A naplóm első oldalára talán valami olyasmit kellene írnom, hogy :A Virginia megyei Mystic Falls-ba születtem, mint John Gilbert és Isobel Flemming lánygyermekeként. De nem írom ezt. A régi naplómba sem írtam, amit még vámpírrá válásom előtt vezettem. Most pedig itt ülök a Salvatore testvérek nappalijában, az ürességtől kongó helységben, és a fehér papírlapot bámulom. Kezemben a toll, mint egy félmázsás kő, a papírlaphoz nyomja kezem, de nem mozdul. Nem tudok mit írni. Talán írhatnám, hogy az életem egy merő káosz. Ez ugyan nem lenne újdonság, de nem is lenne túl pontos leírás. Mert az életem nem egy káosz, hanem egy pokolbéli élet térbeli és időbeli előrevetülése.
Nem elég, hogy azzá váltam, amivé sosem akartam, most még a testem és a gondolkodásom sem bírom kontrollálni. Becsukom a kezemben lévő üres lapokból álló bőrkötéses füzetecskét, s a tollal együtt a falhoz vágom. Felállok, és a kandalló elé lépve járkálni kezdek. Nézem a lobogó tüzet, érzem bőrömön a melegét.
Az óra kattogása az agyamban visszhangzik, s már-már fájdalmasan hat elmémre. Szemeim becsukva, összeszorított fogakkal rogyok a földre, tenyeremmel a fülem befogva, üvöltve a fájdalomtól.
Újra látom magam előtt Jeremy mozdulatlan testét, vérző nyakát, ahogy a vörös folyadék átnedvesíti a testéhez tapadó sötét pólót. Fájó ínyemből előbuknak fogaim, agyam semmi másra nem bír gondolni, csak a vérre. A saját testérem vérére. Aztán képszakadás.
A fájdalom abbamarad, levegőt kapkodva fekszem a földön. Csend van. A tűz ugyan tovább ropog, de az óra ricsaja már nem bántja fülem. Körbepillantok, de senkit nem látok a bútorok között. Lassan felállok, és egy pohárba némi alkoholt töltök, majd meghúzva a poharat a kanapénak támaszkodom. A poharat visszateszem a tálcára, majd megfogom a földön heverő naplóm, és a táskámba süllyesztem.
Az feljáróról léptek zaja szűrődik át a falakon. Majd lelassulva, abbamaradnak, ahogy az illető az ajtóhoz lép. Lenyomja a kilincset, de mire feleszmélek, már előttem áll. Bájvigyort villant rám, mire csak megforgatom szemem, és újra a kanapénak dőlök.
-Rajta Damon, mond csak, amit akarsz.-forgatom az ujjamon lévő gyűrűt, s még ha eddig nem emésztett eléggé a bűntudat, akkor ezután akár meg is halhatok tőle.
-Várj csak, semmi szükségem nincs rá. Én nem te vagyok. Soha az életben nem akartam azzá válni, amivé lettem. Soha nem vágytam még ennyire a vérre.-kezdek neki ingerülten, mígnem hangom elhalkul, és kezdeti "lelkesedésem" alábbhagy. - Meg akartam ölni a testvérem. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak a vérére. Ne próbáld nekem azt mondani, hogy ez normális, mert ez nem az. Közel se tartom normálisnak. Azt sem tudom, már ki vagyok. -sütöm le szemeim, és a hirtelen rám törő érzelmek könnyeket csalnak szemembe. Még mielőtt szólhatna egy szót is, felrohanok az emeletre, és bevágom magam mögött a saját szobájának ajtaját. Hátam az ajtónak vetem, és hagyom, hogy könnyeim előtörjenek. A földre csúszva tenyerem az arcomra tapasztom, és próbálom uralni előtörő érzelemáradatom.
Hogy most mit írnék a naplómba? Talán azt, hogy egy gyilkos vagyok. Egy hidegvérű gyilkos, aki képtelen ezt beismerni, és úrrá lenni azzal, ami vele történik. Mert ez vagyok én. Elena Gilbert, akinek állítólagos szülei egy autóban haltak meg, akinek vámpírok, boszorkányok és vérfarkasok a barátai. Aki menekült a sorsa elől, ami végül elérte. Akinek nem lehet felhőtlen, boldog élete, mert a génjeiben hordozza, hogy a baj ne kerülje el.
Én vagyok hát Elena Gilbert. Vámpír és túlcsorduló érzelmektől szenvedő lány. Talán van rám gyógyír. Talán ha kikapcsolnám, mindent meg tudnék oldani. Talán ha....