Nem is tudom megmondani, mikor beszéltem utoljára Stefannal. Az utóbbi napok teljesen összemosódtak, szinte egybeolvadtak, és nem is szándékozom rendbe rakni a gondolataimat. Miután Rebekah-t leteremtettem a Grillben, elmentem egy rövid időre. Tudtam, hogy Elena rendben lesz az öcsémmel, hogy nem lesz semmi baja, és végül vámpír lett, ez pedig nyugalommal töltött el, hiába önzőség, ettől jól éreztem magam. Nem akartam úgymond benne is csalódni, nem is tudom, hogyan éreztem volna magam, ha a halált választja. Olyan lett volna, mintha eldobta volna az életét, gyávaságból inkább a halált választja, és nem tudtam volna elfogadni, hogy eltaszította a valódi, bátor énjét, és rosszul döntött. Nem így lett, én pedig hálát adok az égnek, hogy nem kellett még egy mínusz pontot begyűjteni a sorstól.
Még mindig szégyelltem magam, hogy aznap a Grillben úgy viselkedtem, mint egy öt éves, és nekirontottam Bekahnak, furcsa is volt újra átlépni a város határait, de aznap részeg voltam. A sok rossz élmény megrészegített, és ha ez nem lett volna elég, még egy kis alkoholt - vagy inkább sokat - is legurítottam a torkomon, ettől pedig indulatos, érzelgős, és idióta lettem.
Újra körbejárom a hatalmas nappalit, a függönyöket egyenként húzom el, megengedem a napnak, hogy bevilágítson a nagy ablakokon, és kicsit talán megvilágítson engem is - vagy inkább felvilágosítson. A mögöttem hagyott napokban sok olyan dolgot tettem, amit a régi Damon is. Ittam, öltem, megint csak ittam, és öltem. Meggyilkoltam számtalan lányt, még egy hapsit is, aki felidegesített, és szinte minden nap részeg voltam, akár egy alkoholista. Ki kellett szellőztetnem a fejem, kikapcsolódni kicsit, hátrahagyni a várost, és rálépni a rossz útra, megint csak. Nem akarom elengedni a kegyetlen, érzéketlen, és ironikus énem, nem akarok érzelgős lenni, az nem az én műfajom.
Az ajtóban Stefan sziluettje tűnik fel, én pedig nem fordulok felé, csak tovább állok, hátat fordítva neki, szótlanul. Nem tudom, mit mondjak neki, utoljára a kórházban láttam, s akkor is csak néhány pillanat erejéig.
Végül mégis felé fordulok, keserű, féloldalas mosolyt villantok rá. - Újra itthon, Stef! Jöttél üdvözölni? - vigyorogtam rá, és az italos szekrényhez sétáltam, és azon kezdtem morfondírozni, mit is igyak. - Ajándékot is vettél nekem? - kérdeztem még mindig a vitrin előtt állva, s végül kikaptam egy whisky-t, és mellé két poharat is, hátha csatlakozik hozzám Stefan is.