Történelem terem - Alaric / Tanner volt tanterme

Elena & Gabriel

Nem tudom, miért pazarolom erre a problémás tinédzserre az időmet. Igazán felállhatnék, és már mehetnék is Isten hírével, de tudtommal engem nem a bunkóbbik fából faragtak. Van bennem annyi tisztelet, hogy megvárom a kis drámai monológja végét, majd felállok, meghajolok és köszönetet mondok felemelő társaságáért, és csak ezután viharzok ki a teremből, hogy aztán hiperventillálva az egyik férfivécébeli ajtónak dőljek, és rögtönzött pánikrohamom okán lecsússzak a padlóra. Ismerem magam, tudom, hogy a pánikbetegség tipikus tünetei jelentkeznek már rajtam – szűkülő falak, görcsös kézszorítás, rohamos nyeldekelés és a szív őrült tempója –, már évekkel ezelőtt diagnosztizálták nálam, ehhez képest még mindig az egyik legstresszesebb meló az enyém, ahelyett, hogy fognám magam, és szépen felmondanék. Tudom, hogy ezek után nem lenne miből élnem, és a hónapok folyamán szépen és lassan felélném a tartalékaimat, majd ennél is kurtább idő alatt éhen halnék, de mégis azt érzem, hogy fel akarok mondani, mert ezzel együtt nem tudok élni. Olyan, mintha egy örökké mozgó és élettel teli hörcsög volnék, akit becsaptak a karikába, hogy hajtson, mintha a tatárok kergetnék. Félek, hogyha ezt a munkát magam mögött hagyom, megszűnök létezni, és onnantól kezdve csak egy lélektelen porhüvely leszek, aki másra nem is jó, csak porfogónak. Mégis itt vagyok, és próbálok észt, egy kis elhatározást verni Elena fejébe, pedig azt is túlságosan jól tudom, hogy meddő vállalkozás ez, és ez motivál engem. Tudom, hogy lehetetlen küldetés, mégis próbálkozom vele, és egyre inkább teperek, csak teperek és teperek, hogy minél több ember fejében villantsam fel az isteni szikrát – de ha ezt a beszélgetést befejeztük, beadom a felmondásomat. Nem érdekel, mit szól a főnök, nem érdekel, mennyire fog hápogni és fenyegetőzni – hiába mondja majd azt, hogy a helyem könnyen betölthető, tudom, hogy egyáltalán nem az –, rántok egyet a vállamon, és hazamegyek meghalni a feleségem mellé. A feleségem mellé, aki képes lenne megfojtani egy kanál vízben, és azt hiszem, a mai este folyamán élni fogok az ajánlatával.

- Rendben, akkor ezentúl a hibbant liba kategória éllovasa! – csattanok fel, egy asztalcsapással nyomatékosítva dühömet. – Miért jó az magának, ha csuklóból elutasítja mindenki segítségét? – firtatom szinte gőzmozdonyként szuszogva. – A barátaival is ilyen? Ha megkérdezik, mi a fasz baja van, akkor ugyanígy reagál? – A kifakadásom jogtalan, mégis tovább zubog bennem a harag lávája, egyre magasabbra törve. Szinte érzem, ahogy a belsőmet nyaldossa, égeti a hasfalamat – hopp, ez a gyomorsavam –, és az orromon át gőzölög. A vállam rázkódik, a kezeim remegnek az idegtől, és ha így folytatom, megtöröm a hagyományt, és idő előtt átváltozom.
A tenyerembe temetem az arcom, és megpróbálok némi nyugalmat erőltetni magamra.
- Bocsásson meg – nyögök fel. A hangom fojtottan szűrődik ki az ujjaim közül, mégsem nézek fel rá, mert a szégyen és düh párosának pírja ott virít az arcomon. Ettől leszek még dühösebb, még inkább gyűlölő, és ezt képtelen vagyok elfogadni. Körmeim az arcom bőrébe vájnak, vörös sávokat hagyva maguk után, és ennek hatására döntök úgy, hogy ideje lassan távoznom. De mégsem mozdulok, ott maradok a helyemen, ahogy annak idején kellett volna, mikor a bátyám felidegesített, és provokált. Tudta, hogy semmi jót nem ígérhetek neki, amikor majd felbosszant, mégis kaparászta, feszegette a határaimat, és ez lett a vége.
Sosem volt jó a kapcsolatom Nate-tel, és soha nem is lesz – tekintve azt, hogy aki a szellemekkel kommunikál, az nyilván hibbant –, de akkor minden sokkal intenzívebb volt. Nem tudom, mi üthetett belém, fogalmam sincs, mi pattanhatott el bennem, de soha többé nem engedhetem meg magamnak ezt a fajta érzelmi kitörést, különben mindenkit megölök magam körül.
Az üvegből készült erkélyajtó előtt állt, mikor elpottyantott egy olyan megjegyzést, amit nem kellett volna, és a vita kirobbant, akár a világháború. Kilöktem őt azon az ajtón. Átbucskázott a korláton, és már halott volt a veséjébe fúródó sok száz üvegszilánktól, mielőtt még földet érhetett volna. Ész nélkül akartam magam utána vetni, de az akkor még csupán csak barátnőm megragadta a karomat, és nem engedett. Az akkori indulataim készülnek most magukkal ragadni. El sem tudom képzelni, mégis mi válthatta ki ezeket belőlem; talán a görcsös makacsság? A nyakaskodás, az ellenszegülés?
Az arcomból egyszeriben kifut a vér, és úgy érzem: ha nem kapaszkodom meg, lefordulok a padról. Az eddig arcomat szorító kezeim most a hasamra vándorolnak, és előregörnyedek, mintha csak rosszul lennék.
Rosszul vagyok. Lelkileg. Saját magamtól vagyok rosszul, a bennem élő vérfarkastól, és ha Elena így folytatja, végleg megutálom magam, és szégyenszemre elrohanok, hogy aztán az egyik sarokban ülve kisírjam a szemeimet is.
- Mindenki számára létezik gyilkos módszer – dünnyögöm, miközben lehunyom a szemeimet újfent. Lezárt szemhéjaim mögött felsejlenek a képek, ahogy farkasként széttépem Elenát, és megfordul a fejemben, hogy ha nem kötne az átok, már meg is tettem volna.
Nem reagálok egy szóval sem Miss Gilbert rövid monológjára, de a tekintetem annál beszédesebb, ami az alakján pihen. „Miért nem maga tesz érte valamit? Miért engem traktál azon a gunyoros hangján, Gilbert?” Tagadnom sem kell, hogy egyáltalán nem tartozik a kedvenceim közé a lány, és ha tehetném, hátat fordítanék neki. Persze, nagyon is jól tudom, hogy nem csesznék ki vele, sőt, épp ellenkezőleg. Mégis azt kívánom, hogy végre duguljon el, hallgasson el.
- Mi a fenét művel? – szalad ki a számon, ahogy meghallom a zörrenést, és azonnal a hang irányába fordítom a fejem.

- Remek meglátás, Miss Gilbert – húzom el a számat. – Nem ismertem, de attól függetlenül a kollégám volt, és a kollégáim felé a legtöbbször pozitív gondolatokat sugárzok, és ahogy meséltek róla, én azt szűrtem le, hogy nem kellett jóságért a szomszédba mennie. – Próbálom minél inkább lenyugtatni magam, a szőnyeg alá söpörni a gondjaimat, és ez végre-valahára működni is hajlandó. Végre érzem azt a megváltó hullámot, ami azt bizonyítja, hogy sikerült lecsillapodnom.
- Viszont akkor meséljen nekem róla – kérem őt. A kezeim összekulcsolva pihennek immár az ölemben. – Meg akarom ismerni Alaricot.

Gabriel & Elena

Hinni. Ez határozta meg a mindennapjaim. Hinni abban, hogy egyszer minden normális lesz, hinni abban, hogy ami körülöttem történik az csak egy álom, vagy csak egy rossz periódus. De sajnos a hitem fakulásával egyre jobban az mozgatta az érzelmeim, hogy maradjak életben, hogy éljem túl, lépjek tovább. Oly sok szörnyűség után már képtelen voltam erre. Nem ment. S bármennyire nehéz volt elismernem, hogy egymagam nehezen találok kiutat, nem reménykedtem abban, hogy magamon kívül bárki segíthetne rajtam. Kikapcsolt érzelmeim sem segítettek, s hiába minden próbálkozás, a barátaim sem jelentettek bizonyos segítséget, hiszen szubjektívan tekintettek rám, nekem akartak jót, és a igazságot nem mondták a szemembe.
Erre most, itt ez a mitugrász, aki elvárja, hogy lelkem legmélyebb bugyrát is feltárjam előtte. Még mit nem. Vámpírokról, ősikről, hibridekről és boszorkányokról beszélnék. No meg vadászokról, és hassomásokról. Gyógyírről a vámpírságból, amit egy kétezer év körüli boszorkány akar magának. Ezek után nem, hogy hibbantnak, de egyből sárga házba valónak gondolna.
-De nem a magáéra.-jelentem ki nyersen, mindenféle teketóriázás nélkül. Persze, még mit nem. Ha tegyük, fel egy vadász, vagy ne adja a magasságos épp egy azok közül, akik a gyógyírt kajtatják, ilyen állapotomban esélyem sincs a menekülésre.
Hallom, ahogy szívverése felgyorsul, és mintha legalább az életét féltené, öklei idegesen feszítik meg karja izmait.
-Vitatkozhatunk napestig, továbbra sem hiszem, hogy a maga segítségére szorulnék. Szóval a hibbant liba kategóriába besorolhatna engem is.-szólalok meg halotti nyugalommal, mintha mi se történt volna. Az arcomra ülő gyűlölet pontos tükörképével találom magam szembe, ami már-már zavaró, s kissé idegesítő. Neki semmi joga nincs idegesnek lenni. Illetve joga van, de kifejezni magát semmi szükség. Tőlem akár az ablakon is kiugorhatna, akkor sem érdekelne az a pár zúzódás, amit szerezne. De az éhség....eszembe jut a vér szaga, és azon kapom magam, hogy ujjaim újra görcsösen markolják a pad szélét.
Hangot adok véleményemnek, s kissé személyes ürügyeket hozok fel arra, hogy az életem miért is annyira elcseszett, és miért hiszi azt mindenki, hogy én vagyok a szegény szerencsétlen, akin segíteni kell.
-Higgye el nekem, egy szimpla öngyilkosság hozzám édes kevés. Ez még csak a minimum lenne.-rám nem, hogy a pokol vár, de biztos vagyok benne, hogy maga Lucifer is segítő kezet nyújtana nekem, ahogy ismerem azt, amit az emberek állítanak rólam. A külsőleg is elesett lány, aki mindig bajba kerül, és valahogy mindig őt mentik meg. Kivéve, amikor életemben egyszer elértem, hogy ne én legyek az, akit kiemelnek a folyóba zuhant kocsiba. Mégis....Aznap nekem meg volt írva a halál, ami nem jött el, inkább vámpír testben és lélekben élesztett újra.
A homlokomra szalad egyik szemöldököm, s nem tudom eldönteni, hogy a mondatnak hátsó indítéka is van e, vagy csak szimplán egy rosszul megfogalmazott, félre siklott kijelentés. Bár... a véletlenekben már nem hiszek. Túl sok minden történt véletlenül, és ezeknek is mindig volt egy elindítójuk, aki általánosságban nézve nem véletlenül tette azt, amit tett.
A téma terelése igen erényes tulajdonságom volt, s talán ez jó volt rá, hogy ne kelljen reagálnom arra, amit mond. A probléma az volt, hogy Alaric nevét nem a diákoktól megszokott módon mondtam, s nem magáztam le, hanem letegeztem.
-Nem arra gondoltam, hogy újra tanítsanak itt. Csupán arra, hogy ne raktárként kezeljék. Mert aki itt tanított, nem érdemli meg, hogy évekig tartó munkáját egyszerűen egy besötétített teremmé tegyék.-állok fel, és lépek az asztal felé, végigsimítva annak egyenes, ámbár poros lapját. Lehajolva kihúzom az egyik fiókot, és ahogy meglátom a benne lévő fa tárgyat, arcomra egyszerre ül ki a csodálkozás és az aggodalom. Nem szabadna ennek itt lennie. Ahogy kiürítettük a termet, elvittük innen az összes karót, és nyílpuskát. De ez itt maradt. Hegyes volt, szépen csiszolt, és a magamfajtának szívbe szúrva halálos. Gyors mozdulattal csapom be a fiókot, melynek zárja csörömpölve hullik a földre, ahogy elszakad a másik részétől, mely bezárja a leselkedők elől azt a tárgyat, amit nem kellene látniuk.
-Hoppá.-emelem fel a fémdarabot, és kislányos kifejezéssel vonok vállat. A tábla felé fordulva mély levegőt veszek, és lehunyva szemeim, igyekszem szívverésem normalizálni.
-Maga nem is ismerte azt, aki itt tanított. Nem hiszem, hogy sokat tudna róla, arról milyen ember volt ő valójában. -jegyzem meg, bár hangom kifejezetten lágy, s vajmi kevés irónit tartalmaz.

|| Words: 682 || City Of Angels || Várom a választ... akkor írsz, amikor tudsz ; )||

Elena & Gabriel

Fogalmam sincs, miért csinálom ezt az egészet. Foghatnám magam, és söpörhetnék el ebből a tetű városból. Nincs kedvem itt rontani a levegőt, mert Mystic Falls is rontja az én levegőmet. Kölcsönösen utáljuk egymást. Mióta itt vagyok, semmilyen pozitív dolgot nem tudok felmutatni azon kívül, hogy meghallgatom mások sirámjait, amit persze – csak úgy lábjegyzetben említek – nem nagyon tudok már elviselni. A nap végére kész idegroncs vagyok, és legszívesebben sorra végigcsinálnám magamon azokat a dolgokat, amikkel önmagukat büntetik a pácienseim. Érvagdosás, cigarettacsikk eloltása a tenyéren, a tükrök betörése, borotvapengével való „tetoválás” az alkarra. Nekem ezek soha sem mentek, akárhogy gondolkoztam a tervükön. Vérfarkasként hiába viselem jobban a fájdalmat – már ha elviselem –, mégsem mertem egyik variánst sem alkalmazni, pedig őszintén… lett volna rá okom is, alkalmam is. A nejem annyira meg tudja keseríteni az életemet, hogy az szinte körbeírhatatlan. Ha akarnám, se tudnám elmesélni, mennyi mindenben aláz meg, pedig ha nekiülök, lazán összedobok egy tizenkét oldalas esszét belőle.
Unottan fújok egyet, és kisöpröm kissé megnőtt sörényemet a homlokomból. Meglazítom az ingem gallérját, és elszámolok magamban húszig… aztán negyvenig. Végül hatvannál feladom.

- Látom magán – fortyanok fel a kelleténél morcosabban, aztán a vállaim közé húzom a nyakamat. – Igazából lerí magáról, mennyire szüksége van segítségre. – Átkozom magam, amiért ilyen könnyen elveszítem a türelmemet. Utálom, amiért Blanchard-vér folyik az ereimben, rám örökítve az átkot, ami egészen a nagyapámig vezethető vissza. A Blanchard-família kis híján az összes férfitagot megfertőzte ezzel a mocsadékkal, és az unokahúgomat, keresztanyámat és édesanyámat megölte. Hát csodálkozik az Úr fia, ha egyszerűen rühellem magam ezért? Mindig rám csodálkoznak, ha egyszerűen kijelentem, hogy „pszichológus vagyok, és rühellem magam”.
- Valóban, nem sok közöm van a magánéletéhez – adok neki igazat – , de éppenséggel segíteni akarok, fogja már fel! – Ingerült vagyok. Remegek az idegtől. Ugyanaz a gyűlölet ül ki az arcomra, mint Elenáéra. Szinte a tükörképe az én arckifejezésem az övének, és halkan, mélyen felmordulok, akárha farkas lennék máris, pedig… tudtommal a teliholdig még sok idő van hátra. Utálom, ha így felbosszantanak. Ha így akadékoskodnak. Ilyenkor bukkan a felszínre az én valódi személyiségem. A tipikus düh, sablonos harag, amit az ellenszegülés iránt érzek.

- És konkrétan azt akarja, hogy maga is egy legyen a sok halott Gilbert közül? Mert ha így folytatja, öngyilkos lesz, bármi áron, és nem lesz különb! – Ökölbe szorítom a kezeimet, majd az ökleimet a szememhez szorítom. Megpróbálok lenyugodni. A fejem lüktet, hasogat. Olyan, mintha a koponyámat belülről püfölnék kalapáccsal, két kicsi, talán a legapróbb manó, és egymást próbálnák túlszárnyalni, vajon melyikük üt nagyobbat. Muszáj lenyugodnom.
Mély levegőket veszek.
- Nem firkantom a papíromra, hogy maga hivatalosan is hibbant – sóhajtom megmasszírozva az orrnyergemet. – Valamilyen szinten mindannyian hibbantak vagyunk megítélésem szerint, és most nyugodtan hívhat szentimentálisnak. – Mire befejezem az orrnyergem masszírozását, a látásom jócskán elhomályosodik. Pislogok párat, majd ismét Elenára fókuszálok.
- Nekem nyugodtan elmondhat mindent, mert én se vagyok egy hétköznapi ember – kottyantom el magam, miszerint én sem éppen egy emberszerű lény vagyok. Soha nem is voltam. Azóta, hogy megöltem azt az embert, az életem nem nevezhető éppen normálisnak. Sőt, voltaképpen ez életem egyik legnormálatlanabb szakasza következik most. Sírva görnyedtem az ember fölé, akit megöltem – a saját bátyám volt az, aki sokáig nem is vett részt a családi életünkben –, és ha nem rángatnak el onnan, egy üvegszilánkkal kibelezem saját magam. A bűntudat hosszú ideig társamul szegődött, ott volt velem, mikor a nejemmel kimondtuk a boldogító igent a felszabadító nem helyett, és mellettem aludt, amikor a feleségemet magamhoz ölelve próbáltam álmodni egy olyan világról, amit ismerni akartam. Hagytam, hogy eluralkodjon rajtam, és talán ezért kezdtem el hallucinálni azt, hogy a bátyám ott áll a tükörben, ahányszor csak fogat mosok, megborotválkozom, vagy csupán csak megnézem a szeplőimet.
- Már próbálkoztam azzal, hogy kitakaríttassam a termet, és végre rendes tanteremmé avanzsáljam – mondom, és a hajamba túrok. – De a fülük botját sem mozdították rá. Nem tudom, mit kéne csinálnom, hogy egyáltalán reagáljanak a felvetésre. – Eszembe jut, mennyire lenézően viselkedtek velem, mikor megpendítettem a dolgot. Alaric jó ember volt, bár csak látásból ismertem. Abból, ahogy beszéltek róla a diákjai – egy megemlékező foglalkozáson csevegtem erről a tanítványaival –, milyen csillogó szemekkel, mennyi fájdalommal a hangjukban… el tudom képzelni, mennyire jó ember lehetett, ha ilyet elért náluk.
- Bárhogy puhítom őket, eddig nem hajlanak a terem felújítására – dünnyögöm bűntudatos arccal, és sóhajtok egyet.

Gabriel & Elena

Megannyi kérdés fogalmazódott meg bennem egyszerre, és emellett megannyi válasz arra, hogy miért ne keressem fel a velem szemben kényelmesen elhelyezkedő pszihomókust. Először is, jól megvoltam én a saját problémáimmal, a saját feldolgozási módommal, mely a sírásból és a naplóírásból állt. Mindemellett voltak barátaim, akik még ha nehezen is tűrték érzéketlen énem, és még nem is tudják az igazságot rólam, kiálltak mellettem, és nem hánytorgatták fel nekem, mennyi mindent vesztettek el. Pedig megtehették volna.
Ahogy feltettem az engem érdeklő kérdéseket, vártam a reakcióját, s valahol azt vártam, valahol legbelül, hogy egy kiadós fejmosást kapok tőle, amiért álmai munkáját kritizálom.
-És mégis miből gondolja, hogy nekem ki kell gyógyulnom bármiből is?-érdeklődöm, és a szájkarate amibe belekezdünk, egyik részem igen feltüzeli, hogy ne hagyja magát, és álljak ki magam mellett. Mert lássuk be, még ha valamilyen szinten kellett volna egy pszichológus mellém, de ha megtudja amit tudok, előbb pszichiátriára, majd elmegyógyintézetbe küld. Na, mellém ezért nem kell agykurkász. Mert ha elmondok neki egy rossz eseményt, rákérdez az előzményekre, és mit mondjak neki? Hát, a nevelőanyám egy szertartás miatt halt meg, nem mellesleg engem aznap éjjel egy vámpír mentett ki a merülő kocsiból? És elhinné? Aligha. Így inkább nem erőltetném ezt a témát, és a Mr. Blanchard való látogatásokat.
Ahogy feláll, majd újra kinyitja a száját, egy pillanatra elmosolyodom, majd ugyan ebben az időpillanatban vágok mondanivalójára egy félreérthetetlen grimaszt a nemtetszésemről.
-Először is. Nem tud rólam semmi. Másodszor az igazgatónak épp annyi köze van ahhoz, hogy mit művelek a magánéletemmel, mint bárki másnak.-adtam tudtára gondolataim, s hangom hevesebbé válik, arcomra kiül a gyűlölet, amit a téma váltott ki belőlem.
-A szüleim a folyóba fulladtak, Jenna néni meghalt, ahogy John Gilbert is, akit mindenki utált, mégis megrendített a halálhíre. A többi rokoni kapcsolatot mellőzzük, mert több a sír, mint a történet.-hazudok, és így elkerülöm a mindenféle kérdezősködést. Legalábbis remélem. -Azzal a tudattal élek, hogy Gilbert vagyok, de inkább lennék egy a tömeg kismillió emberéből, mint egy a Gilbert családfáról, akit a neve alapján elkönyvelnek anyuci kedvenc kislánya kategóriába. -vonok vállat, és lábaim keresztbe fonom, s testem már-már gépies mozdulattal árasztja magából a nyugalmat, holott talán még soha nem volt ilyen feszült, mint most. Mégis mit vár? Hogy ilyen családdal repesek az örömtől, hogy megszülettem? A megszületés elért a halálommal, hogy hasonmásként élem le életem egészét, és még csak lehetőségem sincs r, hogy normális legyek, mert a kínzó éhség a nap minden percében utamon kísér, és akármennyire próbálom túltenni magam az életem elcseszettségén, valahogy mindig oda jutok, hogy szerencsés vagyok, amiért az öcsémet még a közelemben tudhatom.
-A részletekbe nem mennék bele, nem hinne nekem, és semmi szükség rá, hogy a papírjára firkantsa, hogy hivatalosan is hibbant. Mellesleg az igazgató éppen csak azért nem szellőzteti a száját, amiért igazán kellene. Például, hogy a volt tanár, akit mindenki szeretett és tisztelt...Ez a terem nem raktár. Alaric nem érdemli meg, hogy a termét így hagyják elveszni az emlékekkel.-jelentem ki végül, s utólagosan rájövök, talán erre nem lett volna szükség. Alaric? A tanárom volt, és az ismételten csak egy magánügy, hogy egy háztartásban éltünk, és nem mellesleg olyan volt nekem egy ideig, mintha az apám lenne. Bár ez a szakasz nem egy huzamosabb időintervallumot ölelt át, mégis a hiánya épp annyira fájt, mint annak, akit fél életemben ismertem.

|| Words: 540 || City Of Angels ||A "csak" 419 szóból megizzadtam az 500 felettiért : )||

Elena & Gabriel

Fáj a fejem, fáj a nyakam… konkrétan minden bajom van már, pedig nem is vagyok nő. Jó, hogy nem menstruálok, vagy valami. Nem elég, hogy nem aludhatok így reggel, még el is kell viselnem egy olyan diákot, aki köztudottan nem arról híres, hogy esetleg a magamfajtákat kedvelné… meg vagyok áldva a mai nappal. Lehet, hogy vissza kellett volna feküdnöm aludni, mikor éjjel bedurmoltam az asztalra borulva? Lehetséges. Legszívesebben most felrámolnám minden motyómat, és rohannék vissza az unokabátyámhoz. Nála nyugi van, és egy darabig nem is kéne dolgoznom, mert eltartana. Egy darabig. De aztán mi lesz? Gyakorlatilag nem is értek máshoz, csak ahhoz, hogy pszichológus legyek. Sajna ilyennek is kell lenni, nem?

Miss Gilbert láthatóan nem örül nekem. Mondjuk, nekem a sintér se örülne, szóval, nem tudom, miért is akadok ki ezen. Leülök a tanári asztalhoz, rákönyökölök a lapra, és a tenyerembe támasztom az államat. Elena hangja egy pillanatra elhalkul, ahogy úrrá lesz rajtam a végső fáradtság. Most inkább elhajtanám Kukutyinba zabot hegyezni, mintsem hogy folytassuk ezt a kezdődő félben lévő, eléggé meddőnek tűnő vitatkozást. Minek álljak le vele diskurálni, ha tudom, hogy fölöslegesen koptatom a számat? Úgyse hiszi el azt sem, ahogy pislogok.
- Konkrétan az a lényege, hogy az, aki rászorul, folyamatosan bejárjon, és kigyógyuljon – kezdek bele, és megmasszírozom az orrnyergemet. – Ha nem jár be, ez az egész mondhatni, szart sem ér. – Hibbant fruska. Az ember csak segíteni akar rajta – mert nyilvánvalóan szüksége van rá, a mozdulatai erről árulkodnak –, de ő nem hagyja. Ezt nevezi a társadalom életképtelennek, nem pedig erős személynek.
Unott arcára nézek, és vágok egy fintort. Az ilyen típusú lányokat legszívesebben visszapenderíteném anyucihoz, és elmagyaráznám nekik mindenféle sallang nélkül, mi is az ábra nevelés terén. Vernék egy kis észt a női családtagok fejébe, és ha nem tanulnak belőle, adnék egy beutalót a fiatalkorúak börtönébe, hátha ott több sütnivalójuk lesz. Mondhatni, a módszereim drasztikusak, és meglehetősen agresszívak, de hát, nekem ez a véleményem az ilyenekről.
Elena pont abba a kasztba tartozik, amiben egykoron a normálisak foglaltak helyet, aztán valami elkattant bennük, és megbolondultak. Mondanám, hogy a tinihormonok tesznek ilyesmit, de az általában más tényezőkkel jár. Nyilvánosan felpróbálják a fél iskolát, lógnak óráról… ami Miss Gilbertről nem éppen elmondható.

- Ha most nagyon gonosz akarnék lenni, akkor besorolnám magát a depressziósok, agresszívek és viselkedési problémákkal küszködő diákok közé – vágom rá, majd felállok a székből, és nyújtózkodom egyet. – De inkább nem erőltetem a témát – teszem hozzá, és megcélzom az egyik padot, hogy arra ülhessek. Miután elhelyezkedtem, megköszörülöm a torkomat.
- Látom, hogy magának segítségre van szüksége. Az igazgató sem hiába szellőzteti a száját. – Összefűzöm az ujjaimat, és az ölembe ejtem a kezeimet. – Nekem nyugodtan elmondhatja, amit gondol, és nem jönnék a tipikus pszichológusi dumámmal.

Gabriel & Elena

Hiába, ez a sors. Nyugtom nem lehet sehol, és vámpír képességeim is most szűntek meg a maximumon létezni. Lassú tetteim, remegő kezemnek köszönhetem, és mire oda jutok, hogy kisurranjak, a nem várt vendég megjelenik az ajtóban. Lassú lélegzetvétellel szorítom vissza az előtörni készülő vámpír énem, de ahogy megjelenik a pszichomókus, még inkább a torkának mennék. Hozzá még annyira sincs kedvem, mint máshoz, nem mellesleg a tanárt vagy legalábbis ezt az iskolai dolgozót nem áll módomban megidézni, mert ki tudja mit iszik, vagy eszik, esetleg kicsoda. Vagy micsoda.
Köszönök követve a formaiságot, és az elcsépelt emberi szokást, ami jelen állásban, mikor állát hasítanám elég ironikus.
Ahogy helyet foglal, legszívesebben felképelném, és arcomra kiüt az undor és ezzel egy időben mérgem is helyet kap az arcizmaim rángatózása közepette. Szívverésem felgyorsul, kezem ökölbe szorul, és ahogy a táskám markolom, kezdek félni, hogy az anyag feladja a harcot. Ujjaim nem fájnak, de egész elfehérednek. Végül erőt veszek magamon, és úgy döntök, ha másért nem, hát egy adag szájtépésért beszélgetésbe kezdek vele. Ki tudja, mi sül ki belőle, bár aligha fűzök hozzá sok reményt.
-A magafajta...-kezdek neki, majd kényelmesen elhelyezkedem, a táskát az oldalamra csúsztatom, és a gyűrűm forgatva nézek unott arcára, s igyekszem benn tartani azt a mondatot, ami a helyfoglalásáról szólna.-Az agykurkászóknak nem épp az a lényegük, hogy az ember akkor megy hozzájuk, ha van rá indoka, és elszánja rá magát? Csak mert én abban nem látom az önkéntességet és az elhatározást, hogy az igazgató megmondja a véleményét.-érdeklődöm, és támasztom alá állításom, míg lábaim keresztbe fonom, kezeimmel pedig a pad szélébe kapaszkodom, remélve alatta nem egy rágóba tenyerelek. Mázlim van. Nem tenyereltem semmibe.
Ahogy a könyökére támaszkodva, csukott szemmel ül, arcomra mosolyt csal, és legbelül jót röhögök azon, milyen szánalmasan adja elő ezt a pszichológus vagyok témát. A feje alapján neki is elkelne egy kiadós beszélgetés egy hozzá hasonlóval, vagy egy pszichiáterrel. Rá bíznám. Egyre jobban bosszant, hogy abban a székben ül, ahol egykor Alaric.
-Nem mellékesen megjegyezném, hogy nincs miről beszélnem magával. Azt hiszem a suliban épp elég drogos, anorexiás és mi egyéb van, akinek nagyobb szüksége van pár tanácsra az életéhez, mint nekem.-jegyzem meg, nem mintha bajom lenne az ilyen és efféle bajokkal küzdő diákokkal, akiket inkább szánok, és remélem, tényleg találnak kiutat. Aztán eszembe jut az öcsém, és egy pillanatra beleborzongnom, hogy egykor ő is ilyen volt. Ebbe a csoportba tartozott, elítélték érte, és bárkit megrángattam volna, ha rosszat mond róla. De ez más tészta. Tekintetem a falon lévő képekre, térképekre vezetem, és ahogy az asztalt vizsgálgatom, meglátom a névtáblát, amitől még inkább összerezdülök. Soha nem láttam még azt a táblát. De mellette még másik tíz tábla is sorakozik, és olybá tűnik a terem egyfajta raktárként is szolgál.

|| Words: 447 || City Of Angels ||Ne fogd vissza a lazaságot és a gondolati szapulást ; )||

Elena & Gabriel

Szerintem határozottan aludnom kellett volna, mikor a telefonom jelzett, hogy ő bizony nem szeret úszni a teámban, bárhogy is próbáltam belefojtogatni. Persze, minden szándékom az volt, hogy ne ejtsem el, miközben félálomban pötyögöm a holnapi emlékeztetőimet, mégis legyőzött az álmosság, és befejeltem az asztalt. A telefon megadóan esett a teámba, és másnap reggelig vígan úszkált, mikor azonban nekiállt ébreszteni.

Igazából nem tudom, miért nem ébredtem fel az első elhaló, és nem mellesleg, fuldokló csörgésre. Igencsak hangos volt, tekintve azt, hogy a fejem mellett foglalt helyet az asztalon a teásbögrém. Sokáig tart, mire nagy nehezen felébredek, és képes vagyok összevakarni magam annyira, hogy ne törjön be a tükör, amikor belenézek.
A feleségem megint nem itthon aludt, és őszintén szólva, nem is igazán érdekel, hol alszik. Felőlem a szomszédnál is tölthette az éjszakáját, vagy akár a postásnál, teljes mértékben hidegen hagy.
Mikor két éve elvettem, még tökéletes, harmonikus volt a kapcsolatunk, de aztán másfél év múlva beütött a krach. Egyszerűen megzuhant a viszony, kitért a megszokott medréből, és ezidáig nagyon úgy néz ki, hogy nem is tervezi visszaterelődni. Persze, megszokhattam volna. Mióta megöltem azt az embert a saját kertjében, az életem kisiklott, és nem tudok magammal mit kezdeni. Havi rendszerességgel változom át cséphadaró szörnyeteggé, és néha úgy érzem, nem is tudom már kezelni a helyzetet. Legszívesebben már belevetődnék a legközelebbi kútba, hogy a nyakamat szegjem. A fájdalomtól szó szerint az eszemet vesztem minden egyes alkalommal, és sokszor sírva könyörgök már azért, hogy vége legyen ennek az egésznek.
Sóhajtva kötöm meg a szokásos mozdulatokkal az unásig, már-már hülyére nyűtt nyakkendőmet, megigazítom az ingemet, és megmosom a fogaimat. A fogkefe hatalmas csattanással ér földet a csap mellett, és még véletlenül sem ott, ahová én eredetileg pakolni akartam.
A lábaim körül keringő németjuhászról megpróbálok megfeledkezni, de a tény, hogy a tányérja üresen kong, valahogy meggyőzően tud hatni. Miután adtam neki reggelit, és megajándékoztam vízzel is, kínlódó lassúsággal indulok el az iskolába, ahol ma jelenésem van, több páciens ellátását is bevállalva.
Enerváltan ülök be a volán mögé, diszkréten nyekkenek egyet, ahogy megfáradt csontjaim megreccsennek a hirtelen mozdulattól. A kocsi rövid imádkozást követően végre méltóztatik elindulni, így nagyjából fél óra, és már az iskola folyosóin lépdelek.
A táska nehezen húzza le a karomat, megdönti a tartásomat, és olyan érzésem van, mintha fél kiló téglát vonszolnék magam után. Az ólmos fáradtság lusta árnyakként kúszik fel a csontjaimban, és folytonos ásítozásra gerjeszt. A borosta élesen sercen az ujjaim alatt, ahogy megvakarom az arcomat.
Elsőnek be sem ugrik, hol fogom az első „kurzusomat” tartani, aztán végül megvonom a vállamat, és úgy döntök, megcélzom az első termet, amit találok, és alszom egyet a dologra.
Az éjszakai kukorékolásaim lassan kezdik meghozni a gyümölcsüket, és egyre nehezebb ébren maradnom munkaidőben. Manapság az a normális nálam, ha korán érkezem, keresek egy üres osztálytermet, és beülök aludni. Nem egyszer előfordult már, hogy a diákok rám nyitottak, és mire felébredtem, kismillióan fotóztak, hogy aztán felpakolják facebookra, instagrammra, meg mindenhová, ahogy szép vidáman folyatom a nyálamat alvás közben.
Benyitok az osztályterembe, amit kinéztem magamnak, és a táskámat a vállamra dobom. Kényesen meglazítom a nyakkendőmet, az ingemet, és kiválasztom a tanári asztalt, amire majd rádőlve alszom egy jót.

Persze, ez csak álom marad, arra nézvést, hogy az eltervezettek szerint nem vagyok egyedül. Az első padon helyet foglal az egyik páciensem, aki nem mellesleg, cseszik bemenni a „kurzusaimra”, és kikezeltetnie magát a problémáiból, de ez már nem az én gondom. Ha szeretne, nyugodtan bejárhat hozzám, de ha így áll a dologhoz… nem igazán tudok segíteni az ügyében.
- Miss Gilbert – biccentek, és nagy nehezen eljutok a tanári asztalig, és leülök mögé. A lapra könyökölök, a tenyereimbe támasztom az államat, és lehunyom a szemeimet.
- Hogy-hogy nem jár be a foglalkozásra, Miss Gilbert? – kérdezem csak úgy mellékesen.

Gabriel & Elena

Ahogy az emlékeim újra rám törtek, ahogy reggel felébredtem, valamiért úgy gondoltam kell egy nyugodt hely, ahol újra írni tudok a naplómba. Ezért kocsiba pattanva a gimi egyik számomra kedves terme felé indultam. Alaric volt terme sok kellemes és kellemetlen emléket rejtett, s hozott elő belőlem. Ahogy végigsétáltam a folyosón, s a terem elé értem, vettem egy mély levegőt, és ahogy beléptem a kihalt, sötét terembe, s beleszagoltam a levegőbe, egy pillanatra megfelejtkeztem a külvilágról, és amikor az ajtó hangos csattanással bezárult, egy pillanatra összerezzentem.
A táskám az egyik padon landolt, majd az ablakhoz lépve, kihúztam a redőnyt. A terem egy ablakán át így némi fény szűrődött be. A padra tettem a naplóm, de percekig mást sem csináltam, csak bámultam.
Mit írhatnék? "Kedves naplóm! Az életem kicsúszott a kezemből, felejteni akartam, érzéketlen ribanc lettem, aki fejvesztve megöl mindenkit aki az útjába áll?..." Nem túl ígéretes sorok. Végül kinyitottam, és egy üres lapnál megállva a tollam a kezembe véve elkezdtem írni.
"Kedves Naplóm! Jó rég nem írtam már. Az igazság az, hogy az életem egy káosz, és alighogy túltettem magam a saját halálomon, és élni kezdtem, mint vámpír, megöltem a saját öcsémet. Majdnem megöltem. Én már csak ehhez értek. Megölni mindent ami fontos, végignézni, ahogy más feláldozza magát az én hülyeségem miatt. Nézni, ahogy a családomból semmi sem marad. Kötődni egy vámpírhoz, aki átváltoztatott, majd kikapcsolni az emberségem, és csak élni, sodródni az árral...." A kezem megállt, s a toll a padon végiggurulva esett a földre. Remegő kezemre néztem, és újra éreztem a szívembe nyilalló fájdalmat. Összpontosítottam, és csukott szemmel ugyan, de elértem, hogy ne fájjon annyira. Lehajoltam a tollért, de meghallottam, ahogy valaki közeledik, így kihasználva gyorsaságom, a füzetet a táskába dobtam, a tollal együtt, de remegő kezeim lassúnak bizonyultak. Ahogy az ablakhoz mentem volna, a zár kattant, s a lépések már a teremből visszhangoztak fülemben. Egy pillanatra lehunytam szemeim, mert kissé túlhevült bennem az indulat, amiért nem élvezhettem a szoba magányát. Szemem alatt kiduzzadó ereim mellé, éreztem, ahogy a fogam már nyúlik, és testem minden porcikája támadásra kész Megmarkoltam a táskám fülét, a bőr nyikorogva adta meg magát szorításom alatt, s egy mély levegő után megfordultam. Adta volna az ég, hogy diák legyen, de nem volt. Egy tanár volt, vagyis inkább pszichológus. Arcomra a másodperc tört része alatt szaladt egy mosoly, mely épp annyira volt őszinte, mint az amit mindenki rólam mond: ártatlan, akit meg kell védeni. Gabriel Blanchard volt az iskola érzelmi szemetesládája, akihez az igazgató megfontoltságból beutalt. De ez inkább volt utalás, mintsem valós cselekedet, én ugyanis rendszeresen elfelejtettem és nem látogattam meg a napsütötte irodájában. Amíg voltak gondolataim, inkább írtam, és az az én titkom marad.
-Mr. Blanchard...-szólalok meg végül, és mintha minden rendben lenne, az asztalra ülök és igyekszem jó képet vágni. Átverésben ilyen szinten jó vagyok. De, hogy nálam nem éri el az agykurkászást az biztos. Semmi kedvem nincs hallgatni a lelki fröccs címszó alatt álló jó tanácsokat.

|| Words: 484 || Echo ||Remélem nem lett szörnyű...||

Jeremy & Caroline

Nem tudom mikor kaphatott utoljára csomagot, de láttam rajta, hogy nagyon tetszett neki. A száját mosolyra húzta, és a szemei csak úgy csillogtak. A válaszán csak mosolyogni és nevetni tudtam. Azt hittem senki sem tud felvidítani, de tévedtem.
- Ez nagyon tetszett! Elárulom, hogy tőrt használnak benne, de szerintem menni fog neked karóval is! Sajnos "Hogyan öljünk meg vámpírt, és védjük meg magunkat a vérfarkasoktól" dvd- t nem gyártanak. Szakirodalom sincs róla. Szívesen leszek az edzőpartnered, csak akkor ne használj éles fegyvert! Válaszolva a kérdésedre, Klausszal beszéltem! Próbáltam meggyőzni, hogy ne öljön meg senkit a közeljövőben! - felelem neki. Muszáj hazudnom, mert nem akarom elmondani neki az igazságot. Ez pedig elég hihetőnek tűnt.
- Még, hogy te elszoktál a bulizástól? Nem, ezt nem hinném. Csak kijöttél a gyakorlatból. - válaszolok neki.
- Amúgy tetszik az ajándékod? Amint megláttam a kirakatban, te jutottál róla eszembe. - mondom neki. Jeremynek nem szoktam ajándékot venni, de most úgy gondoltam, neki is jól esne egy karácsonyi ajándék. Annyi veszteség ért minket, hogy gondoltam nem árt egy kis vidámság ezekben az időkben. Most karácsony van, és remélem békében tudjuk eltölteni ezt az időt. A bált is ezért rendeztük.

Játék vége!
Játéktér szabad!

/Folytatás a tornaterembe!/

Történelem terem - Alaric / Tanner volt tanterme Tumblr_maigpopHQA1r2vjmuo6_r1_250

To:: Caroline Forbes

- Egyáltalán nem zavarsz. Elszoktam a buliktól, talán... - vonok vállat, és fintorgok egyet. Caroline közben egy üveget dob a kukába, gőzöm sincs, hogy került oda, talán ő hagyta itt a rejtélyes idegennel, akivel beszélgetett korábban, pontosan ebben a teremben, vagy más iszákos diákok felejtették itt, elvégre nagyban partiznak, a termeket pedig nem szokásuk a tanároknak zárni, nem is értem, hogy bízhatnak bennünk. Bár jobban belegondolva, a legtöbb gyerek csak előkapna egy hajtűt, vagy valami hasonlót, és betörne, a vámpírok meg ma vészhelyzet esetén kiszakítják az ajtót... De túlságosan is elkalandoztam. Eszembe jut egy kérdés, és azon nyomban fel is teszem, mielőtt még elfelejteném, és addig is felhozok legalább egy témát, nem síri csendben ülünk egymással szemben. - Hallottalak korábban. Kivel voltál? - teszem fel a kérdést csak úgy félvállról, mintha nem is igazán számítana a válasz. Nem tudom, az én figyelmemet akarom elterelni, vagy az övét, de így két legyet ütök egy csapásra, és gond megoldva... legalábbis egy ideig.
Mikor megkérdi, hogy vagyok, nem is felelek rá, csak összezavarodva, kicsit talán kétségbeesetten pislantok fel rá. Aztán megúszom, hiszen a kezembe nyom egy ezüst borítású csomagot, felsóhajtok, a csomagért nyúlok, és mielőtt megpróbálnám leoperálni róla a "védőréteget", a szemeibe nézek, és óvatosan elmosolyodom. - Köszönöm! - Most már ténylegesen nekiesek a bontogatásnak, habár először még óvatosan próbálom kibontani, aztán megadóan sóhajtok. Caroline szerencsére észreveszi, hogy küszködök, és közbeszól. Egyetértően bólogatok, és átszakítom a vékony papírt, s tanulmányozni kezdem a csomag tartalmát. - Komolyan?! - nevetek, és kiemelem a DVD-t az összetépett papírból. - Mondd, hogy van extra kisfilm "hogyan ragadj karót" címmel! - nevetek újra, és óvatosan pislantok felé, elvégre nem akarom, hogy magára vegye, és berágjon rám.

Jeremy & Caroline

Immáron sokadjára járom körbe a termeket, de sehol sem találom meg Niket. Mintha Jeremyt láttam volna Alaric terme előtt támaszkodni egy szekrénynek. Biztos ő is egyedül van, akárcsak én. Letörten, indulok immár sokadjára a szekrényemhez. Kiveszem belőle a Jeremynek szánt ajándékomat. Egy önvédelmi könyv és dvd, ezüstös csomagolópapírban. Különös, iskolaidőben sem nyitogattam még ennyit a szekrényemet, mint ma.
Feladtam, hogy megtaláljam Niket, így visszaindulok Alaric terméhez. Benyitok, és látom, hogy Jeremy törli le a könnyeit. Biztosan nagyon hiányozhat neki, hisz kötődött hozzá.
- Szia! Nem zavarlak? Hogyhogy egyedül? - kérdezem tőle. Deja vu érzésem van, nemrég még Nikkel beszéltem itt, és most újra itt vagyok. Az üveget a kukába dobom, és leülök a Jeremy előtti padba.
- Maradjunk annyiban, hogy jobban leszek majd! Te hogy vagy? - kérdezem tőle, mert nem akarom felhozni előtt, hogy láttam sírni.
- Talán ettől jobb kedved lesz! Boldog Karácsonyt! - mondom és elé teszem az ajándékomat!
- Remélem tetszeni fog! - mondom neki mosolyogva. Válaszként vissza mosolyog, és elkezdi felbontani a csomagot.
- Nyugodtan széttépheted, ha úgy egyszerűbb! - felelem, mert látom, hogy nagyon óvatosan bontogatja. Miután ezt kimondom, vadul tépni kezdi a csomagolást. Sejtettem! Kis türelmetlen!

To:: Caroline Forbes

A tornatermet messzire elkerülöm, semmi kedvem a tömegben elvegyülni, kerülgetni az ittas korombelieket, és úgy tenni, mintha jól érezném magam, csak hogy ne legyen feltűnő a savanyú képem. Nem akarom megjátszani magam, nem fogok maszkot ölteni magamra, és tettetni az érzéseim. Nem vagyok az a fajta, aki átvágja saját magát, az nem rám vall. Kint a friss levegőn könnyebb lett volna átgondolni mindazt, ami a gondolataim közt kavarog, de belebotlottam abba a lányba, s miután elváltunk egymástól, rögtön befelé igyekeztem, nem akartam még több ismeretlennel, vagy akár ismerőssel összefutni. Egyedül akartam lenni a gondolataimmal, habár Elenával szívesen összefutottam volna, nagyon keveset látom, mióta az élete gyökeresen megváltozott, mondhatni a feje tetejére állt. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy szüksége van rám, hiába próbál megóvni, és úgy tenni, mintha jól lenne. Nincs jól, vámpír lett, bár ezt a tényt már elfogadtam, és nem bánom, hogy így lett. Legalább Damon vére által itt maradhatott, és él, még ha a maga fura módján is. Nem vagyok egyedül, kevésbé nyomorult az életem, hogy ő is szerepel benne.
A folyosókon téblábolok, elhaladok a termek előtt, főleg a töri terem ajtaja előtt sétálok el a legtöbbször. Győzködöm magam, hogy ne menjek be, és segít az is, hogy odabentről hangok szűrődnek ki. Mintha Caroline hangját hallanám, de ebben nem vagyok biztos. Elsétálok, nekidőlök a szekrénysor végén a falnak, mély levegőket veszek, és próbálom lenyugtatni magam. A hangszóróból egy lassú, lágy, kissé lehangolt zene szól, s ez nem segít abban, hogy nyugodt maradjak. A szemeim égni kezdenek, de még én irányítok, uralom az érzelmeim, és nem engedek nekik. Még jó darabig állok ott hátam a falnak vetve, a szemem végig lehunyom, s csak azután nyitom ki, hogy véget ér a dal. A terem ajtaját hallom nyílni, de nem nézek oda, csak a távolodó léptek zaját hallom, két láb dobog végig a folyosón, és kicsivel később még valaki lép ki az ajtón, és elsétál, a másik személy után, nehézkes lélegzetvételeit könnyű kivenni a csendben. Mikor már nem hallok semmit, ellököm magam a faltól, és az ajtóhoz sétálok, beengedem magam a terembe, de nem csukom be magam mögött az ajtót. Leülök a szokásos, leghátsó padba, ahol mindig ültem a történelem órákon, és akaratlanul is Alaric-ra gondolok. Hiányérzet önt el, és egy könnycsepp gördül végig az arcomon, amit azonnal le is törlök, büszkeségből. Nem akarom, hogy bárki is így lásson, még magam előtt is szégyellem, hogy elgyengültem. Az érzelmek maguk alá söpörnek, mintha piszok volnék a szőnyeg alatt. Lépteket hallok az ajtó felől, s oda is kapom a fejem. Caroline-t pillantom meg az ajtóban, és ösztönösen megtörlöm a könnyes szemeim, hogy egy mosolyt erőltethessek az arcomra. - Gyere be nyugodtan! Jól vagy? - tanulmányozom az arcát, s azt zaklatottnak, feldúltnak, és egyben szomorúnak látom. Ezek szerint nem csak nekem alakul rémesen ez a buli...

Niklaus & Caroline

Nagyon zavart ez a kínos csend, és én vártam Klaus reakcióját. Tudtam, hogy nagyon megbántom a szavaimmal, de muszáj volt elmondanom, hogyan érzek.
Sajnáltam, mert nem érdemli meg, hogy szenvedjen, de tudatni akartam vele, hogy velem nem játszhat. Én nem vagyok senki játékszere.
Ahogy rám néz, a tekintete ködös, és kiismerhetetlen. Megriadok tőle, mert még sosem láttam őt ilyennek. Kezdek tőle megijedni, és idegesen ülök a helyemen.
Amit elmond, megdöbbentő és sokkoló. Szóval Elena, azért kötődik Damonhoz, mert a vérétől lett vámpír? Egyáltalán lehet ez?! Tudtam, hogy a kötődés Klaus és a hibridjei között működik, hisz egy ideig Tyler is azt csinálta, amit ő mondott. sikerült megszakítania a kötődést. Vámpíroknál ez hogy lehetséges? Akkor Elena érzései Damon irányába nem valósak? Ne, ezt nem hiszem el. Mindketten megérdemlik, hogy boldogok legyenek, erre még ezzel is meg kell küzdeniük. Vajon ők tudnak erről, vagy nekem kell elmondanom?! Tuti utálni fognak érte, aj már megint én vagyok a rossz hír hozója.
- Köszönöm, hogy elmondtam! - válaszolom neki, mikor rájövök, hogy nem ülhetek csendben a helyemen. A whiskyet lassan megissza, és van egy olyan érzésem, hogy hamarosan véget ér a beszélgetésünk. Az üveg már üres, és közelebb jön hozzám. Amit mond, teljesen értelmetlen és váratlan.
- Nik, ezt egyáltalán nem jól gondolod! Miért vagy magadról ilyen rossz véleménnyel? - kérdezem tőle. Nem válaszol, csak folytatja a mondandóját.
- Ha még nem vetted volna észre, Kol szerelmes, és nekem Kol csakis barát! - válaszolom kissé idegesen. A földet nézi, és azt mondja, hogy elenged. Mi van? Ezt most miért?
- Nik, ne futamodj meg a problémák elől, ezeket meg kell oldani. Meg is lehet őket, együttes erővel! Adj időt ehhez! - felelem neki. Kivesz a zsebéből egy dobozt, és az asztalra teszi. Meg sem várja, hogy mit szólok hozzá, gyorsan kiviharzik a teremből.
- Nik, várj! - kérlelem, de nem válaszol. A dobozt kinyitom és megpillantok egy gyönyörű arany nyakláncot, amin a nevem szerepel. Mellette egy rajzot, amin ketten vagyunk, és épp átöleljük egymást, és felhőtlenül nevetünk. A szívem akaratlanul összeszorul. Meg kell őt találnom! Gyorsan visszateszem az ajándékokat a dobozba, és beleteszem a táskámba. Vegyes érzelmekkel rohanok ki az ajtón, és Nik keresésére indulok. Vajon hol lehet? Elmehetett már? Sietve haladok a folyosókon, és csak most esik le, hogy igen, ismét képes voltam Niknek hívni őt. Nik, kérlek ne menekülj előlem!
Kétségbeesetten keresem őt tovább.

Játék vége!
Játéktér szabad!

/Köszönöm a játékot! I love you

/

Caroline Forbes & Niklaus Mikaelson

"..Beismerem, hogy hibáztam, amikor ártottam neked. Beismerem, hogy megbocsáthatatlan bűnt követtem el, amelyt már nem lehet helyre hozni sehogyan sem.. Majd nem megöltelek, s majd nem elvettem az életed.. Majd nem meghaltál miattam, mert egy önző barom vagyok, s csak magamra gondoltam. Nem gondolkoztam, s nem is voltam magamnál, de ezen felül nem irányítottam magamat, nem voltam ura a tetteimnek és semmit sem tettem az ellen, hogy ez az egész dolog ne történjen meg. Sajnálom.. Sajnálom, hogy hozzád értem, hogy bántottalak és azt, hogy valaha megjelentem az életedben. Viszont meghoztam egy döntést, egy nagyon nehéz döntést, amelyet már bánok, de mást nem tehettek, mert ezt kell tennem, mert ez a helyes. A döntésem jogos és neked megfelelő, amely végleges marad, amin nem változtatok soha, s ezáltal nem ártok majd neked. Mert nem akarok neked sem fájdalmat, sem más bajt okozni, ezért úgy döntöttem, hogy végleg elengedlek téged. Úgy döntöttem, hogy lemondok rólad és örökre kilépek az életedből.. Ígérem, hogy elfoglak kerülni! Ígérem, hogy soha többé nem kell látnod majd engem! Ígérem mindezt.."

Miközben próbálom magamat össze szedni teljesen, addig a szavait hallgatom, amik fájnak, de nem mutatom ki, hogy mindez fáj.. Veszek egy mély levegőt majd beleiszok a whiskybe. Nem bízik bennem és soha nem is fog már.. Nem ért velem egyet abban, amit tettem, pedig ő érte tettem és nem magam miatt.. Aztán Kolt hozza fel és ezzel tényleg el dől bennem a tény, hogy muszáj megtennem azt, amit elterveztem. Muszáj! Egyrészt ő érte kell meg tennem, másrészt pedig magam miatt. Fáj nagyon, hogy ezeket csak úgy a fejemhez vágta, de igaza van. Bennem nem lehet bízni, én sosem cselekedem jól és én mindig hátba vágok mindenkit.. Az asztalt bámulom, s tekintetemet nem emelem meg. Szavait hallgatom és hallom benne a düht, amit nem is csodálok, hisz mennyi mindennel megbántottam már őt, s mennyi rosszat követtem el vele szemben. És ezek után mégis mit várók? Ezek után még van merszem reménykedni? Jól pofára estem, s most megkaptam mindent, amit megérdemlek..
-Rendben, de előtte még elmondok számodra valamit.-Mondom és ránézek, de a tekintetem felér a halállal.-Van egy olyan fajta dolog, hogy kötődés.. Jelen esetben vegyünk engem példának. Akiket hibriddé tettem azok hálát éreznek felém és emiatt kialakult egy kötődés, amit mondok nekik azt megteszik feltétel nélkül, de persze ezt a köteléket meg is lehet szakítani. Szeretem volna, ha tudsz a kötődéses példáról, mert ez vonatkozhat bárkire. Például lehet, hogy egy vámpír vámpírrá tesz egy embert és ha az hálás neki, akkor ez a kötelék ott is létre jöhet..-Mondom neki majd a mondandóm befejeztével megiszom az üveg összes tartalmát majd felállok lassan. Veszek egy mély levegőt majd Carolinera nézek és arcom érzéstelenné válik, ezáltal semmit sem lehet rólam leolvasni.-Sajnálom, hogy ezt tettem veled! Sajnálom, hogy ezeket műveltem és ennyi fájdalmat okoztam számodra! Sajnálom.. Épp ezek miatt kellett meghoznom egy nagyon súlyos döntést, ami számodra kedvező lesz. Én nem vagyok hozzád való, de Kol viszont igen.. Én bennem semmi jó nincsen, én nem vagyok szeretetre méltó..-Szavaim elhalkulnak, de folytatnom kell őket. Veszek egy mély levegőt és nagyot nyelek közben a tekintetemet akaratlanul is a földre szegezem.-Jól figyelj a szavaimra és jól figyelj rám! Egyetlen egyszer mondom el, s nem többször. Végleg elengedlek téged, a boldogságod érdekében.. Nem láncollak magamhoz, nem kérem hogy megbocsáss és semmit sem várok el tőled. Utoljára látsz engem az életben, utoljára beszélünk, s váltunk szót egymással. Véglegesen elengedlek és ezáltal örökre eltűnök az életedből.. Örökre eltűnök, esküszöm! Ígérem, hogy soha többé nem kellesz majd látnod engem! Ígérem, hogy végleg és örökre eltűnök az életedből. Hiba volt megjelenem valamikor, hiba volt találkoznunk.. Kívánok minden jót és légy boldog! Boldog Karácsonyt és viszlát örökre!-Mondom néhol fájdalommal telve, de muszáj volt tudatnom vele.. Kiveszek a zsebemből egy kis ajándék dobozt és lerakom elé, amiben egy rajz és egy nyaklánc található. A rajz őt ábrázolja, a nyaklánc pedig a nevét ábrázolja.-A soha viszont nem látásra!-Mondom miközben az ajtóhoz megyek majd fájó szívvel, de kinyitom és kilépek rajta, s ezzel lezárok egy fejezetet. Gyorsan bezárom magam után az ajtót majd "emberi futólépésben" elmegyek a terem elől. Eltűnök a látóhatárból, s még kétséges, hogy maradok-e a bálon vagy sem..

Játék Vége!

Niklaus & Caroline

Leülök, és türelmesen várok a válaszára. Közben próbálom felmérni a hangulatát. Miért van olyan érzésem, hogy sorsfordító dolgokat fog nekem mondani?
Azt akarja, hogy hallgassam végig. Rendben, elvégre, ezért vagyok itt. Érzem, hogy a szívem a torkomban dobog, és egyre idegesebb leszek.
- Hallgatlak! - válaszolom, és csodálkozom, hogy ezt el is tudtam mondani. Annyira ideges vagyok, hogy alig bírok koncentrálni. Mély levegőt veszek, és kifújom a levegőt. Nézzünk szembe a tényekkel!
Bocsánatot kér, és én elhiszem, hogy tényleg így is gondolja. Iszik az üvegből, és én ezt kihasználva válaszolok neki.
- Tudod, azt hittem feltétel nélkül bízhatom benned. Ez a hitem meggyengült, mikor rám támadtál az erdőben. Tudod, Damon is ezt tette velem. Neki is megbocsátottam, talán neked is idővel menni fog.- mondom neki. Nem tudok a szemébe nézni, ezért lehajtom a fejem, és az asztalon lévő kezemet kulcsolom össze. Hallom, hogy feláll, és közelebb jön hozzám. Rá nézek, és igyekszem szemeiből kiolvasni az érzéseit: dűh, bánat, és mérhetetlen fájdalom az, amit a szemeiben látok. Feloldozza az igézést, és mintha egy nem létező gát szakadt volna át a fejemben; átélem újra az emlékeimet. A megérkezéstől egészen a megigézésig, mintha filmet vetítettek volna kockáról kockára. Láttam magamat, ahogy sírva könyörgöm neki, hogy ne igézzen meg. Szívtelen cselekedet volt tőle, és tudom, hogy értem tette, de nem értek vele egyet. Keserű érzéseim vannak, és a szívem majd megszakad. Legalább olyan becsapottul érzem magam, mint mikor az erdőben rám támadt.
- Tudom, hogy miattam tetted, de én ezzel akkor sem értek egyet! - felelem neki bosszúsan. Meg kellene köszönnöm neki, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Úgy érzem, ezzel tartozott nekem.
- Mielőtt bármit is mondanál, én szeretnék mondani valamit! Tudok arról, hogy mit tettél a bálon. Megcsókoltad Katherinet, holott a visszakapott emlékeim szerint bevallottad, hogy csak engem szeretsz. Becsaptál engem, és Kolt, Katherinet pedig kihasználtad. Mond, hogy tehetted ezt? Tudod, Kol volt az, aki mindig támogatott abban, hogy beszéljek veled, és ösztönzött arra, hogy adjak neked egy esélyt. Mikor nem voltunk együtt, elcsattant köztünk egy csók, de semmi több. Rájöttünk, hogy a kettőnk kapcsolata fontosabb, mint, hogy románccal tegyük tönkre. Tudod, hiába bántottad meg, a villában mégis azt mondta, hogy beszéljek veled! Hát ilyen testvéred van, akit hátba támadtál! -felelem neki dühösen. Most, hogy ezt kimondtam, már jobban érzem magam. Tudom, hogy neki nem estek jól a szavaim, de tudnia kellett az igazságot.
- Te jössz! Mit akartál mondani? - kérdezem tőle kedvesen, de hangomból még érződik a düh.

Caroline Forbes & Niklaus Mikaelson

Nem mozdulok meg, csak lassan kinyitom a szemeimet és a kezembe veszek egy üveg kibontott whiskys üveget, amelyet erősen fogok miközben az asztalon van. A nevem hallatán tisztán kiveszem, hogy aki bejött a terembe az nem más, mint Caroline.. Idegesebb leszek sokkal és a gondolataimat sem bírom megfékezni, de úgy teszek mintha semmi bajom sem lenne és kívülről semmi nem látszik, de belül tombolok. Belekortyolok a whiskybe és lassan lenyelem közben Caroline kérdését hallgatom. Nem szólalok meg, csak válaszként biccentek és a szabad kezemmel az üveggel szembe lévő padokra mutatok majd az asztalra helyezem a kezemet és csendesen dobolni kezdek ujjaimmal a tanári asztalon. Pár perc csend után Caroline megszólal és egy kérdést tesz fel. Befejezem a dobolást és az asztalt bámulom pár percig szótlanul, s meg sem moccanok csak gondolkozok ez idő alatt. Gondolataim hol Caren és Kolon járnak, hol pedig az erdős jeleneten.. E rövid kis csendesség után elhatározom magamat..
-Persze, hogyne megtehetnénk most, hisz beszélnünk kell róla, de először is én kezdeném..-Szólalok meg halkan ezzel megtörve a csendet és Carolinera emelem a tekintetemet. Belül egyszerre tép szét engem a fájdalom és az ideg.-Sajnálom! Sajnálom, hogy neked támadtam és majd nem megöltelek! Én nem akartam, de akkor ott nem tudtam magam felett uralkodni, nem tudtam magamat irányítani.. Tudom, hogy nem mentség, amit most mondtam és nem is akarom, hogy mentségemre szóljon. Nem akarok mentegetőzni, mert megbocsáthatatlan bűnt követtem el, ezt jól tudom!-Jelentem ki határozottan a szavakat.-Bocsánat és sajnálok mindent..-Teszem hozzá halkan majd a számhoz emelem az üveget és iszok pár kortyot a whiskyből. Lassan lerakom az üveget az asztalra közben pedig felállok a székről és Caroline elé sétálok.-Nézz rám, kérlek!-Kérem őt lágy hangon és miután a szemembe néz hozzá kezdek ahhoz, amit megakarok tenni..-Emlékezz minden egyes elfeledett emlékre! Emlékezz arra, amikor nálam jártál. Pontosan emlékezz mindenre!-Igézem meg őt és ezzel feloldom az emlékeit teljes mértékben.-Sajnálom, hogy elvettem tőled az emlékeidet, de csak miattad tettem! Tudtam jól, hogy a barátaid nem fogadnák el a kapcsolatunkat és rosszul sülne el az egész, ha megtudnák. Tudom, hogy nem állsz készen egy kapcsolatra, ezért is tettem..-Őszintén beszélek miközben lassú léptekkel a tanári asztalhoz sétálok és visszaülök a székbe.-Nem kell megbocsátanod, hisz nem érdemlem meg a bocsánatod és ezeken kívül szeretnék veled közölni egy hírt, amit elég alaposan át kellett gondolnom többször is. Nehéz volt meghoznom a döntést, de muszáj voltam elhatározni magam, s most ezt fogom veled tudatni!-Beszélek néhol fájóan, de végig határozottan. Nem nézek a szemeibe, hisz nem tudok. Össze kell előbb ehhez még szednem magam..

Niklaus & Caroline

Az ebédlő után unottan mentem végig a folyosón. Tylerrel szakítottunk. Nos, így sokkal jobb lesz mindkettőnk számára. Úgy tűnik, ez a vallomások esélye lesz. A szekrényemhez mentem, és kivettem belőle a maradék ajándékokat is. Ki tudja, kivel fogok még összetalálkozni a mai nap folyamán. Hoztam magammal vért, és most gyorsan iszok is belőle. Még jó, hogy senki sem lát most. A szekrényem ajtaját bezárom, és elindulok tovább a folyosón. Páran vannak a folyosón, nekik köszönök, és tovább sétálok.
Nem is gondolkodom, miközben sétálok, és Alaric volt tanterme előtt találom magam. Gyorsan kinyitom az ajtót, és körül sem nézve bemegyek. Az ajtónak támasztom a fejem, és nem nézek hátra.
Whiskey és férfi parfüm illatot érzek. Zavartan és ijedten fordultam meg a tengelyem körül. Klaus pillantottam meg, ahogy Alaric székében ül, és az italos üveget szorongatja a kezében. Vajon mennyi ideje lehet itt a bálon? Mióta ülhet itt iszogatva egymagában? Megzavarhattam őt valamiben?
- Klaus! - mondom alig hallhatóan, és az ajtóig hátrálok. Tudtam, hogy nem kerülhetem el a vele való találkozást, de még nem voltam felkészülve. Vagy mégis? Hát visszacsinálni már nem tudom, és meghátrálni sem akartam, így szembenéztem a helyzettel. Most vagy soha, alapon!
- Csatlakozhatom hozzád? - kérdezek tőle. Nem szól semmit, csak biccent, és az üveggel a szemben lévő padokra mutat.
Leültem a vele szemközti padhoz, és vártam, hogy mondjon valamit. Pár percig némán ültünk egymással szemben. Ez ennél már nem is lehetne kínosabb. Megköszörültem a torkom, és igyekeztem összpontosítani a mondanivalómra.
- Tudod, nem sikerült megbeszélnünk az erdőben történteket! Megtehetnénk most? - kérdezem tőle, és feszülten várom a válaszát. Bízom a legjobbakban, és abban, hogy nem fog bántani.

Caroline Forbes & Niklaus Mikaelson

Miután eljövők Bonnietól úgy döntök, hogy körbe nézek a "bulin". Először körbe jártam a külső területeket, ahol szinte alig voltak páran majd az épületet jártam végig, ahol már jóval többen voltak, mint képzeltem. Hol a tornateremben voltam, hol pedig a folyóson járkáltam fel-alá. Az idegességem eléggé látszott rajtam eleinte és a gondolkozás már a sírba vitt.. Egy félóra elteltével döntöttem úgy, hogy keresek valami ihatót. Elindultam a tanári szoba felé, de amikor meghallottam a távolból hangokat, amik bentről kiszűrődtek inkább úgy döntöttem, hogy nem megyek be és keresek valami más helyett. Lassú léptekkel ismételten a tornaterembe mentem, ahol egy pár ismerős arcot véltem felfedezni, de nem foglalkoztam velük, inkább csak egy üveg alkoholos italt kerestem, amint megpillantok egy 'whisky-s' feliratú üveget rögtön magamhoz veszem és kibontom. Belekortyolok először majd amikor meggyőződtem arról, hogy ez tényleg whisky többet kezdtem el inni belőle. Elegem van ezekből a gondolatokból, elegem van mindenből, főleg abból, hogy azt sem tudom, hogy mit művelhettek vajon a szobámban.. Elég! Intem magamat gondolatban helyre és megiszom az összes italt az üvegből majd az üveget lerakom valamerre. Körbe nézek a teremben majd az órámra nézek. Egy újabb félóra telt el és még többen vannak a tornateremben. Katherinet, Kolt, sőt Damont is felfedezem a tömegben, de szerintem engem nem vettek észre. Érzéstelen arccal vágok neki a kijáratnak és legszívesebben elhagynám az iskola területét, de inkább mégsem teszem meg, mert valami itt tart. Valami láthatatlan, s különleges vonzó erő, ami nem enged szabadon..
Bonnieval nagyon jól elvoltam, igazán jól elbeszélgetünk és jól telt vele az este egy része, de a másik részén már a gondolataimmal kell sajnálatos módon "megbirkóznom". Nem tudom, hogy miért gondolok folyton a legrosszabbra, de úgy látom, hogy ez nálam valamilyen fel vett szokássá vált. Lassú léptekkel elindulok valamerre az épületben, de magam sem tudom, hogy hol járok csak megyek előre folyosón, míg egy teremhez nem érek, amin a következő felirat áll; 'Történelem terem.' Benyitok majd beljebb megyek és a tanári asztalhoz lépek közben kihúzom a tanári széket. Leülök a székre majd hátra dőlök és behunyom a szemeimet, s remélem, hogy végre elfelejtem majd a gondolataimat.. Hangokra leszek figyelmes, de nem mozdulok meg. A hang egyre közelebbi és közelebbi, de még mindig nem vettek rá ügyet, csak behunyt szemekkel próbálom elfeledni mindazt, amire nem akarok gondolni. Egyszer csak az ajtó nyílik, de én meg sem moccanok..

Katherine & Elena

Majd felrobbanok a dühtől, mely lassan kezdi felemészteni minden egyes porcikámat. Meg akartam őt ölni. Igen. Önként akarok végezni az életével, hogy többé soha ne legyen a szeretteim közelében. El akarom innen tüntetni. A harag iránta egyre csak fokozódott, a halálát akartam. Még soha nem éreztem így magamat, de jól tudtam, ha nem fogja magát visszafogni, akkor valamelyikünk nem fogja túlélni ezt az estét.. És azért mekkora esélye van egy 18 éves vámpírnak egy 500 évessel szemben? Semmi. De, ha tudnád, hogy mennyi düh vezérel engem..
- Rendben. Ne féljél. De figyelmeztettelek, Katherine. - köptem a nevét. Utálom. Gyűlölöm. Halál rá! Nem néztem rá, de hallottam a lépteit. Az én cipőmben, az én ruhámban.. Hangosan felsóhajtottam, és igazából örültem, hogy végre megszabadulhatok tőle. Legalább nem kell hallanom a rinyálásait, és letudom csillapítani magamban ezt a haragot.
Hirtelen előttem teremt, pislogni se volt időm. Éreztem ahogyan felmetszette bőrömet, és szívta a véremet. Minden egyes kortynál egyre fogyatkozott az erőm, egyre gyengébbé váltam. Halk nyöszörgés hagyta el a torkomat, míg végül ájultan el nem terültem a földön. Hangos puffanás valószínűleg azt jelezte, hogy a fejem ütközött össze a padlóval. Lassan minden homályossá vált körülöttem, míg végül el nem nyelt a sötétség..

VÉGE!
//köszönöm!//

Elena and Katherine

- Nem unom, Elena. Te magad mondtad, a csata még csak most kezdődött. - ugyan, hogyan unhatnám én a harcot, főleg, ha Elenáról van szó. Olyan fajta vagyok, aki keményen küzd és nem adja fel, amíg látja a remény utolsó szikráját. Petrova vagyok, a véremben van.
Elena felém dobta a karót, de nagyot hibázott, alig kellett arrább hajolnom, nem talált el.
- Nem félek. Nem jöttél még rá, mire vagyok képes? Nem tudhatod, mikor kit állítok majd magam mellé azzal, hogy megzsarolom vagy épp megigézem. Lehet, hogy valakit, akiben mindennél jobban bízol és tudni fog róla, ha utánam jöttök és megpróbáltok megölni és hidd el, lesz mivel meggyőznöm, hogy mondja el a kis terveteket. És... elfelejtetted már, hogy mikor egy kicsit zűrös lesz a helyzet, már itt sem vagyok? Sok ellenségem van, Elena, 500 év tapasztalata áll mögöttem menekülés, bujkálás és cselszövés terén, nem pont te és a kis barátaid lesztek azok, akik a pokolba fogtok küldeni. - elindultam az ajtó felé, nem tudtam, mit mondhatnék még neki, amitől még jobban megijedne.
- Most, ha megbocsájtasz, éhes vagyok. - mondtam és elsétáltam a köszübig, majd mikor hallottam, hogy Elena mélyet lélegzik, vámpírsebességgel termettem előtte és mire reagálhatott volna, szemfogaim már nyaki artériájába mélyedtek és szívták az édes vámpírvért. Egy pillanatra elváltam a nyakától, mert muszáj volt levegőhöz jutnom, de aztán újra, kegyetlenebbül kezdtem szívni a vérét.
Mikor már kellően legyengítettem, elengedtem a nyakát majd hátrébb léptem.
- Muszáj hatástalanítanom téged egy kis időre. Remélem nem térsz egy hamar magadhoz. - letöröltem a vért az arcomról, majd kisétáltam az ajtón.
Izgalmas estének nézünk elébe...

Játék vége!

Katherine & Elena

Kérdőn felszaladt a szemöldököm, és úgy pillantottam rá. Ki akartam nevetni, de most először gondolkodtam. Végre. Valaki tudja Katherine-t szeretni? Vagy egy elmebeteg őrültnek kell lennie, vagy pedig meg van igézve. Erre inkább nem is kérdezek rá, mert őszintén szólva nem érdekel az úgynevezett szerelmi élete. De az én életembe ne avatkozzon bele!!
- Idővel lebuknál. - vágtam vissza, és a kétely elkezdett bennem forrni. Mi van, ha tényleg ő nyeri meg ezt, és a többiek elhiszik, hogy ő Elena? Akár átveheti az életemet.. De egy idő után talán feltűnne nekik az állandó könyörgésem, hogy ilyet Katherine sose tenne. Ne.. csak Stefan-t, meg Damon-t hagyja békén.
- Ez a csata még csak most kezdődött el.. Ismernek már engem annyira, hogy nem dőlnek be a szánalmas trükködnek. - vicsorítottam, és mikor láttam, hogy a lány magához tért, gyorsan megragadtam két karjánál fogva. Még mindig volt rajta vér, és nehéz volt ellenállni a vágynak.
- Elfelejted, hogy itt voltál, ahogyan minket is. Csak a mosdóban voltál, és időközben bekentek művérrel. - imádattal teli tekintettel bámult rám, és hatott. Felállt, s kisétált a teremből. Legalább egy gonddal kevesebb, vele már nem kell foglalkoznom, jól lesz.
Hirtelen valami erős szúrást éreztem a hasamnál, ami következtében hátraestem, s erősen bevertem a fejemet a padlóba. Tekintetem oda kandikált, és a szék egyik lába állt ki.
- Nem unod még? - nyögtem, és két kezemmel megfogtam a fadarabot. Erősen kihúztam, és felsziszegtem a fájdalomtól. A nyílt seb nagyon tud csípni, de elég hozzá pár perc, és olyan lesz, mint régebben. Felé hajítottam, de nagyon mellé ment.
Hátrébb kúsztam, hogy a falnak tudjam dönteni a hátamat. Begyógyult. De csak azért, mert vér van a szervezetemben.
- Nem félsz, hogy egyszer utánad megyünk, s levadászunk? - tettem fel egyszerűen a kérdést, mintha mindennap erről beszélgetnénk. Mintha ugyanolyan jelentőséggel bírni, mint.. a divat.

Elena and Katherine

- Nincs senkim? Ugye csak viccelsz? Aki fontos, az ott van mellettem és mindig ott lesz. Az az egy személy, aki most a legfontosabb. Velem lesz és nem fog elítélni, akármit teszek. - tudtam, hogy fogalma sincs, kiről beszélek. Gondol majd talán Stefanra vagy Damonra. De Kolra sosem gondolna.
- Ugyan, Elena, tudnám élni az életedet és ezt te is jól tudod. Azok, akik miatt te aggódsz, számomra semmit nem jelentenek, így az sem érdekelne, ha elveszteném őket. Nem érdekelne, hogy Jeremy, Bonnie vagy Caroline meghalna, sőt. Saját kezűleg ölném meg őket, majd balesetnek állítanám be. Te tudod, mire vagyok képes. - azt, hogy Stefan és Damon is elhinné, hogy én Elena vagyok, felesleges volt mondanom. Ő is pontosan tudta, hogy mi történt köztünk Stefannal, ennek hála, tudom hogy állnak a dolgok közte és Stefan között, ezért hitelesen tudnám játszani Elenát. Damon meg... nos, ő Damon. Egyszer már megcsókoltam úgy, hogy nem is gyanakodott, hogy esetleg nem Elena az, könnyen meg tudnám újra tenni.
- Nem adom vissza. - mondtam a szemébe nézve.
Ejha. Tévedtem, van önuralma, csak épp nem elég. Pár percig bírta magát türtőztetni, de ez a vámpírok világában édeskevés. Ez a pár perc akár egy életen is múlhat.
- Nem tévedtem. Nem bírsz ellenállni. És én fogom megnyerni ezt a csatát, de... nem fogok azon vitatkozni, hogy ki nyer. - kitörtem egy szék lábát, de sajnos fém volt. Ez nem fog végezni vele, de legalább fájni fog. Odasétáltam hozzá, majd beleszúrtam a hasába a karót.
- Hosszú lesz még az este, Elena...

Katherine & Elena

Meg akartam magamat csapni, amiért elszóltam magamat. Elena? Mégis mi volt ez. De annyira megtévesztett a ruha, azt hittem, hogy valami külső szemlélőként figyelem az életemet. Kérdésére inkább nem feleltem, hanem hallgattam. Nem. Egy hónapja vagyok vámpír, és nem. Nagyon nehéz. Stefan-nak több évtizedek kellettek hozzá, de én már most alig bírok magammal. Mi van, ha tényleg embert fogok ölni? Nem fogom majd azt kibírni. A bűntudat lassan felemésztene, hisz lehet, hogy van családja az illetőnek. Remélem, ilyen nem fog bekövetkezni.
- Állj le! Ne bántsd őt, hagyd békén, és engedd el! - parancsoltam, de mintha a falnak beszéltem volna. A vágy kezdett bennem felerősödni, mart a torkom, és a bennem lévő démon kívánta a vért. Csak egy kicsi kellene, és máris jobban érezném magamat. De vajon le tudnék vele állni?
- Nem élnéd az életemet. Te nem bírnád ki. - csóváltam meg a fejemet. Csoda, hogy én idáig kibírtam. - Egyből lebuknál, Katherine. Volt egy esélyed, a szeretetre, de te elszúrtad. Most már nincs senkid. Magadra maradtál. Majd meglátjuk mennyire vagy ma hiteles. De abban biztos vagyok, hogy Stefan nem fog hinni neked. Hogy miért? Mert szeret engem, és tudja, hogy én milyen vagyok. - álltam ki magamért, és kihúztam a hátamat. Nem fogja őket becsapni, de.. Mi van, ha művel valamit Damonnel, és hamis érzelmeket kelt benne? Csak nem tenne ilyet. De Damon nem dőlne be a szánalmas trükkjeinek. Tudja, hogy Stefan-t választottam.
- Jó, most már kiélvezted a ruhámat, visszakaphatnám végre? - kérdeztem ingerülten, és elkaptam a lányt. A feje a kezemre hullott, és szabad teret biztosított. A bíbor vörös vér ott pompázott előttem. Nem bírtam ellenállni, pár másodperc habozás után megharaptam. Magamhoz vontam, erősen szívtam. Le akartam állni, de nem bírtam. Végül el löktem magamtól, és a földre esett ájultan. Gyorsan odafutottam hozzá, felharaptam a csuklómat, s megitattam a saját véremmel. Megnyugodva vettem tudomásul, hogy még mindig lélegzik.
- Tűnj el, Katherine. Játssz el engem, de.. ezt a meccset én fogom megnyerni. - sziszegtem, és könnyek hada csordultak le az arcomon..

Elena and Katherine

Elena? Úristen, ezek szerint még hülyébb, mint eddig hittem. Hogy a francba állhatna szembe saját magával?! Kitört belőlem a röhögés.
- Katherine vagyok, igen. - mondtam de nem tudtam abbahagyni a nevetést, a szám sarkát harapdáltam, de hiába, még így is vigyorogtam.
Aztán olyan dolog történt, amire nem számítottam. Elena arcán kidudorodtak az erek és szemfogai is kibújtak. -Ó, te szegény, hát nem tanultál meg uralkodni magamon? - mondtam gúnyos, sajnálattal teli hangon.
- Milyen kár, hogy bármelyik pillanatban elveszítheted az önuralmad, ami már így is darabokban van. Mi lenne szegény lánnyal, ha megharapnád itt...? - kérdeztem és megfogtam a diák csuklóját, majd végighúztam az ujjam halványkék ereinek vonalán, amiből még mindig csordogált a vér.
- Mi lenne szegény Elenával, ha megölne egy embert? belepusztulna az önsajnálatba, a bűntudatba, nemde?! - csóváltam a fejemet és egyenesen Elena szemébe néztem.
- Miért ne hinnék? Hisz ugyanúgy nézünk ki, ugyazt a ruhát viselem, amit te alig pár perce hordtál. És, senki nem tudja, hogy itt vagyok. Vagy... talán mégis. Tudod, volt egy lány, akit kicsit lecsapoltam, azt hiszem April a neve. Szerintem fogalma sincs rólam és a vámpírokról és gondolom, nem is akarod, hogy tudomást szerezzen róla, szóval nem sokra mész vele. Mihez fogsz most kezdeni? Nyertem. Ideje belátnod. Akár élhetném az életedet, itt és most végezhetnék veled. - mosolyogtam gonoszan. A győzelem édes íze, imádom.
- Szemét? Ugyan Elena, próbálkozz keményebben, ha bántani akarsz.
Odahajoltam a diáklány nyakához, megharaptam, hogy minél jobban vérezzen, majd meglöktem hátulról, egyenesen neki Elenának.
- Mi leszel Elena? Áldozat vagy gyilkos? Netán mindkettő?

// Tornaterem //

Katherine & Elena

Eszméletemet vesztettem. Eddig ért már a bőrömhöz verbéna, de sosem volt még a szervezetemben. Nagyon kellemetlen érzéssel járt. Lassan valami édeset ízleltem, amitől egyből visszakaptam az életerőmet. Már alig éreztem a verbénát, úgy látszik nem sokat nyeltem le, és így nem ütött ki annyira. Felpillantottam és magamat láttam. Mi van? Ugyanolyan öltözéke volt, mint nekem. Ezt nem értem. Hol vagyok, és mi történik velem?
- Elena? - kérdeztem értetlenül, de hallottam a saját hangomat. Ezek szerint.. Ő nem lehet más, mint. - Katherine. - mondtam összeszorított fogakkal. Bravó. Honnan szerezett ugyanolyan jelmezt? De.. nem volt elég időm, hogy leálljak vele veszekedni. A vér illata ismét megcsapta az orromat. A vérerek behálózták az arcomat és a tanulóra tévedt a tekintetem, kinek csuklójából szivárgott a vér. Hátráltam, és a falnak ütköztem. Ekkor vettem észre öltözékemet. Egy nővér ruha.. Ugyanaz, amiben voltam tavaly, meg azelőtt. De én nem ebbe jöttem..
És ekkor lett minden fényes. Katherine kihasználta az alkalmat, míg nem voltam magamnál, és átvedlett az én ruhámba. Beindultak a fogaskerekek, és rájöttem, hogy mire készül.
- Ez nem vicces. Szerinted beválik a terved? Azt hiszed, hogy el fogják hinni, hogy te vagy Elena? Nem fog sikerülni. - szorítottam ökölbe a kezeimet. De ha én.. Ha elhiszik, hogy Katherine vagyok, akár még az este rosszul is sülhet el. És nem tudnak majd minket megkülönböztetni. Mert már mindketten vámpírok vagyunk.
- Te szemét.. - nem érdekelt, hogy erősebb nálam. Egyszer már kitekerte a nyakamat, de az életemet nem adom oda neki! Mégis abban reménykedek, hogy a többiek lesznek olyan okosak, hogy nem dőlnek be ennek az ostoba trükknek. De mi van, ha mégis? Hogyan bizonyítsam, hogy én vagyok? És a legszörnyebb.. Mit fog Katherine művelni, míg az én jelmezemben van, s engem játszik el?

**Ajánlott tartalom** Take care, cuz' I'm a(n)...

» Egyszer volt, hol nem volt... • Ahol a mesék életre kelnek

Történelem terem - Alaric / Tanner volt tanterme

Történelem terem - Alaric / Tanner volt tanterme

Similar topics

Similar topics

Keresési feltételek

Az eredmények megjelenítése: Hozzászólások Témák
Bővített keresés