A viselkedésében semennyire sem változott. Ezt hamar megállapítottam. Ugyanolyan sportos és spontán volt, mint mikor megismerkedtünk. Teát kért és én már ki is gondoltam, hogy van itthon verbéna, és teszek is az italába.
- Persze máris hozom. Fekete tea jó lesz? - válaszoltam, de még mindig ott álltam vele szemben. Kikerült és a cipőjét kezdte el bámulni. Párizsban járt? Na erről majd alaposan kifaggatom. Még mindig egy helyben álltam, és őt figyeltem. Leült a földre, tényleg semmit sem változott. Ő tipikusan az az ember, aki könnyedén feltalálja magát, és nem zavarja, ha éppen a füvön, vagy jelen esetben a padlón kell ülnie. Három kérdést tett fel, ajaj, a vesémbe lát. Elmosolyodtam, de még mindig őt figyeltem. Ismertem már annyira, hogy tudjam, ha a körmét piszkálja már zavarban van. Hirtelen felszakította a bőrét és vérezni kezdett. Éreztem, hogy előtörik bennem a vámpír énem, de muszáj türtőztetnem magam. Mély levegőt vettem, és visszatartottam a lélegzetemet. Hiába törölte a ruhájába, az illata, még a levegőben terjedt. Gyorsan kikerültem őt, és a konyhába indultam. Kissé hangosan kezdtem el neki válaszolni.
- Anyukám jól van, köszi. Pasik? Hát van egy akit szeretek, és egy aki udvarol. Természetesen vannak jó pasik a városban. Holnap majd párat megismerhetsz közülük. Hogy kerültél Párizsba? - kérdeztem tőle dikert, mert nem akartam már magamról mesélni. Közben a teát is felraktam főni, és a filterbe egy kis verbénát is belecsempésztem.
- Nem akarsz inkább a konyhába átjönni? A szék mégiscsak kényelmesebb, mint a padló! - mondtam kedvesen, és vártam, hogy halljam léptei zaját.

JÁTÉK VÉGE!
JÁTÉKTÉR SZABAD!

Láttam Care szemében az aggodalom szikráját. Mikor olyan lelkesen magarázott a suliról, elmosolyodtam, egyszerűen imádtam benne, hogy ilyen nyíltan tud beszélgetni akár kivel.
- Igen! A suli… az menni fog. – nyögtem ki végül, de csak arra tudtam gondolni, mi lesz, ha nem fogom tudni kordában tartani az éhségemet. Bár végtére is Caroinenak is sikerült, akkor nekem is fog. Nem mondhattam el neki, hogy vámpír vagyok, azt meg főleg, nem hogy tudom, hogy ő is az.
- Dehogy nincsen semmi baj!- válaszoltam gyorsan mikor észrevette, hogy mennyire elrévedtem a gondolatok óceánjában. Mikor felhozta a nappalis ötletet, csak bólintottam és elindultam a nappali felé, amerre mutatott. – Care, nem akarok pofátlan lenni, de Párizsból jöttem idáig, és elég szomjas vagyok, ha esetleg kaphatnék egy csésze teát?- kérdeztem, és nyeltem egy nagyot. Tényleg nem akartam pofátlan lenni, régen találkoztunk már és lehet, hogy ez egy kicsit furcsán hatott neki. A nappaliba vezető ajtó előtt megálltam, és vártam, hogy Care válaszoljon, vagy csak hogy meginduljon ő is. Álltam, mint egy darab fa, és bámultam a cipőm orrát.
- Egyébként, hogy van anyukád? És a pasi ügyek? Van most valakid? Vannak jó pasik a városban? – tört ki belőlem a szóáradat. Tudtam, hogyha valamivel, akkor a pasikkal szóra lehet bírni az én kedves barátnőmet. Igazából nem nagyon akartam átmenni a nappaliba, itt tökéletes közelségbe volt a bejárati ajtó, ha bármi gond van, legalább gyorsan eltűnhetek. Gyorsan leültem a földre ezzel jelezve, hogy nekem itt tökéletesen megfelel. Elég bénán nézhettem ki, vigyorogtam, mint a tejbe tök és magam alá húztam a lábaimat. Caret bámultam és vártam a reakciót. Eszembe jutott, hogy mennyire várom az iskolát, nagyon régen nem jártam már suliba. És biztos sok kedves emberrel fogok találkozni. Elkezdtem piszkálni a körmömet, mindig ezt csináltam, amikor zavarban voltam. Ennek eredménye az volt, hogy a körmöm beszakadt és friss vér szivárgott alóla. Gyorsan megtöröltem a felsőmbe és Carere pillantottam.

JÁTÉK VÉGE!

Viselkedésemmel nagyon meglephettem Katet. Tényleg nagyon örültem, hogy láttam, és kellemes meglepetésként ért. Beinvitáltam a házba, és láttam rajta, hogy hezitál. Miért állt meg az ajtónál? Félve lépett be, talán megrémiszthettem őt valamivel? Nem az nem lehet. Biztos még minden új neki, és hát még egyszer sem járt nálam. Levélben mindig megfogadtuk a másiknak, hogy meglátogatjuk egymást, de valahogy sosem sikerült. Most nagyon örülök, hogy betoppant. Nem messze álltunk meg egymástól. Kate sokat változott, csinosabb lett, és a rövid haját is megnövesztette hosszúra, ami tökéletesen kiemelte arcát. Szótlanul bámultuk egymást, és kölcsönösen a másiktól vártunk valami reakciót. Bátortalanul közölte, hogy ide költözött, és pompom lány akar lenni. Naná, hogy lehet az! Többször végigmért, hát igen, azóta én is sokat változtam. Ha tudná, hogy azóta vámpír lettem?! Nem, ezt nem mondhatom el neki! Sosem tudhatja meg ezt a titkomat. Még nem is sejti, hogy hova költözött! Vámpírok, boszorkányok, vérfarkasok és hibridek is élnek a városban. Jobb ha máris verbénával kezdem el itatni, nehogy baja essen. Szemében láttam a kíváncsiságot, mikor a napgyűrűmet kezdte el nézni. Én a nyakláncát néztem, még mindig azt hordta, amit a táborban. A nyakláncában a kő hasonlított az én gyűrűmben lévőre. Vajon miért? Mindegy, ez most nem lényeg. Tudtam, hogy a kedvence, és egy percre sem válna meg tőle. Rájöttem, hogy rám vár, ezért gyorsan válaszra nyitottam a számat.
- Örülök, hogy ide költöztél! Persze, hogy beléphetsz! Ha nem ajánlottad volna fel magadtól, én szóltam volna! Emlékszem, milyen páratlanul mozogsz, jó hatással leszel majd a csapatra! Ugye tudod, hogy suliba is kell majd járnod? Az tök jó, hidd le mindenki hamar megszeret téged! - mondtam neki mosolyogva. Láttam rajta, hogy nagyon gondolkodóba esett, és nem tudtam mire vélni.
- Kate, olyan gondterheltnek tűnsz! Valami baj van? - kérdeztem tőle. Még mindig nem válaszolt, ezért tovább folytattam.
- Menjünk a nappaliba, és beszéljük meg! - mondtam neki, és a nappali irányába mutattam kezemmel.

JÁTÉK VÉGE

Mikor Caroline ugrálni kezdett, kicsit zavarba jöttem, beletúrtam a hajamba és rámosolyogtam.
- Én is… nagyon örülök neked Care!- mondtam és mikor átölelt, a szorító érzés jóval erősebb volt, mint máskor. Beinvitált a házba, nekem pedig fülig ért a szám. Az ajtónál megálltam, és az ajtókeretet bámultam. Féltem, hogy nem fogok tudni bemenni. Lassan emeltem át a lábam a küszöbön, de be tudtam lépni. A ház nagyon szép volt, nem volt túl kicsi, pont tökéletes. Az agyam csak pörgött és pörgött. Care milyen szép lett, és mintha az illata is megváltozott volna, bár nem tudtam eldönteni, hogy pontosan milyen illat is ez. Eleinte megszólalni se mertem, nem tudtam, hogy mivel kezdjem. Hello Care! Szeretnék pompom lenni, ja és egyébként vámpír vagyok. Gondolatban röhögtem magamon, milyen nevetséges lehetek így, szótlanul álldogálva, és azt sem tudva mit csináljak.
- Figyelj Care! - kezdtem kicsit bátortalanul. Sosem tudtam, hogy kezeljem a barátaimat… igazából sosem volt barátom, csak Caroline. - Ideköltöztem a városba… és azt szeretném kérdezni, hogy beléphetnék-e a pom pom csapatba. – annyira gyámoltalannak éreztem, magam, mint egy bárány, aki elkóborolt a nyájától, és az egyik bokor mögül egy farkas leselkedik rá. Caroinera néztem, és valami annyira furcsa volt benne. A kisugárzása, az illata, a szeme, minden, ami régen annyira kedves volt, most megváltozott, és sehogy sem tudtam rájönni miért. Végig néztem, rajta de szinte semmi nem változott, bár a bőre kicsit fakóbb lett, és gyűrűt viselt, aminek olyan kisugárzása volt, mint az én nyakláncomnak. Ekkor jöttem rá arra, hogy miben lett más. Ő egy vámpír. Üveges tekintettel bámultam magam elé, úgy hasított belém a felismerés, mint derült égből a villámcsapás. Lefagytam, ledöbbentem, se köpni se nyelni nem tudtam. Biztos viccesen néztem ki, csak arra tudtam gondolni, hogy nem vagyok egyedül, és ez egyfelől megrémített, másfelől pedig jó érzés volt, tudni, hogy valaki lehet, hogy mellettem áll, aki segíthet, aki olyan mint én vagyok.