- Psszt, Mads... - Suttogást hallok, semmi mást. Átfordulok a másik oldalamra és élvezném tovább a szép álmaimat, de újra megzavarnak. - Kelj már fel, Csipkerózsika! - Ahogy kinyitnám a szemem, egy párna csapódik az arcomba. Mérgesen ülök fel az ágyamon és automatikus pofont kevernék le a bátyámnak, de ő elkapja a kezem és kiránt az ágyból.
- Nézz oda. - Az égre fel mutat, én pedig engedelmesen kinézek a szobám ablakán. A Nap már pislákol, de még jócskán a telihold van fölényben. Talán még sose láttam ilyen szépet. - Öltözz, kimegyünk! - Hiába próbáltam volna lebeszélni erről az őrült ötletéről, ő már régen kiviharzott a szobámból. Gyorsan magamra húztam a melegítő nadrágomat, lefutottam a lépcsőn, miközben halkan kisurrantam a terasz ajtónkon, belebújtam a farmer dzsekimbe.
- Gyere már, csiga! - Kiált vissza, én pedig gondolkodás nélkül futok utána, egyenesen a házunk végében húzódó erdőbe.
Felém nyújtja a kezét, én megfogom azt, majd egymással szemben állva játszunk egy kicsit az erőnkkel, a képességünkkel. A harmatcseppek felemelkednek a földről és körülöttünk forognak, békés táncot járva egymással. Ahogyan átvilágított rajtuk a Hold fénye, keresztezve az ébredő Nap első sugaraival, varázslatos és barátságos hellyé varázsolta ezt a mindig sötét és sűrű erdőt. Minket túlságosan is magával ragadott az egész helyzet és a spontaneitás, így alig vettük észre, hogy egy vérfarkas minket figyel. Tűzgyűrűt vontunk magunk köré, hogy távol tartsuk a farkast, de már túl későn cselekedtünk. Ő pedig talán rosszul értelmezte a tettünket, vagy egyszerűen bántani akart minket, nem tudom, csak azt, hogy mi történt ez után. Minden erejével nekirontott a bátyámnak, mikor közbe akartam avatkozni, arrébb taszított a mancsával. Ő ugyan nem észlelte, de a karmait olyan mélyen belém vájta, hogy a lábamból több helyen is ömleni kezdett a vér. A következő képkocka, amire emlékszem az az, hogy visszafordult a testvéremhez és újból rátámadt. Én pedig elájulva a földre estem. Mikor újra magamhoz tértem, már a kórházban feküdtem. Egyedül.
***
- El kell mennem innen! - Kiáltottam, az ajtót pedig bevágtam magam mögött. Anya mit sem törődött a kérésemmel, végig a sarkamban volt és követett, bármerre is mentem a lakásban. - Nem bírok itt maradni! Hát nem érted? Nem megy! - Ordítottam, de nem a méregtől, hanem a fájdalomtól. Nem akartak elengedni, mégis megtették, mert azt hitték, tönkre tesz majd az, hogy a halott bátyám szobája mellett fogok elsétálni nap, mint nap. Nem őket akartam elijeszteni magamtól, csupán tudtam, nem lennék képes arra, hogy itt, ebben a házban éljek tovább. Ott, ahol felnőttem, ahol mindig én voltam a hugica, a kicsi lány. Ma pedig mi vagyok? Egy idióta, aki hagyta, hogy telihold idején a bátyja kirángassa az erdőbe és varázsolgassanak. Mégis hogy lehettem ekkora marha? Miért nem parancsoltam megálljt neki? Akkor még ma is élne, ha nem hagytam volna, hogy a feje után menjen...
***
A nagynénémmel töltött pár év alatt felhagytam a varázslással és mindennel, ami valamilyen módon a természetfeletti világhoz kapcsolódott. A szüleimmel havonta beszéltem telefonon és próbáltam normális életet élni. Minél megszállottabban próbáltam visszatérni a régi életemhez, annál jobban beleőrültem. Rémálmok, hallucinációk, pánikrohamok gyötörtek, és néha azt hittem, hogy tényleg belehalok valamelyik tünetekbe, olyannyira életveszélyes és durva, valóságosnak tűnő helyzetekbe képzeltem magam. Nyugtatókon, altatókon éltem, egészen addig, míg anyu sírva nem könyörgött, hogy költözzek haza. Valami azt súgta, otthon talán jobb lesz, így hát útnak indultam.
Most pedig itt állok a házunk előtt és némán nézem a fölém magasodó épületet. Oly sok kedves emlék, s mindegyikben szerepel a bátyám. Nem tudom, hogy valaha is képes lennék feldolgozni a halálát. A szobának ablakát nézem, lefagyva, leblokkolva, mint aki fél attól, mi fogja fogadni őt, ha belép az ajtón. Pedig mindent szerettem ebben a házban, ebben a városban, ami arról volt híres, hogy soha, semmi érdekes vagy veszélyes nem történt itt.
A könnyeimmel küszködve, lélegzet visszafojtva állok az ajtó előtt, mikor az kinyílik és a szüleim sírva borulnak a vállamra. Hiba volt őket annyira kegyetlenül hátrahagynom, de akkor, abban a helyzetben nem tudtam volna mást csinálni. El kellett mennem innen, hogy életben maradhassak.
***
- Psszt, Mads! Ébredj Csipkerózsika! Van egy meglepetésem. - Tisztán hallom a hangját, de a szemeimet nem merem kinyitni. Rettegek attól, hogy akkor felébredek és eltűnik minden, amit eddig álmodtam. Most még tisztán hallom a hangját, de egy nap azt is el fogom felejteni. Talán az lesz az a nap, mikor a szívem végérvényesen jéggé fagy.
- Kelj már fel! - A hangja követelőzőbb, de annyira élénk, mintha csak itt ülne az ágyamon. Halványan elmosolyodom, de ekkor egy párna csapódik az arcomba. Halálra rémülve, villámsebességgel ülök fel az ágyamban és kapcsolom fel a villanyt. A testvérem pár centiméterre ül tőlem, én pedig sírva a nyakába borulok. Ölelem, szorítom magamhoz, de nem érzek semmit. Mintha csak odaképzelném őt és nem is ülne itt előttem. - Ne áruld el senkinek, hogy látsz engem. Még a végén őrültnek hisznek. - Kedvesen elneveti magát én pedig elképedve nézem minden egyes apró mozdulatát.
Ez volt az első alkalom, hogy szellemet láttam. De megígérte nekem, hogy nem az utolsó, hogy eljött hozzám...