David + Stanzi

A plafonra emelem pillantásomat, miközben csípőmmel vadul mozgok a zene ritmusára. Imádok táncolni, ez az egyetlen dolog, amivel az évek során nem hagytam fel. Csodás, hisz már több, mint ötszáz éve élek eme világon, így csomó dolognak a szemtanúja lehettem. Ilyen például a művészetek változása, beleértve a táncot is. Régebben az volt a divat, hogy egy-egy előkelő házában összegyűltek a közeli barátok bálokra, és a hölgyek azon versenyeztek ki hordja a szebb ruhát, kinek van a szebb párja, és ki tud kecsesebben, pontosabban táncolni. Ma pedig a különböző szórakozóhelyeken az a lényeg, hogy minél dögösebben nézz ki, és önfeledten riszáld magad, mintha semmi az égvilágon nem érdekelne. Mintha nem küszködnél problémákkal.
És pont így érzek most.
Már legurult a torkomon pár pohár vodka, illetve tequila. Azért egy természetfeletti lénynek, s egy olyan idős vámpírnak, mint én elég nehéz elérnie, hogy beüssön az ital. Az elején még némi lelkiismeret furdalásom volt, hogy a lányomra otthon vigyáz a dajka, én pedig itt szórakozok. De úgyis csak párszor megyek el egy-egy hónapban. Na jó hetente egyszer-kétszer, ha már így be kell vallanom az igazat.
A szemem sarkából hátrapillantok, és egy sötét inges fazont pillantok meg. Az arcát nem látom, de egyre közeledik hozzám, míg végül a hátsómhoz nem simul. Hátrébb lépek, ügyelve a lábára, és együtt tovább folytatjuk, amit eddig egyedül folytattam. Lehunyom szememet, hátrahajtom fejemet és minden egyes érintését imádom. Bal kezemmel a tarkójára teszem hideg kezeimet, végighúzom borostás arccsontján, míg végül magam mellé nem hullik a kezem. Pár embertől elismerő, csodálkozó pillantást nyerek, ami egy hatalmas vigyorra késztet.
A zene mindjárt a végére ér, engem pedig hajt a kíváncsiság, hogy mégis ki lehet ez a remekül táncoló idegen, akinek így sikerült beindítania. Nem tagadom van pár áldozatom a szórakozóhelyeken, de nem olyasmi értelemben kell ezt venni, szóval nem táplálkozok az emberekből, az ellentmond az egész világomnak.
Megkérdőjeleztetné a létezésemet.
Ekkor csap meg a tudat, hogy egy vámpírral van dolgom. Így még izgalmasabb! Legalább nem kell elterelni a vérről a figyelmemet, hanem meg tudom egyszerűen állni.
Megfordulok, kezeimmel birtoklásba veszem arcát, hogy közelebbről is megismerhessem őt. A csípőjével már jól tud bánni, nézzük, hogy a nyelvével hogyan. Felemelem fejemet, és a mosoly egyből lefagy az arcomról. Az egész felismerés úgy ér engem, mint egy alapos hideg zuhany. Egyből elengedem őt, és hátrálok, beleütközve egy táncoló párba mögöttem.
- Elnézést. - motyogom magamnak, és nagy nehezen kikerülök a nagy tömegből. A falnak támasztom a fejemet, mélyen szívom be a levegőt az orromon keresztül, és a számon ki. Most érzem meg igazán az alkoholt. Nem.. Ökölbe szorítom a kezeimet, és kirohanok a szórakozóhelyből.
Friss levegő kell.
- David? - végigpásztázom homályos tekintetemmel a környéket, de nem látom őt. Tényleg őt láttam, vagy valaki mást, aki nagyon hasonlított rá? Biztos az utóbbi, már megváltozott, sőt nagy eséllyel már nem is él. Helyet foglalok a hideg patkán, hogy hagyhassam testemet megpihenni. Kezeimbe temetem arcomat, és lejjebb húzom falatnyi fekete ruhámat, habár így is tudom, hogy sokat mutatok. Feldúlt vagyok, arcom piros, szívem lüktet, és egyszerűen.. nem értek semmit.
Nem értem önmagam.