Cameron & Lucy

Kezdem megadni magam. Hiába a tartózkodás, hiába a folytonos feleselés, tetszik ez a fajta egoista magabiztossága, de tudom, hogy ez a "fajta" pasi veszélyes is. Nem szabad hagynom, hogy megkedveltesse magát, mert utána csak szívfájdalmat okoz, abból pedig nekem eddig is épp elég jutott. Tudom, hogy ez egy ördögi kör, mindig a korábban összetört szív gyártja az újabb és újabb csalódott szerelmeseket, de én nem tudok így működni. Nem akarok. Szeretnék élni, de örök félelemmel nem lehet.
Ezért örülök a könnyed témáinknak, a családi fotóknak, főleg a húgáról és róla. Persze, kicsiaranyos Srác is mindenhol ott van. Otthonos a hely. De nem szabad megkedvelnem.
Mégis úgy tűnik, elgyengülök, hiszen adott pillanatban megadom magam. Annyira nyilvánvaló a sármja, pont ezt próbáltam kerülni már mióta - erre konkrétan besétált az életembe. Legalább tudjuk, hogy nekem is vannak még érzéseim, Kellan megnyugodhat. Haha. Nem mintha mindenről tudnia kéne.
Összerezzenek, amikor üveg törik a konyhába, egy pillanatra átfut a fejemen, hogy ki kéne mennem segíteni, amilyen kis béna, biztosan meg is vágta magát - de mivel hallom a mozgását, és semmi (hangos) káromkodás nem hangzik el, végül mégis a fenekemen maradok. Talán jobb is így, nem érzem úgy, hogy ura vagyok magamnak. Mikor szakadhat ketté az ember?
Kissé kínosan érzem magam, az eddig könnyed témák feszélyezni kezdenek, és próbálok a poharamba menekülni megmentést keresve. Ami nem érkezik. Sőt, újabb galád támadás áldozatává válok.
Ezúttal meg sem próbálok tiltakozni. Nem, most az a felem győz, amelyik élvezi a szürreális ismeretlen srác otthonában a csókolózást, és próbálom figyelmen kívül hagyni a sikítozó másik hangot, hogy ugyanabba a csapdába esek bele, amiből egyszer már kimásztam. Nem érdekel. Az is egy édes csapda volt, nem törvényszerű az azonos befejezés.
Talán még jobban megdöbbent, amikor hirtelen elszakad az ajkaimtól, mint mikor elkapta őket, egy pillanatnyi lemaradással nyitom csak ki a szemem... és újfent nem kapok levegőt. Mióta van társaságunk és miért nem vettem észre? Egyáltalán. Azt sem tudom, mennyi idő telt el, teljesen össze vagyok zavarodva, és csak távolról jut el hozzám a hangja. Ennél kínosabb helyzetbe nem is hozhattam volna magam. Valaki elásna?
Lassan bólintok, amikor végre fel is fogom, amit mondott, és újult energiával suhanok el a fickó mellett, hogy az előszobában összekapkodhassam a cuccaim. Azt nem veszem észre, hogy a hirtelen mozdulatokkal valami kiesik a táskámból, és nem is nézek vissza, ahogy egyébként mindig szoktam. Megalázottnak érzem magam, és még rosszabb a tudat, hogy egyedül a másik férfi megjelenése aggaszt.
A kapu előtt elsuhanva még vetek egy pillantást a kiragasztott névre, és mint mantrát, mondogatom magamnak, el ne felejtsem:
Saisset.

szavak: 418 megjegyzés: köszönöm ♥

Cameron & Lucy

Édes. Hát ő az édes, ahogy a fejét dönti és sajnálja magát, miközben tudom, hogy éppen olyan választ kapott, amilyet eddig is szeretett volna. Tudok még ilyeneket mondani.
- Nekem mindig tökéletes leszel - rebegtetem rá a szempilláimat, majd újra elindulok, remélve, hogy nem akadunk fenn ezen a kis apróságon. Mind tudjuk (nemcsak mi ketten, hanem gondolom egész Mystic Falls is), hogy ha valaki szerény, az nem ő. Persze, nem azt mondom, hogy ez alapvető összetevője a tökéletességnek, de határozottan túl nagy az önbizalma. Egy kicsit talán elégtétel lenne, ha rombolhatnék belőle... csak egy egészen picit, minden rossz szándék nélkül.
Ahogy beérünk, kicsit magamévá akarom tenni a lakást, így nem is érzem magam olyan elveszettnek, és nem is bénán ücsörögve várom, hogy végre visszaérjen - még azt hinné, körülötte forog a világ. Pedig nem, mert a nappalija is legalább olyan érdekes, mint ő maga, és egy ideig biztosan el tudnám itt szórakoztatni magam, ha nem kellene fontos döntéseket hoznom. Még szerencse, hogy egy olyan szerető és megbízható férjem van, mint ő, akire nyugodtan átruházhatok bármilyen volumenű döntést - így az itallal kapcsolatban is.
Mert én határozottan italra számítok, ezért is lep meg, mikor felém veszi az irányt, vagy még jobban, amikor egy egészen más típusú kiszolgálásban részesülök.
Azt hiszem, annyira nem fagytam le, hogy ne csókoljak vissza, de meg sem fordult a fejemben, hogy eltoljam magamtól, ami elég nagy hibának számít - még nagyobb lesz tőle az arca.
Magam elé bámulok és lassan pislogok, ahogy újra egyedül hagy, fel kell dolgoznom ezt a tömérdek információt. Nem csinálhatja ezt velem, azt sem tudom, kicsoda, micsoda, és ilyen pofátlanul... Még ha rossz lett volna, őszintén is tudnék rá haragudni.
- Ezt szeretem - mosolyodok el lassan, ahogy leteszi a kimondatlan rendelést, és erőt veszek magamon, hogy máshova is nézzek az eddig fixírozott ponton kívül.
Hülye kérdéseket tesz fel, amire megkapja a hülye válaszát, mert ha azt hiszi, hogy egy csók feljogosítja arra, hogy rendeseket is kapjon, téved. Nem jelent semmit. Nem is kell, hogy tudja a nevem, bármennyire is szeretném én most tudni az övét.
Tudtam, hogy imádni fogja. A Malcolmot.
- Nekem tetszik ez a név. Ha fiunk lesz, így fogják hívni - nézek rá ártatlanul, de hamar elsodródom a témától. Ha mással gyógyítanám? Például, olyan csókkal, amitől még mindig ég a szám? Észre sem veszem, ahogy lejjebb siklik a pillantásom, és a száján állapodik meg. Nemnem, ez az egész nem én vagyok. Ő is csak egy pasi, akinek még a nevét sem tudom, de ha eléri, hogy megkedveljem, csak nekem lenne belőle bajom. Nem, nem akarok kockáztatni.
- Nem tudok másik megoldást - fordulok el tőle, itt sem kéne lennem. Nem tudom, mit csináljak most, így marad az egyetlen játszható egérút: amíg iszok, nem kell beszélnem, nem kell ránéznem, és mást sem akarhat. Talán el kéne mennem. De ezt előbb még megiszom.

szavak: 467 megjegyzés: ♥

Cameron & Lucy

Az agyamra megy minden egyes kis izéjével, ha túl közel akar akar kerülni... és bár arra még nem volt példa, biztosan az is ugyanígy zavarna, ha távolságtartó lenne. Nem tudom, miért vannak felé ilyen hatalmas elvárásaim, de valamiért már a megjelenésekor magasra dobta a mércét - saját magának. Biztosan a humora, vagy az az átkozott jóképű feje tehet a dologról, amivel hamar beskatulyáztam. De hát, ilyen vagyok én, és egyelőre még meglepő módon nem menekül...
A kis előadásán csak a szemem forgatom, nem szabad tudnia, hogy szórakoztat, mert még tovább csinálja, és tényleg kiidegel vele - inkább csak a szavaira figyelek.
- Nem véletlenül engedtem, hogy elvegyél - mosolyodok el halványan, kezdem elhinni, hogy tényleg feldobta a napom. De arról szó sem lehet, hogy ebből a beszélgetésből (is) ő jöjjön ki jól, és mivel ebben a kapcsolatban határozottan nekem kell viselnem a nadrágot, én vagyok a mesés, nem csak ő. Téma lezárva.
Inkább azon kezdek el agyalni, hogy mibe is mentem bele. Elvégre, eddig nagyon kedves, de annál zsúfoltabb helyeken jártunk, és én nem kifejezetten ragaszkodom a lakása azonnali megismeréséhez, viszont ő hívja a kötelesség... Miért nem tudott engem otthagyni? Vagy nekem kellett volna jobban kiállnom magamért?
Viszont igaza volt, hamar meg is érkezünk, nekem pedig nincs elég okom arra, hogy most forduljak vissza. Igazából kíváncsi vagyok, és élvezem, hogy végre történik körülöttem valami, hiába tudom valahol mélyen, hogy nem ez a legjobb, amit most tehetek.
Lepakolok az előszobában, majd hiába integet, nem foglalok helyet - az a minimum, ha már elrabolt, körülnézhetek. Egyelőre csak a nappaliban, annyira nem vagyok bátor, hogy egyből elinduljak felfedezni a lakás többi sarkát is. De sort fogok rá keríteni, ne aggódjon.
- Hm? - pillantok rá kérdőn, amikor újra egy légtérben vagyunk, majd újra visszafordulok a polchoz, amit éppen nézegettem, a kis mütyűrök, meg egy kép... Fel vélem fedezni a "sógornőmet" is, de más testvért nem látok. Azért ez megnyugtató, sosem szerettem a nagy családot. Hogy mondjam el neki, hogy igazából a gyerektéma sem a kedvencem?
Lassan jut el hozzám a hangja, a tequila említésére elhúzom a számat.
- Nagy sokára meglátogatlak és egyből le akarsz itatni? Ez nem vall rád - csóvalom lassan a fejem, és rá terelem a teljes figyelmem. - Mi a ház ajánlata? - hadd bontogassa a szárnyait. - Vagy tudod mit? Hozz valami olyat, amit szeretek - mosolygok rá angyalian és elhelyezem magam a kanapén várakozva pillantva rá. Ha olyan jó férjem, mint amilyennek beállítja magát, akkor most bele fog trafálni. Egyébként is kíváncsi vagyok, mint néz ki belőlem. Mert ha a tequilát...
Végül visszatér, magának sörrel, nekem a meglepi, és már újra itt csücsül mellettem. Tényleg nehéz lekaparni a személyét, de most még csak meg sem próbálkozom vele.
Újra felhozza a név-témát, és ahhoz képest, hogy ez az ő ötlete volt, meglep, hogy mennyire hiányzik neki ez az apró információ. Pedig már elég sokat tud... De a nevem egy rejtély. Még egy kicsit maradhatna is így.
- Ajaj, Alfred, már megint az Alzheimer? Bevetted már ma a gyógyszereidet? Hozzam, Malcolm?
Behabizok neki is egy nevet, nehogy azt higgye, hogy földhöz vág a kíváncsisága. Inkább azon kezdek filózni, hogy milyen név illik hozzá... hmhm.

szavak: 519 zene: ••• megjegyzés: bocsánat a kései válaszért ♥

Lucy & Cam

Cameron & Lucy

Nem tehetek arról, hogy egyszerűen taszít a túlzott közeledése. Most már egyre kevésbé, de attól még teszi, és nem ezekkel a negatív érzésekkel akarom összekapcsolni a kettőnk... kapcsolatát? Tudja fene, mi ez, de nem akarom elrontani. Ez egyszerű és érthető, nem? Ki akarná. Nagyon kis édesen csinálja a dolgait. De ezt nem ismerhetem be se neki, se magamnak igazán.
- Nekem az rémlik, hogy megegyeztünk, hogy nem leszel ennyire uralkodó fél. És hogy hagysz nekem teret, mert pontosan tudod, mennyi szükségem van rá. Például most is - tartom a bájcsevejt. Ha annyira szerető fél, mint ahogy beállítja magát, akkor most igazán nem lehet kifogása, mert nagggyon meggyőző tudok lenni. Én is tudom. Ő is tudja. Mindenki tudja.
Tovább sétálunk, én pedig egészen jól érzem magam, amíg nem kérdez. Fogalma sincs, mennyire érzékeny témán járkál, és egyáltalán... Rettentően újnak érzem magam, mikor már nem kellene. Az az egyetlen biztos pontom, hogy itt van Sammy és Kellan, bár velük sem mindig egyszerű az élet... Most pedig éppen valaki új felé nyitok (pontosabban ő nyitott felém, én pedig nem küldtem el egyből a francba), aki persze szóvá kell hogy tegye, mennyire nem illek ide. Hát köszönöm, ez határozottan nagyon jól esik. Mégsem mondok semmit azt antiszocra, mert nála biztosan jobban ismerem magam, és ebben most bizony igaza volt. Nem, nem is akarok erről beszélni többet.
Újra beszélni kezd, és ezúttal nekem kell visszakérdeznem, mert fogalmam sincs, kiről beszél. Kezdek kicsit elbizonytalanodni az idegen-látogatással kapcsolatban.
- Még nem aktuális a téma, szívem, szerintem ejtsük a témát egy kicsit - hárítom szépen el, hogy a gyerekemet egy rokonról nevezzem el. - Egyébként sem szeretném, hogy ugyanúgy hívják őket. Még ha lenne sógornőd, akkor sem - mosolyodok el a végén egy kicsit titokzatosan, mert nem fog mindent ilyen könnyen kihúzni belőlem. Egyébként is. Nem hiszem, hogy Kellan repesne, ha megtudná, hogy egy vadidegennel megyek el hozzájuk. Hozzájuk. Te jó isten, ebbe még bele sem gondoltam! Pedig pont most említette, hogy valószínűleg üres a ház. Félnem kéne, miért nem teszem?
- Meg fog lepni, édesem, de tudok úszni - nézek rá angyalian, bár azért ez most ért egy pirospontot. Kis édes. Azt mondja, eccarvú. Komolyan megcsipkedném a pofiját, még meg is csókolnám, most úgy lenne hozzá kedvem, de mivel alapja nincs, inkább lógva hagyom a dolgot, és csak bebattyogok mellette a lakásba.
Az előszobában cuki módon ledobom a cipőm és felakasztom a kabátom, majd nem zavartatva magam indulok el egy kicsit körülnézni. Elvégre, én vagyok az antiszociális vendége, és szerinte üres a ház...

szavak: 413 zene: ♣ megjegyzés: ♥