Ezt viselem!

-Köszönöm, de ez már régebben volt, nem olyan érdekes. Hát igen élnek, már amennyire.-ezt csak azért így mondom, mert ugye, ha azt vesszük anyám már nem él, hisz Damon megölte, de így mondjuk valahogy él. Apám meg, hát ő ember még mindig, de mostanában alig látom és hiányzik. -Sajnálom a szüleidet is és a nagybátyádat is. Nem lehetsz egyedül, hisz ott van neked Klaus, csak meg kell találnod és beszélned vele.-nem tudom elképzelni az életem apu nélkül. Én nem tudom mi lenne nélkülem vele. Tudom, hogy ugyan ez volt a nagyinál is. Ha most a nagyim élne és apu halt volna meg lehet, hogy hamarabb túl tettem volna magam ezen, de akkor is hiányozna apu. És, hogyha én egyedül lennék én abba belehalnék. Bennem a barátaim tartják lelket, mert ha ők nem lennének, már rég nem itt lennék. Nem, hogy Mystic Fall's-ban hanem sehol. Nálam a barátoknál semmi sem fontosabb. Remélem sosem vesztem el őket.
-Na látod! Van két barátod így nem vagy egyedül! Amúgy nem értem, hogy miért nem vagy az a barátkozós típus. Kedves srácnak tűnsz mármint amennyire eddig megismertelek. És az jó, mert én a vámpírokat mindig első látásra ítélem meg.-ez tényleg így volt. Lehet, hogy Klaus nem olyan szemét vagy épp bunkó, hogyha jobban megismeri az embert, de amennyit én láttam belőle az ilyen volt. Kolt se jó embernek ismertem mg, de kiderült, hogy nem is olyan rossz, csak vannak rossz pillanatai.
Pont ez a baj, hogy elvileg erős boszorkány vagyok és ezért kell nekik az én segítségem. Bár ne lennék Bennett boszorkány, vagy épp semmilyen boszorkány. Sokkal jobban járnék. Na de mindegy ez nem érdekes. Ez van.-semmi kedvem nincs ezen rágódni most. Ezzel ráérek otthon is, mikor van egy nyugodt percem.-Hát lenne egy kérdésem, de félek feltenni. Remélem nem haragszol meg miatta, de ez nagyon érdekel.-tényleg érdekel, hogy erre mit fog válaszolni.-Hogyan lettél vámpír?-lehet, hogy ez most gonosz kérdés volt, de nagyon érdekel erre a válasza.

Végig hallgatom figyelmesen a szavait és mindenre oda figyelek nagyon, amit mond. Amikor hallom azt, hogy másnak még vannak szülei és élnek, akkor a szüleim jutnak eszembe, akik meghaltak és nem akarok rájuk gondolni, mert csak a kedvem megy le tőle, de azért próbálkozok igazán erősnek látszani. Ha lenne olyan barátom, akivel folyton beszélhetnék, akkor az tudná, hogy miket éltem át és megismerhetne teljesen, de ilyen nincs. Nem lehettek gyenge! Annyi mindent eltűrtem már, akkor ez most sem lehet másképpen. Nem lehet, hisz erős vagyok, annak kell lennem. Annyi minden történt velem, hogy szinte felsorolni is hosszú. A szüleim halála majd a nagybátyám halála, egy nő, a fájdalom, a csalódás, a vámpírrá válásom kezdete, az idősebb vámpírok kínzása.. Na igen.. Oly sokszor kínoztak már engem, nálam jóval idősebb vámpírok, hogy megtanultam elviselni, eltűrni a fájdalmat. Rám már a vasfű vagy verbéna hatása és a karó szúrása is hatástalan. Naponta etettek vasfűvel, nem volt kellemes akkoriban és annyiszor szurkáltak karóval már engem. Egy 500 éves vámpír sem tud ki fogni rajtam és annál jóval idősebb sem. Tudom, hogy mi az a fájdalom, tudom mi a szenvedés és ismerem azt az érzést, ha kínoznak. 340 éves vámpírként már nem vagyok az a kezdő fajta, de az az idősebb fajta sem. Bírom azt, ha vasfűvel etetnek rám nézve már ez hatástalan, mert a szervezetem teljesen hozzá szokott több év alatt. A karó szúrásokat is bírom és egyáltalán sem érzek fájdalmat, ha egyet belém szúrnak, sőt olyan mintha csak egy tűvel szurkálnának. Kíváncsi lennék, hogy nálam a jóval idősebb vámpírok bírják a vasfüvet? A karószúrásait, fájdalom nélkül? Igazán jó kérdés.
-Sajnálom a nagyidat, hogy meghalt őszintén.-Kezdtem bele.-Olyan szerencsés vagy, hogy neked még legalább élnek a szüleid. Nekem már rég meghaltak és még akkor vámpír sem voltam. A nagybátyám nevelt fel, de ő is meghalt és egyedül maradtam. Egyedül...-A szó hallatán a hideg rázott ki, hisz tényleg egyedül vagyok. Senki sincsen már, sem barátaim, sem rokonaim, sem családom, senkim sincsen. Tudatosult bennem ez az egész dolog.-Az jó, ha vannak barátaid és főleg ha sok. Nekem kettő van összesen. Egy itt Klaus, a másik pedig New Yorkban él. Nem vagyok az a nagy barátkozós típus, de pár barátot majd nem ártana tényleg nekem beszereznem.-340 éve élek és alig van barátom, szinte hihetetlen.-Nem kell más természetfeletti lényeknek a bábúja lenni! Légy önmagad és éld az életedet! Érzem, hogy erős boszorkány vagy, de igazság szerint nem kell másoknak minden kívánságát teljesíteni, ha valamire szüksége van csinálja meg magának vagy keressen olyant, aki körbe ugrálja mindenhogy. Ne engedd, hogy irányítsanak, ne enged! Valami kérdésed van felém? Szívesen válaszolok mindenre őszintén! Szóval ne kímélj! Kérdezz sokat tőlem.-Végig a szemébe néztem és elmosolyodtam a végén, hisz szeretem, sőt imádom, ha sok kérdést tesznek fel nekem.

Ezt viselem!

Közelebb lépett hozzám és én egy pillanatra sem gondoltam arra, hogy hátrébb lépjek, vagy bármi ilyesmi. Nem hiszem, hogy bármi veszélyt is jelentene Daniel rám. Nem tett semmi olyan gyanús dolgot, ami erre utalt volna, így hagyom, hogy közelebb lépjen és mikor a szemembe néz, én nem vagyok akkora bunkó, hogy másfele nézzek, így én is a szemébe nézek.
- Nem baj. Tetszik, ahogy leírod a várost. –mosolygok rá, majd mikor belekezd, a történetbe nagyon figyelek minden egyes szavára. Elég sok mindent tudok New Yorkról, mert egyszer majdnem elmentem oda és mivel kis buzgó mócsing vagyok, sok mindennek utána néztem, viszont Dan tudott nekem újat mondani és ez jó. Amikor a rendőrökről beszélt nekem kissé fura volt, hogy azon nevet, hogy előlük menekül, de aztán észbe kaptam. Persze, hogy vicces, hisz neki emberi tempóban kellett ez mind megcsinálnia. Vámpírként tuti vicces volt, bár szerintem én is nevettem volna, pedig csak boszi vagyok. Mondjuk a rendőrök fejét megnéztem volna, ha nem emberi tempóban tűnik el.
- Biztos vicces lehetett. Én nem csinálnék szerintem ilyet, de így elmesélve nekem nagyon viccesnek tűnik. –mosolygok, és a szemébe nézek végig.
- Oké mesélek neked, de nem olyan izgalmas az életem. Akkor kezdem a családommal. Van egy édesapám, akivel együtt élek, van egy édesanyám, aki már vámpír és folyton megfutamodik, ha a helyzet komolyra fordul. És akkor ott van még a nagyim, aki sajnos elhunyt, de mindig is ő állt hozzám a legközelebb. Ha bármi bajom volt, vagy csak beszélgetni szerettem volna valakivel a barátaimon kívül ő mindig ott volt nekem. Nagyon jó és erős boszorkány volt és, hát a mágia lett a veszte. Elena és Caroline a legjobb barátnőim, de Mattel is nagyon jóban vagyok. Igazából én mindenkivel jóban vagyok a városban, kivéve egy két természetfeletti lénnyel. Hát a boszorkányságom nem fogadtam valami jól. Amikor a nagyi ezekkel kezdett traktálni azt hittem megőrült és már szólni akartam apumnak, hogy vigyük orvoshoz a nagyid, de aztán kiderült, hogy igaza van és kezdtem kedvelni ezt az egészet, addig, amíg a vámpírok nem kezdtek el velem játszadozni és ugráltatni, hogy csináljam ezt, csináljam azt. Nem jó a természetfeletti lények bábujának leni, de már soha többet nem leszek az. Mostantól kiállok magamért. Bár ha valakinek olyannak kell a segítségem, akinek segíteni akarok, annak persze segítek. –mosolygok rá és nem tudom, mi mást mondhatnék.

Végig hallgattam Bonniet és figyeltem minden egyes szavára. Kicsit még mindig New Yorkban jártam olyan, mintha ott lennék pedig nem vagyok ott egyáltalán sem. Eszembe jutottak a helyek, a látnivalók, a nevezetességek, az üzletek és az emberek. Legalább egyszer nem idegeskednének annyit és lennének nyugodtak. Az igazság az, hogy New Yorkban nem nagyon vannak természetfeletti lények, inkább emberek vannak, de egyáltalán sem baj, mert legalább sok a táplálék. Vissza emlékezve az egész New Yorkra és magára az ismeretségi körömre, azt mondom, hogy nagyon sok mindenkit ismerek ott. Elég jó üzleteket kötöttem és nagyon jó dolgokat csempésztünk a városba. Izgalmas, fantasztikus hely és az emberek többsége bunkó, de vannak rendes és normális emberek is, akik igazán megbecsülendőek. Most Bonniera kéne koncentrálnom és mondani neki valamit, inkább mesélek még neki és majd teszek fel neki kérdést. Közelebb léptem hozzá és a szemébe néztem.
-Ha nem gond mesélnék még egy kicsikét New Yorkról..-Kezdtem bele az egészbe.-Igazság szerint unalmasnak hangzottak, amiket mondtam, de egyáltalán sem unalmas New York. Sok látni való, gyönyörű helyek és lenyűgöző építmények. Nagyon fejlett város és érdemes egyszer legalább elmennie oda az embernek vagy természetfelettinek. Nem minden ember bunkó csak a többsége az, de ez lényegtelen. Vannak igenis megbecsülendő emberek. Sok barátja lehet és ismeretsége az embernek. Talán azt vetted le abból, amit mondtam, hogy nekem a város miatt nincs barátom és a bunkó emberek miatt. Ez nem, azért van, én nem vagyok az a barátkozós típus és nem igen tudok megbízni sokakban, sőt szinte senkiben, de mégis vannak kivételek.. A barátaim, ő értük igazán megtennék mindent, de most visszatérek New Yorkhoz az érdekesebb. A szüleim is ott születtek és a nagybátyám nevelt fel. Nagyon izgalmas város, sok a felfedezni való, amit szinte meg sem lehet unni. A csempészetek és az üzleti dolgok nem, úgy történek, ahogy gondolnád.. Ékszerektől kezdve a drogokig mindent becsempésztem már, igazán jó pénzt lehet vele keresni és hát a rendőrök is nagyon jól üldözőbe vesznek.-Nevetem fel.-Izgalmas, ha egy rendőr elől menekülhetsz. Főleg, ha azt akarod, hogy ne jöjjön rá, hogy mi is vagy valójából. Ilyenkor emberként kell viselkednie egy vámpírnak. Az egyik ilyen üzleti csempészetnél történt meg velem az, hogy megkötöttük az üzletet és a tudomásunkon kívül volt köztünk, egy beépített titkos ügynök. A rendőr autók éles hangját hallottuk, amikor sokan futni kezdtek csak én álltam és néztem.-Szinte nevetem rajta.-Álltam ott, mint aki nem is csinált semmit sem. Már pont megérkeztek a rendőrök, amikor mindenki elfutott csak még én álltam ott nem csinálva semmit, amikor észbe kaptam, akkor kezdtem elfutni. Persze emberi tempóban és ők megüldözőbe vettek. Sikerült elbújnom, így nem találtak meg, amikor előjöttem két rendőr fogott le és elkezdtek a rendőr kocsi felé vonszolni. Teljes erőmből kihúztam magamat a szorításukból és ellöktem őket ezek után futhattam egy jó darabig, míg ki nem fáradtak.-Nevetem és végig a szemébe néztem.
-Szóval, akkor mesélj csak magadról. A családodról, a barátaidról és arról, hogy hogy fogadtad a boszorkány mágiádat. Szívesen végig hallgatom.-Mosolyogtam és vártam a válaszát.

Ezt viselem!


Ahogy New Yorkról beszélt észrevettem, hogy nagyon beleélte magát. Nagyon ügyesen leírta az egész, helyet és teljesen el tudtam képzelni. Olyan furcsa, hogy ott ekkora a nyüzsgés. Itt alig laknak a városban és kevesebben járkálnak minden felé. A legtöbben korán bemennek dolgozni és később hazamennek. Nálunk nincs nagy tömeg és nem is lesz soha. Furcsa lenne nekem nagyon New York a tömeg miatt és a természet hiánya miatt is. Na meg a magas épületek. Kösz nem. Amúgy is tériszonyom van, és most ha nekem egy olyan magas épületbe kéne mennem én meghalnék. A másik meg a tömeg. Nem igazán szeretem, ha sokan vesznek körül. Na meg a bunkó emberek. Ezért jók a kis városok, mert ott mindenki mindenkit ismer és nem bunkók, csak ha nem kedvelik egymást, de ezt legtöbbször otthon, vagy olyan helyen intézik, el ahol a kíváncsi tekintetek nem veszik őket észre. Meg ez az üzleti viszony. Istenem úgy nem lehet élni. Úgy minden olyan monoton és unalmas. Semmi érdekes nincs úgy, mert mindig ugyan azt csinálja az ember napról napra. Senkivel sem kerül közeli kapcsolatra, nem lesz barátja, nem lesz, akinek elmondhatja a bánatát, a titkait. Az olyan abnormális. Annyira… annyira… Nem is tudom, hogy lehetne ezt kifejezni. Na, mindegy én nem élek ott és soha nem is fogok. Jó nekem ez a kis város.
- Jaj, de hogy is untatsz. Erről a városról? Rendben legyen. Itt születtem és mindenkit ismerek a városban, persze azokat, akik most nem rég jöttek azokat nem. Mystic Falls mindig nyugis kis város volt és még most is az, ha ép nem természetfeletti lényekről van szó. Ja, erről jut eszembe. A városnak van egy tanácsa, ami a vámpírokat akarja eltüntetni a városból. Vigyázz velük. Magamról? Nem vagyok én olyan érdekes. De mit szeretnél tudni? Minden kérdésedre válaszolok, csak kérdezz. –nem nagyon szeretek beszélni magamról, de hát egyszer mindennek eljön az ideje. Miközben beszéltem végig a szemébe néztem.

Láttam Bonnien, hogy elgondolkozik majd amikor rám koncentrált végig hallgattam, amiket mond nekem. Kissé elgondolkoztam a kérdésén. New Yorkban minden más, mint itt Mystic Fallsban. Ebben a városban sok a természeti adottság, nincs akkora zaj, nem nagy a forgalom, nincs annyi ember. Csend, béke és nyugalom van itt. New Yorkban magas épületek, nagy forgalom, rohangáló és ideges emberek, kevés természeti adottság, inkább az épületek uralkodnak. Gyárak, szállítmányok, rohangálás, ügyintézés és egy perc megállás sincs. Mindenki intézi a dolgát és meg sem áll egy pillanatra sem. Csak csinálja azokat a dolgokat, amiket szeretne vagy épp megkövetel a munkája. Mindenki dolgozik és a szülőknek még a gyermekeikre sincs idejük pedig foglalkozniuk is kéne velük..
-Mindenki rohangál és egy perc megállás sincs.-Szinte beleképzeltem magamat az egészbe.-New Yorkban az emberek idegeskednek, rohangálnak.. Ti meg itt a városban nyugodtabbak vagytok. Miért is vagy más? Az ottani emberek bunkók.. A szó teljes értelmében. Néha valaki már annyira rohan, hogy elintézze a dolgát, hogy fel löki az előtte haladót vagy a vele szembe menőt. Szinte összevisszaság van. A beszélgetés flegma, bunkó és nagyon gyorsan le is zajlik, de nem mindenki ilyen. Csempészek viszik a szállítmányokat, üzleteket kötünk és egy teljesen más világot láttok most itt magam előtt ebben a városban. New Yorkban az éjszakai élet az izgalmas. Sok buli, szórakozó hely, bárok vagy éttermek. Éjszaka zajlik inkább a csempészet is és ilyenkor kötetnek a legjobb üzletek. Sok ház, épület, ami mind jó magas. Bevásárlóközpontok és minden egyéb más szórakozáshoz alkalmas hely vagy munkahelyek. Sok emberrel és nagyon sok ismeretséget is lehet kötni. Igazából az emberek üzleti viszonyban vannak. Sokak egyedülállóak és csak megállás nélkül dolgoznak. Nem törődik senki semmivel csak is kizárólag magával.-Néztem végig a szemébe és oly annyira belejöttem a mesélésbe, hogy szinte egy percre sem álltam meg.-Igazából ott születtem és ott is nőttem fel. Sokáig éltem ott. Szóval nem olyan ismeretlenek nekem az ottani dolgok..-Fejeztem be a mondandómat.-Na erről ennyit. Nem untatlak téged most ezzel! Inkább mesélj te erről a városról! Milyen itt lenni? Vagy inkább mesélj magadról, a barátaidról!-Mosolyogtam rá miközben a szemébe néztem.

Ezt viselem!


Danielt néztem és láttam, hogy egy kicsit elgondolkozik. Elég jó barátja lehet Klausnak, ha meg akarja hálálni, hogy nem hagytam meghalni. Nekem nagyon furcsa, hogy megmentettem Klaus, de hát muszáj volt. Mindegy, ami volt az volt. Megtörtént és ezen már nem lehet változtatni maximum úgy, hogy megölöm Klaust, de ahhoz semmi kedvem sincs, főleg azok után, hogy megismertem Dant. Bele sem merek gondolni nekem milyen, lenne, ha elveszíteném Elenát, vagy Carolinet, vagy akár Mattet. Szerintem abból megint bajok lennének, mert megpróbálnám feltámasztani őket és ez a múltkor sem sült el jól. Na de most nem akarok ilyenekre gondolni, mert csak elszomorodom. Most Danre kell figyelmen semmi másra. És így is fogok tenni.
- Rendben, de tényleg szólj majd. Ja, nincs mit. Azt hittem tudod, de ha nem most már tudod és legalább így tudtad meg. Sok sikert a kereséshez és szerintem találni fogsz valamit. Nem kell hálásnak lenned. Megtettem meg tettem és kész. Klaus nem halt meg és már nem is fog. –végig rá néztem, míg ezt mondta. Nekem olyan fura, hogy hálás nekem, hisz nem önszántamból mentettem meg Klaust, hanem muszájból. Ha nem lett volna így veszélyben az anyám és a barátaim már halott lenne Klaus. Amúgy meg miattam kerül abba a tehetetlen állapotba. Ha ezt tudná, akkor nem hiszem, hogy hálás lenne nekem, hisz miattam halt meg majdnem.
- Értem. Gondoltam, hogy van rá okod. A semmiért senki sem ilyen. –tudom, hogy erre Klausnak is van oka. Én az ő helyében már diliházban lennék, abban biztos vagyok. Jó sok mindenen, ment keresztül. A szülei meg akarták ölni, kiderült, hogy az apja nem is az apja és valami vérfarkastól van, meg a többi ilyen. Én nem bírtam volna ezt, ha az ő helyében vagyok. Összeroppantam volna és lehet, hogy nem diliházban lennék, mint ahogy azt előbb gondoltam, hanem már alulról szagolnám az ibolyákat.
- Más? Miért ők milyenek voltak? –tényleg érdekel, hogy velük miért nem volt olyan, mint most velem.
- Az otthon mindenkinek más. Nekem ez a város az otthonom, hisz itt születtem és itt élek. Amúgy itt van, izgalom csak be kell illeszkedned még. Ja és ha majd találkozol Klaussal akkor rájössz, hogy a város tele van izgalmakkal, csak nem mindig a legjobbakkal. –mondtam neki mosolyogva.

Végig hallgattam azt, amit mond nekem majd csak néztem őt és kissé elgondolkoztam. Látnom kell mielőbb Klaust, de nem tudom merre keresem. Na mindegy nem is ez lényeges, mert most Bonniera kell koncentrálnom. Nem tettem eddig olyat tényleg, ami miatt máshogy kellene velem viselkednie és nem is fogok olyat tenni. Azt mondta nem kell neki ezt meghálálnunk. Én hálás vagyok neki, amiért megmentette Klaus életét és az is maradok majd. A kérdésén elgondolkoztam, hogy miért is nem szerettem, ha leolvassák az érzelmeimet. Sok minden miatt nem szeretem illetve ezt tanultam is mástól. És hát a vámpír éveim alatt megtanultam, hogy hogyan is kell érzéstelen arccal nézni úgy másra, hogy az semmit se olvasson le az arcomról. Nem minden esetben előnyös megoldás, de legtöbbször igen jó.
-Köszönöm szépen, hogy felajánlottad a segítségedet és ha bármiben segíthetsz csak szólok! Nem tudom, hogy mit találhatnék a gyűrűről, de nagyon remélem, hogy sikerrel járok majd, hisz elég sok éve kutattok már ezután. Tényleg nem tudtam, hogy ha nem lenne rajtam a gyűrű, akkor elégnék, ezért köszönöm, hogy megmondtad nekem, de amúgy sem vettem volna le az ujjamról, mert a családom után ez maradt rám egyedül. Tényleg köszönöm még egyszer, hogy Klaus életét megmentetted és hogy nem hagytad meghalni. Nagyon hálás vagyok érte!-Mit is mondjak arról, hogy miért nem szeretem kimutatni az érzéseimet. Már meg is van.-Igazság szerint nem szeretem, ha mások leolvassák rólam azt, hogy mit érzek, mert akkor mindenki számára nyilván való lesz, hogy mit érzek és nem szeretném, ha ezt tudnák az emberek vagy a természetfeletti lények. Szeretem, ha nem tudják leolvasni rólam ezeket. És hogy ennek mi az oka? Hát a sok év alatt sokszor csalódtam, szenvedtem.. Ezek után megtanultam érzéstelenné válni. Nem foglalkozni másokkal, ezért sem vagyok ez a barátkozós típus. Másik oka az, hogy régebben, amikor Klaussal találkoztam ő segített nekem megtanulni érzéstelenné válni és hát most ilyen vagyok.-Néztem végig a szemébe.-Még nem tettem semmit sem eddig, amiért bunkó lehetnél velem és nem is fogok semmi olyant tenni. Igazság szerint nem vagyok éhes és nem fogok megölni senkit sem.-Legalábbis előtted nem.-Nagyon hálás vagyok neked, amit Klausért tettél.-Végig a szemébe néztem és úgy mondtam neki mindent el.
-Sosem voltam az a fajta ember, aki ennyire kedves és normális, de te tényleg teljesen más vagy, mint azok akiket New Yorkban ismerek.-Mondtam neki miközben végig néztem rajta majd újra a szemébe néztem.-New Yorkban születtem és ott is éltem sokáig. Volt szerencsém nagyon sok mindenkit megismerni ott. Nagy hírem volt a városban és sokáig is voltam ott, de egy idő után utazgatni kezdtem és most itt kötöttem ki és örülök is ennek. Jó kis nyugis város ez. Mondjuk nem fogom ezt a helyet az otthonomnak tekinteni, de szép kis város azt meg kell hagyni. Mondjuk nem annyira izgalmas, mint New York, de tudom, hogy itt is lesz valami.-Néztem a szemébe és közben mosolyogtam rá.

Ezt viselem!


Hogy kérdezhet egy vámpír olyat, hogy mi az a nap gyűrű? Hogyha nem tudna napon járni oké, de hát a napfényben jár! Nézem, őt hátha kiderül, hogy csak viccel azzal, hogy nem tudja, de utána végig hallgatom a gyűrűvel kapcsolatos történetét és rájövök, hogy tényleg nem tudja mi az a napgyűrű. Ez annyira furcsa nekem, hogy nem mondták el neki. Miért nem mondták el neki? Ha titok lenne, akkor oda se adták volna neki, hisz egyszer csak kiderült volna a gyűrűről, hogy mire való és, hogy ez mennyit segít neki. Remélem nem lesz nagy baj, ha én majd most elárulom neki, hogy mire való a gyűrű, bár abból, amit mesélt nem biztos, hogy a naptól óvja meg őt. Lehet, hogy van a gyűrűben valami más is. Na, mindegy azt így nem tudom. Amúgy is már kutat utána és remélhetőleg sikerrel jár.
- Furcsa, hogy nem tudod, hogy mi az a napgyűrű. Ha ez most nem lenne rajtad elégnél a napon. Az véd téged a Nap sugaraitól, ami téged ugye lángra lobbantana. Fura, hogy ezt eddig még senki sem mondta el neked. Na, mindegy most már tudod. Ja és lehet, hogy ha elég ügyesen kutatsz mást is találhatsz róla. Nekem fogalmam sincs, hogy mit tudhat még ez a gyűrű, de neked sok sikert a kutatáshoz. És ha bármiben segítség kell, csak szólj, én segítek, már ha tudok. –mosolygok, rá aztán a téma átterelődik Klausra.
- Nem kell, köszöni. Igazából muszájból tettem, de már kezdek örülni annak, hogy nem hagytam meghalni. Gondoltam, hogy vannak érzései, hisz nincs olyan „ember” aki ne érezne. Hát van, aki nem szereti kimutatni, de hát azon nem lehet változtatni. Miért nem szereted, ha le tudják rólad olvasni az érzelmeid? Szerintem ez egy tök normális dolog, bár nem tudom miért lettél ilyen, lehet, hogy nagyon jó okod van arra, hogy ilyen legyél. Majd egy nap talán megértem az olyanokat, akik nem mutatják ki az érzéseiket csak néha. –mondom, majd azt mondja, hogy:„Nem vagyok az a barátkozó fajta, de te teljesen más vagy, mint az eddigi emberek, akiket ismertem. Te olyan rendes vagy és kedves, normális. Ezt mivel érdemeltem ki? ”
- Miért ne lennék kedves? Nem tettél semmi olyat, ami miatt máshogy kéne viselkednem. Ha meg tettél is azt én még nem tudom. –mondtam neki és közben végig a szemébe néztem. Nem sok ember volt, akivel nem így bántam. Az első benyomásom eddig jó Danielről lehet, hogy ezt majd elrontja, de még nem tette meg így nincs értelme, hogy bunkó legyek vele.
- Nem kell meghálálni! Amúgy meg nem neked kell, hanem neki, de én ezt nem várom el sem tőle sem tőled. Nem kell meghálálni! –teljesen őszintén mondom ezt, hisz nekem elég hála az is, ha az édesanyám és a barátaim életben maradtak.

Felelt a mondandóimra és én végig hallgattam őt. Azokat felelte, hogy részvéte, hogy olyan korán elvesztettem őket. A gyűrűmre azt mondta, hogy ez egy szimpla napgyűrű és hogy miért kutattok utána tette fel a kérdést nekem. A Klausos résztől féltem igazán, de most arra válaszolt utoljára. Azt mondta, hogy ismeri őt, ami kissé jó hír, de még sem, mert lehet, hogy meghalt. Azt mondta Klaus nem halt meg csak majd nem. Hirtelen öröm fogott el, mert él. Nem halt meg, hanem él és azért nem halt meg, mert Bonnie segített neki. Azt mondta ne higgyem el senkinek sem, hogy Klaus meghalt, mert nem könnyű megölni őt még ha erősen próbálkozik is valaki, akkor sem. Kissé elgondolkoztam. Annyira örülök, hogy Klaus él és nem halt meg. Ugyanakkor azt is tudom, hogy a városban van. Meg kell őt keresnem minél előbb majd. Végtelenül hálás vagyok Bonnienak, hogy megmentette a barátom életét és nem hagyta meghalni. Mosolyogtam Bonnire majd összeszedve gondolataimat belekezdtem a mondandómba.
-Mi az a napgyűrű?-Tettem fel a kérdést először is, mert ezt nem értettem.-Azért kutattok a gyűrűm után, mert nagy ereje van, de hogy milyen ereje azt nem tudom, ezért is kutattok utána. A nagybátyám adta még nekem. Azt mondta, akkor hogy a családom utáni örökség és hogy nagyon nagy erővel rendelkezik, de hogy milyen erővel azt nem mondta. Azóta folyamatosan keresgélek utána könyvekben, iratokban vagy feljegyzésekben, de sikertelenül. Mind hiába minden keresgélés.-Fejeztem be majd Klausra tértem át.-Köszönöm neked, hogy megmentetted az életét! Tudom, hogy ezért Klaus is hálás neked, de tudod, hogy ő nem mutat ki semmilyen érzelmet sem. Ő ilyen érzéstelen, gonosz, de legbelül érző lény. Mindenkinek vannak érzései, még neki is. Hiába nem mutatja. Én tudom, hogy érző lény belül ő is, mint bárki más. Rajtam is lehet látni érzelmeket néha-néha, de inkább nem szoktam kimutatni másoknak. Nem szeretem, ha olvassák az érzelmeimet. Nem vagyok az a barátkozó fajta, de te teljesen más vagy mint az eddigi emberek, akiket ismertem. Te olyan rendes vagy és kedves, normális. Ezt mivel érdemeltem ki?-Néztem végig a szemébe és úgy mondtam minden egyes szót. Érdekelt az, hogy miért is ilyen kedves velem. Mert nem így szoktak velem bánni vagy viselkedni.
-Hogyan hálálhatnám meg, hogy segítettél Klausnak, a barátomnak?-Tettem fel neki a kérdést és vártam a válaszokat a kérdéseimre.

Ezt viselem!


Mikor a szemembe nézet még mielőtt beszélni kezdett nem láttam az arcán semmi érzelmet, de mikor a szüleiről beszélt egy pillanatra, mintha láttam volna. Hogy tud valaki ilyen érzéketlen arccal nézni? Nekem ez sosem ment. Rajtam mindig látszik, hogy mit érzek és ez nem mindig jó. Van, amikor az ember ezt szeretné elrejteni és nem megy. Vannak, akik jobb, ha nem tudják, mikor mit érzek, de hát mindegy én ilyen vagyok. Ha valakinek nem te teszik az, az ő baja.
- Részvétem, hogy olyan korán elvesztetted őket. –mondom neki és tényleg így gondolom. Én nem tudom teljesen, hogy mit érezhet, de ha azt vesszük, én anya nélkül nőttem fel szóval valamennyire tudom, mit érez.
- Én eddig úgy tudom, hogy az itteniek sem azért lettek vámpírok, mert annyira azok akartak lenni. –mondom neki és ő ez tán a gyűrűjéről beszél és mutatja. Megnézem a gyűrűt és gondolkozom, hogy ezután miért kutat. Mi értelme van egy napgyűrű után kutatni? Hát rákérdezek, aztán legfeljebb nem mondja el.
- Szerintem ez egy szimpla napgyűrű. Miért kutatsz utána?- kérdeztem és a szemébe néztem majd ő elmondta, hogy mi az a rossz hír. Klaus a barátja? Ezen kissé meglepődtem. Azt hittem, hogy vele nem igazán barátkoznak az emberek. 100 éve nem találkozott vele akkor nagyon ki lehetett akadva mikor azt hitte, hogy meghalt. Majdnem meg is halt. Azt hiszem, most örülök, hogy nem hagytam Klaust meghalni, hisz ha Dan tényleg a barátja nagyon rosszul eshetett neki ez a hír. Már csak az a kérdés elmondjam-e neki, hogy Klaus él vagy sem. Félek, ha elmondom kapni, fogok Klaustól, de ha a barátja nem fog haragudni rám. Uram isten! Elegem van, ha nem tetszik Klausnak így járt, mert én elmondom!
- Ismerem őt. Klaus nem halt meg csak majdnem. Még él, de csak is azért, mert segítettem neki. Ne hidd el azt senkinek, hogy meghalt, mert Klaust nem könnyű megölni, még ha nagyon erősen is próbálkozol. –mondom neki és közben végig a szemébe nézek. Ironikus, hogy én mentettem meg Klaus életét mikor az elején én akartam a legjobban megölni.

A csajt figyeltem és láttam, hogy gondolatban teljesen máshol jár. Végig hallgattam a mondandóit illetve kérdését is. Tudom, hogy rá jött a titkomra és én meg az övére. Ő boszorkány én meg vámpír. Gondolom addig majd nem bánt, amíg nem csinálok semmi olyat. Mint például emberölés vagy vérszívás. Úgyis ittam már vért szóval most nincs rá szükségem és sokáig kibírom vér nélkül is szóval ezzel nem lesz gond. Szimpatikusnak tűnik a boszi csaj. Felálltam a padról és előtte álltam. Gondolataim eltereltek arról, hogy válaszoljak. Klausra gondoltam a legjobb barátom volt. Nálam ritka, ha valaki a barátom. Én mindig is az a fajta srác voltam, aki mindenkit ismert és nem nagyon barátkozott. Inkább gonoszkodtam és élveztem az életet. Csajoztam, buliztam és tanultam. Szakmával is büszkélkedhettek, de nem dolgozok, mint más emberek. Én vámpír vagyok nekem nem kell pénz csak egy emberke vére kell. Klaus sajnos meghalt és ez belül fájt nagyon is. Most, hogy végre 100 év után hallok felőle hírt meghal. De érzem, hogy nem halhatott meg. Őt nem lehet olyan könnyen csak úgy legyőzni. Mindig is erős jellem volt és lehetetlen őt bárkinek is legyőzni. Élnie kell. Reménykedek ebben majd a gondolataimról kissé megfeledkezve a csaj szemébe nézek. Érzéstelen arccal, így majd úgy sem olvas le rólam semmit sem. Kis ideig még várattam a válasszal. Ha ismeri a természetfeletti lényeket, akkor Klaust is ismerheti szóval elmondom neki, amit kell és rákérdezzek a dologra. Igen ez lesz a legjobb megoldás és így majd kiderül, hogy mi is történt valójából. Most megtudhatom, hogy tényleg meghalt vagy sem.
-Sajnos elveszítettem a szüleimet. Apámat 10 évesen, anyámat 11 évesen veszítettem el!-Kezdtem bele és a szüleimre gondolva kicsit az érzelmeim meginogtak legbelül, de csak is egy pillanatra.-Tudom, hogy tudod, hogy mi vagyok. Nem magamtól akartam az lenni, de megtörtént. Nem izgalom miatt jöttem a városba, de talán azért is, mert izgalmasnak tűnik. De nem ez a lényeg. Kutatok egy gyűrű után.-Emeltem fel a kezemet neki, hogy lássa a gyűrűmet.-Ezután a gyűrű után kutatok. Valami fajta családi örökség lehet, mert a családom után maradt rám.-A gyűrű fekete színű, arany kereszt van a közepén és a négy végén gyémánt van. Van valami különlegesség-e gyűrűben. Nem tudom, hogy mi az, de valami miatt egyedi.-A rossz hír.-Kezdtem bele és néztem a szemébe.-100 éve nem találkoztam egy barátommal és most úgy hallottam, hogy meghalt. Remélem ez a hír nem igaz. Akiről beszélek az Klaus Mikealson. Nem ismered véletlenül? Nem tudod, hogy mi lehet vele? Kérlek mond azt, hogy él és hogy nem halt meg!-Néztem a szemébe és meglepettséget láttam rajta valami miatt. Vártam a válaszát nagyon kíváncsian.

Ezt viselem!


Mikor kezet fogok vele megérzem, hogy vámpír. Uram istem csak én lehetek ilyen szerencsés, hogy egymás után három vámpírral is beszélek. Na jó nem mindegyikkel beszélek. Az elsővel vutáztam pedig nem az volt a célom. A másodikkal lefeküdtem ez sem volt a célom, bár azt élveztem. Vele meg nem tudom, hogy mi lesz. Eddig nem úgy tűnik, mint akivel bármi bajom lehet. Bár a vámpíroknál sosem tudni. Gondolom érzi rajtam, hogy mi vagyok, de nem mondom neki. Majd ha akar valamit kérdez. Mikor végig néztem rajta ő ezt észrevette, de úgy tűnt nem igazán érdekli. Elvesztette a családját ha jól veszem ki a szavaiból. Értem, hogy már nem élnek, hisz ő vámpír és érzem, hogy nem a legfiatalabb. Idősebb, mint Damon és Stefan, de fiatalabb, mindt Katherine. A korát olyan 300-400 közé tudnám betenni, de annyira még nem vagyok jó, hogy pontosan megmondjam. De eltértem a tárgytól. Elvesztette a szüleit. Vajon, hogy? És miért? Felszeretném tenni neki ezeket a kérdéseket, de nem akarom a régi sebeket feltépni így inkább ezt hagyom.
-Sajnálom, hogy elvesztetted a családod. Nálám is már csak apum él rajtam kívül. Illetve anyum is, de nem úgy, mint apu. Ő….- nem mondom végig, mert tudom, hogy érti, hogy mire gondolok. Ebből remélem az is leesett neki, hogy tudom mi. Nem fogom bántani őt addig amíg nem árt valakinek a szemem láttára, vagy épp meg nem kedvelem. Elég normális srácnak tűnik így most nem bántom és később sem áll szándékomban. Bár ki tudja mit hoz a sors.
-Mystic Falls nem a legizgalmasabb város, de azért ha olyan „klikkbe” tartozol izgalmas. – remélem most is érti, hogy ezzel a vámpírokra, a vérfarkasokra és a többi természet feletti lényre gondolok. Nem szeretem ezeket kimondani, így ha tehetem nem is mondom csak célozgatok rá.
-Milyen rossz hírt?- néztem a szemébe és vártam a válaszát. Reméltem, hogy olyan amiről tudok és nem tegnap történt, mert ha akkor, akkor én nem is tudom mit csinálok.

Amikor elment mindenki az erdőből, akkor egy iedig sétálgattam még és gondolkoztam különböző dolgokon. Az életen, a jövőn, a múlton és egyéb másokon. Úgy döntöttem egy idő után hogy elmegyek onnan és hát elindultam az iskola felé. Még mentem gondolkoztam. Pár erre járó embertől vagy inkább vámpírtól azt halottam, hogy Klaus meghalt. Nem bírtam felfogni. Nem akartam eztet megérteni. Ez nem lehet igaz. Klaus nem halhatott meg. Minden gondolatom Klaus körül forgott. Nem lehet igaz, hogy meghalt. A barátom volt és 100 éve nem találkoztunk, erre meg ilyent hírt kapok róla. Nagyon jó. Remek. Fájt a halála és emiatt megálltam út közben és egy eldugott helyre mentem egy nővel. Kihasználtam majd kiszívtam az összes vérét és a hulláját ott hagytam. Megtöröltem menet közben a számat majd folytattam az utamat az iskola felé. Meg kell tudnom, hogy hogyan halt meg és hogy ki vagy kik tették! Esküszöm megbánják azt, amit tettek. A suli elé érve leültem egy padra és nézelődtem miközben gondolkoztam. A régi barátom halott és ilyen hírt kapok róla 100 év után. Mondjuk megtudtam még pár dolgot miközben ide jöttem, de lényegtelenek most jelen pillanatban. Klaus halott és nem él.
Nem bírtam ülni, ezért felálltam majd fel-alá kezdtem járkálni miközben nézelődtem. Sehol nem volt senki. A múltamban a régi szép időkre gondoltam, amikor még Klaussal a bárban megismerkedtem majd sokat buliztunk és szórakoztunk együtt. Megismerkedtünk, beszélgetünk és élveztük az életet. Megtanított nekem különböző dolgokat és közösen vettünk részt programokon. Viszont most, hogy meghalt több ilyen már nem lesz. Belül fájt a halála, mert mégis a barátom volt. Túl jó barátom. Visszaültem a padra majd pár perccel később hallottam, hogy valaki felém közeledik majd elém állt és rám nézett. Nem ismertem a csajt, de végig néztem rajta majd beszélni kezdet hozzám végig hallgattam, amiket mondott majd én következtem és válaszoltam neki miközben végig a szemébe néztem ezek közben.
-Hello!-Fogtam vele kezet.-Igen új vagyok még itt.-Elmosolyodtam.-Daniel Preskott vagyok a családomból az egyetlen, aki még él.-Éreztem rajta, hogy nem természetfeletti lény, hanem valami más. Ember, de mégis nagy az ereje. Talán boszorkány? Nem vagyok bunkó, ezért nem kérdezek erre rá. Láttam, hogy végig mér. Mi rajtam ennyire érdekes? Na mindegy.-Csak úgy idejöttem amúgy Mistyc Fallsba és ismerkedek a környékkel illetve most tudtam meg egy rossz hírt.-Néztem a szemébe és vártam mit csinál majd most.

Ezt viselem!


Miután Kol kitett otthon még egyszer megöleletük egymást majd ő elment én pedig bementem átöletöztem majd eljöttem a gimihez. A parkolóban megálltam és az épületet néztem. El sem hiszem, hogy már végzős vagyok. Tisztán emlékszem arra a napra mikor először jöttem ide. Egy visszafogott kis esetlen magányos lányként. Nem is értem Elena miért kezdett velem barátkozni. Ó menő volt és mindenki a barátja akart lenni, de ő mégis velem kezdett barátkozni na meg Carolinenal. Caroline és Elena voltak a menő diákok én meg azt hittem, hogy én vagyok a kolonc. Mikor Elena balesete volt amiben a szülei meghaltak hozzám jött beszélni és nem Carolinehoz. Vele is beszélt, de mégis többet beszélt velem. Caroline nagyon megváltozott, de persze jó értelemben. Mindig is szerettem, mert olyan kis hebrencs és kedves volt persze nem mindenkivel, de most megkomolyodott és egy nagyon magabiztos lány lett belőle. Elena sem sokat változott. Még néha most sem tudja, hogy kit szeret és, hogy mit akar. De ez nem baj hiszem ő ilyen és én így szeretem. Ahogy nézem a sulit nagyon sok emlék jut eszembe és én csak hagyom őket, hogy emlékezzek rájuk. Annyi bánat, annyi öröm, annyi könny, annyi nevetés köt ide, hogy az el sem hiszem. Mindig is ez a hely volt a második otthonom. Az első a nagyim háza volt. Oda is sok emlék köt, de én most itt vagyok a suli előtt a parkolóban. Eszembe jut az autó mosás mikor felgyújtottam egy kocsit mindenki szeme láttára és Stefan állított le mielőtt nagy baj lett volna. Mennyire ügyetlen voltam még akkor, most bezzeg simán egyik testből a másikba pakolgatok egy hibridet. Ez lettem én. Klaus segítője vagy inkább a csicskása? Nem tudom, hogy nevezzem magamat. Eddig nem figyeltem arra, hogy van-e valaki a közelemben, de most, hogy nem vagyok teljesen a gondolataimba merülve meglátok egy srácot az egyik padon ülve nem messze a parkolótól. Nem tűnt ismerőősnek, de csak hátulról láttam és így nem tudtam ezt teljesen eldönteni. Odamentem hozzá és szembe álltam vele és mikor ránéztem rá jöttem, hogy nem ismerem.
-Szia! Én Bonnie Bennett vagyok! – nyújtom neki a kezemet. – Még nem láttalak a városban. Gondolom új vagy. – mosolyogtam rá kedvesen és a szemébe néztem. - Neked mi a neved? – még mindig mosolyogtam, de már nem a szemébe néztem, hanem végig mártem őt és a válaszára vártam.