Kényelmesen elterpeszkedtem a kanapén, felrakva a lábaimat az alacsony kávézóasztalra. A gyönyörű szőkeség, akit alig pár órája ismertem meg, az oldalamnak támaszkodott, selymes haja csiklandozza a nyakam. Még a vörösbor illata sem nyomhatná el a vérének az illatát, olyan közel van hozzám.
Igazából fogalmam sincs, mit akarok tőle. Először csak vacsorámnak terveztem, de mi lenne, ha elvennék tőle még valamit az életén kívül? Elvégre is mindketten tudjuk, hogy azt vehetek el tőle, amit csak akarok. Ha az életét kívánom meg, az is az enyém lehet... Vagy akár csak a lelke. Hm, elég csábító egy gondolat.
- Raphael, mesélj valamit magadról. - A gondolatmenetemből a lány megtörő hangja rángat ki. Meséljek magamról? Mit mesélhetnék? Egyébként is, csak az alkohol beszél belőle. Tudtam én, hogy nem túl jó ötlet az az utolsó martini. - Elvégre is meghívtalak magamhoz, jogom van tudni rólad valamit.
- Ha ennyire akarod... - Egy lemondó sóhaj kísérletében kezdek neki a gondolataim összeszedésének. Nem sokaknak beszéltem a múltamról... És azok is legtöbbször holtan végezték, valami árok mélyén. - Lehet, hogy kicsit hihetetlenül fog hangzani, de száztizenhárom éve születtem Mexikó területén. A szüleim legidősebb fia voltam; miután anyám depresszióba esett, apám meg eltűnt, mint vasorrú bába a mágneses viharban, az én feladatom volt a hat öcsém eltartása. Egy kis kunyhóban éltünk a semmi közepén, ahol semmi másból nem lehetett megélni, csak koldulásból. Egész napokat töltöttem a templom kapuja előtt abban a reményben, hogy valami jótét lélek majd megszán... De ez sosem történt meg.
Látom a lányon, hogy közbe akar szólni, éppen ezért leintettem. Vállat vont, majd belekortyolt a borba, amit közben kitöltöttem neki.
- 13 éves voltam, amikor néhány barátommal együtt összebeszéltünk és átszöktünk a határon. Könnyű dolgunk volt; ismertük a terepet, mint a saját zsebünket, és pár óra alatt átértünk a zöld határon. Onnan már egyenes volt az út egy jobb élet felé. Úti célul Mystic Falls-t tűztük ki magunknak... És azóta is itt vagyok. - Számomra ez már a történet vége volt... De a szöszi még csak most kezdett belejönni.
- A családod nem aggódott érted? - Tapsot neki, tényleg aggódik!
- Nem. Apám nem sokkal a legfiatalabb testvérem születése után elhúzott a picsába az egyik luvnyájával, anyám meg egész napokon át csak vedelt. Kinek tűnne fel néhány kölyök eltűnése? - Vállat vontam, miközben a szöszi szépen felém fordult, elsimítva a haját a nyakáról.  Hangosan nyeltem egyet; a vére egyre jobban csábított... Ráadásul már a titkomat is tudta... Vagy legalábbis tudni fogja, pár perc múlva. - De Mystic Falls, pont úgy, ahogy vártuk, meghozta számunkra a jobb életet. Igaz, itt is nagyrészt koldulásból éltünk... De az a bizonyos nap, amikor Tony eltűnt, mindent megváltoztatott.
- Mi történt akkor? - Szöszi rám meresztette az égszínkék tekintetét, amivel szinte lyukat fúrt a homlokomba. Ez kezd idegesítővé válni.
- Meg akartuk őt keresni... A legjobb zsebtolvaj volt, akit csak kívánni lehetett... Nem veszíthettünk el egy ilyen személyt a társaságunkból. Kerestük őt mindenhol... Végül már csak az a városszéli, elhagyatott hotel maradt. Ott találtuk meg Tony-t... holtan. És mi is alig úsztuk meg élve. - A tekintetem belefúrtam a szöszi szemeibe. - Vámpírok támadtak meg minket... És akkor változtattak át engem is. Te pedig, Szöszi, most meghalsz.
Még mielőtt elmenekülhetett volna, elkaptam őt, és a nyakába mélyesztettem a szemfogaimat. Hatalmas kortyokkal ittam az ízletes, meleg vérét, ami annak ellenére, hogy erősen visszaadta a vörösbor ízét, nem is volt annyira rossz. Mikor végeztem, az élettelen testet ledobtam a kanapéra, majd felkeltem és kinyújtóztam.
Ideje hazatérni.