K. • 18 • még nincs, de szeretnék • +5 év...

Egy üveg whiskyvel a kezemben, a családom sírjának dőlve, kinyújtott lábakkal bámulok fel az égre és súrolgatom a nyakamat, amin nemrég még egy harapás nyom volt... méghozzá eléggé fura harapás, cseppett sem hétköznapi. Még mindig nem sikerült rájönnöm, hogy tulajdonképpen mi is történt azon az éjszakán. Általában emlékezni szoktam azokra a pasikra, akikkel eltöltöttem az éjszakámat – már, ha nem voltam holtrészeg -, de ezúttal semmi. Pedig biztosra tudom, hogy még csak ittas sem voltam. Jó... tisztában vagyok azzal, hogy elég morbid dolog a temetőben elemezgetni a dolgokat, de már vagy egy hete nem jártam itt. Haragszom magamra, amiért azon a napon összevesztem az anyámmal, és haragszom rájuk, amiért csak úgy magamra hagytak. Haza kellett volna hozzám térniük, egy békítő csokival az anyám kezében, meg kellett volna ölelnie és azt mondani, hogy minden rendben van. Erre én bocsánatot kértem volna és minden ment volna tovább a maga módján. De nem... nem így történt... Magamra hagytak. Nem volt kitől bocsánatot kérnem, mert az anyám egyből szőrnyet halt... nem volt akitől pénzt kérjek az aznapi buliba, mert az apám sem élte túl... sőt, még az sem volt, akivel egy jót veszekedhessek, mert a 7 éves húgom egy rövid szenvedés után követte a szüleimet. Senkim sem maradt, csak a beteg nagymamám, aki a hírek hallattán csak még jobban lebetegedett és még csak menni sem volt képes. Nem olyan rég Ő is meghalt, szóval most már bátran kijelenthetem, hogy egyedül élek. Mielőtt a szüleim meghaltak volna még örültem volna egy saját kis kecónak, de így...
Zivatarként kezdenek hullani a könnyeim, mint minden egyes alkalommal, amikor ide jövök. Meghúzom az üveget és bosszúsan eszmélek fel, hogy az utolsó korty volt. Dühösen hajítom el, ami csörömpölve megy neki egy fának, aztán darabokra hullik. Fáj a fejem és szédülök. De mégsem megyek haza... még nem. Hogyan is mehetnék? Hiszen egésszen biztos vagyok abban, hogy a következő sírig sem jutnék el anélkül, hogy le ne esnék.
- Már megint leittad magad, Cortney Williams... – hallatszik egy halk hang egésszen közel hozzám. Nem kellett sok időt várnom ahhoz, hogy rájöjjek... a saját hangomat hallom. Nevetni kezdek... hangosan. Hiszen úgy sem hall meg itt senki, hajnali 4 óra van. - Sőt... tudod, mit? Jól tetted! Tedd meg következőkor is! Úgy sincs senkid. – folytatom még mindig nevetne, hiszen tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen egyedül beszélgetek. Ha józan lennék minden bizonnyal elkönyvelném magamban, hogy segítségre van szükségem – na nem mintha bármifél segítséget is elfogadnék -, de ilyen állapotban... igazából semmi sem tud érdekelni. Hiszen miért is érdekelne, amikor én sem érdekeltem senkit? Mindenki elhagyott....