Ismét leperegtek a szemeim előtt a keserves emlékképek. Az erdőben Katherine-nel, a tehetetlenséget.. Lehet, hogy vámpír vagyok, de még mindig fiatal, Katherine mindig is erősebb lesz nálam, maximum akkor nem, ha áttér az állatok vérére, de ez szerintem, sosem fog bekövetkezni.
- Ha valaki kitöri a másik nyakát, akkor igen. Az halál, tehát megölt. – bólintottam megerősítve a válaszomat. Milyen „szerencse”, hogy nem emberkoromban művelte ezt velem. Bár, nem tudom melyik is lenne jobb.. A nyugodt, békés halál, vagy a nyomorult örökké valóság? Többször megfordult már a fejemben, hogy egyszerűen leveszem a gyűrűt és véget vetek az életemnek. De nem tudtam eléggé meggyőzni magamat. Csak gondoltam, de túlságosan gyáva vagyok ahhoz, hogy végrehajtsam. Hisz ott van nekem Jeremy. Vigyáznom kell rá, az én kisöcsémre.
Leblokkoltam. Csak egy valamire tudtam koncentrálni. „Akkor talán ideje lenne, ha te is megölnéd! Te is megölnéd! Megölnéd! Visszhangoztak Damon szavai a fejemben. A tudatalattim azt súgta nekem, hogy talán így is kéne tennem, de nem tudtam, hogy mit feleljek erre.
- Tényleg. – nyögtem ki ennyit pár másodpercnyi várakozás után. – Ezt kéne tennem. – fújtam ki a levegőt. Most komolyan meg akartam őt ölni? Fogalmam sincs, de.. ha megtenném, és ez Damon tudatára jönne. Bele se mertem gondolni, hogy ez mekkora örömöt okozhat neki. Kirázott a hideg már a tudattól.
- Köszönöm. – karjaimat óvatosan köré fontam, és megöleltem. Egy apró mosoly jelent meg az arcomon, és miután elengedtem őt, nyomban kisurrantam az ebédlőből. Katherine… Halott vagy.

//folyt. tornaterem//

Két érzés is uralkodott a testem felett. Az egyik azt sugallta, hogy meneküljek, amíg tudok. Ne álljak le vele cseverészni, hanem rohanjak! De a másik késztetett arra, hogy maradjak. Damon-nel..
Pártatlan voltam, nagy volt a kísértés, de mégis itt maradtam. Csak egy pillanatnyi habozás volt az egész, simán közölhettem volna vele, hogy dolgom van, és gyorsan elsurranok, de nem. Helyette lábaim, mintha a földbe gyökereztek volna.
Lélegzetelállítóan festett, mint mindig. Sötét haja pedig tökéletesen kiemeli jéghideg tekintetét. Mi változott meg rajta? Új ing, a haja állt máshogyan? Fogalmam sincs, de a vonzás, melyet már éreztem iránta emberkoromban teljesen felerősödött.
- Ha ezt nevezed bulinak. - pillantottam körbe az ebédlőben. Szépen volt feldíszítve, nem arról volt szó, hanem inkább a hangulatról. Régebben imádtam a karácsonyt. A család mindig összegyűlt, anyuval állandóan a konyhában tevékenykedtünk, míg Jeremy apuval nézte az éppen aktuális meccset. De az ünnep az értelmét vesztette, miután elvesztettük a szüleinket. Nem volt már miért ünnepelnünk, így érthető, hogy miért nem lelkesedtem annyira ezért a napért.
- Annabelle? - szaladt fel kérdőn a szemöldököm. Ezt a nevet még nem hallottam. - Egy újabb emberi áldozat, hogy Andy-t kárpótolja, ugye? - hirtelen felment bennem a pumpa, és nem tudtam mire fogni ezt az egészet. Túl gyorsan cselekedtem, időm se volt átgondolni a mondandómat, de mégis annyira zaklatottnak érzem magam. Csak tudnám miért..
- Sajnálom. - ráztam meg a fejemet. - Fogalmam sincs, hogy mi volt ez. - az elhaladó beöltözött hópihének a tálcájáról leemeltem egy italt. Biztos valami alkoholmentes lötty lesz, de valamivel le kell csillapítanom a bennem lakozó ördögöt. Szomjas, de mégsem azt fogom neki megadni, amire szüksége van.
- Tudod, Katherine az elmúlt időkben nagyon pokollá tette az életemet. Nem rajtad kellett volna levezetnem. - játszadoztam a hajam aljával, és kiittam a poharamból lévő folyadékot. Letettem, és egy apró fintor suhant végig az arcomon. Nem tudtam, hogy mi volt ez, de nem is akartam tudni.
- Gondolom, te törnél-zúznál, ha valaki megölne, majd tönkretenné a kapcsolatodat. - mormogtam az orrom alatt alig hallhatóan, és ismét elkapott a harag, amelyet iránta éreztem. Azt még megértem, hogy megakart ölni, de hogy beleüsse az orrát Stefan és az én kapcsolatomba, az.. a velejéig aljas húzás volt. És én nem hagyom annyiban..

Úgy terveztem, hogy nem fogok részt venni ezen az eseményen. Nem akartam az emberek közt lenni, az utóbbi pár napban eléggé szörnyen éreztem magamat. Az, hogy Stefan szakított velem, csak hab volt a tortán. Azóta nem is keresett engem, hagytam neki pár üzenetet, de sosem kaptam rá választ. Értem, meg van bántva. Én is az lettem volna, ha az ő ajkait Katherine neve hagyja el. Hibát vétettem, beismertem, és a bocsánatáért esedezek.
De mégis itt vagyok, egy vörös ruhában, vörös ajkakkal. Nem is tudom, hogy mikor volt utoljára rajtam ruha, de ráadásul ilyen merész. Talán a vámpírrá válás tényleg jót tett nekem. Annyi időt töltöttem egyedül, hogy unalmamban már egy új gardróbbal szerelkeztem be. Ha Caroline látná az új ruháimat.. büszke lenne rám. Sosem értettem, hogy ő mit szeret a vásárlásban, de meg kell hagynom, hogy egész jó.
Belépve az iskola ajtaján keresztül túl sok volt hirtelen az ismerős arc. A torkom elkezdett kaparni, és marta a testemet az éhínség. Gyorsan kikerültem a nagy tömeget, és szó szerint az ebédlőbe menekültem. Kevesebben voltak, zenét hallottam a tornaterem felől. Biztos mindenki oda gyülekezett most.. Megigazítottam a hajamat, és mélyen szívtam be a levegőt. Véletlenül belé mentem valakibe.
- Bocsánat. - pillantottam fel az illetőre. Damon.. - Szia. - egy halvány mosoly jelent meg az arcomon, és az ismerős érzés ismét visszasuhant a testembe, amikor egy ember sétált el mellettünk. Idegesen vakartam meg a könyökömet, és egy zavart arckifejezéssel jutalmaztam őt.
- Nem hittem, hogy kedveled ezeket a sulis bulikat. Jöttél valakivel, vagy egyedül vagy itt? - kérdeztem rá puhatolózva. Tudtam, hogy rosszul esett neki Andy elvesztése, ráadásul, hogy az öccse vette el az életét, de Damon-t ismerve biztos talált valaki mást a helyére.