Gondolataim messzire visznek, s napok óta gondolatok sokasága ragad magával, tervek, gyanakvások sokasága... Klaus... Hayley... Terhesség. A természet egy furcsa fintora, hogy Klaus képes gyermekkel megajándékozni valakit. Mindaz, amire vágytam, megkapja, egy család, egy gyermek, ki feltétel nélkül szeretheti. Nekem pedig az a dolgom, hogy mellé álljak ebben a sokak által tévesen "harcnak" nevezett valamiben. New Orleans-t mi építettük, Marcel-t pedig Klaus emelte fel közénk a halál elől, s mégis olyan dologért kell küzdenünk, ami a miénk. És miért? Mert az az átkozott boszorkány azt mondta, hogy nem ölhetjük meg. Valamit titkol előlünk, szóval vissza kell mennem minél hamarabb, hogy kideríthessem a boszorkányok valódi tervét. Mert tudom, hogy ez nem minden. Érzem. Akármennyire is egyezséget kötöttünk velük, ha kiderül, hogy hazudtak, valószínűleg semmis lesz az a bizonyos alku. De előtte össze kell szednem mindent, amire szükségem van, s utána visszatérek a városba, mely talán ismét az otthonunk lehet. Az otthonunk, melyben egy gyermeknek is lesz helye... Furcsán hangzik, de nem gondoltam volna, hogy több mint ezer év után nem csak egy Ősi leszek, aki a családja örökségét akarja megvédeni, hanem egy gyereknek a nagybátyja. Örülök neki, de egyben félek, rettegek, hogy mi lehet ebből a gyermekből, aki Klaus-tól van, hiszen Klaus egy hibrid. Vajon vámpír is lesz? Vagy csak vérfarkas? Millió kérdés, melyre semmi válasz nincs, csak azt tudom, hogy megígértem Hayley-nek, hogy megvédem őt.
- Pontosan. Nem én vagyok az, aki koporsóba zárja a testvéreit, ha valami olyat mondanak, ami nem tetszik az aktuális lelkiállapotomnak! - Jelentem ki feszülten, ha már kihozta belőlem azt, amit nem akartam. Nem állt szándékomban a fejéhez vágni, mégis megtettem, mert így éreztem jónak, mert harag gyűlik bennem mindahányszor elköveti eme hibát ellenünk. A tőr minden egyes alkalommal elvesz... Lenyes egy darabot a lelkem maradékából, s félek, egyszer semmi sem marad belőle, s olyan kegyetlen leszek, mint Klaus. A lelkem apró maradéka ad hitet ahhoz, hogy folytassam, hogy a családom ismét a régi lehessen. Ez ad erőt, ha Klaus ezt is elveszi tőlem, akkor én sem leszek több, mint önmagam halott porhüvelye, ami arra emlékeztet, hogy egyszer én is ember voltam.
- Vess meg azért, mert érzek! Mert hiszem, hogy ismét a régi leszel, és nem valaki, akiben már fel sem ismerem a saját testvéreimet... A saját öcsémet! Döfd át a szívem a tőrrel, de akkor sem fogom feladni a hitet, hogy visszakapom azt a férfit! - Reagálok következő szavaira hevesen, sosem tudtam sokáig tolerálni a makacs természetét. Tudom, hogy vágyik arra a gyermekre, vágyik a boldogságra, s tudom, hogy ott van még valahol az a férfi, aki az öcsém volt, akinek a kezét szorítva fogadtunk örökké tartó hűséget egymáshoz, a család szentségéhez, melyet az évszázadok már rendesen megtépáztak, mégis bennem még él a hit, hogy küzdjek, hogy ne adjam fel, mert Nik és Rebekah a családom. Más nem maradt nekem. Katherine árulása mély sebet ejtett rajtam, és segített abban, hogy örökre a hátam mögött hagyjam őt, és a szerelmünket. Nem akarom többé meglátni...
- S miféle terved van, ami nem várhatott, és idejöttél? Nem kell engem felügyelni, képes vagyok vigyázni magamra, s tudhatnád már, hogy ÉN nem szegem meg az adott szavam! - Sziszegem a szavaim egyenesen az arcába, kiemelve az én szót. Tudom, hogy ezzel talán ismét felbosszantom, de eléggé haragossá váltam ahhoz, hogy ez ne érdekeljen jelen pillanatban... Szívem szerint képen törölném, de nem kezdeményezek verekedést. Abból egy is elég volt még New Orleans-ban...

szavak: 560zene: Dark Paradise megjegyzés: Jobb, mint az enyém... credit:

Furcsa érzelmek uralkodnak most bennem. Visszatértem egykori szülőföldemre, hogy itt éljek a családommal, hogy mellettük álljak, de itt kell hagynom. A várost már nem érzem az otthonomnak. Mintha folyton kilökne önnön magából, mintha fertőként tekintene rám, mintha csak megtűrne, mert nem tehet ellenem semmit. Valami megváltozott, és nem tudom, miért érzem idegennek a helyet, mi egykor az otthont adta. Menedéket nyújtott. Emlékszem a barlangra, ahol gyerekként rejtőztünk a telihold szörnyei elől és emlékszem az átváltozás minden pillanatára. A fájdalomra, és a megmagyarázhatatlan erőre, ami a vér elfogyasztása után szétáradt a testemben. A vérszomj sokat elvett tőlünk. Elvette az emberi oldalunk nagy részét, mégis oly fontos számomra az emberi lét. Ahogy fontos az is, hogy fivérem visszataláljon a régi emberi önmagához, ahogy húgom is vágyik az emberségre, mégis mind a ketten eme érzés ellen mennek, s én naiv módon hiszem, hogy még van remény Klaus számára is. Hiszem, mert hinnem kell, hogy az ember, aki egykor az öcsém volt, még most is ott van legbelül. A tekintete elárulta. Láttam benne a boldogságra való vágyat, mely felélesztette bennem a reményt, és a tudat, hogy az ellenkező irányba rohan, csak bűntudatot éleszt bennem.
Ki kellett volna állnom mellette, mikor apánk leláncolta, nem szabadott volna hagynom, hogy kezet emeljen rá, meg kellett volna védenem. De nem mertem szembeszegülni apám akaratával. Rettegtem tőle. Vámpírként is erősebb volt nálunk, és volt egy előnye. Féltem a haláltól. Féltem, és ezzel egy soha el nem tűnő, örökké csak egyre nagyobbá váló ék került az öcsém és közém. Sosem fogok megbocsájtani önmagamnak ezért. Klaus "megváltása" lett a célom, hogy elmenekülhessek az örökké engem üldöző bűntudat elől, de folyton utolér. Talán ezért menekülök folyton.
Elgondolkodva iszom az italom maradékát, mikor meghallom fivérem lépteit és hangja nem sokkal utána engem szólt meg. "Nem megyek vissza. Végleg magadra maradtál, rajtad már senki sem tud segíteni." A szavak itt visszhangzanak a fülemben, és a szoba levegőjét teszik terhessé, fullasztóvá. A keserű jövőt látom magam előtt, mikor el is olvasom a szavakat, melyek címzettje én vagyok, de nem én küldtem őket. A szavak, melyeket én is mondhattam volna, mégsem tenném, ellenben húgunk megtette.
Egy pillanat alatt leszek haragos, s kiiszom a poharam, ami erősen csattan az asztalon, s szinte szabályosan törik három darabba. Csak ekkor emelem rideg tekintetem Klausra, s csak ekkor szólalok meg.
- Te is lény üdvözölve Klaus! - Hangom gúnyos és rideg, de ott bujkál valami megmagyarázhatatlan harag és csalódottság is. - Nem fogok magyarázkodni. Nyilvánvaló, ha hinnél nekem, hogy melletted állok, akkor nem jöttél volna utánam. Talán azt hiszed elárullak, és hátat fordítok a szavaimnak? Klaus, az nem én vagyok...  - Kelek ki, hangom idegesebb a szokottnál, s tudom, hogy kinek a keze van ebben az egészben, s bosszúszomj lobban fel bennem. Érzem, ahogy a csalódottság átalakul haraggá, s nem tudom, kitől ért a nagyobb... - Szerinted ha tudtam volna erről, akkor nem korrigáltam volna? Ami késik nem múlik, de egyszer már elmondtam... Nem fordulnék el tőled. Most nem - Sziszegem a képébe, de nem tűnik magyarázatnak, inkább kioktatásnak, talán némi fölénnyel, tekintetemben haraggal és csalódottsággal, ami alig észrevehető... Mégis ott van. Képtelenség. Visszafordíthatatlan tett, amit Katherine elkövetett, s már látom a végét az őáltala annyit emlegetett közös jövőnek...

szavak: 526zene: Dark Paradise megjegyzés: Jobb, mint az enyém... credit: