KATE • 16 • NINCS • PÁR ÉVE

„when you lose somebody, every candle, every prayer is not gonna make up for the fact. that only thing that you have left, is a hole in your life where that somebody that you cared about used to be.. and a rock.”

- Matt, vigyázz! - kiáltottam amikor a telefon képernyőjéről a szélvédőre szegeztem a tekintetem, a gyorsan haladó autó előtt pedig Rebekah állt komor tekintettel. Tudtam, hogy túléli az ősi, de a hirtelen ijedtségem miatt mégsem üthettük volna el őt. Matt ijedten elrántotta a kormányt és az autó pillanatokon belül a hídról a vízbe került. Olyan gyorsan történt minden, szinte szürreális volt. A történelem megismételte önmagát, és megint ebben az ismerős tónak mélyén ülök egy autóban. Pontosan így vesztettem el a szüleimet, csak én Stefan miatt túléltem az egész balesetet. Levegőért kapkodnék, de lassan rájöttem minden hiába; meghalunk. Nem adhattam fel, mivel mindig van remény, ezt már megtanultam életem során. Muszáj felnőnöm, muszáj gyerekeknek életet adnom, muszáj leélnem azt az életet amit elkezdtem boldogan. Küzdenem kell az én életemért, és Matt életéért, de eszméletlen volt.
- Matt! Matt! - kiáltottam neki, de a vízben semmi nem hallatódott. Kezdett fogyni a levegőm, és a reményem egyre jobban veszett el a semmiben, de még nem teljesen. Ez a helyzet felidézett bennem emlékeket, rengeteget..

Kezdtem elveszteni az összes erőm, és nem tudtam felfogni mi történt. Haldoklom? Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy értem mégis a vékony jégen táncolok. Nem tudtam kiszállni az autóból, nem is akartam. Az apám éppen az életéért küzd, és a szívem majdnem megszakad. Csak arra tudok gondolni, hogy Jeremy-vel mi lesz, és arra, hogy velünk mi fog történni. Nem akarok meghalni, de úgy sem akarok élni, hogy nincs velem a két legfontosabb személy az életemben; apu és anyu.
- Apa! - szóltam neki többször, hogy elbúcsúzhassak tőle. Kezdtem ráeszmélni, hogy ő sem bírja sokáig, de még harcol. Harcol azért, hogy mindhárman túlélhessük, de ez lehetetlen. Az a kis reménykedés ami bennem égett mostanra már teljesen elmosódott. A víz teljesen eloltotta a lángját, és tudtam, hogy ezek az utolsó perceim. Nem bánom, mert tudom, hogy a szüleim után nincs életem. Nem elég öregek ahhoz, hogy elmenjenek, és nem is ilyen módon kellene. Hálátlan az élet.
Apa hátrafordult hozzám, majd biztatóan nézett rám, mintha azt súgná a tekintete, hogy nem lesz semmi baj. Kezét az enyémre rakta, és máris a lelki békém elérkezett. Nem volt elég energiám ahhoz, hogy kibírjam ezt. Az oxigénhiány eluralkodott felettem, és a józan eszem is lassan elveszik, mint ahogy az a maradék akaraterőm.
- Szeretlek.. - tátogtam, ő pedig halványan elmosolyodott. Ezek az utolsó szavaim felé, és azt akarom, hogy tudja mennyire fontos helyet foglal el a szívemben. Szemeim lassan leragadtak, majd teljesen lecsukódtak. Ezután láttam a gyermekkorom, de úgy, mint egy külső szemlélő. A születésem, mikor az igazi anyám megszült, amikor örökbe fogadtak. Az első lépéseim, aztán amikor Jeremy-t még babaként hozták haza. Amikor együtt töltöttük napjainkat, majd amikor Matt és én összejöttünk. Az a képkocka következett amikor az autóval a tóba zuhantunk, és most itt vagyok. Látom magam kívülről, mintha a lelkem már nem egyesülne testemmel, és csak nézem tehetetlenül magam ahogy fulladozom, szívdobbanásaim egyre halkabbak, életesélyeim egyre csekélyebbek. Majd egy férfi ugrik be a vízbe egyenesen utánunk, és apámnak akart segíteni, de ő egyből rám mutogatott, hogy engem kell kihúznia. A férfi nem tehetett mást, de az elején meglepődött mikor meglátott. Fogalmam sincs miért. Letépte a kocsi ajtaját, majd kiszabadítva engem máris a levegőre vitt, szüleimet otthagyva a halál kezeinek. Őket az angyalok rendelték, és tudom, hogy engem fognak figyelni valahol.
A lelkem szinte egyből visszatért testembe, és egy Mystic Falls-i kórházban ébredtem infúzióra és egyéb létfontosságú dolgokhoz kötve. A gyász szinte feldarabolta a lelkem, és egész nap sírtam. Aludni sem senni sem tudtam, mivel tudtam, hogy mikor hazamegyek nem lesz olyan, hogy anyu reggel palacsintát süt, vagy éppenséggel isteni kávéjával ébreszt minket. Nem lesz az, hogy apu Jeremy-vel a kertben fociznak, vagy bármi. Az életünk üres lesz, és egyhangú, de túléljük. Nem tudom mihez kezdhetnék a szüleim nélkül.

Visszatértem a jelenbe, és elkezdtem tenni amit tennem kell. Matt jól lesz, gondoskodom róla, de ha én nem jutok ki őt sem tudom megmenteni. A biztonsági övet akartam kicsatolni, de beakadt, és nem akarja, hogy kiszabaduljak. Az ablakot kezdtem verni, de a víz nyomása nem engedte, hogy betörjön, mert a szilánkkal talán elvághattam volna az övet, de így reménytelen minden. Miért én? Miért ő?
- Matt! - ráztam már dzsekijénél fogva szinte hisztérikusan, mert nem élném túl, ha őt is elveszteném. Nem halhat meg, most nem! Kérlek Matt, kelj fel, segíts nekem, hogy segíthessek rajtad!
Stefan arcát pillantottam meg pillanatokon belül, ami újabb esélyt adott nekem és gyerekkori barátomnak. Leszedte az ajtót, majd Matt-en keresztül hozzám mászott, de egyből ellenkezni kezdtem. Matt-nek kell kijutnia innen, nem nekem. De ha én nem jutok ki Alaric is meghal, de most Matt a legfontosabb. Tátogtam és artikuláltam is, hogy nem, ne engem, de ő mindenképpen ragaszkodni akart ahhoz, hogy engem mentsen meg, de én nyertem ezt a kis csatát. Megkönnyebbültem mikor eltűntek a mélyből mindketten, én pedig nyugodtsággal adhattam fel az életem. A maradék levegőt is kifújtam tüdőmből és hagytam, hogy a víz felemeljen, majd elvigyen oda ahova mennem kell, és örök nyugodtságot találjak. A békét, megváltást, és mindent ami kell. Majd elsötétült minden, nem éreztem semmit, szívem már nem dobban, ereimben már nem folyik a vér..