Az avar felparázslott lépteim alatt, miközben a magasan álló, ezer éves lombok egymásba bújva suttogták meg érkezésemet. Az égbolt kékje lassan sötétbe fordult, a nap pedig meghajolt a hold hatalma előtt. Patakok fakadtak, a madarak éneke elhalkult, a természet pedig lassan levedlette nyári színeit, hogy őszbe fordulhasson. A hegyek tiszta s hideg levegőt fújtak a városra aminek földje magába szívta jelenlétem. Éreztem, ahogy erőmre csatlakozik a por, kő, gyökér, ág, levél s minden mi élő vagy egykoron sorsát megpecsételve ide rendelte a végzet, ereimbe vájva tüskéit fonódott bele és rácsavarodva testemre vezettet egy olyan hely felé melynek képét már elém festették a természet elemei.

A nap alábukott, az éjszaka pedig megkezdte uralmát és erejével hencegve engedte útjára a sötétség teremtményeit. A förtelmes és gyilkos sóvárgással megteremett lelketlen szörnyeket. Az én lépteim azonban továbbra is csak vezettek. Nem szennyezte félelem a lelkemet hiszen tudtam, a természet gyermekeként épp oly hatalommal ruháztak fel mint a vérből született lényeket. Hirtelen megértettem mit is jelent az én küldetésem, hogy miért neveztek a hazug fények megvetőjének. Egy beteg kor dalosa, megfásult szívvel, ez voltam én. Egy harcos és diplomata akinek feladata óvni a könyvet, egyensúlyt teremteni és nem csak megvetni de ellenállni a sötétségnek, mely sokszor, sokkal csábított mint hinnéd barátom.

Félelmetes árnyak magasodtak a ház falaira mikor megérkeztem. Nem tudtam honnan érkezik a fény még meg nem pillantottam a tenyereim melyekben apró lángok bújtak meg, fényt nyújtva lépteimnek. Ahogy beléptem, az ajtó becsukódott mögöttem. A ház vidám kacajok helyett ürességgel volt megtöltve. Magánnyal, rémülettel, gyűlölettel és félelemmel. Az itt ragadt lelkek érzései vonták be vérmes mázzal a falakat és mikor a pincébe értem, a fojtogató érzés mi idáig kísért, végre elengedett. Megérkeztem. A szellemek pedig eleresztve eddig rázott láncaikat üdvözöltek köreikben és a városban. Idevezettek, hogy tudassák velem; a nap és hold gyermekeként itt mindig menedékre lelek és hogy figyelmeztessenek; még nem vétek törvényeink ellen, addig erőik bennem egyesülnek majd és segítenek míg szükségem van rájuk.

- Ez volt az első nap. – mondtam a nagyapámnak, a telefonon keresztül miközben az apró lakás ablakán figyeltem a csillagok beragyogják az eget. Mindig is nagyon közel álltam a nagyapámhoz. Nagyon szoros kötelék fűzött hozzá. Ő maga is varázsló volt így egész életemben fordulhattam hozzá és most is ezt tettem. Nem voltam egészen biztos benne, hogy ez az erő mellyel találkoztam nem fordít-e ki önmagamból, így hát felhívtam azt az embert akinek bölcs szavai mindig nyugalmat hoztak és ez most sem esett másképpen.
- Erős vagy Jennifer. Ne riadj meg az ismeretlentől. Nincs okod bizalmatlanságra tökmag. – ejtette ki a szavakat, amelyek mosolyt csaltak az arcomra majd elfordulva az égtől tértem vissza a kanapéra, a kandalló elé melyben vidáman pattogott a tűz.
- Ígérd meg, hogy meglátogatsz. – kértem tőle, hiszen jelenléte még több erőt adott mint szavai, arról nem is beszélve, hogy tanácsai mellett, úgy éreztem, akármire képes vagyok. Szüleimmel ellentétben – akiket imádtam – ő nem úgy nevelt, hogy egy küldetésem van melyet mindenképp végre kell hajtanom, épp ellenkezőleg. Azt akarta, hogy találjam meg azt ami szabaddá tesz, ami elvezet majd arra az ösvényre amin járnom kell.
- Megígérem. – még beszéltünk egy keveset majd úgy döntöttem, ideje elengednek a segítő kezet és lassan álomra hajtanom a fejem, hogy holnap, elinduljak egy már kijelölt úton és megkeressem azokat, akikkel feltétlenül beszélnem kell.