam neki, minden egyes szót vér komolyan gondolva. A nap már kezdett feljebb kúszni a horizonton, de még nem égette a bőrömet, inkább csak kellemetlen bizsergést okozott. De ekkor olyan történt, amire végképp nem számítottam. Elena hatalmas erővel az egyik közeli fa árnyékába lökött. Még nem sikerült megszoknom emberfeletti erejét, így célja sikerült, az égető bizsergés egy időre elmúlt. Monológjából egyedül egy szó ragadt meg bennem. Önző... Önző lennék? Nem hinném, hisz' csak megkönnyítenék néhány dolgot a számukra. Elmélázva bámultam a tenyerén csillogó gyűrűt, amely sok évig hozzám tartozott. De most már elengedem, többé már nincs szükségem rá. Kérésére, mi szerint vegyem fel a gyűrűt, egy mozdulattal válaszoltam. Gyengéden a kezéhez értem, s ujjait visszahajtottam a gyűrűre. - Hidd el, hogy nincs. - győzködtem szép halkan. - Látsz valakit itt magadon kívül? Ennyire szüksége van az embereknek rám? Rajtam kívül más is tudja szívni a vérüket.- mondtam keményen, s ekkor kirohantam a napsütésbe. A nap sugarai hólyagosa égették bőrmet, de megérdemeltem. Most legalább megszenvedek a sok kiontott életért. Megszenvedtem volna, mert Elena ismét egy életmentő mutatvánnyal állt elő. - Miért csinálod ezt? - üvöltöttem rá dühösen. Így csak mindent megnehezít. - Egy okot mondj, amiért nem kéne megtennem. - tettem neki egy ajánlatot. - Te sem szeretsz már, Damon is tesz rám egy nagy lapáttal. És az emberekre nézve is jobb hely ez a világ nélkülem! - ez így van, nincs is mit tagadni rajta.
A szívem zakatolt, és olyan közel hallottam, mintha valaki pont mellettem tartaná. Karjaimat lefejtettem róla, de kezeimmel még mindig szorongattam a tenyerét. - Amint megtaláltam a gyűrűt, tudtam, hogy mit akarsz tenni. Meg kellett keresnem téged, és itt vagyok. Tudod, hogy mekkora hülyeségbe akarsz belesétálni? - tekintettem hátra, és a nap már mindjárt fel fog kelni. Percek talán, ha nem kevesebb. Nem fog előttem, a szemem előtt hamuvá porladni Stefan. Nem. Nem. Nem. Ezt nem teheti meg. Hirtelen felerősödött bennem a harag, amikor ellenkezett velem. Nem tudtam kontrollálni magamat, mivel még elég új vagyok ebben. Lehunytam a szememet, próbáltam küzdeni ellene, de egyszerűen átvette az uralmat a testem felett. Így gyorsan cselekedve, gondolkodás nélkül erősen meglöktem Stefan-t, aki pár métert repült be a lombfa árnyékába, ahonnan nem érheti őt kár. Vagyis remélem. Vámpírsebességgel odarohantam hozzá, és letérdeltem mellé. - Bocsánat, de ezt meg kellett tennem. Fel kell, hogy világosítsalak arról, hogy mekkora hülyeséget vétesz. Egyáltalán belegondoltál a következményekbe? Hogyan fog ez hatni a szeretteidre? Nem lehetsz ennyire önző.. - suttogtam, és a kezembe erősen markoltam a napvédő gyűrűjét. Ha sikerül rábeszélnem, hogy éljen, s vegye fel, majd utána rátérünk a másik témára, ami eléggé aggaszt engem. Nem akarok hinni Katherine-nek, de az a mondata nagyon megmaradt a fejemben. És attól félek, nem.. rettegek, hogy igaz! - Kérlek, könyörgök.. vedd fel. - tárom ki elé a tenyeremet, melyen ott csillogott a gyűrűje. Attól tartok, hogy nem lesz ilyen könnyű ez az egész győzködés, és majd valamit próbál tenni. Például elrohan, ráadásul előnnyel indul, mert gyorsabb nálam, de azért nem annyira. - Szükségünk van rád. – próbáltam hatni a szívére, talán evvel sikerülni fog. Elővettem a boci szemeimet, és szabad kezemmel végig cirógattam a karját. Talán.. talán sikerülni fog, vagy nem. Mert ugye most, hogy Katherine képbe került, a kapcsolatunk ismét egy szerelmi háromszöggé alakult. Ha túléli ezt az egészet döntenie kell. Vagy ő, vagy én. Mert én ezt már nem bírom ki.
Stefan.Salvatore
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vampire
Tárgy: Re: Tópart Kedd Okt. 09, 2012 8:36 pm
Elena & Stefan
Végre kiszabadultam Damon felügyelete alól. Teljesen elvesztettem az időérzékemet, azt sem tudtam, vajon hány napig voltam bezárva odalent. Több évnek tűnt, de meglehet, csak néhány perc volt. Fogalmam sincs, de ez most nem is számít. A bátyám már nem tud megállítani, hisz' nincs itt. Nem is hallottam, hogy utánam jön, így biztos vagyok benne, hogy nem érdekli túlságosan, mi lesz velem. Így is jó. Nem hibáztatom, teljes mértékben igaza van. Nem kell bűntudatot éreznie azért, amit tenni fogok. Érdekes dolog a vámpírtermészet. Pár hete még vérengző fenevad voltam, lelkiismeret furdalás nélkül gyilkoltam, - volt célja létezésemnek. Ott volt Elena, és a Klaus elleni bosszú. És most? A bosszú íze kellemetlenné vált, valahogy már nem aktuális. Elena pedig.. nem létezek számára, megértem. Ki akarna egy ilyennel lenni, mint Én? De talán most megkapom érte, és minden rosszért, méltó büntetésemet. Épp ezért, nem fogok megfutamodni, mint alig egy éve. Most nincs itt Elena, hogy jobb belátásra bírjon, hogy szerelmével visszacsábítson. Akkor sem kellett volna utánam jönnie, mert így csak halogattuk azt, ami úgy is eljön egyszer. Mégpedig most, alig fél óra múlva. Egyedül Lexit sajnálom, hogy nincs itt. Remek barát volt, vele valahogy mindig összhangban voltunk. Jó lenne felemlegetni a régi emlékeket, de főleg a vidámakat. Sebaj, nyugalommal tölt el legalább, hogy ő már jól van, jól lesz. Már arra sem emlékeztem, hogy kerültem a tópartra. De nem érdekel, teljesen mindegy. - Már csak néhány perc. - motyogtam hangosan, megpillantva a lassan előbukkanó napot. De ekkor meghallottam, ahogy egy ismerő hang utánam kiált. Először nem hittem el, hogy ő az. Miért is keveredett volna ide? Hisz' úgysem érdeklem. De mikor megpillantottam, bizonyossá vált, hogy Elena az. Kiáltozott még néhány sort, majd vékony kezeivel átkarolt. Nem reagáltam rá semmit sem, mereven néztem magam elé, mint egy szobor, s feltettem neki az első kérdést, ami hirtelen eszembe jutott. - Mit keresel itt? - szavaim érdesen csengtek, már jó ideje nem beszéltem senkihez sem. Láttam, ahogy egy apró tárgyat szorongat a kezében, de reméltem, hogy nem az, amire gondolok. Tévedtem. Kérésére, mi szerint azonnal vegyem vissza a gyűrűmet, csak egy fejrázással feleltem, és eltoltam magamtól. - Már döntöttem, és most nem fogsz tudni megakadályozni benne. - suttogtam.
A hozzászólást Stefan Salvatore összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Okt. 15, 2012 11:37 pm-kor.
Napokból lassan hetek lettek, s már lassan két hete nem találkoztam Stefan-nal. Nem telik el egy olyan nap, hogy ne gondoljak vissza a veszekedésünkre, és sajnos mindig felidézem. Kisért, nem tudok nyugton aludni, és az emlékképnek sem hagynak engem békén. Úgy hallottam Damon-től, hogy Stefan a pincében van, így egyből odamentem. Őt nem találtam, a síri csönd is eléggé zavaros volt számomra. Miért nem hallom a lélegzetvételét? Szívének minden egyes dobogását? És mikor leértem megkaptam a kérdéseimre a választ. Mert nincs itt. Épp készülni akartam, hogy haza megyek, mert úgy véltem hülyeség, hogy idáig eljöttem. Csak, hogy lássam őt, miután ő bántott meg engem. Katherine és ő... Ezt a képet se tudom kiverni a fejemből. Csak kerüljek annak a nőszemély közelébe, és még azt is megfogja bánni, hogy megszületett. De valamin megakadt a tekintetem. Egy apró tárgyon. Vámpírsebességgel oda siettem, és a kezembe kaptam, hogy jobban szemügyre vehessem. Szinte a vér is lefagyott az ereimben, mikor végighúztam ujjammal a belevésett S betűt. S, mint Stefan.. A napvédő gyűrűje. A rácsokra emeltem a tekintetemet, ahonnan az est fényei szűrődtek be. Harminc perc, és felkel a nap, vagy kevesebb. És meg kéne keresnem Stefan-t. Mert, ha nem.. és elkések.. a hamvait fogom megtalálni helyette. - Ne.. - súgtam, és erősen megmarkoltam a gyűrűt, majd gyorsan kirohantam a Salvatore birtokból. Beleszagoltam a levegőbe, hátha megérzem az illatát, de hiába. Még nem tudom olyan jól használni az érzékszerveimet. A hajamat a fülem mögé söpörtem, hogy ne tudja gátolni a hallásomat. Rohantam, átvágtattam az erdőn, de Stefan-nek sehol se volt nyoma. - Stefan! - ordítottam, és a földre vetettem magamat zokogva. A szívemhez szorítottam a kezemet, melybe a gyűrűt szorongatom. A víz csobogása zavarta meg a hangos zokogásomat. Felpattantam, és a folyóhoz futottam. Egy ismerős illat csapta meg az orromat, és elkezdtem követni. Úgy 20-30 méter lehetett köztünk, és megpillantottam Stefan-t. A nap már kezd felkelni, de még nincs olyan magason, hogy nagyobb kárt tegyen vele. - Stefan! - kiabáltam, és odafutottam hozzá. Karjaimat köré vetettem, és megnyugodtam, hogy élve találtam meg őt. - Megőrültél? Öngyilkosság? Nem süllyedhetsz le idáig.. - akadtam ki, és tekintetem enyhült. Kitártam elé a kezemet, melyen a gyűrűje hevert. - Vedd fel, most. - nyomatékosítottam meg az utolsó szót. Ez a tettem nem azt jelenti, hogy most megbocsátottam neki, és minden lehet a régi, csak.. Nem akarom őt elveszteni, ennyi az egész.
A hozzászólást Elena Gilbert összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Okt. 09, 2012 8:41 pm-kor.
Vendég
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vendég
Tárgy: Re: Tópart Pént. Aug. 31, 2012 6:06 pm
Brian Darwin & Andrew Moonroe
-Igen, persze rá jössz majd mindenre, akkor amikor átváltozol és onnantól kezdve mindent megértesz majd. Csak az első átváltozás nagyon fájdalmas, de a többi annál kevésbé fájdalmasabb lesz.-Mondtam neki válaszként és nem igazán tudtam, hogy mit lehetne érdemes mondanom neki. Talán jobb, ha elmegyek, mert a húgommal szeretne már találkozni vagy valaki mással és én feltartom őt.-Nem igazán szeretnélek zavarni téged. Szerintem jobb lenne, ha megyek és nem húzom itt az idődet feleslegesen.-Apámmal is van egy elintézetlen ügyem és még vele is kellene beszélnem. Remélem, hogy jól meg fogjuk tudni beszélni a dolgokat egymás közt és nem lesz semmilyen probléma vagy gond ezzel kapcsolatban. A húgaim erről semmit sem sejtenek és ki tudja, hogy mi lesz. Nem szeretném, ha megtudnák, mert akkor csalódnának az apjukban és az apánknak és nekem sem lenne jó.-Majd a húgom segít neked az átváltozásnál, ha elfogadod a segítségét! Jobb, ha megyek, mert nem szokásom zavarni senkit sem.-Megfordultam az ellenkező irányba és háttal álltam neki. Most merre tudnék menni? Tényleg haza kellene mennem és beszélnem kéne apánkkal, hogy ne szóljon erről a húgainknak. Illetve aludni kéne mennem haza, mert este megint dolgozni kellesz nekem, hogy legyen pénzünk, mert apánk csak eljátssza a pénzt. Persze nem tudna arról a hülye italjáról leszokni csak inni tud. Na, de ő tudja ezt az egészet és én nem szólok bele egyenlőre.-Viszlát.-Mondtam neki háttal állva és elindultam előre. Talán bunkó voltam most vele, de tényleg nem akarom zavarni őt, mert neki is lehetnek gondjai és bajai és én nem akarom ebben megakadályozni őt. Remélem segítettem neki és nem akartam most bunkónak tűnni, de nem zavarhatom őt. Lehet, hogy a húgomhoz vagy haza akar menni vagy egyéb dolga van és illetlenség lenne tőlem, hogy húzzam az idejét. Most már csak egy célom van még pedig az, hogy haza érjek és aludjak. Csak sétáltam előre amerre kellett és közben gondolkoztam. Brian egy kedves srácnak tűnt és én meg bunkó módon ott hagytam őt, de nem akartam annak tűnni és zavarni sem akartam. Néha olyan egy hülye vagyok, de hát ez van.. Amúgy is dolgom van és biztos neki is akad elég ügye, meg dolga. Utálok másokat zavarni és húzni az idejüket. Utálok illetlenül viselkedni. Most lehet, hogy hülyeséget csináltam, de tényleg nem akartam. Kissé lelkifurdalásom lett a dolog miatt. Csak mentem a házunk felé és minden vágyam az ágy volt..
Játék Vége! Játéktér szabad!
Vendég
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vendég
Tárgy: Re: Tópart Kedd Aug. 28, 2012 8:53 pm
Andrew Moonroe & Brian Darwin
Szerintem nem vette észre a reakcióimból és a mosolygásomból, ahogyan a húgáról beszéltem, hogy tetszik nekem, de ha mégis, akkor nagyon jól titkolta. Semmilyen reakciója nem árulkodott arról, hogy bármiféle kifogása lenne az ellen, hogy ha a húga és én összejönnénk. Mikor Liz eszembe jutott, eszembe jutott a tegnap este is, amit együtt töltöttünk. Az étteremben megittunk egy pohár bort és közben rengeteget beszélgettünk, többek között az átváltozásról, az átok megtöréséről és a bátyjáról, Andrweről is. De nem csak a szomorú témákat érintettük, rengeteget nevettünk és flörtöltünk is. Mikor Andrew azt mondta, tegez aprót bólintottam, ami valami olyasmit akart jelenteni, hogy "rendben van" vagy "örülök neki". - Igen, a húgod mondta el, hogy vérfarkas és hogy te is az vagy. Azt tudom, hogy már nem egyszer változtál át és hogy magadtól törted meg az átkot, de azt nem tudom, hogy pontosan hogyan. Tudom, hogy Liz ott volt, mikor először változtál át és segített neked. Szerintem jó, ha tudod, hogy nekem is felajánlotta a segítségét, amit valószínűleg el fogok fogadni, bár nem akarom hogy így lásson. És igen, megköszönném ha segítenél. - Miért volt más az átváltozásod, mint amilyen nekem valószínűleg lesz? - kérdeztem. Amit eddig elmondott, mindent tudtam. Liznek köszönhetően. De az átváltozásnak még nem igazán néztem utána, ezért jól jött, hogy elmondta, mit vigyek és mit csináljak. Váltó ruhát és láncokat. Megjegyeztem. De lánc vajon minek? Már épp tettem volna fel azt a kérdést, mikor elmondta, azzal kell kikötöznöm magam, méghozzá jó erősen. Tudtam, hogy fájni fog, tudtam, hogy kellemetlen lesz, de... láncokkal kikötözni magam? Ez úgy hangzik nekem, mintha saját magamnak okoznék fájdalmat, ami mindig is távol állt tőlem. Ezen annyira meglepődtem, hogy csak annyit tudtam kinyögni, hogy "értem" Mit akarok még tudni? Szerintem eleget tudok már és remélem, túlélem az első átváltozást, mert ahogy mondta, hogy valószínűleg nagyon fájdalmas lesz, fájdalmasabb, mint amire számítottam... - Nem tudom, szerintem eleget tudok, a többi dologra, gondolom, rájövök magamtól, nemde?
Kezdőlap
Kedd Márc. 10, 2015 6:16 pm by Vendég
Mi a franc történik itt? Mi folyik körülöttem? A gondolattal, hogy vérfarkas vagyok, már kezdek megbirkózni, igaz, még mindig nem tökéletes, de dolgozom rajta, viszont... ez vajon mi a frász lehet? Ha valaki kitalálja, hogy nem csak vérfarkasok vannak a világon, én esküszöm, hogy... nem tudom mit fogok csinálni. Az biztos, hogy rettenetesen ki fogok akadni. Talán hisztirohamom lesz. De mit ér majd ez? Semmit. Semmit nem fogok megoldani a nyafogásommal.
Szerintem írsz egy reagot arra válaszolok és zárom is a játékot 
mondtam kedves mosollyal az arcomon. Reméltem, hogy nem sértődik meg amiatt, hogy nemet mondtam.
