Túl sokat beszélek. Nagyjából száz százalékig biztos vagyok benne, hogy megint hülyének vagyok nézve. Általában felismerem, ha az emberek úgy néznek rám. Nem nehéz, évszázadokon keresztül volt szerencsém tanulmányozni az arckifejezésüket és mindent, ami mögötte rejtőzhet. Azt hiszem joggal tartom magam jó emberismerőnek. Mindig tudom, hogy mikor mit kellene tennem, hogy idomulhassak... hogy melyik pillanatban éppen min jár az eszük. Ennek ellenére sosem moderálom magam. Miért is tenném? Nem fogom megtagadni önmagamat csak azért, mert bizonyos személyek képtelenek felfogni, hogy szórakozás nélkül nem élet az élet. Na már most... én halhatatlan vagyok. Régen belepusztultam volna az unalomba, ha nem tennék érdekessé minden másodpercet. Sosem szerettem unatkozni. Unatkozni rossz dolog. Már azzal bajom van, ha két percet nyugton kellene egy helyben ülni. Mert miért is tenném? Menni, szórakozni, énekelni, táncolni... ezekben van élvezek. Akkor miért is hanyagolnám akár ilyen rövid időre is? Muszáj! Egyszerűen muszáj pörögnöm. Valamiért... megijeszt az átlagosság gondolata. Régen nem vagyok már átlagos, tehát... úgy érzem, nem is lenne helyénvaló, hogy átlagosan teljenek a napjaim. Különben is... szeretek énekelni, dúdolgatni, táncolni... nem mondom, hogy mindig a legmegfelelőbb helyen tör rám a vágy, hogy gyakoroljam ezen tevékenységeket, de... Végül is ki határozza meg, hogy mi a megfelelő hely?
Elnézve ezt a pasit, nos... biztosra veszem, hogy ő sem egészen érti, mi bajom lehet. A vaksötét erdőben csak úgy elé pottyanok az éjszaka kellős közepén... hát, ez mindenkinek adhat némi okot a gyanakvásra. Mondjuk én sem lehetek biztos benne, hogy nem sántikál rosszban. Például simán lehet, hogy unalmas óráiban a hozzám hasonlók után rohangászik karókkal. Bosszantó, hogy a vadászoknak nincs a homlokukra írva a tevékenységük.
Jó, aláírom, hogy vannak vámpírok, akik megérdemlik, hogy valaki segítsen nekik elpatkolni, de... Én például csak állatokból táplálkozom, embereknek pedig még sosem ártottam. Jó, ha macerálnak akkor megvédem magamat, de nem vagyok az a pszichopata gyilkos kategória. Azt hiszem a lehető legmesszebb esek tőle. Nem is vagyok egy agresszív fajta, de azon igencsak fel tudom idegesíteni magamat, ha hívatlan vendégek csak úgy betoppannak az életembe és megpróbálnak megölni. Én sem kopogtatok mások ajtaján, kaszával a vállamon.
Sosem lehet tudni, mikor futunk bele valaki olyanba, aki tisztában van az igazsággal. Ez erre a városra fokozottan igaz lehet. Ahol annyi természetfeletti lény grasszál, mint Mystic Fallsban, ott... nos, ott előbb vagy utóbb mindig szemet szúr valaki. Azt hiszem itt lassan már a csapból is verbéna folyik, ha nem máris... Azért ha a pletykáknak van némi valóságalapja, elég érdekes dolgok szoktak errefelé történni. Ha egyszer megtalálom a mamát mindenképpen muszáj lesz kifaggatnom. Biztos, hogy közelebbi információi vannak erről az egészről, mint nekem.
Hm... úgy fest kíváncsibb vagyok, mint eddig hittem.
- Ó, a kihívások, azok igazán fontosak – bólintok, miközben szórakozott félmosoly jelenik meg arcomon. - Az ember halálra is unná magát nélkülük. Persze vannak, akiknek meg ezzel van a baja. Mert, hogy némelyiket igen nehéz teljesíteni. És sokan inkább csak nyafognak, miután elesnek, de nem kelnek fel és indulnak tovább. Pedig ami nem öl meg, az csak erősebbé tesz. És abból még baj nem származott, ha valaki erősítette magát. A kihívások... szerves részét képezik az életnek, akár tetszik, akár nem. – Elhúzom a számat. - Mondjuk ettől még nem vagyok oda érte, hogy a természet szemmel láthatóan összefogott ellenem. Lehet, hogy ez valamiféle bizarr bosszú a részükről. Nem lepődnék meg rajta.
Persze azt már nem fejtem ki, hogy mire is gondolok pontosan. Mégsem kezdhetem el ecsetelni ennek a vad idegen fazonnak, hogy unalmas pillanataimban mindenféle erdőkben szoktam mászkálni, hogy összefogjam magamnak a vacsorát. Amit aztán nem megsütök vagy megfőzök, hanem simán lecsapolom a vérét. Ha sima, átlagos ember, azt hiszem... hát igen, akkor elég érdekesen nézne. Ha meg ez is valami vadász -féle, nos... akkor máris készítené a karót. Egyébként azokat a fanatikusokat sosem értettem igazán. Miért nem bírják felfogni, hogy nem minden fekete és fehér? Attól, hogy valaki vámpír, történetesen még lehet igazán jó és humánus teremtés is.
Mint például én.
Követem a pillantását és én is szemügyre veszem a víztükröt. Érdekes alak, hogy képes ilyenkor kijárni úszni. Vannak erre alkalmasabb helyek is... arról nem is beszélve, hogy emberibb, normálisabb időben is végezhető ez a tevékenység. Az meg megint más lapra tartozik, hogy én is itt kódorgok. Én elvileg vámpír lennék, vagy mi a szösz. Jó, gyakorlatilag is az vagyok... A lényeg, hogy ha nem lenne a gyűrűm, nem igazán mászkálhatnék a napon. Belegondolva... tényleg szerencsés, hogy boszorkány volt az anyám. Így legalább ezt nem kellett kajtatni.
- Nem kétlem, hogy így sokkal nyugalmasabb – bólintok. - Bár mondjuk engem általában a legcsekélyebb mértékben sem érdekel, hogy akik körülöttem vannak, mit gondolnak rólam. Megtanultam figyelmen kívül hagyni a furcsa pillantásokat és hogy állandóan összesúgnak a hátam mögött, mikor elmegyek valamerre – értetlenül csóválom meg a fejemet. - Jó, tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok éppen hétköznapi, de én sem akarom megmondani, hogyan éljenek. Ezek meg... állandóan olyan szemmel néznek rám, hogy biztosra veszem, szerintük most szöktem egy diliházból. A kedves ápoló bácsik meg két sarokkal odébb keresnek egy fehér kabáttal – észre sem veszem, hogy megint túlságosan hosszúra sikerült a mondandóm. - Nyilván kellemesebb lehet úgy fürdeni, hogy nem kell külső tényezőkkel foglalkozni – térek vissza az eredeti témára teljesen zavartalanul. - Romantikusnak hangzik. Bár persze minden a körülményektől függ, na meg attól, hogy kivel van az ember – mosolygok rá.
Én nem vagyok az a fajta, akinek túlságosan sok romantikában van része. Nem voltak igazán jelentős kapcsolataim. Az embereket általában kerülöm. Úgy sejtem a legtöbbjük nem lépne át olyan könnyen ezen a vámpír-dolgon, mint szeretném. A vámpírok pedig... hát a sors úgy hozta, hogy eddig csakis hatalmas idiótákkal futottam össze. Legyen elég annyi, hogy egyikük mellett sem tudnám elképzelni a halhatatlan életem.
Nem akarok egy barom oldalán nem megöregedni.
- Dehogy. Én sosem vagyok zavarban – ingatom meg a fejem. - Egyesek szerint egyszerűen csak nem gondolkodom, mielőtt beszélni kezdenék. Én mondjuk nem igazán értem, hogy ez miért baj. Mások meg a hazugságok miatt nyafognak... Hát én őszinte vagyok. Jó, az esetek többségében tudom, hogy nem kíváncsiak a mondandómra. De... miért tartanám magamban? Vagyok, amilyen vagyok. Ezt nem kell tagadni.

Tényleg nem számítottam rá, hogy bárkivel is összefutok majd ma éjjel. Nos, olyasvalakivel semmiképp, aki két lábon jár, és beszél... úgy beszél, hogy az én is megértem. Szóval... nem hittem, hogy ma még emberi társaságot élvezhetek. Mert nekem személy szerint nincs ellenemre a jelenléte, bár lehet, hogy ő egészen másképp vélekedik a felbukkanásomról. Talán csöndes magányában épp az élet nagy dolgain merengett, amikor a szó legszorosabb értelmében bezuhantam az életébe. Azt meg azért nem mindenki szokta tolerálni. Kedvelni meg aztán főleg nem. Még jó, hogy én általában nem az a fajta ember... pardon, vámpír vagyok, akit igazán szíven üt, ha elküldik melegebb éghajlatra. Előfordult már, méghozzá nem is egyszer, mégsem rokkantam bele. Mondjuk az sokkal gyakoribb, hogy egyszerűen hülyének vagyok nézve. Tisztában vagyok vele, hogy legtöbbször bizony okot adok az ilyen jellegű feltételezésekre. Egyszerűen csak... nem izgat igazán a dolog. Vagyok, amilyen vagyok. Igazán nem értem, hogy mi haszna lenne, ha hirtelen elkezdeném azt figyelni, mit szólnak hozzám az emberek... meg más vámpírok... meg úgy nagyjából mindenki más is, aki még a világon van rajtam kívül. Én akarom eldönteni, hogy mi a jó nekem. Nehogy már mindenféle jöttment véleménye legyen hozzá az alap, hogy hogyan élem az életem!
Állok egyik lábamra, állok a másikra... toporgok, de nem idegesen, inkább csak... mint valaki, aki nagyon nem találja a helyét. Oké... rá kellene jönni, hogy ki ez az alak. Lehet, hogy túl gyanakvó lennék? Nos, véleményem szerint ez inkább előny, mint hátrány. De legyek átkozott, hogy ha pont ebben a városban – vagyis jelenleg éppen a város környékén – kezdek el könnyelműsködni. Szeretek élni... még ez az egész vámpír biznisz is tetszik, szóval egyáltalán nem vágyom rá, hogy valami túlbuzgó vadász megajándékozzon egy karóval. Még ha a veteményesemhez adná, hogy kikössek mellé valamit... paradicsomot teszem azt... akkor még azt mondanám, hogy csak-csak... de az ilyenek általában a szívembe szánják. Az meg az én fajtám számára roppantul egészségtelen.
Jó, amúgy sincs veteményesem, szóval... de nem is ez a lényeg!
Nem vagyok paranoiás! Egyszerűen csak... fura, hogy az éjszaka kellős közepén belefutok egy ilyen pasiba, pont ezen a környéken. Ráadásul az előbb is úgy méregetett, mintha azt saccolgatná, hogy rá fogok-e ugrani, vagy sem... Hát izé... már persze nem olyan értelemben. Azt akár még én is fontolgatnám... viszont most a vámpírkodásról és a vérszívásról van szó, azt én meg hanyagolni szoktam. Mármint emberekből nem szoktam inni. Jó ideje átszoktam már a négylábúak jelentette kosztra és a döntésemet eddig nem bántam meg. Jó, kétség kívül vannak hátrányai a dolognak, de így legalább még a veszélye... a lehetősége sem áll fenn egy véletlen gyilkosságnak.
Azt hiszem erről meglenne a véleménye a mamának. Aj...
Kapok majd a fejemre, ha tudomást szerez a dologról. Márpedig letagadni nem fogom... és természetesen eszem ágában sincs feladni a célomat. Ha már egyszer idejöttem, akkor meg is találom őt! Lehet, hogy az étrendet illetően már eltér a véleményünk, de... hát ha azt vesszük, lényegében semmi más nem változott. Én meg aztán főleg nem... szerintem én teljesen ugyanúgy viselkedtem, mindegy, hogy épp melyik évszázadról volt szó.
A közbotrány okozás mindig kiválóan ment.
- Ilyenek bizony –kezdek bőszen bólogatni. - Ezeket még az isten is arra találta ki, hogy megnehezítsék a magamfajta szegény lányok életét. De komolyan! A terepakadályok és a sötétség együtt igazán veszélyes kettőst alkotnak! Egyre gyakrabban kísért meg a gondolat, hogy le kellene szoknom az éjszakai sétáimról, mert a végén még törött nyakkal végzem valami árokban, vagy ki tudja hol... talán még annál is rosszabb helyen. Az pedig már több lenne, mint művészet.
Jó, én nem törhetem ki a nyakamat... maximum más rásegíthet és akkor sem maradok nagyon sokáig nem működő állapotban. Eddig bármit is műveltem, azért önmagamban még nem sikerült ilyen mértékű károkat tennem. Bár... tisztában vagyok vele, hogy a képességeim és – mások szerint – az önpusztító hajlamom nem ismer határokat. Szóval lehetséges... azt meg eleve már régen régen tudjuk, hogy bármi lehetséges.
Én legalábbis előszeretettel mondogatom.
- Ó, úszni? – kérdezek rá jókedvűen. A mosolyt egy pillanatra sem lehet levakarni a képemről, de hát én ilyen vagyok. - Én is szeretek úszni. Bár nem tagadom, hogy ezt a tevékenységet általában nappal végzem... és az esetek túlnyomó részében nem is mindenféle gyanús külsejű, fedetlen tóban... vagy nem is tudom, hogy mi az az izé, ami itt van nem messze – teszek bizonytalan mozdulatot a kezemmel. - És miért pont este? Vagyis... miért lehet... akár este is? – zavartalanul faggatom tovább. Meg sem fordul a fejemben, hogy ő talán nem kíván részt venni ebben a társalgásban. - Bár ez ostoba kérdés volt – ismerem be végül. - Hiszen én is szeretek dolgokat csinálni este, vagy akár éjszaka is. Például erdőkben, jónak egyáltalán nem nevezhető látási viszonyok között ugrálni... lehetőleg féllábon, mert úgy még nagyobb az eltaknyolás esélye. Ahogy azt imént szemléltettem is.
Fura ez a fazon... helyes, meg minden, de... mégis úgy tűnik, mintha állandóan gyanakodna és készenlétben állna. Vagy lehet, hogy csak én hallottam túlságosan is sok rosszat Mystic Fallsról és már ott is vadászt sejtek, ahol valójában nincs? Nos... akár igen, akár nem... némi elővigyázatosság mindenképpen szükséges.
- Szóval Chris... – bólogatok, hümmögök is mellé. - Akkor gondolom, Christopher. Szép név... Ismertem egyszer egy Christophert Párizsban. Egy lakóhajón lakott a Szajnán és séf volt egy igazi puccos étteremben. Nagyon el volt szállva magától, és – hirtelen megrázom a fejem... úgy tűnhetek, mint aki épp egy álomból ébred. - De bocsánat. Ez nyilvánvalóan nem érdekli.

Talán moderálnom kellene magam, talán. Egyeseknek mindenképp ez lenne a véleménye. Csakhogy... számomra éppen ez az ok rá, hogy ne tegyem meg. Mindig jobban szerettem, ha csakis én szabtam meg, hogy mikor mit csinálok. Olyan... feleslegesnek tűnik mások elvárásaihoz idomulni. A halandók úgyis eltűnnek mellőlem... gyakran olyan hamar, hogy észre sem veszem. Ha jobban meggondolom... mostanában szinte semmi állandóság nem volt az életemben. Mostanában... hát... ez igaz az elmúlt cirka háromszáz évre. Na igen. Furán fogalmazok meg egyes dolgokat, de én már csak ilyen vagyok. Így érzem jól magam... és lehet... hangsúlyozom, csupán lehet, hogy megértem, miért néznek rám egyesek olyan furcsán, de... Igazából még sosem éreztem rá valóban komoly késztetést, hogy figyelembe is vegyem a véleményüket. Igaz, nagyjából mindenhonnan kilógok. Az is tény, hogy a magam több évszázadához mérten igazán gyerekes vagyok... az infantilizmusom is olyan dolog, amit sosem titkoltam. Nem is értem... Ha hisztisebb lennék, akár toporzékolhatnék is. Mi az, hogy mások felhúzzák az orrukat, csak mert én szórakozni merészelek? Hát manapság már nem is szórakoztathatja magát a vámpír? Jó... ők nyilván nem tudják, hogy véren éldegélek... na meg, szerintem a természetfeletti lényeg is különösnek tartanak... ha már legalább egyszer találkoztak velem. Szóval összegezve ez minden, csak nem indok. De kell egyáltalán, hogy indok legyen? Én már csak önmagam maradok, és kész. Az eddigi évszázadok is remekül elteltek. A jövőben sem lesz bajom... Csak az a kár, hogy ezeket az újra és újra feltűnő gondolatokat sosem tudom teljesen kivakarni a fejemből.
Most is... üldögélek a földön az ismeretlen illető kocsija előtt és ahelyett, hogy felugranék és kiagyalnék valami remekbe szabott magyarázat félét mit csinálok? Hát... konkrétan semmit. Tovább üldögélek és azon morgok magamban, hogy most már mindenféle fák és gödrök is merényleteket követnek el ellenem. Micsoda világ! Valamelyik nap már meggyűlt a bajom egy kóbor fatörzzsel a folyónál... Lehet, hogy a természet így akar visszavágni? Biztos nem tetszik neki, hogy sok nyuszik és őzt megettem mostanában. Na de ez akkor is túlzás... Jó, a nyakamat segítség nélkül valószínűleg már nehezen tudnám kitörni, de azért mégiscsak kellemetlen, ha tönkremennek a ruháim.
Erre sokan nyilván azt mondanák, hogy az én hibám az egész.
Talán még igazuk is lenne. Elvégre... rajtam kívül hány megveszekedett barom kezd el a sötét erdőben féllábon ugrabugrálni? Hát biztos nem sokan... És még csodálkozom, ha az utamba akad egy-egy kóbor gödör vagy egyéb terepakadály. De... nem tehetek róla... egyszerűen csak sétálgatni olyan egyhangú. Muszáj, hogy valamivel leköthessem magam. Még ha mások idiótának is bélyegeznek miatta.
Nem az ő elképzelésük fogja eldönteni, hogyan éljem az életem és kész.
Ez az egész nem öregedünk és a világ elrohan mellettünk, míg pár pillanatra félrenézünk... hát tényleg nagyon bosszantóvá tud válni egy idő után. Félreértés ne essék... azzal semmi bajom, hogy nem lett belőlem már nagyon-nagyon régen por és hamu... mert ha nem válok vámpírra, bizony az lett volna a dolgok végkimenetele. Szóval örülök, hogy élek. Minden szép és jó... csak éppen nagyon magányos biznisz ez a vámpírkodás. Nem bánnám, ha néha olyanok is lennének mellettem, akik tényleg ismernek... nem pedig csak idegenek, akik hülyén néznek mert dúdolgatva, vagy épp táncolva közlekedek az utcán. Vagy teszem azt ugrándozom éjjel egy erdőben.
Meg ha lenne is valakim... hát mégsem állhatok oda elé egyszerűen, hogy „Vámpír vagyok, Sookie”. Úgy meg főleg nem, hogy manapság még a legjámborabb alakokról is kiderülhet, hogy suttyomban Buffy, a vámpírok rémét játszanak. Ez Mystic Fallsra meg sokkal inkább igaz, mint a világ más részeire. Ennyit minden esetre sikerült leszűrnöm az előzetes információim alapján. Ahol sok természetfeletti lény grasszál, ott óhatatlanul megjelennek olyanok is, akik vadásszák őket. Csak tudnám, hogy miért nem babáznak inkább helyette, vagy valami... vagy maszturbáljanak, mint mások. De ne minket maceráljanak. Mert tény és való, hogy vannak gonosz vámpírok, de én például csak a négylábú élőlényeknek szoktam ártani. Azért meg eléggé... hát nem lenne fair karót vágni a szívembe.
Roppant kellemetlen dolog lenne.
Az ismeretlen lekászálódik járművéről és afelől kezd érdeklődni, hogy jól vagyok-e. Bólogatni kezdek, mert hát tényleg jól vagyok. Elég kemény fából faragtak engem... egy kis esés még messze nem elég, hogy kárt tegyen bennem. Bár biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb sikerül összehoznom valami olyasmit, amit...
… hát még egy vámpírnak sem sikerült...
- Hogyne! Remekül! Tökéletesen – pattanok fel vigyorogva. Talán segített is volna talpra kecmeregnem, ezt viszont nem vártam meg. Rögtön hátra is dobálok néhány sötét hajtincset, amelyek ki tudja hogyan, de előre vándoroltak. Nyilván néha ők is költözködnek.
Mit tehetnék? Ez vagyok én.
Körbepislogok. Lesek jobbra, lesek balra. Ő vajon mit csinál idekint ilyen későn? Oké... lehet teljesen ártatlan oka is a dolognak, de... a mama tuti biztos, hogy leszedné a fejemet, ha ebben a városban kezdenék el könnyelműsködni. Vagyis.... hát fogalmazzunk úgy, hogy a szokásosnál is könnyelműbben viselkedni.
- Alattomos dolgok ezek a gödrök – kezdem magyarázni nagy komolyan. - Ha meg még ilyen éjszakai sötétség is párosul melléjük... Hát... akkor aztán igazán kellemetlen helyzetben találhatja magát egy lány. Jó, talán nem épp a legmegfelelőbb pillanatot sikerült megtalálnom az ugrabugrálásra, de... ez most egy ilyen éjszaka. Kellemes hangulat, csillagfény... minden ami csak kell – vonogatom a vállamat. Még most sem bánom, hogy ezt műveltem. Jó, eltaknyoltam és így sikerült a lehető legkellemesebb módon bemutatkoznom egy jóképű ismeretlennek, de... Én ilyen vagyok.
Nem zavar igazán, ha hülyének néznek. A megjátszás meg amúgy sem az én asztalom.
Annak... egyáltalán van bármi értelme?
- Na és maga? – pislogok rá nagy szemekkel. - Szeret éjszaka úszni járni? Vagy csak véletlenül lett vizes? – pihen meg rajta a tekintetem, talán a kelleténél kicsit tovább is. - Egyébként Cassie vagyok. Cassie Novak.

Kezdem egyre érdekesebb városnak találni Mystic Fallst. Lehet, hogy már sokkal korábban tiszteletemet kellett volna tennem erre... Ki tudja? Még az is meglehet, hogy akkor sokkal korábban megtaláltam volna a mamát is. Azonban így alakultak a dolgok és... hát nem panaszkodom. Minek tenném? Sosem szoktam... Teljesen felesleges tevékenység lenne, mivel semmin sem változtatna. Én meg nem szeretem a felesleges dolgokat... Imádom az életet... szeretek élni. Nincs semmi bajom azzal, hogy mivé lettem. Miért is lenne? Ha annak idején a mama nem teszi ezt velem, már régen a föld alatt lennék. Csontok... por... hamu... Hát igen, az sokkal kevésbé lenne szórakoztató, mind állandóan utazgatni és... azt csinálni, amihez csak kedvet kapok. Mert általában ezt szoktam. Miért is szabnék gátat önmagamnak? Egy csomó időm van. Minden bizonnyal halálra unnám magam, ha állandóan csak azzal foglalkoznék, hogy ez és ez vajon kiváltja-e majd valaki rosszallását. Történetesen tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a legtöbben hülyének néznek, de ez nem zavar igazán. Én tudom, hogy nem vagyok az. Ennyi elég.
Már órák óta bóklászom az erdőben. Részben azért, mert szükségét éreztem egy kis magánynak. Itt remekül el lehet kóborolni és még a kutya sem zavarja a vámpírt. Na meg... lassan azért illene megvacsoráznom. És mivel a négylábúakat világ életemben előnyben részesítettem, logikus, hogy nem a városban nézek préda után, hanem itt. Hm... azt hiszem a mama nem lenne túl elégedett, ha megtudná, hogy milyen... hát fogalmazzunk úgy, hogy emberbarát vámpír vagyok. De... nem tehetek róla. Egyszerűen nem fűlik hozzájuk a fogam. Különben is... minek macerálnék embereket, amikor négylábúak vérével is tökéletesen életben lehet maradni? Ez a tasakos dolog sem jön be igazán... Mert a végén még rákapnék az embervérre és ki tudja... egyszer nem lenne elég az, amit előre levettek. Jobb, ha nem kockáztat az ember... izé... vámpír. Hát igen... talán tényleg túlságosan humánus vagyok.
De szerény véleményem szerint jól van ez így.
Elég jól elszórakoztatom magam. Féllábon szökdécselek és egy régi francia gyerekdalt dúdolgatok. A lábamat néha cserélem... fő a változatosság, ugyebár... Itt még azzal sem kell törődnöm, hogy valaki esetleg furcsán néz rám, mert hát amit művelek, az nem éppen megszokott. Mondjuk... én sosem törődök mások véleményével. De tény, hogy kellemesebbé teszi az időtöltésemet a bámuló szemek és értetlen arcok hiánya. Bosszantó, ha nem értik meg a vámpírt. Sokkal jobb lenne a világ, ha mindenki előítéletek nélkül tehetné, amihez kedvet kap.
Jó, néhányan ezzel biztos visszaélnének, de nekem nincsenek rossz szándékaim. Maximum az elvetemült állatvédők akadhatnának ki azon, amit művelni szoktam. De hát... végül is az emberek is megeszik a négylábúakat. Szerintem annyira mindegy, hogy sütve... vagy hogy egyszerűen csak megiszom a vérüket. Hát most nem? Ők pedig minden valószínűség szerint nem fognak fellázadni ellenem. Szép is lenne, ha Bambi egyszer csak meglincselne.
Nem tudom, mi okozza a problémát... talán túlságosan elmerültem a gondolataimban... talán csak szokásomhoz híven nem figyeltem a lábam elé... Viszont az egyik pillanatban csak azt veszem észre, hogy mindenféle terepakadályok nehezítik a dolgomat. Letört ágak, valami földből kifordult fatörzs... egyenletlen talaj... Mit szépítsem? Majdnem sikerül pofára esnem. Méghozzá a szó legszorosabb értelmében. Valószínűleg ez a következménye annak, ha valaki úgy ugrál, ahogy én. Veszettül kalimpálva igyekszem megszilárdítani a helyzetem... ebben a helyzetben hirtelen nem számít, hogy vámpír vagyok. Hirtelen azon kapom magam, hogy az utamba akadt egy autó. Megtorpanok... szó szerint úgy megilletődök a látványtól és a ténytől, hogy mégsem vagyok egyedül a környéken, hogy... hát mit szépítsem? Lepottyanok a földre. Csodálkozva üldögélek, nézek jobbra, nézek balra...
aztán hirtelen kiszúrom a jármű tulajdonosát is... A motorháztetőn üldögél.
Nyilván nem számított a megjelenésemre... Jaj... már korábban észre kellett volna vennem. Azt hiszem, lassan muszáj lesz rászoktatnom magam, hogy a körülöttem lévő világra is figyelek. Nem nagyon, csak egy kicsit. Minimálisan... mert annyira talán szükség lenne. Bár valószínűleg teljesen hiába határozom most el magam...
Két perc múlva gyökeresen más lesz a véleményem az üggyel kapcsolatban.
Csak. Mert én ilyen vagyok.
- Hát... izé... hoppá... – nézek fel az ismeretlenre kínosan vigyorogva. Oké, általában tényleg nem szokott érdekelni mások véleménye. Mért is kellene? Jól megvoltam eddig is magamban. Túlságosan is... hát, tény ami tény, vannak bizonyos magatartásbeli problémáim. Attól, hogy nem igyekszem ezeket kijavítani, még tisztában vagyok vele, hogy ez a helyzet. Az önáltatás sosem volt erősségem.
Ez az alak... ő vajon mit csinálhat idekint ilyen későn? Semmi társaság... csupán a csillagok az égen. Helyes a fickó... igazán zabálnivalónak tűnik, de nem olyan vámpíros módon. Én sosem hazudtolom meg önmagam. Most is sikerült bemutatkoznom... Oké, talán valami közeli diliházból szökött eszelősnek néz majd, de...
Mit tehetnék? Ez vagyok én.