Gyűlölöm ezt az életet! Gyűlölöm! Gyűlölöm! Gyűlölöm!
Nem vagyok gyerek! Nagyon régen nem vagyok az, mégis mindenki annak néz. Mikor rám pillantanak, csak egy tíz éves kislányt látnak, nem azt, aki valójában vagyok. Azt soha senki nem láthatja, mert annak idején az az átkozott... Ezt tette velem! Sosem kérdeztem az indokait, egyszerűen nem érdekeltek. Ezt nem tudta volna semmivel sem megmagyarázni.
Miatta sosem nőhetek fel igazán. Nem lehet családom. Nem lehet életem.
Állandóan magam mellett kell tartanom legalább egy megigézett halandót, mert másképpen semmit sem tehetnék. Egy magamfajta gyerek nem élhet egyedül. Kell a... segítség. Ez pedig annyira bosszant! Nincs szükségem bébiszitterre. Tudok én vigyázni magamra. Eltűnök, beleolvadok az árnyékokba mert pontosan tudom, hogy egy másik vámpírral szemben nem tudnék helytállni. Túl fiatal voltam, mikor átváltoztattak. Ez olyan hátrányt ad, amit még a természetfeletti erő sem egyenlíthet ki. Az az átkozott ítélt engem erre a sorsra. Vajon gondolkodott egyáltalán?
Milyen aranyos kislány – mondogatják mások. Hát én nem vagyok kislány!
Számát sem tudom a dühömben összetört tükröknek. Olyan arc néz vissza rám, amitől legszívesebben szabadulnék. Tíz év... csak tíz évet éltem halandóként és hiába telt el azóta több, mint száz év... az arc... az arcom ugyanaz maradt. Semmit sem változott.
Semmi sem változott!
Nagyot változott a világ a születésem óta. A technika, a nők helyzete... szinte minden más lett. Egy részem örül, hogy élhetek és láthatom mindezt, de... Miért nem történhetett néhány évvel később az az átváltozás? Vajon akkor milyen lennék? Akkor is meggyűlöltem volna Őt?
Kérdések. Kérdések. Kérdések.
Ezernyi kérdés, melyre sosem találhatok választ. A kétségek örökké gyötörnek. Ha lenne rá mód, hogy ismét emberré változnék, vajon élnék vele? Hiába a testem jelentette átok, már hozzászoktam, hogy nem fenyegetnek a betegségek és nem kell attól tartanom, hogy egyszer majd véget érnek a napjaim... természetes okból legalábbis nem. Viszont... viszont... felnőhetnék.
Kísértő gondolat. Vajon elég lenne, hogy kapva kapjak a lehetőségen?
Nem tudom. Meglehet. Talán igen, talán nem. De ilyen dolog úgysem létezik, tehát teljesen felesleges lehetőségeken töprengek. Meg kellene már tanulnom, hogyan koncentráljak mindig a jelenre, a valós és elérhető dolgokra. Az ábrándok nem segítenek. Nincs értelmük se hasznuk.
Nem hajszolhatok tünékeny képeket... Az a fontos, ami valós és lehetséges.
A világ nem egy tündérmese. Az elmúlt évtizedek alatt ezt jól megtanultam. Nincsenek szőke hercegek és hős lovagok. Csak az élet van és a sötétség. A sötétség, melynek mélyén éhes szörnyetegek lappangnak. Olyan szörnyetegek...
Mint amilyen én is vagyok.