Egyszer mindenki megszületett erre a földre, ahogy én is. Nem tudom, mi alapján választják ki nekünk a Sorsunkat, hogy kinek milyen nehéz utat kell végigjárnia, ahhoz, hogy elérje azt a bizonyos érzést, amit boldogságnak nevezünk, de én még korántsem tartok annál a résznél.
Egyszer megszülettem, és boldog kisgyermek voltam, mit sem tudva arról, hogy a világ több, mint amit emberi szem képes felfogni. Voltak reményeim, és vágyaim, hittem valamiben, mely most oly távolinak... Már-már elérhetetlennek tűnik. 17 évesen felfordult az életem, s rájöttem, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek. Ez az erő, ez a hatalom mindig is különlegessé tett engem... Mondogatta a Nagyim mindig is, de ma már csak átlagos szeretnék lenni. Néha tudni sem akarok a vámpírokról, és vérfarkasokról, a hasonmásokról és erről az egész misztikus világról, ami körülvesz, s melytől nem tudok szabadulni.
" Mert te jó vagy, neked az események közepén kell lenned!" Csengnek füleimben azok a szavak, melyeket Lucy mondott azon a bálon, mikor még a Holdkő volt a legnagyobb vita témája. De azóta túl sok minden történt.
Klaus hibrid lett, Jeremy majdnem meghalt... Jeremy... Mennyire szerettelek, s tán még most is érzek valamit, ha rád gondolok? Az rég volt, s nem így volt megírva. Pedig szép páros lehettünk volna mi ketten együtt... Hogy hagyhattuk ezt tönkremenni? Néha azt kívánom, bár megváltoztathatnám a múltat, hogy a közelmúlt eseményei meg nem történtté válhassanak, de nem lehet.
Néha egy kicsit feleszmélek, és azon kapom magam, hogy mi van, ha csak álom ez az egész? Hogy majd egyszer csak felriadok a szobámban, verejtékezve és hangosan zihálva, és kiderül, hogy ez az egész csak egy álom, egy őrült és kósza gondolat, semmi több? Néha akarom, hogy így legyen, de többnyire élvezem ezt a létet. Legalábbis addig a borzalmas napig.
A fekete mágiához kellett nyúlnom, hogy megmentsem azokat, akiket szeretek. Elena, Caroline, Anya... Mind értetek tettem. Meg kellett mentenem Klaus-t, hogy élhessetek. De ez lett a vesztem. És a Nagyimé is... Megbüntették őt... Szóltak, figyelmeztettek, de nem tehettem mást... Most elragadták tőlem, és még a varázserőm is eltűnt. A mágiám, ami az enyém volt, ami különlegessé tett, semmivé foszlott.
Védtelennek érzem magam, és ez felemészt. Az eddig annyira vágyott átlagosság nem is olyan jó, mint ahogy hittem. Valami meghalt bennem ismét, a történtek után.  Jelenleg úgy érzem, képtelen leszek visszatérni a régi önmagamhoz, de a külvilág nem ezt látja. A külvilág nem tudhatja, mit élek át, mikor a barátaim mellett kell lennem. Szükségük van rám, de a mágia nélkül hasznavehetetlen vagyok.
Ám látok még reményt... Napokkal, vagy talán hetekkel ezelőtt még minden veszni látszott, de még számomra is van egy utolsó fénysugár, mely szerint visszaszerezhetem az erőm, sőt még többet is. Egy olyan erő, melyet nem irányítanak a szellemek. Egy erő, mely hatalmasabb, mint bármi. Shane képes rajtam segíteni. Az első ember, aki akar is segíteni, és nem csak fenyeget. Kis lépésekben haladunk, de érzem, hogy az erő, melyről beszél, itt van bennem, csak nyitottabbnak kell lennem. Nem szabad félnem. Mégis, valami még meggátol, valami nem hagyja,hogy teljesen átadjam magam ennek az újfajta mágiának. " Közel járunk! " Mondta nekem a legutóbb, és én kezdek hinni neki. Éreznem kell ezt a varázslatot, hogy általa erősebb legyek, mint bármelyik boszorkány ezen a földön. A szellemek többé már nem szólhatnak bele, mit teszek... Többé már nincs hatalmuk felettem. Nem engedem!