you make me feel like
i'm a boy and not a man

Mélyen magamba szívtam a felém áradó friss levegőt, ami a felhúzott ablakok miatt eddig nem jutott be az autóba. Nekidőltem a vezetőülés felőli ajtónak, és még egyszer végiggondoltam miért is jöttem ide, és hogy mit fogok mondani. Legutóbb mikor ide jöttem Elena egyszerűen otthagyott, látni sem bírt, még az ajtót sem akarta kinyitni nekem. Reméltem ezúttal másképp lesz, különösen azért, mert semmit sem erőltetek már. Sosem fogom feladni a küzdelmet Elenáért,de ráerőszakolni sem fogom a szerelmem. Ricet pedig lehetetlen megvesztegetni, még ha a Salvatore ház legjobb whiskyjével kínálom akkor sem csinálja vissza amit elrontott, csak ha maga Elena kéri. Legjobb barátomat és ivócimborámat magam elé képzelve bosszússá váltak lépteim amik immáron a főiskola kollégiuma felé vezettek, és legszívesebben az autómba ültem volna, csak hogy behúzhassak egy hatalmasat neki. Persze a lány kedvéért nem tettem csak meg, és inkább az emeleten lévő szobája felé indultam, remélve, hogy Dr. Szöszit nem találom ott. Mellette bizonyára nem sikerült volna kedvesnek lennem, bár az utóbbi időben jobb viszonyba kerültünk, mint amiben eddig bármikor voltunk. Nem volt olyan elviselhető, mint mikor meg volt igézve és csak akkor beszélt, mikor én mondtam, de elviselhetőbb volt, mint mikor Elena fejét tele akarta beszélni a saját kétségeivel irántam. Mélyről fakadó sóhaj szakadt ki belőlem, ahogy elértem a célirányom, és reszkető kézzel nyúltam a kilincs felé. Utoljára akkor féltem ennyire, mikor visszatérésem után először jöttem ide. Nem akartam, hogy úgy végződjön a mai látogatásom, pedig benne volt a pakliban. Inkább próbáltam elterelni a figyelmem. Arra gondoltam, mikor Elena megköszönte, hogy próbálom megmenteni Bonniet. Arra, mikor palacsintát sütöttem neki, ő pedig agyarakat formált tejszínhabból. Szerettem volna a tejszínhabot bizonyos testrészeire nyomni a palacsinta helyett, de mindenekelőtt azt akartam, hogy bízzon bennem, mint azelőtt. Szinte lehetetlenségnek bizonyult megmaradnom a közelében anélkül, hogy az együttléteinkre gondoltam volna, hogy elképzeltem volna fehérneműben vagy anélkül, de az egészben a legrosszabb nem az volt, hogy ő nem akart engem. A legrosszabb az volt, hogy ő nem emlékezett ezekre. Egy lassú fejrázás után bekopogtam, és pár másodperc várakozás után benyitottam, nem várva válaszra, túl ideges voltam ahhoz, hogy tisztán gondolkodjak. - Bocsánat, remélem épp engedélyt készültél adni, és nem a fenébe akartál küldeni. - mosolyodtam el zavarodottan. Tettem felé néhány lépést, és már majdnem csókkal üdvözöltem, mikor belém mart a fájdalom és ráébredtem, hogy nem tehetem ezt. Nem köszönthetem csókkal, mikor ő nem az enyém. Annyinak örültem, hogy a dokijelölt lekerült a térképről, de teljesen nem nyugtatott meg, hisz' annyi férfi rohangál odakint a világban. Vajon mennyi idő telik el addig, míg az egyik észreveszi milyen mázlija lenne ezzel a csodálatos lánnyal? Csak abban reménykedhettem, hogy vámpírléte lévén nem kezd halandókkal, de ettől önzőnek és nevetségesnek éreztem magam. Nem hittem, hogy majd féltenem kell őt mástól, senkire sem tekintettem versenytársamként. Ő az enyém volt. Gondolataim áradata közben végig őt néztem, mintha a pillantásommal újra visszahozhatnám az emlékeit, de látszott csokoládészerű íriszeiben, hogy ő nem azt a Damont látja akibe beleszeretett. Kis idő múlva felnevettem, és a szoba túlsó felébe intettem egyik kezemmel. - Ugye nem fogsz megint kiugrani az ablakon, csak hogy meglógj előlem? - Eredetileg viccnek szántam, mégis volt egy él a hangomban, amit szerettem volna mindennél jobban elfedni. Nem akartam kimutatni az érzéseim, már nem, hiszen megfogadtam, hogy nem erőltetek rá semmit. Ha velem akar lenni, önszántából tegye, s ne kényszerből. - Nem foglak bántani. Megígérem! - Hülyén éreztem magam, hogy nem hagyom szóhoz jutni, de annyira rettegtem attól, hogy kidob, vagy elmenekül, hogy önkéntelenül is próbáltam szóval tartani. Bocsánatkérő pillantást küldtem felé, és reméltem, megelégszik ennyivel. Ilyen tehetetlenül talán gyerekkoromban éreztem magam utoljára...

to you: Elena words: 591 music: love me like you do
©