Az én életemről elég nehéz beszélni. Nagyon összetett és nem igazán vidám, de bízom a jó végekben és remélem, hogy az én történetem is jól fog végződni. Na de kezdjük az elején.
1845. december 24.-én születtem a csodálatos Mystic Falls-ban, amit joggal a világ legunalmasabb kisvárosának is lehetne nyilvánítani, de számomra akkor is ez az egyik leggyönyörűbb hely a földön.
A város minden egyes lakója a hideggel és a karácsonyi készülődéssel volt elfoglalva, kivéve egy családot, az enyémet. A nagy sürgés-forgás stimmel, de nem éppen az előbb felsoroltak miatt, hanem azért mert én megszülettem.
A család első és utolsó gyermeke ként születtem be a Gilbert család édesapám felőli ágába. Igazából azt nem tudom, hogy mennyire vártak, de az biztos, hogy szerettek. A legjobban mégis apa szeretett, valami miatt sokkal jobban ragaszkodott hozzám, mint a család többi tagja. Mondjuk ezt a szeretetet ki is érdemeltem: az apa volt az első szó amit kimondtam, együtt kerestük meg a húsvéti nyuszik rejtekhelyét és még sorolhatnám. Apa kísért el az első lovagló leckémre, és mindig ő jött értem amikor végeztem az óráimmal. Nagyon jó kislány voltam. Szót fogadtam a szüleimnek. Azt hittem, hogy enyém a világ legjobb családja egészen addig a tragikus napig, amikor szüleim meghaltak. Elég nehéz beszélnem róla, de megpróbálom összefoglalni a történteket.
Alig múltam 5 éves, amikor szüleim kézen fogtak és vittek a nagybátyámhoz. Imádtam ott lenni és ezt ők pontosan tudták. Aznap megígérte az édesapám, hogy ráveszi Johnathan bácsit, hogy engedje meg nekem, hogy megnézzem és megtaperoljam az összes találmányát, még azokat is amiket azelőtt sosem engedett. Nagyon izgatott és türelmetlen voltam. Arra kértem apát, hogy minél gyorsabban érjünk oda és ő mindent meg is tett ennek érdekében. Nagyon gyorsan haladtunk az úton, de én meg mindig azt kiabáltam, hogy gyorsabban-gyorsabban. Ők csak mosolyogtak és apa azért, hogy örömet szerezzen még gyorsabban hajtotta a lovakat. Ekkor egy hirtelen koppanás és onnantól a többire már nem emlékszem. Minden olyan gyorsan történt.
Néhány napja már a bácsikámnál voltam, amikor magamhoz tértem. De senki sem volt bent nálam. A nővér, akit az orvos kirendelt mellém elmesélte, hogy a balesetben meghaltak a szüleim. Hatalmas bűntudat kerített hatalmába. Magamat okoltam a halálukért és a dolgomat az sem könnyítette meg, hogy rajtuk kívül csak John bácsi maradt, aki soha nem tudott úgy tekinteni rám, mint ha bármi hasznom is lenne. Őt sokkal inkább elvarázsolták a találmányai, mint egy árván maradt kislány. A hosszú lábadozásom alatt végig magányos és lelkileg összetört voltam. Egy hűvös és zord életbe kellett belecsöppennem és a tudat, hogy ez miattam van, még jobban fájt, mint a törött bordáim, és a fejem. A pár hónapnyi lábadozással töltött idő alatt a sebek begyógyultak, de azt nem tudtam elfelejteni, hogy miattam haltak meg azok, az emberek akiket a világon mindennél jobban szerettem.
A testi sérülés amit akkor szereztem, hat éves koromra már mind elmúltak, de a lelki sebeim még mindig fájtak és ettől nem könnyű megszabadulni. A Bácsikámmal élni olyan volt mint egy száműzetés. Egyáltalán nem éreztem azt, hogy bárkinek is szüksége lenne rám, így aztán egyre jobban kezdtem magamba fordulni. Nem érdekelt, hogy mit csinálok, nem szóltam bele a dolgokba és ritkán beszélgettem, amikor pedig mégis az is inkább veszekedésbe torkolt, mint beszélgetésbe. Akkoriban ez nagyon bántott, de most visszagondolva emiatt lettem talpraesett és ennek örülök. Na, de kanyarodjunk vissza a történetemhez.
Mire megkezdődött a taníttatásom kora, egy picivel jobban éreztem magam. Ez pedig annak volt köszönhető, hogy a nagy semmiből előkerült szüleim egy régi nagyon jó barátja, és annak családja. Volt egy fiuk, Nath. Szinte az egész gyermek és kamaszkorunkat együtt töltöttük. Majd szpen lassan egymásba szerettünk. Ezután minden olyan könnyen ment. Egyre jobban beilleszkedtem és barátokra találtam, akik feledtették velem a történteket. Ezektől úgy éreztem, hogy talán még normális életem is lehet.
Egyszer azonban, amikor a legjobb barátnőmmel azon vitáztunk, hogy mit is kellene tennem Nath viselkedése miatt, akkor megtörtént az amire senki sem számított.
*- Ne csináld már Annie, tudod, hogy Nath nem olyan ember aki hagyja magát átverni. Igazán nem kellett volna úgy viselkedned vele.
- Na persze. - feleltem egyhangúan
- Annie, kérlek! Figyelsz te rám egyáltalán? Szerintem akkor sem hagyta volna magát behálózni annak a kis hölgyikének, ha nem akkor érünk oda. Meg amúgy is a társaságában lévő úriemberek mesélték, hogy éppen akkor akart elindulni megkeresni minket amikor az a kis nőszemély ráakaszkodott. Amúgy meg, nem tudom mit szomorkodsz. A te férjed a város egyik legvonzóbb férfija és akkor itt sírsz, hogy biztos megcsal meg ilyenek. Hahó! Ébresztő! Magadnál vagy te egyáltalán??? - vágta a fejemhez az érveit Alice.
- Hát nem tudom, de nekem akkor is felettébb furcsa volt, amit ott és akkor láttunk. - vágtam vissza miközben a sötét parkban sétálgattunk.
- Olyan mogorva tudsz lenni, ha dühös vagy valami miatt. Nem is láttad, Natheniel milyen kivert kiskutya tekintettel nézett téged, amikor ügyet sem vetettél rá a bálon? Pedig máskor mindig sülve-főve együtt vagytok. Még azt is elviselte, hogy...
Ekkor azonban megláttam Nath-et aki végig engem bámult.
- Viktoria Annie Gilbert! Figyelsz te rám egyáltalán? Ha nem vennéd észre...
De abban a pillanatban, odajött és megszólalt. Szavai egyszerre voltak veszélyesek és csábítóak is, mint a vérrel kevert csokoládé.*
Nath és én elbúcsúztunk a legjobb barátnőmtől és elindultunk, hogy megbeszéljük a dolgainkat. Ekkor azonban valami megtámadott miket. nem tudom mi lehetett, de Nath az élete árán védett meg engem. A szörnyeteg aki pedig végzett életem egyik legnagyobb szerelmével, csak úgy huss eltűnt, és a helyét rengeteg ember vette át, akik a sikoltozásomra szaladtak oda hozzánk.
Boldog voltam, egészen addig a pillanatig amikor Natheniel életét vesztette egy aprócska hibája miatt és én ismételten ott maradtam egyedül, összetörve és magányosan. Ezután senkit nem tudtam szeretni igazán, olyat aki pedig feledtetni tudta volna velem azt a fájdalmat amit a férjem halála okozott számomra, még nem is találtam. Kivéve mostanáig.