Mindig is tudtam, hogy a felnőttek nem normálisak. Mi sem bizonyíthatná jobban, mint a hely, ahol élünk? Egy kis lyuk az előző otthonunkhoz képest, csoda, hogy saját szobára futotta, és minden nap, amikor anyám úgy dönt, főzőcskébe kezd az általános munkakeresés után/helyett, az egész lakásnak csúfolt szobaegyüttes bűzlik a konyha helyett is.
Ezek után még apámat is megértem, hogy lelépett. Hogy sosem járt haza, vagy ha igen, akkor is csak veszekedni és kiabálni, a pártomat fogni - ami még érdekesebbé vált, révén, félévente láttam csak. Rettenetesen haragudtam rá, amiért nem képes rendesen is megvédeni. Nem mintha, szent lennék, de anyám szemében már a hangosabb zene is bűn, nem hát még, ha drogot talál a zsebemben... Igen, szükségem lett volna rá. Többre, mint egy "egy csak egy ilyen korszak, ki fogja nőni, ne miatta aggódj már.." kezdetű szóváltásnak.
Pedig nem kellett volna sosem felfújniuk semmit, főleg nem jelenetet csinálnia Luc előtt, akit mindig is távol tartottam az ilyesmiktől. Persze, bort iszok és vizet prédikálok, de ő magától is elég értelmes ahhoz, hogy belássa: nekem van jogom tönkretenni magam, de neki nincs ugyanezt tennie magával. Tisztában vagyok vele, hogy én vagyok az első férfi az életében, akire szüksége van, aki megvédheti, és erre mindig is nagy gondot fordítottam, nem úgy, mint a szüleink. Néha úgy éreztem, hogy egyáltalán nem foglalkoznak velünk, csak a saját dolgukkal, ami rendben is lenne, ha nem előttünk vágták volna ki a balhét. Viszont, apánk lelépésével remélhetőleg minden gondunk megoldódott, még ha anyánk nem is veszi ezt az egészet ennyire jó néven. Alig várom, hogy a húgom is nagykorú legyen, vagy legalább kérje, hogy húzzunk el saját lakásba, és akkor végre tényleg lehet rendes életünk.
Sosem akartam felnőtt lenni. Soha. Ha az ember azt hallja már egészen kicsi korától kezdve, hogy ebben semmi élvezet nincs, nem is vágyik rá. Az önállóságra viszont annál inkább. Így mindent megtettem, hogy a lehető legönállóbb gyereket hozzam ki magamból, ami már magában is hatalmas ellentmondás, de ezzel nem mindig voltam tisztában. Luc rengetegszer falazott nekem, amikor éjszakákra kimaradtam, vagy vállalt el helyettem pár kisebb balhét, aminek nem lett volna szabad örülnöm, de boldoggá tett, hogy megteszi értem. Kettőnk közül nekem kellene példát vennem róla, és nem fordítva. Kár, hogy én vagyok a nagytestvér, és azon kívül, hogy megkér, vigyázzak magamra, nem sokat tehet.
Hamar rájöttem ugyanis, hogy minden sokkal színesebb és élvezhetőbb, hogyha az ember nem marad a földhözragadt és legális dolgoknál... A dohány és az ital még szabadon fut, de különböző porok, tabletták már ennyire nem népszerűek a szülők és a rendőrség szemében. Mondanom sem kell, hogy ez engem egyáltalán nem riasztott el semmitől, sőt, így vágytam kifejezni a függetlenségemet - képtelenek szabályok közé szorítani.
Évekig éltem egyik napról a másikra, és csak magamutogatóba jártam haza, hogy nem haltam még meg, illetve, hogy a húgomnak nyújtsak néha minimális társaságot.
Előfordultak keményebb partik, és sosem utasítottam vissza semmi újdonságot, ma sem tenném, bár már egyszer megütöttem a bokám. Valami idióta paraszt nem figyelt, mikor adagot számolt, én pedig bíztam benne, hülye voltam, hülye volt, és volt pár olyan órám, mikor szívesen megmutattam volna neki szavak nélkül is, hogy mennyire berágtam... ma viszont részben neki is hálás vagyok.
Kórházba kerültem, túladagolással. Az orvosok mentségére legyen mondva, hogy nagyon próbálkoztak, de a szervezetem kedvesen elutasított (pontosabban allergiásan válaszolt) a kapott (gyógy)szerekre, és a lassan fellépő elvonási tünetek sem segítették a mihamarabbi rendbejövetelem. Fogalmam sincs, ki volt az orvosom. Fogalmam sincs, mit látott bennem, amiért adott egy második esélyt. Fogalmam sincs, miért hiszem, hogy egy orvos volt, nem pedig valaki más. Mégis, mikor felébredtem, csak azt tudtam, hogy minden rendben van. Hogy sokkal jobban érzem magam, nincs semmi bajom, minden elmúlt, éber vagyok és tökéletesen egészséges. Azok ott bent persze csak pislogtak, és nem akartak kiengedni... Nem volt más választásom, megszöktem. Minden hozzám hasonló ezt tette volna, nem kell szerénykedni, mind megszöktetek volna, de nem biztos, hogy mindannyiótokat elütött volna egy autó a következő sarkon... Nem is biztos, hogy mind belehaltatok volna... De én igen.