Apró mosoly jelenik meg arcomon Elijah mondatán. Mindig is ő volt az, aki próbált minket a helyes úton tartani, ha esetleg letértünk volna arról. Valljuk be, ez elég gyakran megtörtént. Egy utolsó kortyot iszok az italomból, majd leteszem az asztalra, hogy később majd elvihessék. Igaz, hogy a helyes útra terelés Nik-nél egy kicsit nehéz, mert nem szereti, ha irányítják, de nem lehetetlen. Úgy érzem Elijah képes lesz erre, ő mindenre képes, néha viszont elvakítja a szeretet, ahogy engem is... legalábbis régen. Ezért is megyek New Orleans-ba, félek, hogyha Nik úgy érzi, Elijah az útjában van, megint hátba szúrja. Én pedig nem fogom engedni, hogy megint eljátssza ezt, hogy kihasználja Elijah érzéseit, mint mindig. Pontosan tudom milyen érzés, amikor hátba szúr, ezért is akarok ott lenni, mert ahogy a bátyám mondja, ketten erősebbek vagyunk, úgy talán nem tud ártani egyikünknek sem.
- Remélem, hogy igazad lesz - mosolyodok rá kedvesen, ahogy egy kishúg szokott a bátyjára. Egy család vagyunk, igen, ahogy ezer évvel ezelőtt megígértük egymásnak. Mostanában elég sokat gondolok arra a napra, és hogy igazából ki is gondolta komolyan azt az ígéretet, és ki nem.
- Egy család, mindig és örökké - motyogom magam elég, nem várva választ. Ahogy Elijah feláll, követem a példáját és bólintok, amolyan jelzésként, hogy számíthat rám, én is ott leszek pár napon belül. Viszonzom az ölelését,ami nagyon jól esik, hisz már olyan rég nem ölelt meg. Szeretem a testvéreimet, bár Niklaus-al még ki kell békülnöm, jobban mondva, neki kell velem. Egy pillanatig még a bátyám hátát nézem, ahogy elhalad az emberek mellett, majd én is elindulok. Van még egy kis elintéznivalóm, és valamiért rosszat sejtek New Orlens-al kapcsolatban.

Rebekah & Elijah

Please talk with me...

Nos, az már biztos, hogy a családja lesz a veszte szegény bátyámnak. Nem szerethet engem és Nik-et egyszerre, ha mi utáljuk egymást. Vagy legalábbis én őt. Elijah pedig mindkettőnkkel próbál ugyanúgy törődni, ami előbb utóbb marakodáshoz vezethet. Viszont én addig nem fogok megbocsátani az irányításmániás bátyámnak, amíg egy normális bocsánat kérést nem mond, szemtől-szemben. Ilyet pedig sose hallani tőle, szóval hol itt a probléma? Én csak egy bocsánat kérést várok, ennyi, azután minden mehet úgy mindent régen, legalábbis majdnem úgy.
- Mindenki vágyik a boldogságra, Lijah, de Nik mindig is ezt tette. Ha úgy érződött, hogy valamennyire normális, boldog élete lehet, tett valamit, amivel mindent elrontott. Nem csodálkoznék, ha most is tenne valami hasonlót - a szomorú az, hogy tényleg nem csodálkoznék, hisz túl sok évet éltem vele ahhoz, hogy tudjam mire képes. De talán mégiscsak a remény hal meg utoljára... Ha Elijah jól mondja és még mindig van egy apró szikra, a remény egy kicsi szikrája, akkor talán érdemes lenne a saját szememmel látnom, hogy érdemes-e egyáltalán még küzdeni érte. Ha igen, akkor természetesen maradok, de mindenképpen maradnék New Orleans-ban, ha már Elijah megkért rá.
- Akkor hívjuk testvéri megegyezésnek, ahogy tetszik - vonok vállat - És tudod jól, mit szokott tenni azokkal az emberekkel, akikkel törődök. Emlékezünk csak vissza arra sok száz esetre... - szorítom össze az ajkaim, nehogy olyan is kicsússzon rajta, amit utána megbánnék. A visszaemlékezések sosem tesznek jót, mert lehet, hogy utána meggondolom magam és mégse megyek. A ház elég nagy, ez így igaz, a Mikaelsonok mindig is adtak a kényelemre, ez most sem lesz másképp. Talán én még elférnék ott, de Matt már nem, de nem a hely miatt, hanem, mert féltem, hogy Niklaus úgy bánna vele, mint az előzőekkel, viszont ő nem olyan, mint az előzőek. Apró fintor jelenik meg arcomon, amikor a vérfarkas lány terhessége is témává válik. Már nem, azért mintha őt hibáztatnám, vagy utálnám, de maga az,hogy ő terhes és a bátyámnak lehet gyermeke... irigységet vált ki belőlem, amit utálattal palástolok. Bár, van egy olyan érzésem, hogy Elijah előtt az ilyen érzelmeket nem kell eltitkolnom, hisz ő tudja, hogy mit szerettem volna mindig is. Ő támogatott egyedül, ami még egy ok, hogy New Orleans-ba menjek vele.
- Legyen - mondom hirtelen, mintha csak a jövőmet pecsételném le - Beköltözök a házba, Mattnek, meg keresek egyet. Segítek, amit tudok, viszont azt ne várd, hogy mindent megteszek, amit Nik kér tőlem. Nem leszek a csicskása - szögezem le neki - Ha esetleg viszont rájönne a bocsánat kérés időszaka, először hozzám küld. - a témát így lezártnak is tekinthettük. Újra feladom az életemet a családomért, mily meglepő. Bárcsak annyi pénzem lenne, ahányszor ez megtörténik, mára én lennék a leggazdagabb a világon. Nem is kell mondanom, hogy elég hívogató ajánlat. - Mikor indulsz? - kérdezem még bátyámat - Van még elintéznivalóm Mystic Falls-ban, szóval lehetséges, hogy csak utánad fogok megérkezni - gondolatban már azon agyalok, hogyan fogom kitálalni ezt az egészet Mattnek és, hogyan invitáljam meg New Orleans-ba, egy olyan városba, ahol hamarosan háború lesz, de nem is akármilyen. Ha a mi családunk indít háborút az nem lesz vértől, mocsoktól mentes, de mindenképpen mi fogunk nyerni. Mikaelsonok vagyunk, mi mindig nyerünk.

Rebekah & Elijah

Please talk with me...

- Nem állhatsz mindkét oldalon Elijah. Nem tudod megtenni mert darabokra tépünk. – húztam el a kezemet, hogy inthessek a pincérnek és kikérhessem az egész üveget melyből bátyám eddig csak kortyolgatott míg magamnak egy üveg vodkát kértem ki. Na nem mintha ez bármelyikünknek megártana. – Számára nincs remény… és nem érdemli meg, hogy újra feladj mindent csak azért, hogy ismét megpróbáld megmenteni. Kudarcba fog fulladni a terved Elijah. Ezen a családon átok ül. – mikor a srác megérkezett, rendeltem még némi menta és eper szirupot amivel kellemesen feldobhatom majd a vodkámat aminek önmagában elég pocsék íze lenne, hogy őszinte legyek. – A vér átka. – az eperrel kezdtem. Édes ízt kívántam és már töltöttem is bele a pohárba. Pár centi szirup, vodka és némi menta. Tökéletes. Így, mint long drink máris más íze volt. Tudtam mi lesz a válaszom.
Matt Donovan… a halandó aki szerelmet adott nekem… tiszta, önzetlen szeretet amit ki tudja mikor éreztem utoljára. Matt olyan ember volt aki körül mások is megszépültek… aki megtalálta a jót és esélyt is adott neki… aki meglátta bennem a reményt, aki elfogadott a barátjának majd annál sokkal többnek is. A férfi aki bejárta velem a világot és egyetlen nyár alatt több boldogságot kaptam tőle mint a testvéreimtől ezer év alatt.
- Veled megyek. – jelentettem ki csendesen és kissé szomorúan. Szeretem Mattet, jobban mint bárkit… jobban mint Klaust… és ugyan olyan szívvel mint a bátyám. Nem hagyhattam magára… Elijah ennél többet érdemelt. Ezzel a döntésemmel azonban megkockáztattam azt, hogy Matt elhagy… de hisz Matt sem él Mystic Fallsban, őt is tárt karokkal várta az egyetem ahova izgatottan készültem vele… egy újabb álom amiről le kell mondanom a „családom” kedvéért. – De vannak feltételeim… - húztam le a teljes italt, hogy új adagot keverjek – Az első… Matt mindig biztonságban lesz. Ha csak egyetlen karcolás esik rajta, én magam ölöm meg Klaust. Világos? – vontam fel szemöldököm és ha Elijah bólintott, folytattam– Második. Nem vagyok hajlandó egy fedél alatt élni azzal a mocsokkal. – gondolom ez sem lepte meg túlzottan a bátyámat – A harmadik: nem vagyok hajlandó segíteni az ügyét. – ez már okozhat meglepetést. Miért megyek vele? Elijah mindig is jó volt hozzám. Elijah a bölcs testvér aki cipeli mindünk hibáit… a morális ki tartja a szavát és ki az élete árán is megóvna. Tudom, ha a szavát adja, megbízhatok benne. Nem volt ott mikor kellett… de nem felejthetem el, hogy ő megadta az esélyt a boldogságom érdekében.

Rebekah & Elijah

Please talk with me...

- Mégis hagytad, hogy ő megtegye! – emeltem fel hangomat újra. – Elmentél Elijah… s mikor elmentél ne hidd, hogy nem ejtettem ezer könnyet érted. Mindig és mindörökké. Én mondtam ki ezeket a szavakat, hogy hagyhattam volna magára? Én nem kértem tőled, hogy válassz közöttünk. S nem is kellett. Ismét elhagytál. – ejtettem ki halkan a szavakat miközben könnyek szöktek a szemembe. Klaus, ismét fontosabb volt mindenki számára mint én és haragudtam, hogy Elijah azután hagyott el, hogy a legnagyobb szükségem lett volna rá – persze, ezt neki nem kellett tudnia.
- Nem vagyok vak! – kész. A pohár ripityára tört a szorításom alatt. Dühös voltam és némileg csalódott is. Nem értettem, miért nem lehetek boldog, miért nem érti meg, miért kell ragaszkodnia ahhoz amit ő akar? Megijedtem. Klaus jutott eszembe. Nem hagyhatom, hogy Elijah is olyan megkeseredett szörnyeteg legyen mint a másik bátyám. Ezt nem engedhetem meg, főleg nem egy olyan nő miatt mint Katherine. Lehunytam a tekintetem. Nem bírtam rá nézni sem. – Miért, Kol nem próbálta meg megölni őt? Nem próbáltunk mind megölni ártatlanokat? – kértem számon bátyám, aki lehetett a legmorálisabb ember akit valaha ismerni fogok de ettől még közel sem volt egy szent, sőt. – Elijah. Mellette olyanok vagyunk mint egy betegség. Mindegy merre járunk, nem hagyunk mást hátra mint halált. Elveszett mindaz amiért érdemes volt küzdenem. Meddig fogod még a megváltását keresni? – kérdeztem jóval nyugodtabban, ahogy lassan én is lehiggadtam. Már kérdeztem volna újra, mikor azt mondta szüksége van rám. Rám… rám, aki mindig ott volt Klaus számára és aki sosem volt elég jó. Könnybe lábadt a tekintetem és megszorítottam karját. Ha valamivel, hát ezzel most gyomorszájba vágott. Nem tudtam mit mondhatnék.
- Miért? – csúszott ki a számon a kérdés hirtelen és nem is vettem észre mekkora fájdalom lapult a hangomban. Az a sok árulás, a kín amit minden egyes alkalommal éreztem mikor Klaus tőrt döfött belém… amikor elvesztettem a gyógyírt mert a bátyámnak nem ért ennyit a boldogságom… talán, most először életemben, kicsit elveszettnek éreztem magam, Elijah szavai legalábbis erre ébresztettek rá. – Nekem is szükségem van a bátyámra. Mellettem. Mindig és örökké. Maradj velem Elijah! Ne okozz több kínt magadnak, kérlek! – ejtettem ki lassan a szavakat de keményen. Szükségem volt rá. Klausra azonban nem.

Rebekah & Elijah

Please talk with me...

Tagadhatatlanul váratlanul ér mikor Elijah magához húz, mégis melegséggel tölt el. A hirtelen felszabaduló érzelmekkel persze elbírok, nem is ez a gond, hanem az, hogy én épp úgy vágyom a társaságára, mint ő az enyémre. Testvéreim közül mindig is Elijah szentelte számomra a legnagyobb figyelmet és nem felejthetem el, hogy ő volt az aki kimondta; megérdemlek egy esélyt a boldogságra. Neki köszönhetően harcolhattam a gyógyírért. Azonban az érzések amik enyhítettek haragomon, azonnal eltűntek, amint bátyám úgy - döntött, számon kéri döntésem. Azok után ami történt, a legkevesebb az lett volna, hogy engem támogat és nem azt a förtelmes rohadékot aki elvette minden esélyem, hogy valaha ismét ember lehessek.
- Az a halandó férfi többet adott nekem mint ti ketten valaha! – nem kellett megemelnem a hangom, hogy fivérem érezze, máris felhúzott. – Az a halandó férfi nem árult el Elijah. Nem szőtt titkos terveket, hogy majd becserkésszen és nem tervelte ki, miképp döf a szívembe majd egy karót. Emlékeztetnem kellene talán, mit tett velem Klaus miután elhagytál minket? – kértem számon dühösen és le kellett hunynom a szemem egy pillanatra. Sosem voltam túlságosan türelmes típus. Sőt. Ahogy beszéltem, egyre dühösebb lettem. – Az a halandó férfi ott volt mikor szükségem volt rá! – csattantam fel hangosan és az asztalra vágtam a poharamat, aminek kristályos metszéseiben repedések futottak fel. Bátyámra pillantottam. Láttam a fájdalmat az arcán. Az őrlődést mely végigkísérte életét. Tudtam, hogy megfogtam azzal a mondatommal, hogy elhagyott bennünket… tudtam, hogy kínoztam vele.
- Nekem is jelentettek egykoron valamit. – Én voltam az aki kitartott Klaus mellett, mindig és mindenben. Nem Finn, Kol vagy Elijah. Cserébe pedig nem kaptam mást mint fájdalmat és árulást. Elijah sem volt sokkal jobb.
- Sokszor éreztem úgy, hogy nem is akarsz megtalálni bennünket Elijah… hogy nem kellek neked. – fájt. Rohadtul és nem állt szándékomban leplezni. Kortyoltam az italomból mielőtt folytattam volna – Aztán mikor végre ismét egyesült a család, anyánk meg akart ölni mindannyiunkat. Klaus tönkretett mindent ami egykor jelentett valamit. Elfújta a mindig s mindörökké lángjait Elijah. Azok már csak szavak. Ahogy mi bennünk sincs már semmi közös csak a vérvonalunk. – ejtettem ki nyersen a szavakat és nem akartam, hogy ez a találkozás ilyen irányt vegyen de a szavak csak úgy kibuktak belőlem… mintha minden fájdalmam rá akartam volna zúdítani. Tartottam pár másodperc szünetet.
- Elijah… - ejtettem ki a nevét sokkal lágyabban mint ahogy eddig beszéltem hozzá. Jogtalan vádjaim úgy éreztem mind marcangolni kezdik bátyámat. Nem akartam. Klaussal ellentétben Elijah szeretett engem. – Sajnálom. – ujjaim bátyám alkarjára futottak és úgy pillantottam fel rá. – Tudod, milyen makacs vagyok. – húztam könnyed mosolyra ajkaim, megpróbálva némileg oldani a feszültséget.

Rebekah & Elijah

Please talk with me...

- Hiányoztál… - szólaltam meg mielőtt bármit mondhatott volna de nem álltam fel és nem öleltem meg. Hiányzott hisz a bátyám volt, az egyetlen talán aki nem árult el. Elijah mellém állt mikor a gyógyírért harcoltam, ugyanakkor nem érdemelte meg a szeretetem… gyengének hitt amiért ember akarok lenni, úgy éreztem megvet ezért a vágyamért.
- Most, hogy végre megérkeztél, választ is adhatnál végre, hogy mi a fenének kellett ide utaznom? – kértem számon testvéremet amint helyet foglalt mellettem a bárban mely a tulajdonosa nélkül egészen új irányzatot vett de pezsgő nyüzsgése továbbra is megmaradt. Elijaht nem láttam azóta, hogy New Orleansba akart csábítani. A nyarat Matt társaságában töltöttem; megnéztük Kínát, ellátogattunk Párizsba és még az északi sarkot is bejártuk. Nem lehetett okom panaszra; Matt személyében olyan valakit találtam aki mellett megérte jó embernek lenni még ha a gyógymódot el is lopta tőlem az az átkozott bátyám. Megforgattam a kristálymetszésű poharat miben az aranyló italnak nem volt sok ideje pihennie. Újra és újra számhoz emeltem de alig kortyoltam belőle. Nem voltam ideges de éppen nyugodt sem. Nem akartam, hogy Elijah felrúgja a nyugodtnak tetsző életemet amiben nem volt helye hibrideknek és harcnak.
- Szóval? – vontam fel szemöldökömet és fordítottam teljes figyelmemet rá – Miért volt szükség erre a kis kirándulásra? – kortyoltam végre nagyot majd letéve a poharat dőltem hátra a székben mi kedves ismerősként fogadott mikor beléptem a bárba. – Nagyon remélem, hogy egyszerűen csak hiányzott a kishúgod és látni akartál. – valóban reméltem, hogy ez az igazság. A családom darabjaira szakadt és mindez Klausnak volt köszönhető. Minket csak az kötött össze, hogy egy vér csörgedezett ereinkben, más már nem. A lojalitásom ára újra és újra árulás volt amit nem bírtam és nem is akartam többé elviselni. Most boldog voltam Matt mellett és ezt a boldogságot nem voltam hajlandó zálogba vetni senki kedvéért sem. Intettem a pultos srácnak, hogy hozzon még egy italt mert úgy éreztem, ez alkalommal szükségem lesz rá.