Mégis mit vártam Klaus-tól? Semmit. Pontosan, ez a megfelelő válasz. Ha valaki szívességet kér tőle úgy tesz, mintha meg se hallaná. És még az se segít rajta, ha az élete függ tőle.
- Klaus. - szólok rá, hangom figyelmeztetően cseng, és rögvest hátrálok egy lépéssel mikor a lány nyaka köré fonja ujjait. - Nincs erre szükség! - emelem föl a hangomat, és próbálok rá hatni. De miért hallgatna rám? Csak azért, mert megmentette az életemet? Na, azt nem várhatom el tőle, hogy egyik percről a másikra úgy viselkedjen, mint egy szent angyal.  Ráadásul Klaus nem az a bizonyos fajta ember, ki hamar beadja a derekát. Ő olyan, aki a végsőkig - és azon túl - küzd.
Legyőzhetetlen.
Egy helyben állok mozdulatlanul, mint egy madárijesztő. Mégis mi tévő lehetnék? Nem mehetek oda, nem tudom kitépni a lányt Klaus karmai közül. Pillanatok alatt végezni tud velem, úgy, hogy meg se érezzem halálomat. Helyette pillantásomat a földnek szegezem, és lenyelem a bennem uralkodó érzést, miszerint a lányon kéne segítenem, és nem széttárt karokkal nézni a kínzását. Hátha működni fog a módszere. Helytelen, de talán hatásos. Neki végül is mit ér egy darab földi élet? Valószínűleg semmit. Csak majd nem neki kell, hanem nekünk kell a következményekkel számolni.
Mert én képtelen voltam a cselekvésre.
Esther.. Egyből ezt a nevet ragadom ki a mondandójából. Nem is jut el a tudatomig a tervük, mert oly gyorsan, és oly váratlanul és a következő eset. A falnak csapódok, fejemet olyan erősen verem be, hogy szerintem a saját koponyám reccsenését hallottam. Remélem nem..
Nagy nehezen kinyitom szememet, és megdörzsölöm a fejemet, ahol az imént beütöttem. Mily szerencse, hogy vámpír vagyok, és gyorsan gyógyulok, ráadásul Klaus vére kering a szervezetemben. Magam elé bámulok, némán és egy árva szót se tudok kipréselni magamból. Ennyi? Be vagyunk ide zárva, és most lassan várhatjuk a halált? Mindenki meg fog halni? Nem.. ne, ne, ne!
Remegek, fogaim összekoccannak, pedig nincs is hideg idebent. De nem is a hőmérséklet kelt bennem ilyen érzelmet, hanem a reménytelenség, ez a kilátástalan helyzet, amiben vagyunk.
- Klaus? - mire észhez térek, akkor már a földön van, és gyorsan oda sietek hozzá. Egyik kezemet a vállára helyezem, míg másikkal magam felé fordítom arcát. - Itt vagyok. - nyugtatom őt, habár ideje lenne beletörődnünk a sorsunkba. Innen nincs kiút.. Sosem hittem volna, hogy életem utolsó óráit Klaus-szal fogom tölteni, ráadásul az ő pátyolgatásával.
- Magadhoz kell térned, kell egy terv. Ki fogunk innen jutni, és aztán leszámolhatsz velük. Csak.. Klaus az istenért, hozzád beszélek! - szinte már rázogatom, próbálom elnyerni figyelmét. Ezt a játékot fogjuk játszani?
Tenyerembe veszem arcát, és egy hirtelen ötlettől vezérelve ajkamat az övének préselem. Szája a kelleténél is hideg, de olyan puha, akárcsak egy kiscica bundája. Magam is meglepődök, és elhúzom fejemet, kezeimmel együtt. - Most már magadnál vagy? - próbálom megtalálni a hangomat, és felállok, miközben tekintetemmel idegesen pásztázom a helyiséget. Valahol csak van egy kijárat..

Éget.. a nap éget!
Fájdalmasan sikongok, melybe szinte beleszakad a torkom, és nem tudok semmit se tenni ellene. Meg fogok halni.. Itt fog véget érni az életem.
Itt és most helyben..
Hirtelen még egy személlyel gyarapodik a kis helyiség, de a nap égető sugarai még mindig ott táncolnak fedetlen bőrömön. Klaus hangját hallom, szólongat, messziről, mintha az agyam egyik elrejtett zugából szólna.
- Nem.. - súgom, és fogalmam sincs, hogy miért mondtam ezt, egyszerűen kijött ez a számon. Lehunyom szememet, és várom a lassan bekövetkező halált. Úgy látszik az idők során ezt érdemeltem ki, hisz annyiszor vágtam át a természet törvényét. Hol visszatértem, mert valaki más az életét áldozta miattam, hol vámpírrá változtam. Most pedig váratlanul jött ez az egész. Meghalok.. És még időm se volt az elbúcsúzásra..
De valami erőt adott a küzdelemre.
Vér.
Mélyen beleszippantok a mámorító vértől terjengő levegőbe, légzőszerveimet betölti a kellemes illat, átjárja az egész testemet, simogat lágyan, mint a selyem, ringat, mint egy újszülöttet. A bennem lakozó szörnyeteg egyből felkel, és táplálkozásra készen áll. Fogaim megnőnek, vérben forgó tekintetemmel, és vérerekkel behálózott arcommal többé már nem tűnök annak a szende, ártatlan lánynak ki egyszer voltam.
Csak voltam. Mert meghalt.
Amint megérzem a vér ízét a nyelvem hegyén, egy kicsit mintha a nap perzselő égetése leállt volna. Kezemmel megfogom a... csuklót, és közelebb vonom magamhoz. Lassan, kiélvezve minden egyes cseppet veszem el az illetőtől az éltető nedűt. Hosszú, sötét szempilláim alól fölpillantok Klaus-ra, és tekintetemet az övébe vésem. Nem engedem el, fogva tartom őt, és kortyról, kortyra egyre erősebbnek érzem magam. A szemem sarkából látom, hogy a nap nyugvóhelyére tért, és helyette a sötétség vette át az uralmat.
- Köszönöm. - eltolom magamtól a csuklóját, és még mindig szédülve nézek magam elé. Segített... Klaus Mikaelson megmentette az életemet, mi történt vele?
A nyakamon lévő sebre téved a kezem, és örömmel veszem tudomásul, hogy beforrt. Halkan föllélegzek a megkönnyebbüléstől, láttam mit tett másokkal a farkasharapás, és nem volt szép. Klaus elment, és maradásra utasított. Ennél jobban csak kiismert, nem? Makacsságom egy másodpercre sem tűnt el, sőt amióta vámpírrá változtam az összes tulajdonságom, érzelmem fölerősödött. Rá pár másodpercre meghallom egy másik illető légzését, szívdobogását. Akkor róla beszélt. Egy másodperc alatt a másik szobában találom magamat, és egy apró mosolyt megeresztek Klaus felé. Pillantásom egyből az előttem lévő fiatal pityergő boszorkányra szegeződik, és jelenlegi helyzetünkre nézve, egyáltalán nem tudom őt sajnálni. Vagyis igen.. Klaus-tól.
- Jobb, ha elkezdesz beszélni, különben úgy végzed, mint a társad. - figyelmeztetem, és némi keserűséget föl lehet fedezni a hangomban. - Csak engedj el minket, és a szavamat adom - fejemet fölemelem, és elnyerem Klaus tekintetét. -, adjuk, hogy nem esik bajotok. - fejezem be a mondatomat, de most már a boszorkányra nézve. Félre kell tenni a gyűlölködést, különben soha az égvilágon nem fogunk innen kijutni.
- E..esküdjön meg. - dadog a fiatal lány, ki szerintem az anyukáját veszthette el, vagy rokonát. Nagyot nyelek visszafojtva a sajnálatot, nem hagyom, hogy fölülkerekedjen rajtam! A lány már nem engem néz, hanem Klaus-t.
Megrökönyödve figyelem őt, és remélem, hogy egyszer az égvilágon helyesen fog cselekedni, mert most rajta múlik mindkettőnk élete.

- Erre én is rájöttem. - forgatom meg szemeimet, és hátat fordítok neki. Nem rajta kéne levezetnem a lassan, de gyülemlő feszültséget. Habár, ha jobban belegondolok a dolgokba, talán ő tehet minderről. Hisz én mit ártottam a boszorkányoknak?
Egyből egy bekúszott elmémbe a válasz, mely egyszerű, és szinte már mindenki számára egyértelmű. Mert én vagyok a Hasonmás. Persze.. ez megmagyaráz mindent. 
- Mit akarhatnak velünk? - mondom ki hangosan, amit gondolok. Nem várok rá választ, egyszerűen.. egy csodára számítok, ami megmagyaráz mindent, választ ad az összes fölvetett kérdésemre. A következő pillanatban lábaim automatikusan elindulnak a kanapé felé, leülök, és arcomat tenyerembe temetem. Segítségért se tudunk kiáltani.. Nincs itt semmi, se mobil, se internet, de ha rendelkeznénk az első kommunikációs eszközzel, kétlem, hogy lenne itt térerő.
- Rendben, akkor én átfésülöm ezt részt - mutatok jobboldalamra. -, te pedig azt. - most már az ellenkező irányba intek. Felugrok helyemről, és a remény érzete halványan ég tekintetemben. Megindulok az előbb említett ajtó felé, de rögtön megtorpanok. Szemöldököm kérdőn mered az égnek felé, arcomra kiül az a tipikus kifejezés, amikor valamit nem értek. Ezt a nézésemet már nagyon elsajátítottam, hisz évekkel ezelőtt, majdnem mindig így néztem a kémia tanáromra. Amikor még rendesen látogattam az iskolát, és nem kellett igézést használnom a pedagógusokon, hogy engedjenek át, és hunyjanak szemet a sok hiányzásom fölött. Lassan megfordulok, és mellkasom alatt összefonom kezeimet.
- Milyen képekről beszélsz? - súgom oly halkan, mintha azt akarnám, hogy senki se hallja meg rajtam kívül. Oldalra biccentem a fejemet, és úgy meredek rá tovább. - Klaus.. mi folyik itt? - köszörülöm meg torkomat. Folyadékra van szükségem.. úgy érzem magam, mintha teljesen ki lennék száradva. Ajkamat nyelvemmel benedvesítem, és egyre türelmetlenebbé válok, ahogyan halad előre az idő. Nem pocsékolhatunk el semmilyen lehetőséget, ha van némi remény a megmenekülésre.
- Megrémítesz.. minden rendben? - kalapál a szívem, tenyereim izzadnak, és pár lépést teszek hátra. Ide-oda kapkodom a fejemet, próbálom találni a forrást, kit okolni lehet. Mi ez a hirtelen hangulatváltozás? A következő pillanat oly gyorsan telik el, hogy minden körülöttem összemosódik. Fejem erősen nekicsapódik a falnak, és fájdalmamban felnyögök. Kinyitom szemeimet, de csak foltokat látok. Pár pislogás után szerencsére kirajzolódik a körülöttem lévő tárgyak, és.. Klaus.
Katerina.. Nem, nem, nem! Miért tévesztene engem össze vele, mikor semmilyen okot nem adtam erre? - Elena vagyok, nem Katherine. Klaus.. térj már észhez! - próbálom elnyerni figyelmét, de mintha a falnak beszélnék. A rettegés körbe járja testemet, úgy remegek, mint egy őrült, és nem akar elmúlni ez a keserves érzés. Próbálok szorítása alól kiszabadulni, de az erőm föl se ér az övével. Közelít fejével, rángatózok, de csak rosszabbodik a helyzet. Másodpercek alatt föltépi erős szemfogaival a bőrt a nyakamon, és elkezdi szívni a véremet. Egy O betűt formálnak ajkaim, a hideg végigfutkos gerincem vonalán, és teljesen tehetetlen vagyok eme pillanatban. Nagyot nyelek, és egy szemrebbenés alatt véget ér minden.
A nyakamhoz kapok, figyelem a fölismerést Klaus tekintetébe, és fogalmam sincs, hogy az előbb miért hitt Katherine-nek. Kik játszadoznak velünk? Ha Klaus-ra ilyen hatással vannak, velem mit művelhetnek?
- Klaus.. kapd össze magad. - tartom a távolságot, mert rettegek tőle. Félek, hogy még mit tehet velem. - Adnod kell a véredből, különben meghalok.. - riadt tekintetemet az övébe vésem. Várok a csodára, amely úgy tűnik, hogy nem akar megjönni. Egy idő után föladom a próbálkozást és az előbb említett irány felé indulok el. A folyosó kihalt, sehol egy ártatlan, bóklászó lény. A szembe lévő ajtón belépek, a kis helyiségen belül a sötétség uralkodik, így fölkapcsolom a villanyt. A szoba túloldalán egy ismerős személy bukkan fel. - A fenébe. - kerekednek ki pupilláim, és nem értem, hogy ez hogyan lehetséges. Connor..
- Úgy vélem van egy befejezetlen ügyünk. - hangja a komolyságot sugallja, és úgy érzem, mindjárt össze esek a rosszulléttől. A gyomrom kavarog, és amint kinyitom szemeimet már nincs ott. Mi van? A lámpák elkezdenek zavartan viselkedni, míg ki nem alusznak véglegesen. Elhúzom a függönyt, de bár ne tettem volna! A napsugár égeti bőrömet, lefagyok, a lábaim mintha a földbe gyökereztek volna, nem tudok mozdulni, ha akarnék se. A csendes házat, és a környezetemben lévő nyugalmat a hangos fájdalommal teli kiáltásom zavarja meg.