You want passion, and...

I'm too.

Korábbi gondolataim miatt, amik ráébresztettek, hogy megint elvárásoknak kellene megfelelnem, egészen másképp látom a helyzetet. Azt sem értem hirtelenjében, mit keresek itt, és míg Elena beszél, csak az ablakot látom magam előtt, a kinti sötétségre összepontosítok, ámbár a szavak eljutnak a tudatomig. Fintort vágok, amiért újból felé kell fordulnom, és gúnyos arcát nézni, de csak félvállról veszem fel a mondandóját, nem fogom még egyszer felhúzni magam. Úgy meredek rá, mintha minden érzés kiveszett volna belőlem, mintha érzéketlenné váltam volna, bár talán az ő irányába tényleg azzá váltam. Emésztgetem egy pillanat erejéig a kimondott szavakat, próbálok valami értelmes választ kicsikarni magamból, ami által mégsem megyek bele egyenesen a csapdába, a téma közepébe, hiszen akkor biztos jönne a következő dühroham. Nem éri meg fáradozni, vagy egyetlen izmom is mozdítani, csak hogy figyelmet fordítsak a lányra. Az üresség, ami bennem tátong, emlékeztet rá, hogy nem fogok úgy ugrálni, ahogy egy nő fütyül, semmiféle elvárásnak nem fogok megfelelni, azon az úton fogok járni, amit én választok. Csak akkor lehetek biztos benne, hogy a próbálkozásaim nem járnak szenvedéssel, ha nem is próbálkozok, csak hagyom, hogy minden a megszokott kerékvágásban folytatódjon körülöttem, még én kívülállóként figyelem az eseményeket, a magam uraként. Ezúttal keserű grimaszba torzul az arcom, nem bántanak többé a szavai, inkább az esik nehezemre, hogy kinyissam a szám, és ajkaimmal valamiféle választ formáljak. - Rendben van, Elena. Nem fogom elfelejteni. - jegyzem meg végül mellékesen, felvont szemöldökkel, és hagyom, hogy karjaim tovább lógjanak ernyedten a törzsem mellett. A gúnyos mosoly, ami az arcára kerül, irritálni kezd, legszívesebben most azonnal távoznék, de elhatározom magamban, hogy megvárom, míg befejezi a szövegelést, csak aztán hagyom faképnél, ne mondhassa, hogy végig sem hallgattam. Azonban következő szavait összevont szemöldökkel hallgatom, különösen az utolsó mondatot. Nem értem, miről beszél, miért kéne gyűlölnie engem, és ezt miért éppen most mondja. - Ha ezt szeretnéd... Gyűlölj, addig se fogsz üldözni a váltakozó elvárásaiddal. - Ezúttal az én arcomra ül ki egy mosoly, nem gúnyos, még csak nem is örömittas, inkább sötét, és a legtöbb érzelemtől mentes. Összevonom magam előtt a karjaim, nekidőlök a vele szemközti falnak, és magam elé bámulok jó ideig, egészen addig, míg újra meg nem hallom a hangját, s ekkor megemelem a fejem, szemeim összeszűkülve fúródnak még ilyen távolból is az ő íriszeibe. A kérdésre a tudatalattim ingerkedve fellök ezer, meg ezer okot, amit mondhatnék, de nem teszem. Csak azt érném el vele, hogy Elena megcáfolná, vagy felhozna még több ellenérvet, amikre nem vagyok kíváncsi, amiket nem akarok hallani. Belefáradtam mindenbe, az egész életem mázsás súlyként csimpaszkodik a hátamra, az egyetlen, amit most akarok, beülni a kandalló elé a nagy házban, és bourbont kortyolgatni. - És te mennyire örültél neki, mikor néha napján sikerült rátalálnom a helyes útra, és jót cselekedtem. Hogy most másképp gondolod, az már más téma, de akkor örültél neki. És hidd el, bánni fogod te még, hogy nem a te elvárásaid szerint cselekszem. De hé, mikor majd visszakapcsolod az érzelmeid, én nem leszek ott neked! - tudatom vele teljesen higgadtan, mintha az időjárásról vagy egyéb jelentéktelen dolgokról cseverésznénk, testtartásomon közben nem változtatok. Az ablaküvegen túli sötétség megint csábít, hívogatja maga felé a tekintetem, de most ellenállok, és a lány angyalarcát nézem, ami mögött egy ördögi bestia bújik meg. Felhorkanok, és még egy üres nevetés is kibuggyan belőlem, mintha csakugyan szórakoztató dolgot mondott volna, amin képtelen lennék nem nevetni. - Csakhogy, drága Elena, én nem fogok próbálkozni. Többé már nem, arról ne is álmodj! - biztosítom róla, és egy kevés gúnyosság akaratomon kívül csurran-cseppen a szavaimra, bevonva azokat a kegyetlen valósággal. A gúny mögött persze érzések bújnak meg, de nem a lány iránt, a dühöm is teljességgel leapadt, inkább csak a saját gondolataimon nem tudok már kiigazodni. A jéghegy csúcsaként, még a szőke vámpírnő, Lexi is felbukkan az elmémben, mosoly játszik a száján, és kislányos zavar a szemeiben, ez, és Elena jelenléte pedig egy fájdalmas nyögést váltanak ki belőlem, amit nem tudok idejében elfojtani. Hiheti azt, hogy megsebzett a szavaival, vagy előhozta megint a haragot, az még mindig jobb, mintha tudná, mi zajlik le a fejemben. - Igazad van, nem te vagy az első, akit ágyba vittem. Mostanában sem. De azokról a nőkről nem tudsz te semmit sem. Hogy mit éreztek, mit gondoltak rólam... és azt hiszem ez így a jó. Mert nincs közöd hozzá, ahogy hozzám sem. Semmi! - Ezt az utolsó szót kihangsúlyozom, jobban, mint a mondat többi részét, és itt döntöm el, hogy nem kívánok tovább maradni, és akár még egy percet eltölteni a közelében. Egy korábbi gondolatomnak eleget téve, az ablakál termek, nem mondok többet, még csak el sem búcsúzom tőle, és a ház melletti füves területen landolok, onnan pedig továbbsuhanva, meg sem állok egészen a nagy, régen panzióként működő házig, ahol a nappalit veszem célba, természetesen hozzá mellékelve egy pohár italt.

You want passion, and...

I'm too.

Ennyire zavarodottnak sosem éreztem magam. Még maga Katherine Pierce sem volt képes így összekutyulni a gondolataim, pedig ő mestere a megtévesztésnek, s a kétes gondolatok elültetésének a fejedben. Elena teste egyértelmű jeleket mutat, élvezi a "kínzást", amit vele teszek, sóhajai árulkodóak, ugyanakkor arcán különös undor ül, amit nem tudok hova tenni. Az egyik pillanatban még a vágyaknak él, amik nagyrészt nekem köszönhetőek, aztán hirtelen változik a hangulata, a gondolkodásmódja, és egészen mást akar. Szavait próbálom figyelmen kívül hagyni, hiszen eddig sem érdekelte, mit gondolok, játszott velem, az elejétől fogva, azóta, hogy betettem ide a lábam gúnyt űzött belőlem és úgy kezelt, mint egy rongybabát. Én pedig ostoba mód belementem a játékba, mintha muszáj lett volna, pedig abban a pillanatban, hogy nekem nem tetsző szavak hagyták el a száját, helyben kellett volna hagynom. Neki egyszerű, hogy nem érez semmit, tudom milyen, hiszen ilyenkor nem érdekel, a másik mit érez, de pont ő volt az a lány, aki nem akart ilyen lenni. Mondhatja, hogy őt ne változtassa meg senki, de előbb-utóbb vissza fognak térni az érzései, és olyan erősségű bűntudat fogja gyötörni, amivel nem tud majd mit kezdeni, ami szinte felemészti őt. Be kell látnom, hogy igenis tetszik ez az új Elena is, bár... ő nem egészen úgy használja a vámpírság előnyeit, ahogy azt kellene. - Szerinted Katherine áldozat volt? Hogy... mi játszadoztunk vele? Istenem, Elena, annyira álszent vagy! - ugrok fel dühös kitörés közepette én is az ágyról, és egy szempillantás alatt kapom magamra a ruháim. Fel nem fogom, hogyan viselkedik, teljesen kifordult önmagából, mintha arra esküdött volna fel, hogy az összes ismerősét és barátját vérig sérti, és megsebzi a gúnyos és ostoba szavaival. Tudom, hogy mindaz amit mond arra megy ki, hogy felmérgesítsen és bántson, de tapasztalataimnak köszönhetően csak az első opció jön össze neki. A dühön kívül egyedül az értetlenkedést érzem hatalmas erővel tombolni bennem. - Csak azt hiszed el, amit látni akarsz. Én sosem voltam olyan, mint te! Idegenekkel játszani, és megölni őket... mit jelent egy vámpírnak? Az életet, a szükségletet. Nem tudsz arról az időről, mikor nem éreztem. Azt hiszed mindent tudsz rólam, de tévedsz. Képes lettem volna elvinni téged a városból, hogy megmutassam milyen az, ha egy vámpír igazán jól érzi magát, de te makacs vagy, önfejű, és... Istenem, észre sem veszed, hogy te játszadozol másokkal, és nem ők veled. Azt akarod, hogy senki ne akarjon megváltoztatni? Legyen, hagyd magad mögött a várost, és probléma megoldva! - fakadok ki, a szavak ordítozva hagyják el a számat, kezeimmel vadul csapkodok, és a következő pillanatban öklöm a szoba egyik falának csapódik, egy kisebb repedés fut végig rajta. A haragom még azt is elfeledteti velem, hogy a kielégítetlenségnek az őrületbe kéne kergetnie. Ezzel most nem tudok foglalkozni, olyan dühös vagyok rá, és önmagamra is. Hihetetlen, hogy még vámpírként, kikapcsolt érzelmekkel is rengeteg elvárása van, aminek meg kéne felelni. Mintha erről a szokásáról képtelen lenne lemondani. Miért vagyok rossz fiú, mikor látja bennem a jót? Miért vagyok jó, ha neki épp a vadságra van szüksége? Nem tudom, miként felelhetnék meg neki, és hirtelen már nem is akarok. Nincs értelme, sosem szerettem mások elvárásai szerint élni, nem most fogom elkezdeni. Túl sok áldozatot akarok hozni ezért az egy lányért, pedig be kell látnom, hogy nem éri meg.

You want passion, and...

I'm too.

+18

Nem mondhatnám, hogy nem imponál, hogy így benedvesedett a játéknak köszönhetően, de abban az egyben igaza van, hogy vágyom rá, még ha most nem is úgy, ahogy azt ő gondolja. Ez az új énje egyszerre varázsol, és idegenít el, ez a szabadság ami belőle árad, hamar átragad rám is, úgy érzem, mint a régi szép időkben, hogy bármit megtehetek, a következményekkel nem törődve. De ugyanakkor érzem, hogy ez csak egy egyszeri alkalom, hogy nem kellek neki úgy igazán, és ez nem csak az egóm sérti. Nem a vadsága zavar, sőt, az kifejezetten tetszik, de ez az elhatalmasodott önbizalom Katherine-re emlékezteti, s az a kapcsolat nem végződött túl jól. Ostobaságot váltott ki belőlem az a "szerelem", ami miatt nem hibáztathatom magam, de ha másodszorra is beleesek egy ugyanolyan csapdába, ott már én leszek a bűnös, az idióta, félkegyelmű férfi, aki mindenét odaadná egy csinos pofiért. Elena a tudtán kívül emlékeztetett a nőre, akit elveszítettem, aki miatt Mystic Fallsba jöttem, és be kell valljam, ez igencsak rányomta a bélyeget. Már maga a tény nem tetszett, hogy Őrá hasonlít, egy emlékeztető volt hogy Katherine nem lehet az enyém, de közben vágytam a társaságára, a közelében akartam lenni, és ez nagy hiba volt. Tudtam, hogy ő nem Katherine, hogy semmi köze nincs hozzá, csak a kinézetük egyezik, de most mégis úgy tűnik, hogy több hasonlóság van bennük. Ez pedig... akaratomon kívül is zavar, hiszen ő is az ujja köré csavart, aztán elhajított magától, mint egy elhasznált rongyot. Bánt, és rengeteg érzelem dúl bennem, de csak éppen hogy kaparásszák a felszínt, az elfojtásuk csak félig-meddig sikerül, de nem mutatom ki mindenesetre, hogy micsoda vihar tombol a bensőmben. Egy morbid módon még jól is esik, hogy érzek, most először úgy igazán, de a keményt fickó játszom, ahogy mindig is, hiszen én vagyok a rossz fiú, a rossz testvér, és ez talán soha nem fog megváltozni. Ma este különösen nem. - Ebben azért nem értek egyet veled. Nagyra becsülöd a társaságod, Elena! - jelentem ki összevont szemöldökkel, zavarodottan, hiszen teljesen olyan, mintha egy más ember lenne most itt, a lány bőrébe bújva. Nincs azzal gond, hogy így viselkedik, hiszen részben jobban kibontakozik a jelleme, de ugyanakkor olyan, mintha egy idegennel lennék egy térben, és a köztünk lévő köteléket nem így képzeltem el. Különlegesebbnek, nem úgy, mint amilyen éjszakákat eltöltöttem már idegen lányokkal, alkoholtól mámorosan. Ettől persze csak még jobban felbosszantom magam, de most kiadhatok magamból mindent, méghozzá igen jó módon. Az elhangzott szavai egyszerre lepnek meg és szórakoztatnak, ugyanakkor dühös is vagyok rá, amiért ennyire lebecsül, de ezt igyekszem elrejteni előle. Gonoszkás mosolyra húzódnak ajkaim, már-már gunyorosan nézek a lányra, és kibukik belőlem egy sötét, érzelemmentes nevetés. - Rosszul ítélsz meg. Azt hiszem, ezért több büntetés jár, mint az elszakadt sálért. - derűsen pillantok a félig lógó, rojtosra szakadt anyagdarabra, és kihúzódom a lányból, eszem ágában sincs a csúcsra juttatni és megadni neki, amire vágyik. De beleegyezésem nélkül húz oda magához, csókja után ajkamba harap, s érzem, amint lenyalja a kiserkenő vércseppet, s ettől hirtelen másra is vágyakozni kezd, szinte rákap a vérem ízére, fejét nyakamhoz fúrja, éles, hegyes szemfogai átszakítják a bőröm, és ő élvezettel, már-már mohón szívja magába, mintha ez éltetné. Mikor már kezdem gyengébbnek érezni magam, eltolom magamtól, bár minden erőmet bele kell vetnem, s mivel erőszakkal szakítom el magamtól, halkan felszisszenek a hirtelen jött fájdalomtól. - Te sokkal inkább vágsz rám, mint én, de talán még te magad sem szembesültél vele. - Hiszen ő sürget, ő akar a következő szintre lépni, már-már akaratosan a szex felé próbál terelni, és hiába érzem úgy, hogy férfiasságom nem bír el több csábítást és játékot, képtelen vagyok teljesíteni Elena vágyait, hiszen dühös vagyok, és ez most ebben az esetben azt jelenti, hogy húzni fogom az agyát, egészen addig elmegyek, hogy elpattanjon az utolsó idegszála is. Lejjebb araszolok, s közben egész testén végigsiklik a nyelvem, de mégis a kis izzó pontig haladok, csak ott állok meg, és nyelvem gyors mozgásával addig ingerlem, míg erőteljes sóhajok nem szöknek ki belőle, s még annál is tovább, csak hogy vágyakozzon a férfiasságomra, ami mélyre hatol benne. Hiszen ő is hasonló játékot űz velem, megmutatja, milyen jó lenne vele az élet, aztán eltaszít, újra és újra, és már előre látom, ennek az estének nem lesz jó vége, legalább így viszonozzam neki a szenvedést, hiszen baja nem lesz, sőt, mikor majd úgy igazán benne fogok mozogni, még inkább kellemes érzések árasztják el. Mondhatnám azt is, én csak jót teszek vele, nem a szívét tartom a két kezem között, amire borzasztóan vigyáznom kéne, s nem is töröm össze. Az élvezettel büntetem, amiért nem vonhat felelősségre. Rosszat nem tennék vele, soha, még akkor sem, ha ő meg fogja tenni. Elhúzódom tőle egy pillanatra, elégedett morranást hallatok, és szólásra nyitom a szám. - Mm, bizony, megérdemled a büntetést... - felelem két mélyről törő sóhaj között elfúlva.

You want passion, and...

I'm too.

+18

Amint megfogadtam magamnak, hogy ma este nem engedem, hogy az érzéseim az utamba álljanak, mintha megszűntek volna. Tudom, hogy amint vége a játéknak újra előtérbe kerülnek, hiszen most is csak a vágy taszította háttérbe őket, de örülök, hogy legalább ennyit sikerült elérnem. A csókok, az érintések eszembe juttatják, hogy milyen régóta vágytam erre, testi kontaktusba kerülni ezzel a nővel, és most, hogy végre itt van, megérinthetem, közel húzhatom magamhoz, és a saját szabályaink szerint játszadozhatunk, mindent sokkal fokozottabban érzek. Mikor nyelve a bőrömet érinti, vagy keze a férfiasságomra talál, a morgásom keveredik a sóhajaimmal, mély, torokból előtörő hangot töltik ki a csendet. Teljes mértékben el tudom engedni magam, ahogy mindig is tudtam még az ilyen túlfűtött helyzetekben is, nem nyom sokat a latba, hogy most Elena van velem, hiszen azért küszködtem eddig, hogy olyanná tegyem ezt az estét, mintha nem lenne hatalmas jelentősége a dolognak. Tudatalattim ugyan próbál emlékeztetni rá, hogy ez akár egy hatalmas áttörés is lehetne a kapcsolatunkban, meg se hallom, nem figyelek rá, és csak a pillanatnak élek. A jelenben, mert csak ennek van értelme, a tervek a jövőre nézve most értéktelennek és jelentéktelennek tűnnek. - Egy szóval sem mondtam, hogy nem fogod élvezni! - adom tudtára, mikor az anyag először reccsen meg, ő pedig érdeklődve teszi fel a kérdését. Nyelve előbukkan szájából, megérinti az ujjam, amik ajkán húzódnak végig, s akaratlanul is kiszökik belőlem egy nyögés, amit ha akarnék, sem tudnék visszafojtani. Lábát derekamra kulcsolja, amitől egészen közel kerül hozzám, de a vékony anyag újra tiltakozó szakadásnak indul, s férfiasságom aprókat rándulva bőrének feszül. Elvigyorodom, és ujjaim mindkét csuklója köré fonom, így csak akkor tud újra mozdulni, ha minden erejét beleadja, s még akkor sem biztos, hogy sikerül neki. - Nem egészen erre értettem, drágám. Tudom, hogy nagy hatással vagyok rád, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint ez... - hangom jelentőségteljesen hal el a mondat végére, és egyik kezem levezetem a testén, egészen az alhasáig, ujjammal kőrözni kezdek rajta, de néhány pillanat múlva még lejjebb vezetem, egészen a nedves kis odúig, amibe könnyedén csusszan bele egyik ujjam, és féloldalas mosolyra húzott ajkakkal szemlélem a lány arcát. - Biztos el akarod szakítani a sálat? - pislogok a félig lebomlott, színes anyagra, majd visszavezetem pillantásom Elena testére, amin végigsiklik, s végül az arcán állapodik meg. Ujjam kihúzom belőle, s helyére most farkam kerül, lüktetve, megkönnyebbülten siklik bele, de egy kis hatásszünetet tartok, nem mozdulok, aztán közelebb fészkelődöm a kis testhez, csípőjét megragadva addig húzom magamhoz, míg a sál engedi, háta ívben meghajlik a kezeim közt, és újabb mély sóhajjal döföm előre a csípőm, amennyire csak lehetséges, a lányba hatolok, és ismétlődő, gyorsuló mozgásokkal folytatom az aktust.

You want passion, and...

I'm too.

+18

Lassan eljutok arra a pontra, hol az érzelmeim sikeresen kizárom - legalábbis ma estére -, és csak a pillanatnak élek. Hirtelen már azt sem tudom, az elején, valamint néhány perccel ezelőtt még mi volt a problémám. De most már a szavak sem számítanak. Talán sikerült meggyőznöm őt, hogy ebben a témában bizony igazam van, vagy egyszerűen csak nem akar többé foglalkozni semmivel. A jó hír, hogy már én sem. Itt vagyok, és nem azért, hogy beszélgetőpartnert keressek magamnak. Persze mikor idejöttem, még valami ilyesmi tervem volt, de sokkal jobb dologra leltem. A szexpartner határozottan jobban hangzik. Elena újdonsült vadsága lenyűgöz, és lássuk be, a vad szex már eleve nem lehet rossz. Volt már részem pár ilyen aktusban, de lévén Elenára már sokkal régebb óta vágyom, mint eddig bárkire, sokkal intenzívebb, fokozottabb élményt nyújt nekem. A vére pedig szó szoros értelemben elvarázsol, a mámor, ami nemrég megjelent a testem minden egyes porcikájában, most a tetőfokára hág, és sokkal erőteljesebben érzem, mint eddig bármikor. Csak szívom, és szívom, csak egy idő után állok le, végül is nem akarom, hogy gyengének érezze magát. Eközben ő feltornázza magát úgy, hogy az ölemben üljön, és ne szakadjon el tőlem és a férfiasságomtól. Államnál fogva magához húz, ajkaim az ő segítségével a szájára találnak, megízlelheti a saját vérét, bár nyilvánvalóan neki nem olyan örömet okoz ez, mint énnekem. A tempó, amit diktálni kezd, nem olyan, ahogy korábban én mozogtam tőle, annál sokkalta lassabb, már-már kínzóan lassú, de nem mondhatnám, hogy ezt nem élvezem. Különösen, miután néhány kéjes sóhaj kúszik ki a lány ajkai mögül. Csípőjére csúsztatom a kezeim, s még akkor is ott tartom, mikor enyhén eltol magától, és a barna szemek az én vágytól elhomályosult íriszeimbe merednek. Arcát látva újra feltüzel a vágy, és hagyom, hogy az ágyra lökjön, így ismételten ő kerül felülre. Tartja ezt a lassú tempót, s közben a nyakamhoz hajol, hegyes fogaival átszakítja a bőröm, ahogy én az előbb, most ő szívja az én vérem. Egy rekedt, torkom mélyéről felszakadó nyögés tör ki belőlem, szemhéjaim leereszkednek egy pillanatra, nyakam hátravetem és nem tiltakozom, engedem, hogy államat megragadva jobban hozzáférjen a fogai által ütött sebhelyre, melyből vér csordogál még mindig. Hirtelen szakad el a nyakamtól, ujjai rátalálnak a mellkasomra, ezúttal körmeivel szakítja fel a bőröm, és ujjairól lenyalja a vért, miközben mélyen a szemeimbe néz. Felsóhajtok, és csípőjénél fogva én kezdem diktálni a tempót, erőteljesen megemelem a medencém, farkam előre döföm, a nedves és izzó kis helyre, s ezzel nem csak magamnak okozok örömet, de neki is, még ha eddig a terve nem éppen úgy alakult, hogy én is jól érezzem magam, ennyire jól. Nem eresztem el a csípőjét, olyan szorosan tartom, hogy egy ember csontjait már réges-rég szilánkosra törtem volna, de ő egy erős vámpír, csak úgy, mint én vagyok, és pont olyan határozott is. Mert akárhányszor elgyengültem, azt sosem felejtettem el, hogy mit akarok. Most őt akarom, és nem biztos hogy úgy, ahogy azt ő elképzelte. A ritmust ezúttal én adom, és nem engedem, hogy lassítson, valamilyen szempontból erősebb vagyok nála, ez pedig a tapasztalatomnak köszönhető, s annak, hogy idősebb vagyok nála jó pár évtizeddel. - Azt akarod, hogy szenvedjek, igaz? - vigyorogtam rá, ezúttal én nézek az elsötétült szempárba, és elszakadok tőle, farkam kihúzom belőle borzasztóan lassan, miközben őt enyhén megemelem, és kicsusszanok alóla. Hihetetlen gyorsasággal suhanok át a szobán, és egy idegen sálat ragadok meg, mert abban teljességgel biztos vagyok, ez nem az övé, emberként sem volt az a sálas típus, most meg aztán pláne. Az egyik áldozatnál használhatta, vagy talán csak arra vár a vékony kis anyag, hogy valaki sebét fedje el vele. Az egész akcióm nem telt bele két másodpercbe, rögtön visszasuhanok hozzá, a csuklói köré tekerem a színes kis rongyot, azt pedig az ágykerethez rögzítem. Közel hajolok hozzá, mutatóujjamat végighúzom az ajkán, arcom rettentő közel van az övéhez. - Fordult a kocka, édesem. Ha elszakítod a sálat, büntetést kapsz! - villantom rá vigyorom közben kibukkanó szemfogaim, eltorzult arcom felragyog gonoszul, amint végignézek a lányon.  

You want passion, and...

I'm too.

Próbálok minél jobban a lányra koncentrálni, és közben nem gondolkodni, de nehezemre esik kikapcsolni az agyam. Sosem ment jól, csak ha a vérszomjra fókuszáltam, de ez itt most nem lehetséges. Az egyetlen, amibe még kapaszkodni tudok, az a vágy. Az ott lapul bennem azóta, hogy betettem a lábam a házba, és még mindig nem múlt el, sőt, előbukkant a felszínre, és ezt egyáltalán nem bánom. Jobb, mintha a düh vagy a csalódottság ragadna magával. Megkapom végre, amit akarok régóta, és nem foglalkozok vele, hogy nem úgy zajlik a dolog, ahogy elképzeltem. Bizonyos szempontból így még jobb, nem válik érzelgőssé a helyzet, mint amire vágytam és amitől tartottam is egyszerre. Kiegyensúlyozottnak érzem magam, ugyanis időközben sikerül bemagyaráznom magamnak, hogy úgy viselkedni, ahogy a régi Damon jó dolog. - Nem, nem számít bizony. Több már nem. - egyezek bele bólogatva, és sikerül lepleznem az ostoba érzéseket, amik a bensőm kaparásszák. Szerencsémre nem tudnak kitörni, mert erős vagyok, és tartom magam. Bizonyára azért megy ez még Elena jelenlétében is, mert azt akarom, hogy érzéketlen legyek, és csak a szükségleteimnek éljek. Félig-meddig ezt is sikerül elhitetnem magammal, és máris sokkal könnyebb minden. Mintha a mázsás súly legnagyobb részét eltávolították volna rólam. Kellemes, mámoros érzés önt el, és megkönnyebbülten szívok magamba egy jó adag oxigént. Az is segít a helyzetemen, hogy látom rajta, hogy ő is ugyanúgy akar engem, mint én őt, és itt már tényleg nem számít, hogy ő mit érez, vagy mit hitet el velem, és saját magával. Csak az, hogy mindketten vágyunk a másikra, csak ez az, ami számít. Felnevetek, kissé karcosan, de annál inkább erőteljesebben, és a hangom szinte betölti az egész szobát. Kicsit sem vidámságból fakadt a kacaj, némi gúnyosság és egy kis hitetlenkedés is kicsendül belőle, de mindemellett szóraktat, amit mondott. Természetesen azért, mert ez nem igaz. - Hajlamos vagy azt hinni, hogy mindenki lebecsül. Gyanítom azért, mert félsz, hogy nem elég meggyőző a határozottságod és az elszántságod. De én sosem egy megoldatlan ügyként tekintettem rád, vagy esetlen báránykaként. Egy oroszlán erejével ér fel a bátorságod és a kitartásod. Szóval ne gyere nekem ezzel az esetlen szöveggel, mert ez rám nem igaz! - jelentem ki határozottan, és egy apróbb gúnyos mosoly még mindig ott ül a szám sarkában. Most, hogy nem figyelt eléggé, kihasználtam az alkalmat, és fordítottam a helyzeten, de nem kerülte el a figyelmem, hogy a csók, amit még a szavaim előtt nyomott az ajkaimra, hiába szenvedélyességet ébresztett benne és bennem is, mégis hűvös volt, és valahogy... érzelemmentes. Önelégült mosolyát rögtön viszonzom, mintha csak tükörbe néznék, az arckifejezésünk megegyező. Még mindig megvan bennünk az a hasonlóság, miszerint kalandra vágyunk, izgalomra, és nem egy unalmas életre. A nyugalom pedig tőlem igencsak távol áll. Talán ez tetszik benne még mindig, ezért izgatom fel annyira. Bánom is én! Amíg vágyik rám, tőlem bármit érezhet. Csak ne szökjön meg előlem és bújjon ki a vonzódásunk alól. Ütemesen mozogni kezdek benne, viszonzom a vad, erőszakos csókot, alsó ajkába harapok közben, és óvatosan meghúzom azt, aztán elhúzódom tőle enyhén, és nyakát kezdem csókolni, de mozgásom nem lassul, egyre mélyebbre döfök, és halk sóhajok szöknek ki belőlem. Kérdését figyelmen kívül hagyom, és amint ő körmeivel szántja végig a hátam, és fogaimmal karcolom meg a nyakát, kiserkenő vére vöröslik a nyakán. Nyelvemmel végigsiklok a bőrén, megízlelem a vérét, majd szívni kezdem, és az íze... egyszerűen fenséges, ugyan teljesen más értelemben, de sokkal ízletesebb bármely emberi vérnél, szétárad a számban, lecsordogál a torkomon, és még inkább feltüzel. Nem tudok betelni vele.

You want passion, and...

I'm too.

- Ez csak egy kis játék. A szavak úgy érnek, akár egy késszúrás. Szinte érzem, ahogy a hideg pengét a húsomba mártja. Felszisszenek, és gyorsan lehajtom a fejem, így a sötétben nem fogja látni, hogy az arcom eltorzul. Hogy a meglepettségtől, vagy a hirtelen ért fájdalomtól, nem tudom. Emlékszem, mennyire vágytam rá, hogy a karjaimban tartsam a lányt. Elenáról ábrándoztam, éjjelente rengeteg forgolódás után tudtam csak elaludni, olykor még táplálkozás közben is ő járt a fejemben. Persze, mikor még a sötét korszakom értem, nem szerettem őt, csak nem értettem semmit vele kapcsolatban, nem tudtam őt hova tenni. Aztán szépen lassan megláttam a valódi énjét, és hihetetlen módon pont az tetszett benne, hogy Katherine-től eltérő személyiséggel rendelkezik. Lassan belehabarodtam az ártatlan, makacs Gilbert lányba, és sokszor miatta nem tudtam uralni az érzéseimet, nem tudtam kordában tartani szükségleteim a vér iránt. Hirtelen ürességet akartam érezni a fájdalom helyett, miközben tudtam, hogy ha megkapom, újra a fájdalomra fogok vágyni, csak hogy érezzek, és jelentsen valamit az, hogy életben vagyok. Ne csak a vérnek éljek, bár volt időszak, mikor élveztem, és tudtam, hogy mindig élvezni fogom a vért, a vadászatot, az igézetet, ami miatt legyőzhetetlennek éreztem magam, és amitől úgy gondoltam, bármit megtehetek. De többé már nem volt elég maga az ivás, a vér íze, vagy a tény, hogy én uralom az életem. Elenával akartam ezt az életet folytatni, de közben tudtam, hogy ő nem fogad el így, "gonosz" vámpírként. Ha egy kis kedvességet mutattam felé, rögtön meg akarta változtatni az egész lényem. A kisujjam nyújtottam neki, de rögtön ezután már a karom kellett. S most, itt van előttem úgy, hogy nem akar változást. Úgy akar engem, ahogy vagyok, még ha kicsit érzéketlennek is tűnik. Úgy érzem magam, mint az ostoba öcsém, amikor nem tudott beletörődni, hogy vége, a lány, akit szeret, vámpírrá fog változni. Egy feladatként kezelte őt, és közben elfelejtette, hogy kell szeretnie, a végén pedig már csupán a halandó Elenához kötődött, még ha nem is látta be. Talán ez vetett véget a kapcsolatuknak. De én soha nem adtam fel az érzéseim iránta. Mélyről törő sóhaj szökik ki összeszorított fogaim közül, és éget a vágy, hogy most azonnal az asztalra döntsem a csinos kis testét, és magamévá tegyem. Mégsem teszem. Arra várok, hogy ő lépjen, csak még egy jelet adjon, hogy akarja, és bármire meg mernék esküdni, hogy meg fog történni, aminek meg kell történnie. Sebeket ejt a nyakamon szemfogaival, ahogy a bőrömet érintik az ajkai, és ezzel csak még inkább beindít. A keze rátalál a férfiasságomat legfőképp jelző testrészemre, fogása erős, lehunyt szemmel, összeszorított szájjal próbálom megakadályozni, hogy egy elégedett mordulás előtörjön belőlem, és sikerrel is járok. A szavai tisztán, élesen jutnak el a tudatomig, vér helyett mintha a szívem savat pumpálna az ereimbe, a vágy, a kétségek, és a tiltakozás maró hatású, lehetetlen nyugodtan kezelni ezt a helyzetet. Mikor elereszt, meghátrálok, és hátam a falnak támasztom. Ostobának érzem magam, dühös vagyok, és hirtelen nem tudom mit kezdjek a szavaival. Idegesen a hajamba túrok, és kifújom a levegőt, amit ezek szerint eddig bent tartottam. - Eszem ágában sincs tiltakozni. De a vágyhoz ezúttal semmi köze nincs az érzéseimnek! - közlöm hűvös, nyugodt, kissé távolságtartó hangon, miközben csodálkozok, hogy egyáltalán sikerült higgadtnak maradnom, és a korábbi kitörésem csak úgy elillant, mintha az indulatok soha nem is kerítették volna uralmuk alá a testem. Nem tudom, mit tegyek. Kívül nem mutatok semmit, az arcomon nem tükröződnek érzelmek, jó ideje vagyok már vámpír, tudok uralkodni magamon, de a bennem tomboló vihart ennek ellenére nem tudom lecsitítani. - Nekem voltak céljaim Elena, akkor is, mikor csak a rosszat, a gonoszt láttad bennem te, és a barátaid egyaránt. Még Stefan is. Nem ok nélkül tettem, amit tettem. Te még soha nem láttad az én rossz oldalam. - közlöm vele félvállról, de közben előrébb lépek néhány lépéssel, olyan közel, hogy ha kicsit is kinyújtaná a kezét, meg tudná érinteni a csupasz mellkasom. Megint csak kihívóan meredek barna szemeibe, de a következő pillanatban már az ágynak szegez, hátam szorosan a matracnak préselődik, szinte érzem a rugók fémes cirógatását a bőrömön. Próbálom keresni az értelmet abban, amit mond, de nem kell sokat törnöm a fejem. Igaza van, mindketten ostobák vagyunk. - Mit mondhatnék? Salvatore-átok. - kissé szúrósan, értetlenkedve nézem az enyhén kreol bőrét, egészen addig a pillanatig, míg le nem támadnak a puha, édes ajkai. Durva, heves csókot nyom a számra, és tudom, hogy akar, borzasztóan kíván, csak épp nem tud mit kezdeni a hirtelen jött érzésekkel. Csak a szórakozás érdekli, hogy neki jó legyen, de olyan erősséggel csap le rá minden, hogy még ő maga sem veszi észre, hogy ezek a vágyak irányítják. Minden vámpírral így van, akik érzések nélkül léteznek. Dühös vagyok rá, mérhetetlen harag tombol bennem, vággyal keveredik, és ettől még jobban kínlódom, de nem fogok megtörni, erős maradok, és a dühöt a saját javamra fordítom. - Jobb ötletem van! - egy hirtelen mozdulattal átgördülök rajta, így most ő kerül alulra, az én ujjaim fonódnak a torkára kicsit sem óvatosan, talán néhány pillanatig még el is zárom a légcsövét, de ennyi a legkevesebb azért, hogy így rászedett. Szinte már a nyelvem hegyén vannak a szitkozódások, amik ki akarnak robbanni belőlem, de kimondatlanul keringnek tovább a gondolataim kuszasága között. Nem várom meg, míg cselekszik, nem várok, addig míg bármit is tesz. Gyorsan cselekszem, és a következő pillanatban keményen tolom előre a csípőm, belé döfök egyszer, aztán kék íriszeim az arcára villannak, és fogva tartom a tekintetét.

You want passion, and...

I'm too.

Az idő mintha sokkal lassabban telne, mint máskor. Bár visszatekintve egy évtizednek tűnik, mikor besétált törülközőbe csavart testtel az ajtón. Akkor még nem gondoltam volna, hogy így fognak alakulni a dolgok. De ahogy az asztalon ül anyaszült meztelenül, a nyelés sokkal nehezebb számomra, ugyanis a torkom elszorul a vágytól, s mintha a vénáimban vér helyett áram csörgedezne. Ujjaim még bizseregnek, pontosan azóta, hogy megérintettem őt, de nem elég, többre vágyom, most nem tudom elhinni, hogy képes voltam eddig várni. Visszafogtam magam, olyan erőteljes önuralom volt bennem, amit talán senki nem képes megérteni, még én magam sem. De az önuralom elszállt, és most akkor sem tudnék elmenni innen, ha valaki más is felbukkanna a házban. Közelebb lépek hozzá, pedig valami azt súgja, hogy inkább hátrálnom kéne, nem megy. Nem tudok meghátrálni, mikor csaknem tálcán kínálja fel magát nekem. De a pesszimizmus, ami mindig is győzedelmeskedett felettem, furcsa érzéseket kelt bennem. Túl szép, hogy igaz legyen. Ez az egy mondat visszhangzik a fejemben. Ám kénytelen vagyok kiüríteni az elmém, és csupán Elenával megtölteni, mert szükségem van rá, és vele akarom tölteni az éjszakát. S nagyon úgy tűnik, hogy ő sem foglalkozik most mással, csak velem, ez pedig elégedettséggel tölt el. Talán... ezúttal valamit tényleg jól csináltam. Nevetése elkápráztat, ilyen felszabadultnak nem túl sűrűn látni őt. Nem csak a nevetése. Az egész személyisége szabadabbnak tűnik, és be kell vallanom, tetszik, hogy nem szégyenlősködik. Valószínűleg rengeteg férfi lenne most a helyemben, azonban én vagyok itt. Ki kell használnom, hiszen ilyen lehetőségem még sosem volt. Talán akkor, mikor Denverbe utaztunk, és megszálltunk abban a motelben. Az enyém lehetett volna a lány, ha nincs ott az öccse, Jeremy. Nem kell kétszer mondanom, dühös voltam, de azt is tudtam, ki kell derítenünk, melyik ősi vámpírtól származunk, ha továbbra is életben akarok maradni. Most nincs itt senki, és nem fenyeget élet-halál veszély. A távolság lassan kezd megszűnni köztünk, szavaival pedig nem rettent vissza. Gunyoros vigyorra húzódik a szám széle, és felsóhajtok, egy amolyan "ugyan, kérlek!" elszólást közvetítve ezzel. A szavakat most fölöslegesnek találom, félek, megint belemennénk egy olyan témába, ami nem lenne ínyemre, és tönkretenni ezt a csodás pillanatot... bűn lenne. Nyögése valamit elindít bennem, az izgalom egy felsőbb fokra lép, mégis úgy teszek, mintha halál nyugodt lennék. Hidegvérrel nézek rá. Egy magam fajtának nem nehéz elrejtenie az érzelmeit, és úgy tennie, mintha nem félne, mi lesz a helyzet vége. - Rajta! Csinálj csak úgy, mintha nem élveznéd. - Kihívóan meredek rá, miközben ő megragadja az övem, hogy így közelebb ránthasson magához. A hűvösség pillanatok alatt eltűnik, vad pillantásom is arról árulkodik, hogy már nem csak uralkodok, de én magam is benne vagyok a játékban. Miközben hevesen csókolni kezd, kezem a hajába siklik, hogy közel tartsam magamhoz, így véletlenül se tudjon elhúzódni tőlem. Meglepő gyorsasággal gombolja és cipzározza ki a nadrágom, mire észbe kapok, már sem a sötét farmer, sem az alsónadrág nincs rajtam, s ujjai a férfiasságomra fonódnak. Lehunyt szemmel, enyhén hátravetett fejjel élvezem az érintéseit, valahonnan torkom mélyéről halk sóhajok törnek elő. Olyannyira átadom magam neki, és beleélem magam a helyzetbe, hogy először csak a hangját hallom, de a szavai egyszerűen nem jutnak el az agyamig, mintha semmi értelmük nem lenne. Azonban mikor felfogom, hogy mit mondott az imént, elhúzódok tőle, olyan gyorsan, hogy hátam egy szempillantás alatt már a falnak préselődik, és lefagyva, meghökkent arckifejezéssel meredek Elenára. - Mi a baj veled?! - csattanok fel, és szinte villámokat szórnak elsötétült íriszeim. - Azt hiszed, ha levetkőzöl, és teszed nekem a szépet, én rögtön rád vetem magam, és nem fog érdekelni, hogy gúnyt űzöl belőlem? - A szavak hirtelen törnek elő belőlem, esélyem sincs átgondolni a mondandóm, de ebben a helyzetben nem is akarom. Mintha a lány egy kést döfött volna belém, egyenesen a szívembe. A szavaim jutnak eszembe, amiket Richez intéztem a temetőben. Nem kaptam meg a lányt, emlékszel? S korábbi gondolataim szerte foszlanak, most megint így érzek. Ő nem az enyém. Fényévekre van tőlem, hiába csak pár lépés választ el tőle. Mintha az élet megint így akarna kibaszni velem. Elenát felhasználva. Persze... a sors egy kurva. Én pedig ismételten a kis játékszere vagyok. Vagy talán inkább Elena játékszere? Keserűen felnevetek, és megrázom a fejem, ki akarom tisztítani. Szívem szerint kikapcsolnám az érzelmeim, hogy az a vérszomjas vámpír legyek, aki régen voltam. Aki kihasznált mindenkit, csak hogy kénye-kedve szerint élje a kis életét. Nem szabadott volna bedőlnöm a lánynak. Már a legelején el kellett volna taszítanom magamtól, ahogy mindenki mással is tettem. De a helyzet az, hogy most már túlzottan benne vagyok. Nem tudom, képes leszek-e innen a következő pillanatban elmenni, csak mert megbántva érzem magam. Szinte rettegek, hogy elveszítem a fejem, és a szavai ellenére maradásra bírom magam.

You want passion, and...

I'm too.

A szavak... valamit felébresztenek bennem. Egy emléket, amit már régóta nem vettem elő. Akkor éreztem úgy, hogy az érzések nem irányíthatnak többé, mikor kikapcsoltam azokat. Rengeteg vívódás után döntöttem úgy, hogy egyszerűbb megszabadulni tőlük. Féltem, hogy mikor újra látom Katherine-t, nem fog többé érdekelni, nem fog sikerülni a kapcsolót az ellenkező irányba fordítani. A cél ugyan a szemem előtt lebegett, mint egy küldetés, amit mindenképp teljesíteni akarok, habár akárhányszor fel akartam idézni, hogy miért, nem tudtam megmondani még magamnak sem. Akkoriban rengeteg vér tapadt a kezemhez, egy életerős férfi voltam, aki nem tudta, hogy mit is akar valójában a világtól, mégis mindent megszerzett magának. A lányok jöttek, s mentek, volt, hogy egy hét minden napján más mellett ébredtem. Nem tudtam a nevüket, és miután elhagyták a szobám ajtaját, ők sem emlékeztek már az enyémre. Igazság szerint semmire, csak hogy a sál, ami a nyakukon díszeleg, nem kerülhet le onnan egy jó ideig. Nem vagyok büszke rá, de szégyellni sem szégyellem. Akkoriban erre volt szükségem, hogy túlélőnek mondhassam magam. De Elena... ő sokkal erősebb ennél. Több borzalmat élt át, mint én a több, mint 140 évem alatt. Mégsem tört meg. Vámpír lett belőle, a lány, amivé nem akart válni, de nem hiszem, hogy ez a földbe fogja tiporni. Túl fog jutni rajta. A Petrova vér dolgozik benne, és Katherine talán nem az a személy, akihez hasonlítanom kéne, de valamilyen szinten ez egy komoly dicséret. Ha valamit akarnak, elérik. Ha valamiért küzdenek... nos, nem adják fel. Kemény fából faragták őket. A negatív gondolatokat kénytelen vagyok elvetni, és csak bólintok. Meggyőztem magam, hogy a kapcsolóhoz nem nyúlt a lány, az érzései még a helyén vannak. Csupán nincs összezavarodva, és élvezni akarja az életet, mert nem akar több időt vesztegetni siránkozásra. Ujjai a hajamba siklanak, és én lehunyom a szemeim. Szám széles vigyorra húzódik, s mikor kinyitom a szemeim, az ő arcán is az a vad vigyor táncol. Igaza van. Semmi sem gátol meg engem. Most már nem. - És ha jól gondolom, téged sem! - felvonom a szemöldökeim, miközben lecsúsztatom róla a bugyiját, és segítek, hogy kiléphessen belőle. Az izgalom szó szerint elárasztja a testem, minden egyes porcikám azért epekedik, hogy végre megérintsem őt. De nem sokáig engedi, hogy testét a falhoz préseljem, valahogy sikerül kicsusszannia a finom szorításból, és egy mozdulattal, minden holmiját ami eddig az asztalon kapott helyet, a földre söpri. Összehúzott szemekkel nézem végig a mozdulatsort, mint pattan fel az asztalra, és veti át egyik lábát a másikon. Szinte áhítattal szemlélem minden egy mozdulatát, minden egyes testrészét, és erőt kell vennem magamon, hogy ne csípjek a karomba, és győzködjem magam hangosan, hogy ez a valóság. Oldalra billentem a fejem mondandója végén, és csábos tekintettel lépek elé, és mérem végig újból, tetőtől talpig. Kezeim a derekára csúsztatom, selymes bőre égeti a tenyerem, ujjaim vége zsibbadt, testem megremeg a vágytól. Ujjaim levándorolnak a combjához, egyik hosszú, formás lábát megemelem, és az asztalra helyezem, majd mindkettőt széjjelebb tárom, és nadrágomnak feszülő férfiasságom a lány ölének nyomom. - Van itt még egy fölösleges ruhadarab... - És megint előre lendítem a csípőm. Megszabadulhatnék tőle akár ebben a pillanatban is, de éhezem a lány érintésére. Azt akarom, hogy ő szabadítson meg tőle, nem csak az agyát akarom húzni vele habár azt is élvezem, ahogy az idő pereg. Hosszú este elé nézünk.

You want passion, and...

I'm too.

Tudom, hogy valami nincs rendben vele, csak nem tudok vele foglalkozni. Nem érdekel, mert előttem áll, s meztelenség ide, vagy oda, vágyom rá. Nem csak azért, mert mindössze egyetlen darab anyag takarja odalent, hanem mert ő Elena. A lány, akibe akaratomon kívül szerettem bele, aki minden nap ott motoszkál a fejemben, s akit talán most megkaphatok. Fogalmam sincs, ez hogy lehetséges, hogy történhetett meg a múltkori eset után, de a vámpírok épp úgy tudnak hibákat elkövetni, mint az emberek. Többet, és súlyosabbat is, mint a halandók. Ami azt illeti, többször is, és mivel a saját bőrömön tapasztaltam ezt, hiszen rengeteg hibát követtem el létezésem óta, nem lennék meglepve, ha ő is hibázott volna. Csak azért, mert furcsának találom, és mert azt hiszem, nem érdemlem meg, hogy viszont szeressen, nem jelenti azt, hogy ez nem a valóság. Mert annak kell lennie. Most az egyszer... meg kell kapnom, amit igazán akarok. Nem merek belegondolni, mi lenne a következménye, ha nem így történne. Szerencsémre a lány most úgy látszik, tudja, mit akar, nem zavar össze még jobban, tudatja velem határozottságát, és ez tetszik. A bizonytalanság, a hitegetés, és a sértettség mérgező rám nézve, még én magam sem tudom sokszor, mit fogok tenni a következő pillanatban, és azzal az őrületbe tudom kergetni magam. Teszek olyan dolgokat, amikre nem lenne szükség, amiket lehetne mellőzni, s olyanokat is, amikkel megbántom az embereket, akik törődnek velem. De most képes vagyok a lányra bízni magam, és félretenni a félelmeim. Végtére is, én vagyok az a fickó, aki fejest ugrik a dolgokba, meggondolatlanul, és ostobán, aki félre tudja lökni a következmények súlyát, és a mának élni. Nem most fogom megváltoztatni a személyiségem. - Szívesen! - hamiskásan mosolyogva bólintok, szavaira és gonosz vigyorára egyaránt, és hiába ígértem meg magamnak az előbb, hogy nem leszek buli-rendőr, és ünneprontó egy személyben, mégis kételkedem... megjavult? Nem hiszek ebben. Elkalandozva meredek magam elé, próbálok arra gondolni, hogy változtam én meg, és mikor történt. Abban teljesen biztos vagyok, hogy átváltozásunk után, Stefan volt a labilis, a bonyolultabb vámpír, aki a komplikált, és kegyetlen utat választotta. Velem... velem akkor még többnyire nem volt gond. Emberek vérét ittam, de nem öltem, tudtam, hol a határ, és ahhoz tartottam magam. Aztán valami megváltozott. Katherine-hez való hűségem, és ostobaságom, no meg az, hogy vakon megbíztam benne, és szerettem őt lerántott a mélybe, ahonnan már azt hittem, nincs visszaút. De jött Elena, és a jó meg a rossz út kezdett egybeolvadni, és eltűnni, a szakadék szélére taszított, de nem bántam. Ahogy egyszer az öcsémnek is említettem, a szakadék szélével nincs baj. Csak meg kell tanulni, hogy ne ess le róla. - Várj! Megszűnt a kötődésed irántam? Az... Elena, az hogy történhetett? - A kérdések értetlenül, dühösen törnek ki belőlem. Nem értem. Mikor legutóbb találkoztunk, azt mondta, nem tudja, hogyan lehet véget vetni neki, én pedig megígértem neki, hogy helyre fogjuk hozni. - Amikor utoljára ellenőriztem, még nem találtam megoldást a kötődés-problémára. - Rideg szavak ezek a helyzet forróságát tekintve, de egyszerre érzem magam szabadnak, és haszontalannak. Ígéretet tettem neki, és nem tartottam be. De valójában, nem is ez zavar. Ígéret ide, vagy oda... nem mindig tartottam be őket. De ha ő képes volt egyedül véget vetni annak az egy dolognak, ami az utóbbi időben kínozta, és ami megpecsételte a sorsunkat és a kapcsolatunkat, még ha részlegesen is, akkor mit tehetek én? Enyhíthetem a vér iránti vágyát, ha megszomjazik, és a fizikai szükségteleit, ha épp ágyba bújunk? Szabad kapcsolat lenne, és nem kéne sokat tennem azért, hogy megkapjam őt, de én kihívásra vágyom. Nem akarom, hogy ilyen egyszerű legyen, csak csettintenem kell, és már meg is kapom, amiért oly sokáig küzdöttem. Ez nem fair. Az élet nem ilyen igazságos, és kegyes, különösen nem egy vámpírhoz, mint amilyen én vagyok. De akármilyen ára is lesz ennek, nem fog visszatartani. - Tudod, mit? Ne válaszolj! Csak... ne válaszolj erre most. Nincs szükségem válaszokra. Te vagy az, akit mindig is akartam. A kérdéseknek... itt nincs helye! - határozottan, féloldalas mosolyom magamra öltve lépek előrébb, amennyire még lehetséges, s testünk egymásnak feszül. Hevesen csókolom meg, szenvedélyesen, és durván, tudatni akarom vele, hogy tényleg komolyan gondoltam, amit az előbb mondtam. Kérdéseknek itt valóban nincs helye. Csak tetteknek. De hamar elszakadok tőle, hogy szóhoz jusson ő is. De a szavak... alig jutnak el hozzám, mire képes lennék felfogni a jelentésüket úgy istenigazán, Elena is közelebb lép hozzám, így az a néhány centi távolság, ami eddig volt köztünk, megszűnik, s mielőtt a pólóm találkozik a lány erejével, és a földön köt ki, elveszi tőlem a melltartót, és oldalra dobja. Meglepődve, vágytól összeszűkült szemekkel nézek rá, és várom a következő reakcióját. Levegőért kapok, és vigyor telepszik az arcomra, amint megérzem a hátam mögött a falat, és a lány testét, ahogy az enyémnek préselődik. - Igazad van, Elena! Megőrülök érted, és... fogalmad sincs róla, hányszor fordult meg a fejemben, hogy hasonló dolgot teszek veled. - Végigsimítok a haján, az arcán, egészen a csípőjéig haladok le kezemmel, s ott gondolkodás nélkül csúsztatom két ujjam a bugyijába, amit egy, laza mozdulattal leszaggatok róla. Sokkal halkabban adja tudtunkra, hogy az anyag megadta magát, de annál hatásosabb. Immáron semmi nem takarja már testét, nem fedi el előlem, s csak még inkább arra késztet ez a változás, hogy viszonozzam a vadságot. Fordítok a helyzetünkön, most az ő teste feszül a falnak, és egy heves csók után, ajkairól áttérek a nyakára. Apró harapásokat, csókokat hagyok a bőrén, nyelvem könnyedén siklik végig a torkától a melleihez. Felpillantok rá, és széles, állatias vigyorral tudatom, hogy nem csak ő uralkodik felettem. Én is szintúgy uralkodom felette.

You left a hole

Where my heart should be

A tervem nem úgy sült el, ahogy gondoltam. Nem számítottam rá, hogy Elena itthon lesz, s most az ajtóban áll, egyetlen szál törölköző fedi testét. Mintha egy furcsa álomba csöppentem volna, ahol túl nagy a kísértés, és úgy érzed, szinte lehetetlen legyűrni, aztán felébredsz, és bánod, hogy nem tettél semmit, elvégre csak egy álom volt, ahol nincs következménye a tetteidnek. De ez a valóság, a lány tényleg itt van, méghozzá igencsak alul öltözötten, én pedig olyan esetlennek érzem magam, mint még soha. Szavait követően, a képet kiejtem a kezemből, és csak vámpírgyorsaságomnak köszönhetően sikerül utána nyúlnom. Leteszem a szekrényre, és ismét nyelek egyet, próbálom összeszedni a gondolataim. Lerázott. A hídon álltunk, és ő azt mondta, soha nem szeretett, mindig is Stefan volt számára az igazi, ő volt az első, és egyetlen szerelme. Hogy tudnék hát versenyezni egy vérbeli hősszerelmessel? Ám mégis itt vagyok, a szobájában állok, ő alig pár centire tőlem a fiókban matat, míg én úgy nézem őt, mintha most nyertem volna vissza a látásom. Ingatom a fejem, és egy szégyenlős mosolyra húzódik szám sarka, nem igazán tudom, ezzel az új Elenával miként kéne viselkednem. Nem vethetem meg, hiszen vámpírrá vált, és számtalan veszteség érte már élete során. Ámbár, pontosan úgy viselkedik, ahogy én tenném, ahogy tettem is számtalanszor, ahogy még a mai napig is viselkedek, ha úgy látom jónak. A vérszomj érzésektől és elvektől független. - Tudod, a külsőd nem változott, mert érzéketlen libát játszol... - vigyorgok rá, hogy tompítsam az amúgy sem éles hangvételű mondatot, és persze hozzam a megszokott formám. Most, hogy végre rátaláltam a hangomra, nem látok akadályt, hogy úgy viselkedjek, ahogy mindig is szoktam. Elvégre ő még mindig Elena, még ha új életmódot is folytat. Még ha teljesen ki is fordult magából, amit nem tudok mire vélni. Homlok ráncolva nézem a műveletet, amint kivesz egy bugyit és egy melltartót a fiókból, és elém lép. Meghökkenve bámulok rá, amint leengedi a törölközőt, ami így a földre hull, és felfedi a meztelen, gyönyörű testet. Ha nem tudnék uralkodni az arckifejezésemen, szájtátva merednék rá, hogy mégis mit művel, különösen a múltkori után! Lehajol, és felhúzza a bugyit, s míg nem néz rám, hang nélkül kapok levegő után, így mikor felegyenesedik, nem csak az ő szemöldöke van felvonva, de az enyém is. Tulajdonképpen meg vagyok róla győződve, az arckifejezésem Elenáét tükrözi. Érdeklődve, kíváncsian nézek én is a szemeibe, ahogy azt ő teszi, és várom, mit akar ezzel elérni. Miért érzem úgy, hogy nem Elena, hanem Katherine áll előttem? Sokkalta inkább úgy viselkedik, mint az őse, nem pedig mint önmaga. De mégis ő áll előttem. Szavait figyelmen kívül hagyom, kérdéssel felelek a kérdésre. - Mi történt veled? - Ennyi telik tőlem, igaz, tudnom kell, miért viselkedik másképp, mint eddig. Mindez az átváltozásnak köszönhető? Az új személyisége mégis egyszerre taszít, és vonz magához, mint egy mágnes, amit egyik oldalról a másikra fordítanak. Kezére pillantok, ami a mellkasomon nyugszik, és lelki szemeim előtt a legutóbbi jelenetet látom. Elena perzselő tűzként áll előttem, s ha túl közel engedem magamhoz, meg fog égetni. Vakmerőségem azonban határtalan, és csak arra tudok gondolni, kell nekem. Kezem kinyújtom, amennyire a köztünk lévő távolság engedi, és végigsimítok arcán, nyakán, majd lassan kezére siklik a kezem. Először csak megfogom, mintha először érinteném, aztán megszorítom, mintha többé el sem akarnám engedni. - Fogalmad sincs, mit teszel velem, hmm? - A melltartót, amit még nem volt alkalma felvenni, vagy amit egyáltalán nem tervezett magára ölteni, elveszem a kezéből, és pántjánál fogva akasztom az ujjamra, hogy a magasba emeljem, és kérdőn nézzek a lányra. - Erre nem lesz szükséged, igaz? - És megismétlem, amit korábban. Szemöldököm felvonom, mélyen a szemeibe nézek, és várok. Kezét ugyan nem engedem el, de mást se teszek, hagyom, hogy ő tegye meg az első lépést, s akkor talán nagyobb esély van rá, hogy ezúttal nem sérülök meg.

You left a hole

Where my heart should be

Nem tudom, miért vagyok itt. Kínzom magam, minden egyes lépéssel úgy érzem, kiszakad belőlem egy darab. Tovább megyek, nem foglalkozva, mi vár majd ott rám, és mennyi fájdalom érhet, ha nem fordulok meg most azonnal. Próbáltam küzdeni, fél nap győzködtem magam, hogy ne tegyem meg, hagyjam el a várost, csak ne közelítsem meg a házat, de valami ide vonzott. Mintha egy hatalmas mágnesre építették volna a házat, aminek én vagyok a célpontja. Levegőt se veszek, úgy lépem át a küszöböt, de a lépcső előtt megtorpanok, a korláton lévő kerek kis fába kapaszkodom, mintha kiveszett volna belőlem az erő, és attól félnék, a lábaim nem bírnak el. Egy halvány mosoly ül szám szegletében, már az morbid örömet okoz, hogy itt vagyok, holott az érkezésemen kívül semmi sem történt. Nincs itt egy lélek sem. Legalábbis... szeretném ezt hinni. Jobban járnék, ha a lány nem lenne itt, ha az ég világon senki sem lenne itt. Megfordulnék, és kisétálnék az ajtón. Persze, ahhoz túlzottan kíváncsi vagyok, hogy fogjam magam, és elsétáljak, mert a földszinten nem hallok semmi zajt, és úgy vélem nincs itt senki. Csak körülnézek. Vetek egy pillantást a szobájára, a cuccaira, és megpróbálom felidézni őt akkor, mikor még boldog volt, és én pusztán egy zavaró tényező voltam. Aztán... aztán elmegyek.
A kész tervvel a fejemben ellököm magam a korláttól, és lassú, emberi tempóban sétálok fel az emeletre, ezzel is húzva az időt, s a szobaajtó előtt ismételten megtorpanok, mintha még mindig haboznék. Holott tudom, hogy ki fogom nyitni, és bemegyek, de szeretném elhitetni magammal, még rágódok, és nem döntöttem ilyen hamar. Persze, a kilincsre csúsztatok az ujjaim, és belököm az ajtót, mintha csak a saját házamban lennék, és a szobám ajtaján lépnék be. Körbenézek, a megvetett, rendezett ágyat pillantom meg először, rajta a macit, amit egyszer a kezeim közt tartottam, mikor Elena az öcsém miatt aggódott. A fiókos, tükrös szekrény a következő, ami szemem elé tárul. Az ajtóból elindulok felé, szemügyre veszem az apróbb, Elenához tartozó holmikat. Egy fésű, ékszerek, smink cuccok, fényképek... keretben, és a tükörhöz csíptetve egyaránt. Megannyi emberi emlék, amit már nem kaphat vissza. Nagy levegőt veszek, és végighúzom az ujjam a fehérneműs fiókon. Akaratlanul is huncut vigyor kúszik a képemre, ami szinte azonnal le is fagy róla. A fürdőből zajok szűrődnek ki, kezemben a lány szurkoló-ruhás képével az ajtó felé fordulok, és ledermedve várok, míg kinyílik az ajtó, és Ő belép a szobába. - Elena! - meglepetten nézek rá, majd a képre, amit zavart mosoly után lehelyezek a komódra, karjaim zsibbadtan lógnak törzsem mellett. - Én... nem tudtam, hogy itt vagy. - Homlokom ráncolom, nagyot nyelek, és előrébb lépek egyet, szinte hallom a hídon elhangzott szavait. Nem lépek oda hozzá, pedig mindennél jobban szeretném a karjaimban, és biztonságban tudni. Tudok uralkodni magamon, tudok... menni fog. Lecövekelek a tükrös szekrény mellett, és bámulok rá, erőt veszek magamon, és lassan szívom be a levegőt, ezzel is próbálva megőrizni a hidegvéremet. Nem tudom, mi lesz ennek a vége. Talán hiba volt ide jönnöm.