Magány. Az egyik legemberibb félelem a magánytól való félelem. Vámpírként ez felerősödik, és ennek hatására tesszük meg azokat a dolgokat, amikkel nemhogy közelebb hoznánk, inkább még jobban ellökjük magunktól a szeretett személyt. Sosem hittem, hogy idáig fajul a dolog. Hogy ennyire elmérgesedik a viszony. És ebben az a legszörnyűbb, hogy komolyan gondoltam, ha még jobban kihoz a béketűrésből nem állok jót magamért. Elviszem Niklaus-hoz.  Itt már nem érdekel az, hogy mennyire szeretem, mert már nem érzem, hogy szeretném. Nagyobb a haragom, és a gyűlöletem, minthogy felfedezzem ezek között a valódi érzelmeimet. De talán nem is akarom felfedezni őket többé. Nem kellenek azok az érzelmek, amik meggyengítenek. Nem vagyok ugyanaz, aki egykor voltam. Katherine jól látja. Sosem leszek már olyan. De ő nem ismert akkor, mikor ember voltam. Sosem fogja tudni, milyen is vagyok valójában. Ötszáz éve még értelmét láttam annak, hogy olyan lehessek, küzdöttem a szerelméért, de már nem éri meg. Nem érzem azt, hogy lenne miért küzdenem.
Valahogy... Eltört bennem valami, és érzem, hogy más semmi sem lesz a régi. Semmi nem lehet ugyanolyan. Idegeim tombolása arra utal, hogy felmondták a szolgálatot, és most nem harcolok, hogy ismét nyugodt legyek, bár mély lélegzetvételeim az ellenkezőjéről árulkodnak.
Fejemet a hűvös falnak támasztva, lehunyt szemmel próbálom elüldözni a gondolataimat, melyek az elmúlt események hatására jutnak eszembe. Küzdeni akarok a természetem ellen, de egy részem feladta. Fordulóponthoz értem, és ebben a percben kell döntenem, hogy merre tovább, mert ha megenyhülök, akkor minden elvész. Elvész a családom, a terveink, minden. Kinyitom a szemem, és a másik ház falát kezdem el szemlélni, s már hiszem, hogy nem jött utánam. Légvételem szaporábbá válik, és nem az érzéseim miatt, amiket iránta érzek, mert nem érzek semmit sem jelen pillanatban, és ezt az állapotot akarom fenn tartani.
Léptek. Szavak. Tettek. Csók. Lehunyom a szemeimet. Egy pillanatra belefeledkezem, s mikor kezem elindul, hogy megölelhessem, valami megállít. Szinte mint egy villámcsapás.
Hazugság. Csalódás. Fájdalom. Ármány és árulás. Csak ez vár, ha engedek a szenvedélyeimnek és az érzéseknek, amik egy pillanatra át akarják venni az uralmat. Kezem, mellyel ölelni akartam, gyengéden kúszik fel a torkáig. Színjáték.
A pillanat műve az egész, és a megsebzett ragadozó kitör belőlem. Eljutottam arra a pontra, hogy nem érdekelnek a következmények. Nyakára sikló kezem ujjai szorosabbra fonódnak, és fél másodperc múlva a csók semmivé foszlik, csak én vagyok... Nem Elijah a nemes lelkű férfi, hanem a ragadozó áll Katherinnel szemben, miközben a falnak szorítottam szinte teljes erőből. Nem tudom, eltörtem-e valamijét, de ez az ami most a legkevésbé sem érdekel!
- Már akkor elvesztettél, mikor ötszáz éve elszöktél, csak még nem ismertem be magamnak! - Taszítom a falhoz, miközben ujjaim szorosan tartják a nőt, kissé talán megemelve, nem érzékelem. Szemeim alatt erek hálózata rajzolódik ki, de szemfogamat nem engedem előtörni. Katherine sosem látott így, talán rémisztő lehet, most ez egyszer fivéremre emlékeztethetem. Tekintetem gonosz és sötét, arcom rideg, semmi jót nem sejtet.
- Megmondtam, hogy ne kerülj még egyszer a szemem elé, Katherine! - A szavakat nehéz kipréselnem az ajkaim között keletkezett vékony résen, szorításom tükrözi a haragot és a gyűlöletet, ám azt is, hogy nem szeretem ha ellent mondanak nekem. Katherine lehet, hogy nem tudja, de velem sem a legjobb ujjat húzni. Tudom, hogy mit akar elérni, de azzal, hogy utánam jött, a lehető legrosszabbá tette a köztünk lévő viszonyt.
Ez a tette erősítette meg a döntésemet, hogy soha többé nem hagyom, hogy az érzelmeim hassanak rám. Nem érdekel, ha ezzel visszafordíthatatlanná válik a kapcsolatunk, nem érdekel, ha ezek után tőlem is félni fog.
- Szerethetsz egy emléket, de én gyűlöllek téged! És most velem jössz ellenkezés nélkül! - Szavaim őszintén hangzanak, immár túlontúl őszintén. Második mondatommal megigézem őt, hiszen most érdekes módon egy csepp verbéna sincs a szervezetében. A ravasz Katherine Pierce nem szed verbénát a közelemben? Öreg hiba, de én ezt kihasználva igézem engedelmességre őt.
Ezzel a tettemmel tettem visszafordíthatatlanná mindent. Az emberi felem, lelkem korcs maradványa halkan nyöszörögve adja meg magát a bennem lakozó démonnak, aki szintén én vagyok, de eddig annyira tiltakoztam ellene. Talán ez állt mindig is köztem és Klaus közé, de többé már ez sem állhat közénk.
Megváltoztathatatlanul semmisítettem meg a maradék remény utolsó pislákoló parazsát. Többé nincs olyan, hogy Mi... Tönkretettem. És ebben a pillanatban elégedettséggel tölt el, hogy uralmam alá hajtottam az érzést, mely ötszáz évig kínzott...

szavak: 701 zene: Hurricane megjegyzés: Folytatás New Orleans-ban <3 credit: ♥

Kiábrándítóak a szavak, amik elhagyják Elijah száját. Sosem gondoltam volna, hogy képes ennyire érzéketlenül és elutasítóan bánni velem még egyszer. Azt hittem, az után, ami kettőnk között kialakult az utóbbi időben, már minden rendben lesz, de… tévednem kellett. Kezdek abban is kételkedni, hogy egyáltalán szeret-e még. Ha szeretne… most nem a gyűlöletet látnám a szemében, hanem csak haragot. Olyan, mintha ezalatt a pár együtt töltött perc alatt az egész világ megváltozott volna körülöttem. Cassie-n kívül már senkim nem maradt, akiben bízhatnék. Senki nincs, aki tiszta szívéből szeretne engem. Mi lesz most? Visszatér minden a normális kerékvágásba, ergo menekülhetek megint, mert Elijah bármikor kiadhat Klausnak?! Én azt nem akarom… Én szerelmet akartam, szeretetet. Normális kapcsolatot, amiben már több évszázada nem volt részem.
Szavai megrémítenek és eltántorítanak. Ennyire… gyűlölne? Ennyire súlyos lenne a következménye annak, hogy megpróbáltam őt elválasztani a családomtól? De… én csak vele akartam lenni, mindennél jobban. Nem igaz, hogy nem bírja megérteni, miért tettem… Nem igaz, hogy nem tud megbocsájtani! Istenem… csak egyszer hallgatna az esze helyett a szívére.
Tágra nyílt szemekkel hallgatom, mikor arról beszél, hogy megkereste a módját, hogy megmentse az életem annak idején, mikor Klaus fel akart áldozni. Ezt miért nem mondta eddig?! Hirtelen mintha újra érezném, hogy szeret, aztán… mikor a családomról beszél, megint csak az elutasítást érzem a hangjában. Büntetés? Így nevezi a családom lemészárolását? Mit szólna hozzá, ha valaki csupán bosszúból lemészárolná a családját? Szavai egészen a lelkemig hatolnak. Van egy határ és úgy érzem, már átlépte. A szemeim könnybe lábadnak, az én tekintetemből ebben a percben semmi mást nem lehet leolvasni, csak a gyűlöletet és a csalódást. Még mindig nem akarom elveszíteni, de… most átérzem a helyzetét, mert… ez nem az az Elijah, akit én szeretek és ez megmutatja, hogy ő sem jobb, mint én. Kiábrándító. Sosem hittem, hogy ekkorát csalódhatok benne. – Tudod… most ébredtem csak rá, hogy te sem vagy már ugyanaz, mint aki voltál. – lesütött szemekkel beszélek, nem akarom, hogy megtudja, mennyire megsértett a szavaival. Nem akarom, hogy tudja, valójában mennyire törődöm vele. Ezt akartam neki bizonyítani ez idáig, de most… valami visszatart. Ő maga tart vissza.
Képtelen vagyok válaszolni neki, mikor magamra hagy. Déjà vu. Ugyanúgy érzem magam, mint aznap, mikor otthagyott a Mikaelson Villában. Elhagyatottan, sértetten, csalódottan és… magányosan. Reménytelenül. Utána akarok menni, de… félek. Félek, mert nem tudom, hogy jelen állapotában mire lenne képes. Talán tényleg komolyan gondolja, amit mondott és elvisz Klausnak. De… nem hagyhatom, hogy elmenjen. Ki tudja, hogy mikor látom majd újra.
Felállok az asztaltól és Elijah után sietek, kirontok a hátsó kijáraton, és ahogy csak tudok, kiabálni kezdek. – Elijah! – amint meglátom, rögtön abba is hagyom és sietős léptekkel odasétálok hozzá. – Nem akarlak elveszíteni! – a tekintetemben ezúttal minden látszódik, amit eddig próbáltam eltitkolni. Van benne félelem, szerelem, magány, szomorúság és a vágy… a boldogságra. – Szeretlek! – ezúttal nem akarok gondolkozni. Túlságosan… félek. Csak teszem, ami jól esik, talán életemben először. Ajkaimat Elijah ajkaira tapasztom, közben pedig szorosan ölelem, olyan szorosan, mintha attól félnék, bármelyik pillanatban elszökhetne. Akarom őt!

szavak: 493 ♢ zene: bleeding love ♢ megjegyzés: ♥

Katerina & Elijah

Love is a vampire greatest weakness...

Niklaus tönkreteszi az egész életem. Szinte rögtön azután, hogy megszülettem, még ember voltam, mikor találkoztam Klaussal. Még belegondolni is borzalmas, de megkedveltem őt és… talán bele is szerettem. Ez bizonyítja, hogy bár csak eljátszotta, de ennek ellenére valahol mélyen neki is van még emberi oldala, ahogyan nekem is, csak… a hazugságok, a sok üldözés és üldözöttség, az egyedüllét és… talán maga a vámpírlét önmagában véve egyre mélyebbre és mélyebbre temette az igazi énünket, míg végül egyre nehezebb és nehezebb lett visszaemlékezni arra, hogy kik is voltunk… vagyunk valójában. – Ő nyitotta fel a szemed?! Hát persze… ki más próbálkozna ennyire kitartóan azzal, hogy tönkretegye az életem?! – annyira felbosszantom magam a hallottakon, hogy észre sem veszem, hogy a mondandóm első fele a kelleténél kicsit hangosabban hagyja el ajkaimat. Az indulatok mindkettőnknél kezdenek elszabadulni, ő ugyan nem emeli fel a hangját, de érződik belőle, hogy ideges, valamint az asztalra is rácsap. Egy pillanatra közbenézek az étteremben, hogy mégis mennyien bámulhatnak minket, de egy pillantásnál nagyobb jelentőséget nem tulajdonítok a dolognak. Ami kettőnk között folyik, az csakis Elijah-ra és rám tartozik, a többiek pedig tőlem akár a pokolba is elmehetnek.
- Igazad van. Nem szerettelek végig téged, de… már az első találkozásunktól fogva éreztem azt a szikrát, ami különleges. Ne mondd, hogy te nem vetted észre. – beszélhetek én akármit… Elijah pont ugyanolyan makacs, mint Klaus. A fejébe vette, hogy többet nem képes megbízni bennem és nem is fog… legalábbis egy jó ideig még biztosan nem. Kérlelhetem, hogy adjon egy utolsó esélyt vagy próbálkozhatok nála… feleslegesen. Talán csak el kellene engednem egy kis időre. Akkor is ezt kellett volna tennem, mikor közölte velem, hogy neki most New Orleans-ban van a helye, mert a családjának szüksége van rá. Talán… ha megadom neki azt az időt, amit akar, újra bízni fog bennem.
- Ez lesz az utolsó. Ígérem. – bár a szavam biztosan nem jelent neki sokat, mégis több, mint a semmi. Nézem a kezét, amit csak úgy elrántott tőlem, érintése nyomán bizsereg a bőröm. Fáj. Fáj, hogy ilyen elutasító. Nagy levegőt veszek, mielőtt folytatnám, mert tudom, hogy szavaim fel fogják bosszantani. De ha neki vannak kétségei a szerelmem iránt, akkor nekem miért ne lehetnének? – És… épp ez a baj. Te mindig betartod a szavad, de nem csak akkor, ha nekem ígérsz valamit. Ötszáz éve… képes lettél volna átadni Klausnak, hogy feláldozzon, azóta pedig segítettél neki a felkutatásomban és… fogadok, hogy a családom kivégzésében is mellette álltál. Honnan tudjam, hogy… most nem lennél hajlandó átadni neki, ha arra kérne? Hiszen őket választod… mindig. – bár fáj kimondanom, de igazak a szavaim. Nem csak neki van oka kételkedni bennem, hiszen mindig, amikor a családját választja valami helyett, meglepődöm, hogy mennyire elkötelezett és elfogult velük szemben és… ez megijeszt, tekintetbe véve a Mikaelson családdal a közös múltamat.
- El tudom érni, hogy újra higgy benne! Csak… ne hagyj el. Kérlek! – csillogó, reménykedő szemekkel nézek rá, hátha megenyhül. Az, hogy Katerina-nak hívott, valószínűleg jó jel. Jó úton haladok. Csak lassan, de biztosan.
- Én már mondtam, hogy miben hiszek. Az igaz szerelemben. De… kezdem azt hinni, hogy talán mégsem létezik, mert… azt hiszem megtaláltam. Épp itt ül, velem szemben. De hiába találtam meg, mert egyre csak elveszítem. – körmeimet a tenyerembe vájom, inkább elviselem a testi fájdalmat, minthogy a szívem szakadjon ketté. – Nem akarlak elveszíteni, értsd már meg! Azért tettem, amit tettem, mert egyedül akartam lenni. És már látom, hogy hiba volt, de én pedig… kétségbeesett voltam. Még mindig az vagyok, mert tudom, hogy ismét egyedül maradok. Hiba volt. Felfogtam. – lenézek a lábamra és a nadrágomat kezdem babrálni, mintha csak olyan érdekes lenne. – De attól még veled akarok lenni. Nem küzdenék érted ilyen keményen, ha nem így lenne. Szeretlek. Mit tegyek, hogy végre higgy nekem?!

szavak: 612 ♢ zene: bleeding love ♢ megjegyzés: szeretlek.♥

Katerina & Elijah

Love is a vampire greatest weakness...

„De a családom mindig is az első lesz, mindenek felett.” – eddig is tudtam, hogy Elijah mindig a családja mellett fog kiállni elsősorban és mindig őket fogja választani még helyettem is, ez így kimondva, az ő szájából hallva sokkal fájdalmasabban hangzik. Nem hagyhatom, hogy magamba roskadjak, ráadásul pont itt, Elijah előtt. Minek kellenek az érzelmek?! Végre szabad lehetnék, élhetném az életemet anélkül, hogy rettegnem kellene, hogy Klaus mikor talál rám, de az érzelmeim megakadályoznak abban, hogy boldog legyek.
- Hidd el, pontosan tudom, hogy milyen egy örökkévalóságon át egyedül lenni. Kerek ötszáz éve menekülök a fivéred elől, aki miatt most eldobtál engem magadtól. – akármennyire próbálok erős maradni, ez a téma… a menekülés és az, hogy Elijahval már nem vagyunk együtt, igen érzékenyen érint, így a mondat közepénél – ár alig észrevehetően, az is lehet, hogy Elijah-nak fel sem tűnt – megremeg a hangom. – Nekem nem egy múló szeszély vagy. Ötszáz év elég sok idő, ahhoz, hogy csak egy múló szeszély legyél nekem, nemde?! Kérlek… ne hagyj el. Hogyan bizonyíthatom be neked, hogy komolyan gondolom… kettőnket? – átnyúlok az asztal felett, megfogom a kezét és ujjainkat összekulcsolom. Megállás nélkül agyalok, hogy hogyan bizonyíthatnám be neki, hogy tényleg szeretem és bízhat bennem. Legalábbis… igyekszem majd, hogy tényleg megbízhasson bennem.
„Szeretlek.” – a teher, ami a vállamat nyomja, hirtelen sokkal könnyebbnek tűnik, alig tudok a helyemen maradni, legszívesebben befészkelném magamat Elijah ölébe és nem foglalkoznék azzal, hogy ki látna meg minket, csak csókolnám, ameddig jól esik.
Elijah szinte azonnal kijavítja magát, és múlt időben ismétli meg, hogy „szerettelek”, azonban ez olyan valótlannak, már-már hazugságnak hangzik a szájából. Mert talán hazugság is? – súgja a fejemben egy bosszantó kis hangocska. Nem akarok hiú reményeket kelteni magamban, de… egyszerűen tudom, hogy szeret. Szeretnie kell. Én is megbocsájtottam neki, pedig ő nem csak össze akart ugrasztani valakivel, akit szeretek… nem. Ő segített Klausnak lemészárolni a családom és égen-földön kutatott, csak hogy a fivére megkaparinthasson és feláldozhasson egy hülye oltáron, később pedig azért, hogy végezhessenek velem.
- Azt várom, hogy még egyszer utoljára bízz bennem, ahogyan én bízok benned. Nekem is lenne okom arra, hogy megkérdőjelezzem a szavaidat, mégsem teszem. Hiszek bennünk, Elijah. Hiszek abban, hogy neked és nekem együtt kell lennünk. Megmondjam, miért? – megszorítom a kezét, amit még mindig fogok. Csodálkozom, hogy eddig nem húzta el a kezét. Ez… csak jelent valamit, nem? Ezek szerint… még mindig érez valamit irántam. Muszáj, hogy érezzen valamit irántam. Ő az egyetlen, akire számíthatok, az egyetlen, aki még mindig fontos számomra, és akinek remélhetőleg én is fontos vagyok. – Azért… mert még mindig hiszek a szerelemben. Annyi idő után… még mindig. Hiszen mi érelme lenne az életnek, ha nem hinném, hogy létezik? – a helyzet komolyságra ellenére mosolyogva hagyják el a számat a szavak a mögöttük lévő emlékek miatt. Pontosan tudom, hogy Elijahnak mit jelent az az idő, amit náluk töltöttem Angilában. Tudom, hogy még mindig azt az ártatlan kislányt szereti, akibe annak idejében beleszeretett. Talán… csak meg kell mutatnom neki, hogy még mindig itt van, bennem, még mindig ugyanaz vagyok, csak… az a sok idő, amit meneküléssel töltöttem megerősített.

szavak: 502 ♢ zene: bleeding love ♢ megjegyzés: szeretlek.♥ és én sem tudnék élni nélküled. ;P

Katerina & Elijah

Love is a vampire greatest weakness...

Nem tudom, mit vártam. Nem tudom, mire számítottam. Tudtam, hogy Elijah a legutóbbi húzásom után nem fog nekem megbocsájtani, ezúttal nem, mert már képtelen bízni bennem, holott most csak azért cselekedtem, hogy együtt lehessünk végre, de önző voltam. Megpróbáltam őt elszakítani a családjától, ami egyértelmű kudarc volt és megpróbálnom is felesleges volt. De muszáj voltam megpróbálni, nem tudtam tétlenül nézni, ahogy otthagy engem. Nem akarok egyedül lenni, többé nem.
Vissza kell fognom magam, hogy ne kezdjek el a kávézó kellős közepén üvölteni, kiabálni, hogy szeretlek, hát nem látod?! Én csak együtt akartam lenni veled, végre, de mindezekkel semmire nem mennék, csak annyit érnék el vele, hogy mindenki őrültnek nézne, köztük Elijah is. Az, ahogyan beszél, higgadtan és érzelmek nélkül, csak még jobban kihoz a sodromból. Hogy tud ennyire nyugodt maradni? Hiszen… szeret. Azt hiszem, hogy szeret. Inkább lenne mérges és kezdene el kiabálni, minthogy ezen a rideg, semmitmondó hangom beszéljen velem. Mintha… nem is érezne semmit. Sem fájdalmat, sem szerelmet. Volt már pár alkalma és még több éve, hogy tökéletesítse az arcvonásait. Talán még jobban álcázza a dühöt, mint én.
Kicsit lenyugtat és egyben magabiztosságot ad az, hogy nem küld el, hanem engedi, hogy leüljek vele szemben. Mondjuk… akkor is leültem volna, ha azt mondja, menjek, és soha többet ne keressem fel, de azért csak más így. Ennyi idő után még mindig nem tudna elküldeni? Még mindig nem elég erős ahhoz, hogy megszabadítsa önmagát tőlem? Akármilyen feszült is a helyzet, ez a gondolat egy röpke pillanatra mosolyt varázsol ajkaimra.
- Mire volt jó? – elgondolkozok egy pillanatra, egyik szemöldököm a magasba szalad. Azt hittem, egyértelmű, hogy miért tettem. – Meg voltam bántódva, amiért nem engem választottál, és veled akartam lenni. – érdeklődve pillantok az arcára, hogy mégis milyen érzelmeket váltanak ki belőle a szavaim, de újra abba az állarcba ütközök, mint az előbb. Semmi érzelem, semmi reakció. – Mindennél jobban. Persze tudom, hogy ostobaság volt, akkor is tudtam, de túl makacs és büszke vagyok ahhoz, hogy belássam, soha nem fogsz engem választani. Mindig a családod lesz az első. – nemtetszésemet kifejezően elhúzom a szám. Nehéz volt kimondanom mindezt, mert ez megmutatja a legnagyobb gyengeségem, a szerelmet, de nincs más választásom. Ha tényleg Elijah-val akarok lenni, akkor muszáj leszek mindig az igazat mondani neki, és nem csinálhatok semmi hülyeséget.
- Elijah… te is tudod, hogy több vagy nekem. – hirtelen a kezéért nyúlok, de fogalmam sincs, hogyan reagálna erre, így megállítom a levegőben és visszahúzom magam mellé. – Bevallom, - ajkaimba harapok, az idegesség elönt, lehajtom a fejem és az ölemben lévő kezemet kezdem bámulni – először csak azért kerestelek fel, mert tudtam, hogy te vagy az egyetlen, aki segítene Klaussal alkut kötni. De, Elijah… hidd el, hogy szeretlek. Már nem úgy tekintek rád, mint bárki másra. Sokkal több vagy számomra, mint holmi játékszer. – ismét az arcára pillantok, hátha el tudok kapni egy rezdülést, vagy hátha ki tudok olvasni valamit a tekintetéből.
Megszerzem őt. Mikor aznap este, hogy visszajött New Orleans-ból és otthagyott a házban, egyedül, borzasztóan éreztem magam. Sosem gondoltam volna, hogy érezhetem még úgy magam, annyira elhagyatottan és egyedül, de bebizonyosodott, hogy mégis. Ennyi menekülésre elpazarolt idő után megtaláltam azt, aki képes megdobogtatni a szívem, amiről eddig azt sem tudtam, hogy még létezik, és nem fogom elengedni ezt az egy embert, mert nélküle úgy érzem, semmi vagyok.

szavak: 540 ♢ zene: bleeding love ♢ megjegyzés: bocsánat a hosszúságáért. szeretlek. ♥

Katerina & Elijah

Love is a vampire greatest weakness...

Magány. Csalódottság. Keserűség.
Ez a három szó, ami a lehető legtisztábban kifejezi mindazt, amit érzek jelen pillanatban. Ostoba voltam, hogy akár egy pillanatig is hittem abban, hogy végre boldog lehetek Elijah oldalán. Nem számít, hogy most az érzéseim tényleg valódiak, és vele akarok lenni mindennél jobban, a kapcsolatunk vége így is, úgy is ugyanaz. Soha nem leszünk együtt. Talán a közös múltunk miatt, talán amiatt, hogy elmenekültem, vagy Elijah már csak szimplán nem tud bízni bennem. Akármi is az ok, valami mindig közbejön, mire elkezdek benne hinni, hogy mi ketten tényleg együtt lehetünk.
Szerettem, bíztam és csalódtam. Ismét. Mi értelme volt feladni a szabadságom, a reményt egy teljes életre, ha végül nem kaptam meg azt, amit a legjobban akartam? Elijah Mikaelson-t. Annyi idő után most először érzem úgy, hogy van egy gyenge pontom, és az ő.
Ingerülten, idegesen sétálok Mystic Falls ismerős utcáin. Fogalmam sincs, merre megyek, nem is figyelem. Azt sem tudom, hányszor hagytam már el ezt a teret ma, ami mellett most is elsétálok. Nekem… egy kis magányra van szükségem, hogy kitisztítsam a fejem. Ez a sok bennem kavargó érzés… rég volt, hogy utoljára ilyet éreztem. Rég volt, hogy meg akartam szabadulni az érzelmeimtől, de most ez minden vágyam. A lehetőség csábító, hívogat magához, azonban én keményen küzdök, hogy ellen tudjak állni a kísértésnek, és ellen is fogok neki állni. Ha döntök valamiről, akkor úgy akarok dönteni, hogy tudom, mit teszek. Ha megölök valakit, úgy akarom tenni, hogy magamnál legyek és le tudjak állni bármikor. Azt akarom, hogy Katerina irányítson, nem akarok csupán egy test lenni… érzelmek és értelmes gondolatok nélkül. Önmagam akarok maradni, vagy… lehet, hogy inkább vissza kellene szereznem önmagam, ahelyett, hogy ahhoz a lányhoz ragaszkodom, aki az alatt az idő alatt lettem, amit meneküléssel töltöttem el.
Vérszag. Lehet, hogy csak erre van szükségem. Egy kiadós vadászatra, hogy jóllakjak, aztán pedig újra önmagam tudnék lenni… talán. Úgy érzem, itt most többről van szó, sőt… biztos vagyok benne, hogy többről van szó, hiszen Elijahval már ötszáz éve ismerjük egymást és – a magunk módján… - tartjuk is a kapcsolatot. Soha nem fogom elfelejteni, mikor otthagyott.
Egész nap Őt vártam, leskelődtem, lopakodtam az Ősiek háza körül, mikor jól tudtam, hogy Rebekah otthon van, és bármelyik percben a torkomnak eshet, mert átvertem a gyógyírrel kapcsolatban. És akkor… végre megjelent. Végighallgattam a párbeszédüket Rebekah-val és meg kell hagynom, kivételesen egyet értettem vele. Klaus… semmi mást nem tett, csak szenvedést okozott magának és a családjának. Nem mintha nekem jogom lenne kérdőre vonni a tetteit… de ami igaz, az igaz. Azonban Elijah… ő jó. Mindig is az volt és már akkor sejtettem, hogy nem azt fogja tenni, amit a szíve súg, hanem azt, ami helyes. Kiáll majd a családja mellett. Ám… a remény továbbra is ott volt bennem, hogy talán… én lehetek a családja.
Mikor megszólaltam, meglepve fordult felém, mintha nem tudta volna pontosan, hogy ott vagyok. Megpróbáltam meggyőzni, elmondani neki, hogy én is, és ő is mennyi mindent veszített már el Klaus miatt, hogy most mi jövünk, hogy boldogok legyünk. – Elijah, kérlek! – hallottam meg saját, kétségbeesett hangom, amint megpróbáltam maradásra bírni. Ott, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy egyszerűen képtelen vagyok nélküle élni tovább az életem, mintha az elmúlt pár hónap – a titkos találkozások, lopott csókok – meg sem történtek volna, mert igenis megtörténtek. És sokkal valóságosabbak voltak, mint bármi más. – Katerina… - ütötte meg a fülem az ismerős hang, aminek hallatára automatikusan halvány mosolyra húztam a szám és egy pillanatra ismét remény töltött el. Felé hajoltam, alig vártam, hogy ajkaink összeérjenek, azonban csak egy homlokra adott puszit kaptam. – Viszlát. – ütötte meg a fülem ismét Elijah hangja, sokáig fel sem akartam fogni, hogy mit mondott. Csak akkor értettem meg, hogy magamra hagyott, mikor lassan utána fordultam, ám akkor más késő volt.
Hirtelen minden másnak tűnt, idegennek és ijesztőnek nélküle. Semmi keresnivalóm nem volt többé abban a házban, mégsem akartam menni. Túlságosan ijesztőnek tűnt egyedül maradni. Füleltem még egy darabig, hátha visszajön, de aztán feladtam és az ajtó felé indultam. Cipőm kopogása volt az egyetlen, ami zajt csinált. Olyan üres volt minden, mint én legbelül.
A hideg is kiráz, ahogy eszembe jutnak az emlékek. Hiába kerestem, hiába hívtam… Elijah tett róla, hogy ne találjam meg.
Hirtelen megtorpanok. Meg is bolondultam, vagy… az tényleg ő? Azonnal az étterem bejárata felé indulok, ahhoz az asztalhoz, ahol Elijah ül. Talán… mégis azt akarta, hogy rátaláljak? – Elijah? – szólítom meg a háta mögött állva, immár biztos vagyok benne, hogy ő az. – Elijah, én… kerestelek. – nem mintha nem tudná. Az életemre merné fogadni, hogy direkt nem válaszolt a hívásaimra. – Sajnálom. Sajnálom, hogy nem tudok elég okot adni arra, hogy megbízz bennem. Tudom, hogy ez csak és kizárólag az én hibám, de… - mély levegőt veszek, mielőtt folytatnám a mondatot. Az érzelgősség soha nem ment nekem könnyen, azonban muszáj, hogy hallja tőlem. – Szeretlek. – kisimítok egy göndör hajtincset a szememből, félve kérdezem meg. – Leülhetek?

szavak: 810 ♢ zene: let her go ♢ megjegyzés: szeretlek. ♥

Katerina & Elijah

Love is a vampire greatest weakness...