Templom

Tárgy: Re: Templom Kedd Nov. 19, 2013 8:35 pm

Anastasia & Charlotte

Járom a város ismeretlen utcáit. Nagyon idegennek érzem ezt a várost, Mystic Falls-t. Világ életemben nem hagytam még el New Orleans városát, ezért enyhén szólva furcsa, hogy csak úgy, egyik napról a másikra az életem fenekestől felfordul. Először megjelenik Damon Salvatore, akire egy évszázada várok, majd megkér, hogy menjek vele egy másik városba. Ennél nagyon boldogságot ha akarnék sem kaphatnék.
Egy valami azért nagyon bántja a lelkiismeretem, mégpedig Aaron. Csak úgy, egy szó nélkül leléptem, pedig megígértem neki, hogy nem hagyom őt magára, és hogy véget vetek a köteléknek Damon és köztem, akármibe kerüljön is. Azonban most… egyre jobban kezdek elbizonytalanodni. Boldognak, teljesnek érzem magam Damon mellett és korántsem akarok megszabadulni tőle. Nem tudom elképzelni, hogy esetleg kihasználná a kötődést, ami kettőnk között van, vagy bármi olyasmire akarna rávenni, amit én nem akarok. Jól ismerem Damont, és habár sokat változott az évek során, még mindig megvan benne az a személy, akibe annak idején beleszerettem.

Befordulok egy sarkon, azt hiszem teljesen eltévedtem. Ember koromban sem volt jó a tájékozódási képességem, úgy látszik, ezt a vámpírrá válás sem erősítette meg bennem. De ez egy elég kicsi város… biztosan visszatalálok majd a hotel felé, ahol most, átmenetileg lakok.
Körülnézek a kis parkban, ahová jutottam. Nincs túl sok ember, bár ez egy kisvárosban természetesnek számít. New Orleans után nagy váltás Mystic Falls. Egy lányon akad meg a szemem. Ismerős… sőt, minél tovább nézem, annál biztosabb vagyok benne, hogy nemcsak ismerős, de ismerem is. Ezt az is bizonyítja, hogy ő is figyel engem.
Meg kell néznem közelebbről, mert nem tudok hinni a saját szememnek. A legjobb barátnőm… legalábbis az egykori legjobb barátnőm csak úgy felbukkanna itt hirtelen? Az öröm egyre jobban eluralkodik rajtam, nem gondolkozok, csak vámpírsebességgel Anasrasia háta mögött termek, és bizonytalanul szólítom a nevén. – Ana? – kezemet a vállára teszem, nem akarom megijeszteni, de félő, hogy hirtelen megjelenésemmel ezt a reakciót fogom belőle kiváltani. – Úristen, annyira hiányoztál! – magamhoz szorítom – egykori – barátnőmet, annyira boldog vagyok, hogy majd kiugrok a bőrömből. A legmerészebb álmomban sem képzeltem volna, hogy a régi életemből visszatérhet valaki, akiről azt hittem, hogy már régen halott. – Hogy… hogyan lettél vámpír? És mikor? – szökik a magasba a szemöldököm. Csak remélni merem, hogy Anasnak jobb és könnyebb élete volt eddig vámpírként, mint nekem.

**Vendég** Take care, cuz' I'm a(n)... Vendég

Charlotte & Anastasia

Révén, hogy vadász családból származom, régebben akárhányszor megéreztem, hogy egy vérszívó tartózkodik a közelemben, az agyam kikapcsolt és az ösztöneim léptek életbe. Addig mentem, míg meg nem találtam az áldozatomat és míg karót nem döfhettem a szívébe. Most viszont... vámpír énem egyre jobban elnyomja bennem az igazi valómat. Már nem tudok kiiktatandó szörnyetegként nézni a társaimra, hisz sokan nem azért változtak át, mert ezt szerették volna. Ahogyan én sem. Mégis olyan kettősség él bennem, ami felemészt és amivel nem tudok már tovább küzdeni. Véget akarok vetni a létezésemnek, ennek az örökös kínlódásnak, mert már belefáradtam. Nem tudom, hányan élnek még a világban olyanok, mint én és fogalmam sincsen, ők hogyan találták meg az egyensúlyt, mert nekem ez nem megy. Valószínűleg én vagyok túl kevés ehhez, én vagyok az a gyenge virágszál, aki nem bírja elviselni a kettős életet.
Gondolataimból kiszakít az utcai lámpák fénye, ami jelzi, hogy megérkeztem. Lassan fél évszázada lesz annak, hogy elkezdtem felkutatni Amerika városait, azzal a céllal, hogy megtaláljam Charlotte-ot. Ő volt a legjobb barátnőm, akiről azt hittem, hogy meghalt. De mióta vámpírrá változtattak, azóta erősödött fel bennem a remény az iránt, hogy életben van. Valóságos megszállottja lettem, és addig nem lelhetek semmiféle békére, míg nem láttam őt. Ugyanakkor félek az újbóli találkozástól, hisz ez azt jelentené, hogy ő is valamelyik természetfeletti lény áldozata lett és hasonló élet vár rá, mint rám. És mi lesz akkor, hogyha nem tudok majd eléggé koncentrálni és vadász énem bújik elő belőlem? Mi lesz, ha megtámadom azt az embert, akit a világon legjobban, testvéremként szerettem? Nem akarok fájdalmat okozni neki, nem akarom bántani... Mégis mi a biztosíték arra, hogy uralkodni tudok majd magamon?

***

Az utcákon egy lélek se mászkál, a Nap is még csak pislákol a kora reggeli órákban. Az egész városból valami megnyugtató, kellemes érzés ereszkedik rám, én pedig már-már jól érzem itt magam. Még egy halovány mosoly is megjelenik az arcomon, ahogy egy hűvösebb fuvallat belekap hosszú hajtincseimbe. Értelme most még nem lenne tüzetesebben körülnézni, hiszen még mindenki alszik, ezért az egyszerű kis templomuk előtti padon kényelembe helyezem magam és várok. Nem telik el sok idő, míg pár ember megjelenik az utcán. Ahogy jobban megfigyelem őket, csak akkor tűnik fel: nem hallok egyetlen szívdobogást sem. Ez a város tele van magam fajtákkal? Vadászösztönöm kezd eluralkodni rajtam, már készen állnék a támadásra, mikor egy ismerős arc jelenik meg az utca túlsó oldalán. Nem akarok hinni a szememnek, hosszú percekig némán állva figyelem csak őt. Ez nem lehet igaz... Több, mint ötven évet a keresésével töltöttem, most pedig az egyik aprócska kisvárosban végre megtaláltam? Tényleg itt van? Vagy tán hallucinálok és azt látom, amit szeretnék?
Moccanni nem bírok, lélegzetvisszafojtva nézem a lányt, míg nem elvesztem a szemeim elől. Nem azért kutattam fel érte mindent, hogy most egy pillanat alatt hagyjam eltűnni, de a lábaim mégse engedelmeskednek. Nem tudok arrébb menni, mintha ezer tonnányi súly próbálna meg itt tartani. Visszaülök a padra, szemeimmel még mindig a távolt pásztázom és várom, hátha újra feltűnik. Ha pedig nem, akkor muszáj lesz erőt vennem magamon és elindulnom, hiszen itt van. Legalábbis azt hiszem, hogy itt van és nem csak a képzeletem játszik velem macska-egér játékot.

**Vendég** Take care, cuz' I'm a(n)... Vendég

Linnea && Karolina

« A vámpír és a boszorkány bemennek egy Templomba... »

Mi lehet békésebb egy Templomnál? Még egy pogány lelket is megérint valahol, s én kétség kívül az volnék. Szentségtelen. Semmi jó nincs az életben ha nem hiszünk valamiben, és sokszor irigylem azokat, akik képesek a fohászokra - nem számít, értem e vagy sem. Ha az életem nem ebbe az irányba fordul, akkor... ki tudja... Talán én is reménykedhettem volna, talán lett volna lehetőségem hittel leélni az emberi életem. Boldogabban, ebben biztos vagyok. Ha közelebbről megnézem semmit nem tudok felmutatni, mintha nem is léteznék. A vámpírság nem minden, sőt, egyenesen egyenlő a nullával, csak egy más állapot, de az életem üres lett, sivár, függő, méghozzá emberek vérétől. Nekem nem megy másként, a halandók véréért megbolondulok, pedig... Könnyebb volna a lelkemnek, ha nem bántanám őket. Azért élünk, hogy másokat kiszipolyozzunk, megfosszuk őket akaratuk ellenére, számtalan módon delejezzük, mert éppen kényünk és kedvünk diktálja. Szórakozunk, míg ők szenvednek, és ha nem tudunk leállni... Nos, igen. Jó pár ember halála rá a bizonyíték milyenek valójában a hozzám hasonlók, milyen vagyok én... Ezzel a tudattal élni nem éppen szívderítő, becsavarodom tőle, mert érzem, hogy egyre nagyobb a baj. Nem tudok leállni, nem tudom fékezni a vágyaimat - melyek minden alkalommal borzalmasabban gyötörnek. S ilyenkor... ilyenkor mintha egy egészen más személy bújna elő, egy rosszabb, kegyetlenebb játékos, akit nem érdekel önmagán kívül az égvilágon senki és semmi. Elgondolkodom, milyen lennék érzések nélkül, a válasz pedig ezek után szinte a csontomig hatol. Rosszabb az ördögnél. Mindenkiben ott lapul a gonosz, bennem pedig néha teljesen eluralkodik és olyan dolgokra kényszerít, ami ellen nincs erőm, s ha még az érzéseket is elnyomnám... tudom, meg sem próbálnék küzdeni ellene. Ezért kell kitartanom, ostoroznom önmagam és emlékeztetni, nem számít hányszor, hogy ki voltam egykoron. Nehéz, piszok nehéz, és ha nem volna mellettem Karina, akkor már rég egy rideg és féktelen kőszobor maradt volna belőlem, nem más. Van aki önmagában bízik, én viszont a testvéremben. Rájövök... nem, inkább rá kell döbbennem, hogy mégis hiszek, de nem a Mindenhatóban, nem a megfoghatatlanban. Az én hitem maga Karina. Amíg ő velem van a remény is életre kél.
Valami bizarr módon élvezem, hogy a hatalmas épület csak engem rejt magában. A fehér oltár a tisztaságot jelképezi, de én? Szőke hajam lágyan omlik alá, csaknem a földet súrolja, ébenfekete ruhámmal azonban olyan érzés kerít hatalmába, mintha beszennyezném e szent helyet. Titkon azt várom mikor gyulladok fel Isten haragjától, nem szokásom az ima, azt sem tudom hogyan kell, de szívesen elmorzsolnék egyet, hogy "besegítsek" és minél hamarabb lesújtson rám. De nem az Úr jön el értem, ahhoz még rengeteg áldozatot kellene ejtenem, nem, egy halandó lép be az ajtón. Lassú mozdulatai ráérősen jutnak el hozzám, de testtartása, arca semmit nem tükröz, akkor sem, amikor megpillant. Azt hinném felháborodva kiáltani fog, a szememre veti mit keresek a kétség kívül nem e célra szolgáló emelvényen, ám nem... Szeme se rezzen, ahogy az enyém se, csupán vékony ívű szemöldökeim emelkednek fel enyhén, alig észrevehetően, hiszen elindul felém.

:: BOCSI, IGYEKSZEM BEFEJEZNII ::

szavak száma: ... | megjegyzés: :-))

**Vendég** Take care, cuz' I'm a(n)... Vendég

Sosem voltam vallásos. Ha odahaza be is tettem a lábam néha a templomba, az főképp nagymamám unszolására történt, nem pedig saját akaratomból. Otthon. Milyen különös, hogy még mindig így gondolok arra a földre. Azt hiszem, ez sosem fog megváltozni. Hiába jöttem el... hiába hagytam magam mögött mindent a gyökerek... azok megmaradtak. Új élet, újrakezdés... ezek motiváltak. Persze nem vágyom feledni szeretett rokonom emlékét, ki utolsó éveit áldozta arra, hogy engem felneveljen. Egyszerűen csak... úgy éreztem, megfulladok az ismerős falak között. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy egyedül maradtam. Hogy soha többé nem találom a konyhában... és nem csendül fel többé reszelős hangja, hogy leszidjon, ha túlságosan is belemerültem egy munkába. Összepakoltam tehát és nekiindultam a világnak. Fogalmam sincs róla, hogy miért pont Mystic Fallsban kötöttem ki. Azelőtt még csak nem is hallottam erről a városról. Talán pont ezért volt a tökéletes választás. Minden esetre... még koránt sem sikerült... berendezkednem. Új házam tele van dobozokkal. Ha valamire halaszthatatlanul szükségem lesz egyszerűen csak... áttúrom őket. De a pakolást mindig sikerült valamilyen remek indokkal tovább halogatnom. Kitűnő akadálypályát alkottam, ami hosszútávon valószínűleg nem fogja megkönnyíteni az életemet. De az igazság az, hogy kedvem sincsen túl sok... nem fogok órákat azzal tölteni, hogy mindent szekrényekbe és polcokra pakolok. Elvesztegetett idő, ami alatt akár festhetnék, vagy... nekikezdhetnék egy új vázlatnak. Van egy szobor, amiről már régóta álmodom... Az eszközeim persze már a megfelelő és méltó helyükre kerültek. Ez számomra mindig elsődleges volt. Azt hiszem már élni sem tudnék nélkülük. Olyan fontos ez nekem, mint... a lélegzetvétel. Mindig is ez jelentette az egyetlen kapaszkodómat. Lehet, hogy ezért is szoktam annyira... belemerülni. Nem csak úgy mondom, hogy munka közben kizárom a külvilágot. Én valóban így teszek... és ez nem csak valami... jelképes dolog. Amikor dolgozom, akár egy ágyút is elsüthetnének mellettem, valószínűleg azt sem venném észre. Pár igazán kényelmetlen balesetet is eredményezett már ez a fajta hozzáállásom. De hát ki figyel arra, hogy hol a lépcső, amikor éppen azt tervezgeti, milyen képet fest legközelebb? Nem vagyok ügyetlen. Sokszor vádoltak már meg ezzel, ám én minden egyes alkalommal kikértem magamnak. Méghozzá emelt hangon. Lehet, hogy nem vagyok a világ legjobb művésze... ez részben talán annak köszönhető, hogy a figyelmemet mindig is... több dolog között osztottam meg... de attól még ügyes vagyok. Egyszerűen csak... nem mindig nézek oda, ahová pedig nem egyszerűen csak ildomos, de... szükséges is lenne. Amikor meg a kórházban próbálom elmagyarázni, hogy mi történt, mindenki csak elnézően mosolyog.
Nem vagyok biztos benne, hogy mi motivált erre a késő éjszakai sétára. Mystic Falls... nem tűnik épp a legbiztonságosabb városnak. Ám én sosem arról voltam híres, hogy... bármi visszarettentett volna. Igaz, hogy... az iskolában nem vívtam csatákat, helyette inkább megtanultam láthatatlanná válni. Ám ez jórészt annak volt köszönhető, hogy nem akartam pazarolni az időmet. Tudtam... mindig tisztában voltam velem, hogy mit kellene tennem... miben kellene változnom, hogy elfogadjanak. Egyszerűen csak nem láttam értelmét a másokhoz való idomulásnak. Megjátszhattam volna magam. Műmosolyok. Hamis szavak. A gyerekek mindig kegyetlenek. Megtalálják azt, aki valamiért kilóg közülük és... bántják. Számomra nem volt alternatíva sem a változás, sem az... hogy szó nélkül tűrjem a megaláztatásokat. Helyette egyszerűen csak... átváltoztam szürke, lényegtelen kisegérré. És persze néha... amikor senki sem figyelt, használtam egy kis mágiát, hogy megleckéztessem a legelviselhetetlenebb alakokat. Máig nem tudom, hogy a nagyi tudott-e róla. Ő mindig óvott az ilyesfajta tevékenységtől. Azt hajtogatta, hogy felelőtlenség így bánni a képességekkel, melyeknek birtokában vagyok. Azt mondta, ez is csak bosszú, a bosszúnál pedig nincsen rosszabb tanácsadó. Én mégsem tudtam ellenállni a kísértésnek. Ez volt az én bűnöm. Bevallom.
Nem vagyok éppen... társasági személy. Sosem kerestem az új kapcsolatokat. Mindig akkor vagyok a legboldogabb, ha magam lehetek és senki sem próbálja elvonni a figyelmemet a... művészetektől. Ritkán járok el otthonról. Ha ki is teszem a lábam általában vásárolni megyek... vagy magányosan bolyongok, mint például most is. Nekem nem hiányoznak az összejövetelek... egyetlen elszalasztott barátságot sem siratok, ám biztosra veszem, hogy mások úgy tartják, ez az én egyik legfőbb hibám. Elválaszthatatlanul... eltörölhetetlenül szegődött társammá a magány. Az alkotás segít, hogy mindent kiélhessek. Nem is vágyom másik világra. Jól van ez. Elég ez. Sosem szerettem vesztegetni az időmet, márpedig... ha hirtelen elkezdenék másokkal összejárni, azt hiszem... úgy érezném, hogy éppen azt teszem. Nem tehetek róla. Ilyen a természetem. Ehhez szoktattam hozzá magam az évek során.
Üres padsorok. Egyetlen pillanatig azt hiszem, egyedül lehetek a megszentelt falak között. Tekintetem aztán megakad az oltáron heverő női alakon. Sötét ruha. Szőke haj. Váratlan, megdöbbentő ám... kétség kívül van benne valami... igazán különleges. Miféle rejtett kétségbeeséstől izzik a levegő? Ennek a rendkívüli képnek is megvan a maga varázsa. Nem torpanok meg. Nem fordulok vissza. Az ismeretlen minden bizonnyal magányra vágyik, csakúgy mint én... ám mégis... azon kapom magam, hogy lábaim egyre közelebb visznek hozzá. Félrebiccentem fejem és tovább tanulmányozom. Nyilván vannak, akik felháborodnának, ha látnák, hogy mit művel éppen. Engem azonban... ilyen téren egyáltalán nem érint meg a dolog. Számomra a vallás sosem volt fontos. Bajom nincs ugyan vele, de... nem értem meg, miért jelent néhány embernek... olyan sokat. Most sem tudom igazán, mi vezette lépteim erre a helyre. Talán veszély les rám, ám nem bánom. Kockázatokkal szép az élet. Kíváncsivá tett engem ez a lány.
- Festhetek rólad egy képet? – kérdezem hirtelen, majd körülpillantok. - Ilyesmit nem gyakran látni és bevallom... megvan a maga... varázsa. Nekem minden esetre adott néhány ötletet – vonom meg a vállam.
Nem igazán érdekel, hogy kivel hozott össze a véletlen. Talán veszélyes, talán... nem is normális. Mondjuk ez utóbbi nálam sosem kizáró tényező, hiszen... sokan engem sem tartanak annak. Különben is... mindig remekül elboldogultam az önvédelemmel. Ez nem olyan nehéz, ha valaki boszorkánynak születik. Nos... de majd elválik, hogyan alakul ez a késő éjszakai találkozás. Talán nem fogom megbánni, hogy nekiindultam a városnak. Az minden esetre nem zavar, hogy... ilyen váratlanul ért véget a... magányos bóklászásom. A látvány tényleg... több, mint érdekes. Azt hiszem eléggé egyedi látásmóddal rendelkezem, ami... néhányszor már megmutatkozott életem során. Az átlagos mindig a lehető legtávolabb állt tőlem, de ezt nem is bánom. Művészi szintre fejlesztettem a láthatatlanságot ám mégis önmagam maradtam. És úgy hiszem ez az, aminél nincs fontosabb. A művészet az életem. Ez fontos csupán.

**Vendég** Take care, cuz' I'm a(n)... Vendég

Linnea && Karolina

« A vámpír és a boszorkány bemennek egy Templomba... »

Van az úgy, hogy az ember vámpírlánya megbolondul egy kicsit. Másodszorra térek vissza ide, a megtisztulás reménysugarát hirdető falak közé, bár egyáltalán nem hiszem, hogy a tetteim alól valaha is feloldozást nyerek majd. Se ember, se maga Isten (ha létezik egyáltalán) nem bocsát meg, ahogyan én magam sem fogok megszabadulni a cselekedetek súlyától. Nem vagyok egy szörnyeteg, mégis rengeteg vér tapad piciny kis kezeimhez. Ilyen az élet - általában így vonok vállat, tovább lépek, de a terhet is tovább cipelem, mindössze jól elrejtem egy képzeletben felépített raktárba, ahol a már régen kitalált polcok roskadozva tartják a kisebb s nagyobb ládákat. Egy részem szabadulni akar a múlttól és csak az ikerhúgom miatt nem őrültem még bele ebbe az egész vámpírosdiba, hát egyáltalán nem csodálkozom, hogy éppen egy Templom vonz magához. Vágyom a feloldozásra, a megtisztulásra, egy új kezdetre, pedig jól tudom, hogy soha ebben a büdös életben nem bocsát meg nekem senki. A tetteinkért mi magunk felelünk, engem pedig nem kötelezett senki abban, hogy például kislányokat öljek. Elvetettem a sulykot, eme legutolsó húzásommal saját szabályaimat szegtem meg, hiszen egy gyermekről van szó. Egy ártatlan gyerekről az Istenért! Nem bízom magamban, ezek után hogyan tehetném? Egy emberi élet nekem semmit nem jelent, mégis megvisel, ha elveszek belőle, ugyanakkor egy másik részem bizarr módon élvezi, hogy ily' könnyedén dönthet mások élete és halála között. Kétség sem fér hozzá: tényleg megőrültem. Az én kis világom zavarosabb, mint valaha, és ezekben káosztól zúgó pillanatokban nem tudom összeilleszteni a megrepedt szilánkokat. Ha feltennék nekem a kérdést miért vagyok itt, a válaszom egyetlen szó volna: nyugalmat. Igen, csak egy kis csendet, hogy megnyíljon nekem a világ és a helyére kerüljön minden zavaros kép. Új kezdetet ígértem a húgomnak és betartom a szavam. Történjék bármi, ő nem tudhat a lassú romlásról, amely néha úgy érzem a legerősebb méregnél is erősebben marja szét a bensőm.

Elmélázva támasztom meg magam az ajtóban, szemeim a keresztre szegeződnek, s azon tűnődőm, azt próbálom felidézni emberként vajon mit jelentett nekem a vallás. Egyáltalán jelentett valaha bármit is? Sosem voltam sem hívő, sem egyházfüggő, az Istenhez fűződő kétes gondolataim pediglen a mai napig megmaradtak. A hitbe kapaszkodók képesek szentélyt emelni és órákon át fohászkodni a megfoghatatlanhoz, hogy talán utolsó mentsváruk több legyen, mint üres vágyálom. Szívesen megkérdezném mit remélnek, miért jó ez nekik, de ismerem az érzést, tudom milyen, ha már szinte megszállottan reménykedünk egy jobb életben. Isten hű gyermekei sem akarnak mást, bár én egy kicsit erőltetettnek érzem néha a kivitelezést.
Némi hezitálás után lökök magamon egyet és lassú, kimért lépésekkel sétálok be a tiszteletreméltó falak közé. Magassarkúm ütemes kopogása visszhangozva jelzi a kihaltnak tűnő épületnek az újabb " kuncsaft" érkezését, ki tudja hányadikat a mai nap folyamán, azonban senki, egy teremtett lélek se kapja fel a fejét a látogatásomra. Csaknem éjszaka van már, úgy tűnik még a legfanatikusabbak is a pihenést választották a mindenható helyett, az Istenszolgák pedig ki tudja hol lébecolnak. Ha rosszmájú akarnék lenni azt mondanám, épp valamelyik ifjú első áldozóval múlatják az időt... Khhm. Nos, kinek a pap, kinek a papné, nemigaz? Annyi bizonyos, így könnyebb nekem, nincsenek fürkésző tekintetek, melyek idegesítenének. Lábaim az első padsorig meg sem állnak, s kiélvezve a végtelen nyugalmat szelíd mosoly játszik arcomon közben. Érdekes hányféle sugallatot áraszt magából ez a hely, a nyugalom mellett egyfajta nyomasztó érzés is rám telepszik, magam sem tudom miért. Nem sok templomba tettem be idáig a lábam, ámde mindegyikben elfogott egyfajta nem is tudom... Az a fajta késztetés, amikor hirtelen ordítani támad kedvem, a hajam tépve telesikoltani a terem minden egyes négyzetcentiméterét, míg a tüdőm nem bírja tovább és hangszálaimmal együtt szét nem reped a nagy erőlködésben. Ó igen, most is ezt érzem, hiszen itt nem vagyok több, csak egy ismeretlen idegen, nem több egy apró pici porszemnél. Azt hiszem ilyen az, ha fáj az igazság. Bár először szerettem volna leülni, talán még össze is kuporodni és hagyni, hogy elvesszek a sorok között, neeem, meggondolom magam. Egy kis vámpírgyorsaságot használva az oltáron termek és elfekszem rajta. A sors igen morbid humora, hogy ma fekete ruhát öltöttem magamra, egy másik igen vicces dolog pedig az, hogy azt hittem senki nem fog megzavarni. Tévedtem. Tekintetem épp olyan lassan vezetem a hang irányába, mint amilyen lassan az közeledik felém.

szavak száma: 697; minősége nem a legjobb | megjegyzés: sosem tudtam jó kezdőt írni, de remélem nem találod iszonytatóan borzalmasnak :-))

Tárgy: Templom Kedd Okt. 16, 2012 4:44 pm

**Ajánlott tartalom** Take care, cuz' I'm a(n)...

Keresési feltételek

Az eredmények megjelenítése: Hozzászólások Témák
Bővített keresés