Unatkozom, ez pedig a lány számára nem sok jót ígér.
Igazság szerint semmi okom sincs rá, hogy folytassam ezt a társalgást. Egyszerűen tovább is mehetnék. Sőt, még azt a papírt sem lett volna kötelező elvennem tőle. Számomra csupán egy senki. A problémái pedig a legkevésbé sem érdekelnek. Mégis faggatom tovább. Pontosan tudom, hogy mit lát, ha rám tekint. Csak egy gyermeket. Egy védtelen, ártatlan kislányt. Az én esetemben különösen igaz az, hogy a látszat bizony nem minden. Sokan hajlamosak megfeledkezni erről. De hát honnan is sejthetnék, hogy mi rejtőzik az álarc mögött, melyet akaratom ellenére vagyok kénytelen viselni... örökké? Régen meggyűlöltem már a tükröket. Legszívesebben mindet szilánkokra törném! Sokkal meg is teszem. Egyszerűen... nem érzem szükségesnek, hogy megpróbáljam kontrollálni a haragomat. Nem is biztos, hogy képes lennék rá. Még sosem akartam. Miért tettem volna? Ha nekem ennek az aprócska testnek a börtönében kell végigsenyvednem az öröklétet, az a legkevesebb, hogy néha levezethetem a feszültséget. Néha. Mindig. Megszoksz, vagy megszöksz. Ez nagyon is igaz. Én sosem vágytam a halálra. Nem fogom eldobni magamtól az életet. Nem vagyok annyira gyenge, mint azok a bolondok, akik erre vetemednek! Megpróbálom kihozni a legjobbat abból, amit kaptam. Semmi kifogásom a vámpír-léttel. Igazán tetszik, hogy mennyi mindent láthatok. Már régen a föld alatt lennék, ha annak idején nem változtatnak át. Az viszont hihetetlenül bosszant, hogy nem néhány évvel később történt meg mindez. Bár hagyott volna felnőni az a rohadék! Komolyan azt hitte, hogy jót tesz velem? Persze nem... jól tudom, hogy csakis a saját érdekeit tartotta szem előtt. Gyereket akart és úgy képzelte, én majd az is maradok örökké. Kívülről persze így történt. Örök gyermek. Halhatatlan gyermek. Ez vagyok én. Ám hiába nem hagyott rajtam nyomot a rohanó idő... én azért... változtam. Mélyen. Láthatatlanul. Rádöbbentem, hogy mit művelt velem az a rohadék. Előtte továbbra is eljátszottam a tökéletes leányt, ám... már azt terveztem, hogyan végezhetnék vele. Bezárt! Elátkozott! Sokkal rosszabbat érdemelt volna, mint amit végül a részéül juttattam! Hogy meglepődött! Eszébe sem jutott volna, hogy az oly nagy szeretettel dédelgetett porcelánbabája majd ellene fordul. Megtettem. Csakis azt bánom, hogy nem szenvedett tovább. Túl hamar véget ért az egész. A nap sebesen elvégezte a dolgát. Vége lett.
Halvány mosoly kúszik arcomra, látva a lány hitetlenségét. Nyilván elképzelni sem tudja, hogy... miért akarok ilyen témákról beszélgetni. Látom, hogy számára kellemetlenséget okoz egyik-másik kérdésem, ám ez csöppet sem érdekel. Arra semmiképpen sem szolgáltat okot számomra mindez, hogy... megkegyelmezzek. Ó, dehogyis!
- A látszat sokszor az ember ellen van – jelentem ki. Ez az apróság már nekem is rengeteg kellemetlenséget okozott. Igazság szerint... haragszom beszélgetőpartneremre. Úgy csinál, mintha olyan nagyon rossz lenne neki. Pedig velem ellentétben ő még felnőhet. Ő nincs örökre egy változatlan test börtönébe zárva. Gyakran ok sem kell rá, hogy másokon töltsem ki a haragom. Már pusztán azért dühös vagyok rá is, mert... mert... úgy néz rám. Számára nem vagyok több egy gyermeknél! Annyira... gyűlölöm, hogy sosem nőhetek fel! Nem vagyok gyerek! Nagyon régóta nem! Sokkal... sokkal több vagyok, mint ő... sokkal több, mint bárki hinné. - Akkor nem lehet könnyű dolgod. Ha másnak hisznek, mint ami valójában vagy mindig sokat kell... bizonyítanod – nyomom meg az utolsó szót. Kíváncsi vagyok. Vajon mit szólna, ha szembesülnie kellene igaz valómmal? Évtizedek során a létező legkülönfélébb reakcióknak voltam már tanúja. Sokan dühítettek fel a merő jóindulatukkal. Kétség kívül... nem érdemeltek volna halált azért, mert kedvesek voltak és segíteni akartak, de az én szememben... a legfőbb bűnt követték el.
Látom rajta, mennyire furcsának találja, hogy milyen stílusban közöltem szüleim halálát. Az persze nem tartozik rá, hogy a szóban forgó esemény jóval több, mint száz évvel korábban történt meg. Meglehetősen morbid módon közöltem vele az információt, de... még így is visszafogtam magam. Sokkal „szebben” is megfogalmazhattam volna. Szívesen játszom másokkal. Nem véletlenül vált ez a kedvenc szórakozásommá. A fizikai kínzás és a vadászat egy dolog... de a lelki terrornak is megvan a maga szépsége. Még mindig nem döntöttem el, hogy most mit fogok csinálni. Annyi lehetőség áll előttem. Egyszerű emberként aligha tehetne ellenem. Hacsak nem verbénázik. Ebben az átkozott városban mintha mindenhonnan az a szemét folyna. Lehet, hogy mégsem bizonyul majd okos ötletnek a költözés. Egyelőre azonban túlságosan is kevés időt töltöttem el még itt ahhoz, hogy kész legyek... ítéletet mondani.
[b]- Ó, nem élek én egyedül – mosolyodom el rejtélyesen. - Mindig akad valaki, aki vigyáz rám. – Valószínűleg elképzelni sem tudja, hogy miről beszélek. Mindig érdekel, hogy... miképpen reagálnak rám mások. Gyűlölöm mindazt, amit a szemeikben, az arcukra írva látok. Szeretem bebizonyítani, hogy a legkevésbé sem az vagyok, akinek hisznek. - De soha nincsenek problémáim. Nincs is holmi... szülőkre szükségem.
Úgy tűnik, neki lenne. Fel nem foghatom miért okoz számára ekkora bánatot, hogy... nem ismeri a származását. Számomra ez már régen jelentéktelen információ. Igazság szerint nem is emlékszem az anyámra és az apámra. Túl fiatal voltam még, mikor átváltoztatott az az arrogáns, ostoba rohadék. Néhány dolog... örökre feledésbe merült. Amúgy sem számít, hol és miképp vette kezdetét egy történet... csakis az a fontos... miképp ér majd véget. Az én mesém még jó darabig zajlani fog. Eszem ágában sincs idő előtt kiszállni, hogy aztán nélkülem foroghasson a kerék. Dühös vagyok, őrjöngök, török-zúzok amikor csak rám jön... de jogom van hozzá, hogy pusztítsak!
- Értem – bólintok mindent tudóan. - Téged pedig ez nyilvánvalóan... mindennél jobban nyomaszt. Pedig nem kellene, hogy szomorkodj. Minek törődsz olyanokkal, akik szemmel láthatóan nem tartottak elég fontosnak ahhoz, hogy... megtartsanak? – Mintha csak egy egyszerű állatról beszélnék. Végül is... számomra az emberek sosem voltak többek. - Palota? Ó értem. Szóval most próbálsz... önállósulni. Lázadni. – Nem is igyekszem megjátszani magamat. Ha szükséges, fel tudom venni egy gyermek stílusát, de... most nem fárasztom magam ilyesmivel. - Biztos vagy benne, hogy megéri? A büszkeség? Ez motivál? Rá fogsz jönni, hogy... koránt sem olyan lényeges, mint amilyennek hiszed. – Karjaim összefonom a mellkasomon és fürkésző pillantást vetek rá. Nyilván... pillanatról-pillanatra találja egy furcsábbnak a helyzetet. - Én is csak nemrég költöztem a városba. Egyelőre még nem tudom, hogy... hosszabb időt fogok-e itt eltölteni. Lehet, hogy... nemsokára indulok is tovább.

Az unalom végtelenül bosszant. Ám mégsem annyira, mint mindaz, ami a rám vetett pillantások mögött rejtőzik. Kislány. A halandók szemében nem vagyok több. Sosem válhatok többé. Még a vámpírok is rendszeresen elkövetik azt a hibát, hogy lebecsülnek. Mintha a látszat lenne minden... ez annyira... szánalmas. Másfél évszázada élek... sokkal többet láttam már, mint bármelyik ember. Mégis... börtönbe zárva senyvedek. Saját testem... saját külsőm jelenti a béklyót, melyből... sosem szabadulhat. Ó igen... lenne kiút... a halál. Levenni a medált és megvárni, hogy a kelő nap sugarai bevégezzék... nem marad más, csak por és hamu. Csakhogy a halál nem megoldás... Ugyan már! Mégis miért kellene megfutamodnom? Belekényszerítettek ebbe a szerepbe, igaz... de attól még kihozhatom belőle a legtöbbet. Nem fogok összeroskadni. Én aztán nem! Igaz... talán kissé nehéz helyzetbe csöppentem... De miért szenvedjek emiatt én? Hát majd osztok kínt másoknak. Az könnyebbé teszi, hogy elviseljem, amit rám róttak! Ez mindig így volt... Ha már nekem ilyesmiken kellett átmennem, hát az a legkevesebb, hogy mások létét is fájdalommal fűszerezem. Kegyetlen lennék? Hát igen. Ilyenné tett az élet. Az erős maradhat csak talpon. Én pedig nem vagyok gyenge. Meglehet, hogy a külsőm nem éppen ezt mutatja, ám... Az elém kerülő kihívásokat mindig sikerrel vettem. Persze azt is megtanultam, hogy nem minden alkalommal célszerű erőszakhoz folyamodni. Van, hogy nálam sokkal erősebbekkel – mármint fizikai értelmemben véve – hoz össze a balsors. Olyan alkalmakra is... megvannak fegyvertáramban a megfelelő eszközök. Bár gyűlölöm a kinézetem, ugyanakkor... hatalmas előnyt is jelent számomra. Bizonyos körülmények között. Elég egyetlen mosoly... eljátszani az eltévedt, félő kislány szerepét... és máris az ujjaim köré csavarhatok bárkit. Sajnálnak, segíteni akarnak, levetkőzik minden óvatosságukat. A másik kategória pedig... ők egyszerűen kapva-kapnak az alkalmon, hogy lecsaphassanak a gyenge és védtelen prédára. Szánalmasak.
Itt van előttem ez a lány. Az ő szemében is azt látom, amit másokéban már oly sokszor... Volt rá lehetőségem, hogy megfigyeljem az emberek reakcióit. Csak egy gyermek. Ez vagyok én számukra. Elveszett. Ártatlan. Micsoda ostobaság! Attól, hogy valaki nem tűnik fenyegetőnek, még... képes lehet rá, hogy végezzen velünk. Rengeteget gyilkoltam... figyeltem, ahogy az élet örökre eltűnik azokból a szemekből, melyek korábban szánakozóan, túlságosan is kedvesen pillantottak rám. Fiatalnak tűnök, ám... a látszat nem minden. Koránt sem. Talán hiba volt belebonyolódnom ebbe a beszélgetésbe. Már az is hihetetlen jóindulatomról tesz tanúbizonyságot, hogy egyáltalán elvettem azt a papírt, amit osztogat. De... nem tehetek róla. Kíváncsi vagyok. Vajon mi motiválhatja őt, hogy... ilyen ostobaságokkal töltse az idejét? Ennyire szüksége lehet a pénzre? Nos... nekem ezzel kapcsolatban sosem voltak problémáim. Igézéssel bármit megszerezhetek, amire csak szükségem van... amihez csak kedvet kapok.
Értetlen pillantást vet rám, ám... messze nem gyanakvó. Nyilván azon töpreng, miért érdekel egy magamfajta gyermeket az, vajon mennyit is kaphat ezért a... munkáért. Körülnéz. Ó igen. Vajon hol lehetnek a szülei? Ez a gondolat fut át a fején. Túl ártatlan vagyok. Túl sebezhető. Túlságosan is... elveszett. Nos... a látszat mindenképpen ezt mutatja. Azt pedig, hogy a valóság egészen más... mind csak későn... a vég előtt tudhatják meg. Egyelőre... ez a lány még nem szolgáltatott rá okot, hogy kedvem legyen... ellopni tőle mindent. Talán még... szórakoztató is lehet ez a társalgás. Vagy... minimum informatív. Elvégre nemrég érkeztem csak a városba... nem árt utánanézni, hogy... milyen viszonyok uralkodnak errefelé. A pletykák alapján komolyan nem lepne meg, ha mindenki beverbénázva mászkálna. Az viszont komolyan... rontana a hangulatomon. És nem én lennék az, aki... a végén bánkódna.
- Akkor miért nem keresel valami mást? – kérdezek rá, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. De hát nekem ez mindig is így volt. Ha kell valami, hát elveszem. Ha valami nem tetszik, összetöröm... Ha megsértenek... kitépem a szívüket. De persze... csak azután, hogy eljátszadoztam velük. Irgalom nélkül. Megbánás nélkül. - Vagy ebben a városban ennél komolyabb lehetőségek nem is állnak rendelkezésére egy lánynak? Vagy... még tanulsz? – Újabb és újabb kérdések, melyeket bizonyára nem tud majd hova tenni. Fogalmam sincs miért, de úgy döntöttem, hogy most nem adom elő kedvenc magánszámomat. Nem lesz eltévedt, síró, riadt tekintetű gyermek. Ó nem. Itt nem. Most nem. Helyette inkább... önmagamat adom. Na persze nem a vámpír, hanem... a felnőttet. Kíváncsi vagyok, hogy... erre vajon... hogyan reagál. Gyakran előfordul, hogy hasonlóképp cselekszem... ha túlságosan unatkozom mindig... igazán szórakoztató azt figyelni, hogyan változik el az arcuk... miképp költözik gyanakvás elméjükbe. A reakcióik azok, amik... igazán érdekelnek engem. Szokatlanul nyugodtnak érzem magam, így... a lány egyelőre megmenekül haragomtól. Egy rosszabb napomon valószínűleg már azért eltörném a gerincét, mert a szüleimről kérdez. Így viszont... egyszerűen csak félrebiccentem a fejem és végigmérem. - A szüleim? Ó... ők nincsenek velem. Már régen... nagyon régen meghaltak. Por és hamu... előbb utóbb mindenki azzá válik.
Az az igazság, hogy nem is emlékszem igazán a szüleimre. Túlságosan is fiatal voltam, mikor meghaltak és... túl sok évtized telt már el azóta. Mindig volt más, amire koncentrálhattam. Különben is... minek siratnék elveszett dolgokat? Nem fogom ok nélkül legyengíteni magam. Már nem vagyok ember... miért kellene mímelnem tehát, hogy... mégis? Szánalmasnak... igazán megvetésre méltónak találom azokat a vámpírokat, akik... szeretik az embereket. Most komolyan... mégis mi ütött egyesekbe? Miért nem tudják kihasználni a lehetőségeiket? Elképzelni sem tudom, mit lehet... akár csak kedvelni is egy halandón. Arra jók, hogy táplálékul szolgáljanak... másra már... vannak hasznosabb, méltóbb partnerek is. És hogy egykor én is... olyan voltam? Mit számít... azok az idők már régen elmúltak. Hajdan volt életem már régen oda. Nem tudom, hogy mivé válhattam volna, ha folytatódhat. Őszintén szólva nem is érdekel. Gyűlölöm ugyan a testemet és azt, ami velem történt, ám... megvolt a maga előnye. Legalább még élhetek.
- Na és a te családod? – emelem rá ismét a tekintetemet, melyben... mintha igazi érdeklődés villanna meg. Hiányozna valakinek, ha... csak úgy nyomtalanul eltűnne? Lenne kit meglátogatnom egy légből kapott üzenettel? - Egyébként régóta élsz Mystic Fallsban? – teszek fel hirtelen egy újabb kérdést. - Ismered a környéket? – Más körülmények között hihetetlen könnyelműségnek bélyegezném tetteimet, ám... most minden botlást, minden hibát szándékosan követek el. Túlságosan is unalmassá vált ez a mai nap. Ideje tenni ellene. Érdekelnek a reakciói... kíváncsi vagyok az elméleteire. Vajon... miféle gondolatok futnak át éppen a fején? Minek lát engem? Még mindig az eltévedt gyermek vagyok? Vagy már megcsapta a fenyegetően közeledő veszély... előszele?

Fogalmam sincs róla, mihez kezdek majd ebben a városban. Okom sem volt igazán rá, hogy pont ide költöztem. Kockázatos lépés volt, hiszen a pletykák alapján nagyon sok természetfeletti lény kószál a környéken. Ahol pedig magas a vámpírok lélekszáma, ott először is kevés eséllyel tudok teljesen láthatatlan maradni. Másodsorban pedig ez tipikusan az a környék, ahol könnyen verbénát szedő emberbe lehet futni. Az meg bosszant. Komolyan... mégis mit képzelnek magukról egyes emberek? Hát beleszólok én, hogy mikor milyen négylábút vadásznak le, csakhogy megehessék? Mi ez? Ők ehetnek, én meg dögöljek éhen? Jó, persze... én is élhetnél állatok vérén, de az nem az igazi. Legyen már valami hasznuk az embereknek is, ha már állandóan el kell viselnem a jelenlétüket.
Sokkal egyszerűbb lenne az életem, ha nem kellene egy gyerek testében élnem. Mások talán azt mondanák, hogy a leélt éveim alatt már bőven lett volna időm megszokni a dolgot. Vagy ha annyira nem tetszik, hát akkor akár meg is szökhettem volna. Csakhogy helyzetemből egyedül az jelentene kiutat, ha levenném a medálom és szépen kisétálnék szemügyre venni a napot. Én meg... hát nem vagyok az az öngyilkos fajta. Sosem futamodom meg. Sosem adom fel. A körülmények áldozata... igen, azt hiszem, ez nagyon is jól illene rám, ha teátrális akarnék lenni.
De ha már így alakult, miért is ne hozzam ki belőle a legtöbbet?
Tényleg nem tudom, mit hoz majd nekem az új város. Valószínűleg kellemetlenségeket... igen, azok elkerülhetetlenek. Csak egyszer... egyetlen egyszer szeretnék úgy költözni, hogy senkit se kelljen megigéznem az ügyeim elintézéséhez. Mindenki úgy néz rám, mintha csak egy gyerek lennék, aki semmi lényegesről nem tudhat még. Ugyan már! Sokkal többet láttam már, mint amiről ők valaha is álmodhatnak! Igaz, sok mindenről le kellett mondanom, de...
Van azért néhány előnyöm is. Vannak jól használható fegyverek a tarsolyomban. Mindenki veszélytelennek hisz, tehát... túlságosan is könnyelműek, ha rólam van szó. Gyakran nem is igézem meg a vacsorának valót. Minek az? Elég eljátszani a szegény, síró, elveszett, bántott kislányt és máris ugranak. Gyanútlan bolondok.
Majdnem... majdnem túlságosan könnyűvé teszik ezt az egészet.
Tudom, mit látnak mások, ha rám néznek. A gyermek. Az ártatlan. A tudatlan. Túlságosan sok órát töltöttem már a gyűlölt tükrök előtt. Túl sok halandó torkát téptem fel pusztán azért, mert azt mondták, amit igaznak véltek. Akkor még arra sem foghattam, hogy éhes voltam. Mert nem. Sokszor gyilkoltam már dühből. Na és akkor mi van? Ők provokálják ki. Olyan okosnak hiszik magukat, közben pedig... nem tudnak semmit sem! Szánalmas bolondok!
Ez a lány is, aki itt áll előttem a szórólapokat szorongatva... Valószínűleg pont azért hozzám jött, mert azt hiszi... Mit is? Hogy én majd nem küldöm el, nem utasítom el... nem alázom meg azzal, hogy észre sem veszem? Nos... meglehet. Igazság szerint nem is tudom, miért méltatom figyelemre. Csak egy ember. Sosem foglalkozom az emberekkel. Lényegtelenek. Nem állandó szereplői az életemnek. Már nagyon hosszú ideje nem. Azok is csupán bábok, akiket néha megigézek, hogy elvégezzék az olyan papírmunkát, melyre én alkalmatlan vagyok.
Eszközök és vacsora... ennél semmivel se többek. Bármit is képzelnek magukról. Tényleg nem értem néhány vámpír fene nagy emberszeretetét. Mi értelme van megtagadni önnön lényünket és állatokon vegetálni, amikor... sokkal kellemesebb préda vadászatával is tölthetnénk az időnket? Az ilyesfajta önkínzás sosem lesz a kenyerem.
- Értem – bólintok a lány szavaira. - Én nem tudnék hozzászokni, hogy ezt csináljam... méghozzá ilyen hosszú ideig. – Általában nem foglalkozom azzal, hogy megjátsszam egy tíz éves stílusát és... megmaradjak annál a szókincsnél, amit ő ismerhet. Persze... ha úgy vadászom, hogy a külsőmet vetem be... akkor elkerülhetetlen. De az esetek többi részében egyszerűen nem érdekel mások véleménye. Azzal sosem törődtem.
Legalábbis akkor nem, ha a jellememet firtatják. Az zavar... igenis zavar, hogy mit látnak... Ugyanazt, amit a tükör mutat. Egy testet... egy szőke hajú gyermeket, aki már régen nem én vagyok. Attól, hogy az öregedésem megállt, én még messze nem rekedtem meg azon az értelmi szintén. Megváltoztam... de ez a változás sosem lesz látható. Néha szeretném elképzelni, hogy milyen lennék, ha... ha felnőhettem volna. De ilyenkor mindig leállítom magam már az elején. Régen megtanultam, hogy semmi értelme felesleges dolgokon ábrándozni. Bárcsak...
Bárcsak teljesen el tudnám űzni ezeket a gondolatokat. De ez olyasvalami, amit...
Nem lehet megszokni!
- Legalább jól fizetnek érte? – kérdezek, majd megcsóválom a fejem. - Ezt igazából őszintén kétlem. Manapság kevés munka tűnik jól kifizetődőnek. – Még jó, hogy én sosem voltam rászorulva az ilyesmire. Az első években ellátott az átváltoztatóm, utána pedig... hát hogy is fogalmazzak... hamar beletanultam abba, hogyan vegyem el azt, ami más. A halandóktól rendkívül könnyen ki lehet csalni mindent. Elég egy kis igézés. Már persze akkor, ha az illető nem vedel verbénát. Az... az tényleg igazán bosszantó lehetőség.
A szemében ugyanazt látom, amit mindenki máséban is. Tudom, hogy nem rosszindulat... ők nem tudják, mi a valóság, de ez sosem érdekelt. Nem ők követték el a bűnt, de nekik is lakolniuk kell érte. Csak. Mert. A világ sosem volt szép hely... jó pedig főleg nem. Ez nem valami habos, rózsaszín tündérmese.
Az élet csak ez, élet.

Őszintén szólva fogalmam sincs róla, hogy okos dolog volt-e éppen Mystic Fallsba költözni. Eddigi tapasztalataim alapján ezen a környéken túlságosan is sok természetfeletti lény kószál. Mintha a hely valahogy vonzaná a magunkfajtát. Ki tudja? Lehet, hogy tényleg így van. Elvégre, ha vámpírok létezhetne, akármi megeshet. Viszont ha már ennyi „nem épp hétköznapi” ember az utamba akadhat, nem árt, ha az átlagosnál is óvatosabb leszek. Nem vagyok gyáva... egészen egyszerűen megmagyarázva: nincsenek öngyilkos hajlamaim.
Tisztában vagyok vele, hogy milyen komoly korlátokat jelent a korom. Vagyis az a kor, amibe örökre beleragadtam annak a degenerált állatnak hála, akinek feltétlenül muszáj volt ilyen fiatalon átváltoztatnia. Véleményem szerint nincs abban semmi szégyellnivaló, hogy kerülöm a konfliktusokat. A halandókkal könnyű szerrel végezni tudok. Ők a gyanútlanok... belesétálnak a hálómba. Fogalmuk sincs róla, hogy bármiféle veszélyt jelenthetek... el sem tudják képzelni. Ez tökéletesen meg is felel így nekem, mivel az életben nem vetemednék rá arra, hogy állatokon éljek. Nekem ez így tökéletesen megfelel. Bár tisztában vagyok az alternatívákkal, de...
Azért ennyi élvezetem hagy lehessen már az életben.
Ha lenne valaki, akivel megbeszélhetném az ilyen jellegű problémáimat minden bizonnyal arra a következtetésre jutna, hogy túlságosan sokat morgok. Mondjuk szerintem ez az én helyzetemben nem csak hogy jogos, de egyenesen el is várt. Nem hiszem, hogy bárki ujjongani kezdene az örömtől, ha azon kapná magát, hogy egy idióta állat miatt egy gyermek testébe börtönözve kell majd évszázadokat eltöltenie. Hát én sem voltam túlságosan vidám, mikor annak idején végül is felfogtam, hogy mi történt velem. Az elején nem értettem...
Csak egy gyerek voltam, akit kitéptek megszokott világából...
Elraboltak és szörnyeteggé tettek, igen, azt hiszem ez remekül megfogalmazza a helyzetet, noha a stílus... kétség kívül teátrális kissé. Az idegeim valószínűleg nincsenek teljesen rendben. Eléggé megviselte őket mindaz, amin át kellett mennem. Most... most meg sajnáltatnám magam? Hm... bonyolult dolgok ezek. Annyiszor kívántam már, hogy valahogyan bárcsak vissza lehetne fordítani ezt az egészet. Ha nem ilyen fiatalon változtattak volna át, akkor egyenesen imádnám a vámpír létet. Így viszont... így csak a rosszra emlékeztet.
A tükörbe nézek és egy szőke hajú, fiatal lány néz vissza rám. Egy olyan lány, akit én már több, mint száznegyven évvel korábban magára hagytam. Nem vagyok gyerek... a testem nem öregedett tovább, én magam viszont igen. És amire a leginkább vágyok az lehetetlen. Sosem nőhetek fel... sosem válhat belőlem igazi felnőtt.
Mert mindegy, hogy már százötven éves is elmúltam... amíg így nézek ki... gyerek maradok.
A világ szemében legalábbis mindenképp.
Fogalmam sincs róla, hogy tévedtem ki erre a térre. Talán túlságosan is lefoglaltak a gondolataim... Minden esetre, amíg nem kezdenek azzal macerálni, hogy nem-e valami eltévedt gyerek vagyok, addig nem lesz probléma. Igazán rám férne már egy kis nyugalom. Persze... ha valamit el akarok majd intézni, mindenképpen cipelnem kell magammal azt a megigézett embert, hogy eljátssza az anyám szerepét, de most... Most megvagyok nélküle.
Hirtelen azt veszem észre, hogy egy lány áll előttem, valamiféle szórólappal a kezében. Mivel általában a „kerüljük a feltűnést” el híve vagyok, szó nélkül elveszem tőle és unottan szemügyre veszem. Amúgy sincs rá okom, hogy haragudjak rá. Bár minden valószínűség szerint feltételezi, hogy csak egy gyerek vagyok – ez nem is lehetne másképp -, ezt egyelőre még nem említette meg hangosan. Tehát még nyugodt vagyok. Az pedig már tényleg nem az én hibám, hogy mennyire fel szoktam kapni a vizet, ha valaki kislánynak titulál. Nem. Vagyok. Kislány.
Angyalarcú démon. Gyermektestű vámpír. Örök kislány... A farkas, aki báránynak tűnik. Kis túlzással azt hiszem mindegyik jellemző illene rám. Nem vagyok átlagos. Sosem lehetek az. Az is csoda, hogy egyáltalán túléltem eddig. Életem százötvenkét éve alatt még egyetlen hozzám hasonlóval sem találkoztam. Bár lehet, hogy ez inkább annak tudható be, hogy szándékosan kerülöm a magamfajta társaságát. De nem...
Valószínűleg a legtöbb vámpírnak van annyi esze, hogy tudják... gyereket nem szabad átváltoztatni. Csak nekem volt olyan balszerencsém, hogy az a degenerált hülye megtette. Bárcsak... visszafordítható lenne...
Újra és újra... Miért gondolok erre állandóan?
Rágódok valamin, ami már nem változhat meg.
- Nem kényelmetlen órákon át ezt csinálni? - kérdezek rá mintegy mellékesen.