Katherine & Lucy

Már akkor tudhattam volna, hogy nincs értelme menekülni mikor elindultam. Ha valóban léteznek ilyenféle teremtmények, már pedig egy élő bizonyítékuk áll előttem, akkor tudnom kellett volna, hogy nincs értelme elfutni. Minden energiámmal azon voltam, hogy minél hamarabb kiérjek a barlang rejtekéből. Talán nem is a lány elől menekülök, talán csak önmagam elől. Visszaszeretnék térni a magam kis világába, ahol nem kell szembenéznem a valósággal. A barlang nem tűnt ennyire hosszúnak mikor befelé jöttem. Lehetséges, hogy lelassult volna az idő? Tűnődtem. Aztán egy röpke pillanat és már nem volt talaj a talpam alatt. Az események hirtelen felgyorsultak, már nem tudtam követni mi is történik velem. Egy erős nyomást éreztem hirtelenjében a hátam felső részénél. Emberfeletti erővel csapódtam a barlang falához. A lábam ismét talajtért, viszont a nyakamat egyik kezével teljes erőből szorongatta. Úgy éreztem megfulladok. Most azonnal szabadulnom kell. A szorítása elviselhetetlen. Azt kérdi miért menekülök.
- Nem nyilvánvaló? - lihegem. A kezemet az ő kezére tapasztom, mintha ettől könnyebb lenne elviselni a nyomást, amit a torkomra gyakorol. Pánikba estem. - Ember vagyok és ha van választási lehetőségem akkor inkább ember maradnék. Sosem vágytam túlzottan a halálra. - nyögtem ki nagy nehezen. - Persze ez nem azt jelenti, hogy félnék tőled. - a szemeibe nézek. Aztán azt mondja, hogy el kell felejtenem mindent. Belülről tiltakoztam. Nem felejthetek el mindent. Nem akarok. Végül leeresztett. Amikor eszébe jutott talán mégsem használt az amit tenni készült visszafordult hozzám. A karkötőm kezdte izgatni. A karkötő, amit még Benjamintól kaptam. Még nem tudtam, hogy örülnöm kéne amiért rajtam van vagy éppen ellenkezőleg. Amíg méregette a karkötőmet gondolkodóba estem. Talán a karkötő hatására nem sikerült elhitetnie velem, amit mond. Ha ilyesfajta dolog létezhet ezen a világon. Meg hát én sem vagyok teljesen hülye. A szituáció magáért beszél. Egy faágat ad a kezembe és azt kéri szúrjam magamba. Ez talán valami teszt? Oldalra fordítom a fejemet és megpróbáltam egy olyasfajta "Héj te most hülyének nézel engemet?!" képet vágni. Persze az arckifejezése mást mondott. Az agyam minden kis működő sejtje azt suttogta, ha megteszed talán lekopik, de ha nem akkor meg itt helyben kicsinál. Az az igazság, hogy fogalmam sem volt mi a jó lépés. Most komolyan nem várhatja el, hogy itt helyben gyomron szúrom magamat csak az ő kedvéért. Lehet merész ötlet de megtaláltam a közös megoldást. Életemben nem csináltam még ilyet. Elvettem tőle a botot és szembefordítottam magammal. Nem hiszem el, hogy ezt csinálom. - Tudod... ekkora hülyeséget még sosem műveltem. - mosolyogtam és egy gyors mozdulattal gyomron szúrtam a lányt. Ahogyan a fa áthatolt a bőrén egyre nehezebb volt belenyomni. A fájdalom igencsak meglátszott az arcán. - Tudod, én is a Mystic Falls-i kisvárosi vámpíros meséken nőttem fel. - Nem lehet valami okos, ha egy botot ad a kezembe amivel én is megsebezhetem. Persze ebből arra következtettem, hogy ez nem tartja fel sokáig. Amíg a gyomrából kiékelő bottal volt elfoglalva harctudásomat felhasználva belerúgtam egyet és már kint is voltam a barlangból. A zsebemben ékelődő kocsikulcsomért kapkodtam. Gyerünk már! Gyerünk már! Gyerünk már! Annyira siettem, hogy kiejtettem a kezemből a kulcscsomót. Hát lehajoltam érte, hogy felvegyem, a nyakamon még mindig nem száradt meg a seb és kissé csöpögött is a vér belőle a földre. Aztán felálltam és megfordultam.....


Szavak száma: 564
Zene:

Kérdőn nézett rám. Nem olyan módon, mintha tudna róla, hogy ez csak egy ostoba skicc az arcán, hanem mint aki komolyan is gondolja és én vagyok a tudatlan amiért mást állítok. Majd végignéz magán és kinevet. Tátva maradt a szám, hogy most akkor MI VAN?! Lehet, hogy valami pszichopata. De mit keres itt a semmi közepén? Rám villantja fehér fogsorát. Nem egy átlagos fogsor volt. Annál sokkal de sokkal hegyesebbnek tűnt. A szívverésem felgyorsult. Próbáltam elhitetni magammal, hogy ez nem valós és csak valami őrült nőcske játszadozik velem, de nem sikerült. Ellökte magát a faltól és felém közelített. Erre már én sem bírtam egy helyben ácsorogni, elindultam hát lassan a kijárat felé. Sajnálatos módon beállt elém és hozzám ért. Az érintésétől minden porcikám remegett, mintha természetes módon felettem állt volna a piramisban. Be kellett vallanom, hogy megijedtem, de nem tőle, hanem attól, hogy kikerültem a megszokott kis világomból. Sosem hittem a természetfeletti dolgokban, élőlényekben, amíg belém nem vájta szúrós fogsorát. Az egész testem beleremegett. Sosem voltam az a fajta, akinek a teste tele volt kiskorában horzsolásokkal, még egyszer sem törtem el semmimet. Iszonyatosan fájt. Úgy éreztem nem kímél. Lefogta a karomat, láttam az arcán, hogy vár valamire. Talán arra, hogy sikítsak? Úgy döntöttem nem adom meg neki ezt az élvezetet. Szorosan összeszorítottam a felső és alsó ajkaimat. Mozdulni nem bírtam, a meleg vér lassacskán a kézfejemre csöpögött. Megszólalt és ördögi vigyorával a képembe mosolygott. Ha nem lett volna jóval erősebb nálam már rég szétvertem volna a vigyori idegesítő tökéletes képét. Aztán nem hagyva időt válaszolni újra belém mart. Most is próbáltam uralkodni magamon és nem hangoskodni a fájdalomtól. Egyszerűen úgy éreztem itt a vég számomra. De akkor elengedett. Úgy beszélt hozzám, mintha teljesen jó barátok lennénk. Egyáltalán nem féltem tőle, én csak az emberektől félek. Gondoltam, ha ő ilyen jókedvében van, hogy még életben is hagy akkor már miért ne csevegnék el egy kicsit vele.

Túl sok vért vesztettem ezért egyből a falnak támaszkodtam a hátammal, nehogy összeessek. A nyakamból szinte csurgott a vér, ezért rátapasztottam a tenyeremet hátha eláll, kevés sikerrel. Véres kezét végighúzta a megkopott barlang rideg falain. Tetszett az önbizalma ami erőteljesen sugárzott belőle. Mindig is ilyen akartam lenni, persze azért csúnyán néztem rá. Ki ne nézne csúnyán arra aki még egy perccel ezelőtt ki akarta nyírni?
- Ha azt hiszed félek tőled vagy a haláltól nagyon is tévedsz. Csak egy dolog van amitől rettegek és az nem a te fajtád. - leheltem. Nem maradt sok erőm. A hangom nem volt ideges vagy dühös inkább erőtlen. Farkasszemet néztem a kijárattal. Vajon mennyi időm van elérni? Tovább nem is gondolkoztam és már futottam is kifelé.

~ Az élet mostanság elég unalmasan alakult számomra. Egyszerűen nem találom a helyem itt ebben a városban. Az egyetlen emberi kapcsolat amit sikerült létesítenem az sem tartott sokáig. Benjamin egészen rendesnek tűnt, de amikor a téren a kezembe nyomott egy furcsán régimódi karkötőt és többször kihangsúlyozta a "Vedd fel és ne le" szavakat, kezdtem kicsit furcsának vélni, mint akinek nincs kint egy kereke. ~

~ Mint mindennap, ma is rémálmoktól gyötörve keltem fel. Szinte mindennap egy sötét árny elől menekülök, amíg el nem kap és az éles fogait belém nem vájja. Majd felébredek. Talán nem kellett volna ostoba horrorfilmekkel elütni azt a kis szabadidőt, amit kaptam az elmúlt héten. Semmit nem utálok jobban a horror filmeknél, de mégis megnéztem egy tucattal. Talán élvezem az önmarcangolást? Ugyan már Lucy!? - megrázom a fejemet és beletúrok a hajamba mielőtt kikecmeregnék az ágyamból. Ma vasárnap van. A hét legrosszabb napja. Legalábbis ez az a nap, amikor már nem lehet késő órákig kimaradni, mert másnap korán reggel irány a munka. Miközben a sötét, koptatott szűk, csőfarmert cibálom magamra eszembe jut, hogy máris késésben vagyok. Ma a Lockwood pincéhez rendeltek ki az irodából, hogy ellenőrizzem megfelelően van kiépítve és megfelel minden tervrajznak. A városháza valamilyen ünnepséget szeretne rendezni az erdő közelében mert közeleg a Föld napja és hát mi lenne jobb helyszín, mint az erdő széle. Viszont a pince egy zavaró tényező és meg kell valakinek bizonyosodnia róla, hogy nem veszélyes. Az a valaki ki más lehetne, mint én? Az ember nem is gondolná mennyi féle fajta munka társul az újságírói szakmához, mikor belevág. Közben már a fekete csipkés hosszú derekú topomat is magamra húztam a kis fehér blézeremmel együtt. A biztonság kedvéért úgy döntöttem az edzőcipőmet veszem fel. A hajamat begöndörítettem, ami elegánssá tett az öltözetem ellenére is. Csak a biztonság kedvéért, hátha összefutok valakivel, bár kétlem.

~ A terepre érve leállítottam a kocsi motorját és kiszálltam. Az erős, de meleg szél miatt összehúztam magamon a kardigánt, megvédve magamat a csípős szellőtől. Körbepillantottam, elég ijesztőnek éreztem az ürességet. Talán a sok film miatt ráz ki a hideg a totál magánytól. Megráztam a fejemet és elindultam a sötétségbe. A pince mélyébe érve feltűnt, hogy milyen hideg van. Dideregni kezdtem. Úgy érzem, hogy semmi keresnivalóm egy ilyen helyen. A francba a melóval. Feloltottam a zseblámpa fényét. Az egész teret bevilágította, nem volt nagy. Tele volt pókhálókkal és kis rovarokkal, na meg szép rácsokkal. Talán valami kínzókamra lehetett az 50-es években. Az egyetlen jó dolog az ürességben az volt, hogy nem kell emberek között lennem. Semmit sem utálok annyira mint az embereket. Egyszerűen emberfóbiás vagyok. Nem bírok meglenni a közelükben. A pince légvégébe érve lépteket hallok. Egészen halk és óvatos, de én meghallottam. Vajon ki az? Valami állat lenne? Ugyan már! Nevetek a saját hülyeségemen, de azért még mindig ott van az a kérdőjel. Megfordulok és rávilágítok a zseblámpával. Egy nő az. Kissé megijedtem. Talán a hirtelensége miatt. Felém közeledett. A szívem ritmusa egyre gyorsabb lett. Rávilágítottam a lámpával. Elég furcsa ábrázata volt. A szemei érdekesen álltak. Olyan volt, mint valami elcseszett plasztikai cicababa egy kis eltévedt aranyérrel a szemén. Nagyon furán festett. Szinte már nem is volt emberi. A szívverésem visszaállt a helyére, mikor az agyam rájött, hogy nem egy emberi lény az. Boldog voltam, hogy ilyen maskarába bújt, mert máskülönben elfogott volna a szorongás, ha még egy emberi lénnyel ilyen kis helyen kellene lennem.

~ Megszólalt. Szinte felfalt a tekintetével és csak közeledett felém ez az elfuseráltan szexi, macskanő. Nem tudtam mire vélni a mondatát. Megölni? Engem? Túl jó vagyok önvédelemből, hogy az sikerüljön. Az agyamban már azt tervezgettem, hogy fojtom meg egy fogással vagy inkább meneküljek el a kocsimhoz. Elnevettem magamat. Nem azzal a gonosz vagy kárörvendő nevetéssel, hanem azzal amikor valaki valami baromi nagy ostobaságot mond.
- Nem gondolod, hogy ez a kis maskara elég hülyén fest? - dünnyögtem. Hátha csak egy poénnak szánta azt a fenyegető mondatot. Elég kínos lenne akkor ha komolyan venném. Még mindig közeledett felém. Sajnos egyáltalán nem ijesztett meg. Az egyetlen dolog amitől félek azok az emberek...