» Folyosók Pént. Jan. 09, 2015 1:05 am by Damon Salvatore
» Udvar Pént. Jan. 09, 2015 1:05 am by Damon Salvatore
Word Count
how much did you write?
Credit
we deserve a little more respect.
A kódokat és az oldal külsejét Katherine Pierce-nek köszönhetjük, aki nélkül nem lehetnénk ilyen szépek. Sokat dolgozott a kinézeten, így nem örülnénk, ha a kódokat máshol látnánk! Ha segítségre szorultok, inkább szóljatok, s ha tudunk, segítünk. A gyönyörű képek, gifek Damon Salvatore keze munkáját dicsérik, aki szintén sok időt töltött ezek megszerkesztésével, nem szeretnénk máshol látni őket. Valamint külön köszönettel tartozunk a csodálatos Elena Gilbert-nek a meseszép fejlécünkért, amivel rengeteget dolgozott. A leírások (világleírás, fajleírás, sorozatbeli és canon karakterek leírása) a Staff tollából fakadnak, nem szeretnénk ezeket máshol látni.
Változtatni a viselkedésemen nem esik nehezemre, hisz mégis csak két oldalam van, ha úgy nézzük. Van egy jó, és van egy rossz, amit előszeretettel váltogattok bármikor. Míg az egyik egy kegyetlen, és kíméletlen gyilkos énem, addig a másik ritkán öl, és csak akkor ha muszáj. Mindkét énemen az emberi vér fogyasztását tartom előnyben, hisz mégis csak vámpír vagyok; egy ragadozó lény, aki uralkodhat az emberek felett, és akinek hatalom adatott meg. Egyszerűen irtózom az állatvér gondolatától is.. Egyszer sem próbáltam, sőt már most kijelentem, hogy nem is akarom megkóstolni az életem során. A tasakos vér még hellyel közel elmegy, de azt is csak akkor, ha a vészhelyzet, vagy a szükség úgy kívánja.. A legtöbb esetben pedig marad az emberi áldozat, akik legtöbb esetben az áldozataimmá válnak, sőt eddig nem volt olyan alkalom egyszer sem, hogy bárki is túlélte volna azt, hisz nem szokásom életben hagyni a táplálékom. Kissé kegyetlen módszer ez a részemről, de vegyük úgy, hogy megszabadítom az illetőt a szenvedésétől. Azok, akik pedig megtagadják a vámpírság előnyeit... hülyék mind, hisz hatalmunk van a halandók felett, és bármikor végezhettünk velük kedvünk szerint, míg ők ellenünk legtöbbször hasztalanok, bár a vadászok nem, de az más helyzet megint csak. Nem értem, hogy egyes vámpírok, hogy képesek megtagadni az.. emberi vért, hisz nincsen annál jobb érzés, amikor az adott áldozat halálát nézhetted végig, miközben szenved, sír, könyörög, és a többi.. Ezek a mai vámpírok túl emberiek akarnak lenni, pedig már rég nem azok. Én sem vagyok emberi, csak csupán próbálom megtartani a tulajdonságokat, amelyekkel jobbá válhattok, mint aki vagyok, viszont kétségtelen, hogy örökké nem lehettek a jó fiú, aki nem fog ölni, aki majd segít a többieken.. Én nem vagyok ilyen! -Rendben.-Bólintok a szavamat megerősítve.-A "Vigyázz" szót tőled hallani furcsa, Kol.. Ez most olyan, mintha tényleg törődnél még egyesekkel.-Mosolyodom el.-Viszont kétségtelen tény, hogy egyetlen egy módszerük alkalmas ellenem, és mivel nem vagyok kezdő, ezért nyilván van már tapasztalatom, szóval nem hiszem, hogy épp most halnék meg, és emiatt..-Vonok vállat egyszerűen a mondandómra. Ha azt nézem, akkor kivételes személy vagyok, hisz nem mindenkinek adatik meg, hogy egy Ősi vámpír legyen a közvetlen teremtője. Érdekes, hogy pont Kol volt az, aki átváltoztatott, de nem értem miért tette.. Talán látott bennem valamit, vagy nem tudom. Viszont nem hiszem, hogy emberként oly annyira érdekes lehettem számára, de most már mára ez teljesen lényegtelen. -Nos.. szerintem ezt letárgyaltuk, szóval.. indulhatnánk vadászni, nem gondolod?-Nézek rá kérdőn, miközben egy ravasz mosoly jelenik meg az arcomon.-Mit szólnál a Wickery híd környékéhez? Ott biztosan találunk áldozatot, hisz arra felé szokott lenni mindig ember..-Mondom egyszerűen, majd megindulok lassan az kijárat felé, és odaérve kinyitom az ajtót. -Nos?-Kérdőn felvont szemöldökkel nézek felé, és megvárom amíg előttem kimegy, aztán ha ez megtörtént, akkor bezárom magunk mögött az ajtót, és a társaságában elhagyom a Mikaelson villát..
Játék Vége! // Részemről ez egy záró a Mikaelson villába, ha gondolod, akkor írhatsz ide, viszont ha már nem szeretnél, akkor kezdj a Wickery Bridge-nál.. Ahogy érzed, a döntés rajtad áll fönők
Annak természetesen, átkozottul örülök, hogy végre megértette a lényegét mondandómnak. Viszont mit ér az ha nem fogadja meg azt a tanácsot? Nekem már tényleg semmi türelmem ahhoz, hogy a hülye síránkozását hallgassam vámpírságáról. Egyszerűen az agyamra megy! Valószínűleg, mást már rég megöltem volna... de ő? Hogy őt miért nem? Talán mert kárba veszne a vérem amivel átváltoztattam. Pedig azt hiszem az én vérem jóval többet ér mint az átlag vámpíroké. Sőt! Megtisztelve kellene, hogy érezze magát, amiért őt választottam, több száz, ezer... vagy millió ember közül. - Épp itt volt az ideje. - Mondom, egy laza vállrántással. Ugyan! Melyik vámpírnak nem áll jó a gonoszság? Hiszen arra lettünk teremtve! És valljuk be... tényleg sokkal jobban áll a vámpírnak, ha egy ember van a karjai között, nem pedig egy mókus, esetleg nyúl. Ez csak az "Alkonyat" filmekben érdekes... viszont itt szó sincs filmről! Ez a való élet, ahol a "vegetáriánus" vámpíroknak, meg kell halniuk! Egyszerűen undorodom tőlük. Nem tudok úgy a szemébe nézni egy OLYAN vámpírnak, hogy ne érezzek közben gúnyt, gyűlöletet, undort. Mert ők azt hiszik, hogy az emberi élet fontosabb, mint egy állati. Meg egy frászt fontosabb! Ha valakit ártatlannal lehet nevezni ezen a világon, akkor az a mókus, amit már megevett valamelyik őrült. - Rendben. Gondolkozni fogok még ajánlatodon. De ha úgy gondolod, egyedül akarsz elbánni velük, akkor vigyázz! Valószínűleg valamit tudhatnak, ha már a fajtámra vadásznak. - Egy újabb dolog, ami miatt megtisztelve érezheti magát. Elvégre tőlem nem sokan hallhatnak ilyen szavakat. Figyelmemztetni valakit a veszélyre? Á-áá! Az nem az én stílusom. De még mennyire, hogy nem! Előbb lökök be bárkit a tűzbe, mint megmentsem. Bármily hihetetlen, de talán még testvéreimen se szívesen segítek. Elvégre minek? Egyik rosszabb, mint a másik. Már ők is a kiálhatatlan szerelem csapdájába estek. Mindannyian! De mégis mire jó az a szerelem? Csak elveszi az eszét mindenkinek. A rózsaszín köd...
Vendég
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vendég
Tárgy: Re: Bejárat Pént. Jún. 21, 2013 8:20 pm
Kol Mikaelson & Daniel Preskott
Itt állok a híres Kol előtt, aki egyrészről a teremtőm, míg más szemszögből nézve lefeküdt Bonnie-val, de mivel épp szakítottunk mindketten egymással így legalább is már jelentéktelen az, hogy Kol mit tett, avagy sem. Újból szabad vagyok teljes mértékben. Elűztem magam mellől mindenkit.. Carolinet, Bonniet, és minden egyes fontos személyt, csak azért, hogy ne okozzak nekik fájdalmat. Kaptak már eleget az élettől nem kellek még nekik én is pluszba! Van gondjuk, életük, és bajuk, ezért sem kell az, hogy én még én tetézem ezt az egészet. - Térj már észhez! Mit művelsz magaddal? - Szólal meg bennem egy belső hang, amelyet nem tudok hova tenni, de a célzását rögtön megértem. Nem nehéz felfogni az üzenetet, amelyet magamnak szántam. Mégis miért vagyok ennyire letörve? Az utóbbi időben csak kínoztatom magam, ezért végre nekem is kijárna egy kis önfeledt szabadság, amelyet úgy töltök el, hogy nem szabok magamnak határt.. Ideje lenne visszahoznom azt az énem, aki vagyok.. -Felfogtam, megértettem.. Eljutott a tudatomig az, amit ezerszer mondtál már vagy el.-Mondom halkan, szinte suttogva. Ne rágódjak a múltamon, ne gondoljak az emlékekre, mintha az oly könnyű dolog lenne.. Éveken át haltak meg mellőlem azok, akiket szerettem, aztán pedig még több éven át kellett elviselnem a fájdalmat, amit a vadászok, boszorkányok, és idős vámpírok okoztak számomra. Mégis hogyan felejtsem el a karó okozta szúrást, és a vasfű okozta kínt? Hogyan viseljem el a boszorkány varázslatokat, vagy a nap égető fényét? És a vadászeszközöket? A hideg láncot, amellyel kikötöttek, vagy a padot, amin feküdtem lekötözve? Sőt hogy felejtsem el az éhséget, amely mardosott belülről, de a vágyat nem lehetett csillapítani, mert csak kínzást kaptam? -Hmm..-Esek gondolkozásba egy pillanatra.-Talán tényleg jobb ez az oldalam.-Vonok vállat egyszerűen, miközben egy vigyor jelenik meg az arcomon. Gonoszkodni, és kegyetlenkedni nem nehéz dolog, hisz erre minden vámpír képes, csak vannak olyanok, akik megtagadják az emberi vért.. Azok hogy bírják ki? Tudok uralkodni magam felett, hisz engem nem fog el a vágy a vér láttára, de állatokból sohasem táplálkoznék.. Stefan nos igen Carenek megígértem, hogy segíttek a barátjának, amit meg is fogok tenni, hisz ez az énem nem akadályozz semmiben sem. -Tényszerű dolog, hogy nem gyengék, de arról biztosíthatlak, hogy az ötök egyike sincs köztük, hisz az ötök tagjai külön-külön dolgoznak rendszerint tudtommal. Ugyanakkor meg utána néztem mindennek ezekkel az alakokkal kapcsolatban.-Mondom egyszerűen.-Ha nem szeretnél részt venni benne, akkor én majd megoldom helyetted. Nem kell aggódni.-Mondom mosolyogva. -Ez természetes Kol, s szerintem nem csoda.-Mondom a szemébe nézve komolyan. -Rendben, nekem megfelel.-Vonok vállat.-Az ötlet.. nos nem kell aggódni, ha egyedül mennék se tudnának engem megölni oly könnyedén.-Vallom be őszintén.-Egyedül csak az öl meg, ha egy karót kapom a szívembe.-Nevettek.-De erre nem hiszem, hogy sor kerül..-Nézek rá mosolyogva.-Ha mindenképpen benne akarsz lenni a dologban, akkor hagyom, hogy alaposan átgondold, szóval.. majd vadászat után eldöntöd, vagy holnap, vagy amikor akarod..-Teszem hozzá, miközben az ajtó felé pillantok, hisz támad egy megérzésem, amely sohasem szokott csalni, de most remélem tévedek..
Hát ami ezt illeti, én egyáltalán nem érzek bűntudatot semmilyen tettemért, sem egy múltbeliért, sem a mostaniért. Én valahogy az első pillanattól kezdve élveztem ezt a fajta életet. Nem kellett senkinek tanítgatnia vagy pátyolgatnia. Nem is történhetett velem jobb a vámpírléttől. Hiszen majdnem halhatatlan vagyok...de persze csak majdnem. Elvégre mindenben van egy kiskapu, és ha valaki elég ügyes, hogy megtalálja a sebezhetőséget akkor bajban lehetek. És pedig van egy két vadász aki megtalálta a módját, hogy hogyan is tehet el láb alól. Hát erre mit mondjak? Majd én is megtalálom a módját, hogy megöljem azt a vadászt aki próbálkozik... - Nem is szándékozom tovább hallgatni a síránkozásod! Nem akarom mégegyszer elmondani: Fogadd el azt ami vagy! Ne a múltadon rágd magad! - Mondom szemforgatva. Tudom jól, hogy nem vagyok valami kedves teremtmény, de ne várja, hogy örüljek ennek a rinyálásnak. Talán már rég kitéptem volna a szívét, vagy minimum kivágtam volna ha nem az én vérem csörgedezne benne. Na meg még mindig látok benne valamit ami még egyszer jól jöhet majd nekem. Hogy mit? Hát pontosan én sem tudom. Majd ha eljön az ideje rájövök. Egyenlőre elég ha azt tudom, hogy hasznos lehet még számomra. - Nagyszerű! Sokkal jobban tetszik ez az éned. - Megjelenik egy halvány, féloldalas mosoly arcomon. Valóban szimpatikusabb ezzel a kiegyensúlyozottsággal, magabiztossággal. Bár ennek már jóval korábban meg kellett volna történnie. Egyáltalán, hogy sikerült életbenmaradnia ha sajnálta az embereket? Nekem a gyilkolás a kedvencem az egész vámpírlétben. Mikor megérzem az ember félelmét csak mégjobban bevadulok. Szinte elborul az agyam. - Szó sincs róla, hogy beijedtem. - Kezdek bele kissé elgondolkodva. - Egyszerűen csak nem tartom jó ötletnek, hogy magamra haragítsam azokat akiket nem sikerül eltenni láb alól. Na meg nem hiszem, hogy kezdők lennének. Valószínűleg nem kicsit védték le a területüket. Mi ketten nem tudnánk velük elbánni, és az sincs kizárva, hogy közöttük van az ötök egyike. Én pedig nem szeretném ha egy szellem kínozna évtizedekig... - Mikor befejezem a magyarázatomat szemeibe pillantok, de nem igazán sikerül belőle kiolvasni bármit is. Túl...érzelemmentes lett. Ami igazából jó, de így elég nehéz kiolvasni belőle bármit is. Persze megtehetnén, hogy megigézem, de minek? Értelmét nem látom. - Azt azért mindenképpen díjazom, hogy az életed adnád értem. - Helyeslően bólintok egyet. Nem szeretném ha elmenne megkeresni őket. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem jönne vissza. - Mit szólnál ha ma csak egy egyszerű vadászatot terveznénk be? Utána meg még elgondolkozok az ötletedről. - Alapjában véve nem rosszat talált ki. Egyszerűen, csak nem futhatunk fejjel a falnak. El kellene tervelni minden lépésünket. Mert bizonyára fel vannak készülve minden hülye próbálkozásra.
-Nos értelek..-Jegyzem meg.-Velem ellentétben te könnyebben fogadod el a dolgokat.. Mondjuk én sem érzek minden tettem után bűntudatot, sőt semelyik ellen sem, csak kivéve azok miatt, amik a múltban történtek, de végül is lassan kezdek hozzá szokni a tényhez. Na jó ezt inkább hagyom! Nem akarlak az életemmel untatni!-Mondom miközben figyelem őt, és végül megvonom a vállam. Veszek egy mély levegőt, miközben hátrébb lépek kissé. Tisztábban vagyok vele, hogy a múltat nem lehet kitörölni, s éppen ezért kell vele együtt élnem, de az már kezd az agyamra menni, hogy folyton valami miatt újból, és újból a süllyesztőbe kerülök, ahonnan a vissza való mászás nehéz, sőt lehetetlen. Mondanám, hogy könnyebb neki, de ezek szerint neki sem az, csak ő másképpen áll hozzá a dolgokhoz.. Míg ő a belső érzéseit; fájdalmait képes volt elnyomni, addig én a kívülről ért fájdalmakat vagyok képes eltűrni. Nem tény, hogy az átélt évek megtanítottak egy-két dologra. Sok mindenben volt részem, s éppen ezért tudom azt, hogy milyenek kell lennem. -Hát jobb ha ehhez hozzá szoksz..-Nevetem el magam.-Én ilyen váltakozó típus vagyok. Hol ilyen, hol pedig olyan, de amit most látsz ez vagyok én, de persze innentől kezdve nem kívánok erről a stílusomról lemondani. Egyszer épp elég volt..-Mondom komolyan, majd végül egy ravasz mosoly jelenik meg arcomon. Közszerű tény, hogy nem vagyok kedves, rendes, és segítőkész.. Ezzel is csak azért próbálkoztam, mert úgy láttam, hogy ideje jobb életet élnem, de hülyeség, és erre akkor jöttem rá, amikor végképp leesett, hogy számomra semmi sem sikerülhet, ha jó vámpír vagyok. Az állati vér ivása nem fordult meg a fejemben egy pillanatra sem, sőt tasakos vért sem nagyon szoktam fogyasztani, inkább az emberi vér az, amelyet kedvelek. A többi vámpírral ellentétben nekem jóval több esélyem van az emberi vér fogyasztására, hisz a vasfű rám nincs hatással. Igen meglepő, de mégis igaz! A múltamban elég sokszor voltam vadászok fogságában, és éppen ez segített rá arra, hogy eltűrjem a vasfű okozta fájdalmat. Mondjuk nem hiszem, hogy ezzel csak én vagyok egyedül így, de mégis csak egy különlegesség ez a részemről. -Nos Kol..-Mondom ránézve komolyan.-Csak nem beijedtél attól, hogy van némi esélyük... ellened?-Húzom fel kérdőn a szemöldököm.-Tudom jól, hogy mivel lehet titeket megölni, tudom a történetetek egy részét is, bár hallottam olyanokat is, amikről nyilatkozni sem óhajtok, hisz hülyeség.. Nem ítélek el senkit sem a hallottak alapján, hisz amíg nem láttam a két szememmel, vagy ameddig nem beszéltem azzal a bizonyos személlyel addig véleményt nem nyilvánítok. A pletykákat meg kifejezetten rühellem, hisz annyi badarságot összebírnak hordani..-Egy pillanat alatt döbbenek rá, hogy eltértem a tárgytól ezért enyhén megrázom a fejem.-Na, de hogy a tárgyra térjek.. Tudom jól, hogy erősek, és épp ezért van ebben az egészben némi kihívás, ha meg attól félsz, hogy meghalsz nem kell aggódnod, majd az életemet adom érted!-Jelentem ki elszántsággal, és komolysággal, de tudom jól, hogy ezzel sem tudom meggyőzni, sőt semmivel, mivel ránézve ez az egész halálos lenne, de nem hiszem el, hogy tényleg ennyire gyáva lenne.. Abba bele sem gondol, hogy sikerrel is járhat?-Hát van egy-két hülye, aki nem iszik..-Jegyzem meg. -De ha ennyire nem akarod, akkor majd elintézem őket én.. Nekem úgy sem tudnak ártani semmivel, csak ha nem szíven szúrnak, de azért annyira hülye nem vagyok, hogy könnyen adjam az életem.-Vonom meg a vállam.-Szóval akkor a mai nap lerendezem még őket, aztán erről ennyit.-Teszem még hozzá egyszerűséggel, miközben sétálni kezdek, és eltöprengek, hisz ha neki nem tetszik ez az ötlet.. akkor nos más ötletet kell kitalálni.
Talán nem is téved olyan nagyot ha azt gondolja rólam, hogy egy érzéstelen lény vagyok. Elvégre tényleg úgy viselkedek. Számomra egy emberi élet annyit jelent, mint az embernek a kenyér. Vagy inkább egy állat amit megölnek majd megesznek. Ha ebből a szemszögből nézi valaki a dolgokat, rájön maga is, hogy nem olyan nagy bűn az amit én csinálok. Nem is értem, hogy miért akar mindenki megölni. Jó...mondjuk nem a legkedvesebb módon gyilkolok, de hát kell valami szórakozás is ebbe az unalmas és hosszú életbe. - Mert az is vagyok. Én így szeretek élni, ilyen vagyok. Bűntudat nélkül tudok bármit megtenni. De ez nem jelenti azt, hogy nem érzek semmit. Csak egyszerűen megtanultam kezelni... - Igaz, hogy nagyon ritkán jön elő bennem bármilyen érzelem, de valahol legbelül ott van. Bár számomra már nem okoz fájdalmat például az sem, hogy meghalt valakim még évszázadokkal ezelőtt. Hiszen ahogy már mondtam is Danielnek, "ne a múltban éljünk"! Nem éri meg hülyeségeken rágódni mert végül az a valami emészt fel. - Rémisztő? Ugyan! Inkább csak meglepett. Gondolni se mertem volna egy ilyen hirtelen változásra. - Mondom egy féloldalas mosoly kíséretében majd belekortyolok egyet italomba. Tényleg nagyon hirtelem jött ez most. Két perccel ezelőtt még azért sírt itt nekem, hogy én hogy lehetek ilyen érzéketlen majom. Most meg? Azt hiszem épp most vált azzá az érzéketlen majommá aki én is vagyok. Hát hogy is ne csodálkoznék akkor ezen a lépésén? Ami valljuk be, elég meggondolatlan volt számmáról, de nekem tetszik. Itt volt már az ideje annak, hogy változtasson magán egy kicsit. És valóban sokkal jobb ezt a vigyort látni arcán, mint a fancsari képét nézni. Ez miatt változtattam át. Ebben a pillanatban úgy érzem nagyon sok közös dolgot fedeznénk fel egymásban. - Egy vadászásban még benne lennék. De azt hiszem nem szeretnék meghalni. És nyilván tudom mi az amivel meg tudnak ölni, ha csakugyan van nekik az veszélyes lenne rám nézve. Szerintem nem kellene a búvóhelyükön felbolygatni őket. Ha tényleg rájuk szeretnénk vadászni, csakis egyenként. Mert hát erősebbek mint azt te gondolnád. - Mondom miközben kiiszom a poharam tartalmát majd visszateszem azt ahonnan elvettem. - Egyébként meg melyik vadász nem iszik verbénát? Főleg ha a testvéreimre és rám akar vadászni! - Tudják egyáltalán, hogy mire vagyunk képesek? Nem tudom de azt hiszem nekem nem igazán tetszik ez az ötlet. Na persze nem azért mert beijedtem. Csak egyszerűen nem tartom valószínűnek, hogy élve megúsznánk a dolgot. Főleg ha többen is vannak. Nem is értem, hogy juthatott ilyesmi az eszébe...
-Elnézést kérek, Kol, akkor tévedtem, mert mégis van érzelmed, de akkor is azt kell mondanom, hogy tényleg olyannak tűnsz, mint egy érzéstelen gonosz lény.-Vallom be neki őszintén azt, amit gondolok, hisz ezen nincs mit tagadnom. Közszerű tény, hogy tényleg az, hisz embereket öl kegyetlenül, sőt vámpírokat, s még akkor nem is beszéltem azokról, akiknek az életét tette már tönkre az évek alatt. -Igen, ez már csak a jövő, vagy a pillanat kérdése..-Szavaim sejtelmesen hangzanak el, s nem sokkal később már stílus változás jön nálam elő. Változás.. Nem mondanám én azt változásnak, amit az előbb tettem, csak szimplán változtatás, hisz mindig is ez az énem volt előnyben, s nem az, amit nem régiben produkáltam.. Nyavalyogtam, mint valami óvodás, csak azért mert meghaltak azok, akiket egykor szeretem, akik egykor fontosak voltak számomra, de hogy őszinte legyek magamhoz ezen.. túl kell lépnem! Még ha nehéz is, s bár kétség kívül nem könnyű, hanem fájdalmasan nehéz, de majd csak megoldom, hisz ha évekkel ezelőtt eltudtam nyomni, akkor most sem tud semmi sem visszatartani. Nem fogom kikapcsolni az érzelmeimet, mert ezekre szükségem van - , ezek tesznek erőssé, és azzá, aki vagyok. Ki tudja, hogy most éppen mit gondolhat rólam, vagy mit nem, de nem is érdekel.. Ez vagyok, és ez neki vagy tetszik, vagy nem! Ennyi, és vége, mert ezen nincs mit ragozni. -Nyugalom már.. Nem lettem oly annyira rémisztő alak, vagy netán mégis?-Kérdezem egy vigyor kíséretében. Tényszerű dolog, hogy meglepődött, hisz hirtelen váltottam át egyik stílusból a másikba, de mivel ez a valós énem, ezért nem fogom megjátszani magam. Eddig próbáltam jó fiú lenni, de már kezdem unni, és éppen emiatt akarok a régi önmagamhoz visszatérni - , ahhoz, aki egykoron voltam. Persze neki erről nem kell tudnia, hogy ez valós énem, mert amit nem tud az nem fáj.. Próbáltam változtatni a viselkedésemen, és éppen emiatt voltam az, aki az előbb, hisz mégis csak fáj, hogy elvesztettem a vámpírság kezdetén "mindenkit". Persze a szüleimet, meg a testvéremet nem akkor vesztettem el. -Arra gondoltam, hogy kihasználhatnánk az adandó alkalmat, és vadászhatnánk.-Kezdek bele sejtelmes hangon.-De hogy a hangulatot fokozzam, ezért elárulom, hogy nem akárkikre kéne vadászni, hanem vadászokra.-Ravasz mosolyra húzom ajkaimat, miközben Kol mellé lépek, és úgy nézek rá.-Nem régibben egy kisebb vadász csoport megjelent itt a városban, akik éppen rátok vadásznak - , Ősiekre. Persze ezáltal nyilván van náluk valami olyan, amivel titeket megtudnak ölni, mert nem hiszem, hogy egy sima karóval tervezik az egészet véghez vinni.-Sorolom a felállt tényeket.-Ezt minden bizonnyal neked meg kéne szerezni tőlük.. Na, de a lényeg.. 4-5 fős csoport, akik közül talán kettő nem fogyaszt vasfüvet! Szóval nyilván ők alkalmasak a táplálkozásra, a többi pedig, nos, nem nagyon.. Egy közeli barlangba lehet őket megtalálni. Ez egy afféle titkos barlang.-Komolysággal beszélek.-Túl könnyű szórakozás lenne, ha megölnénk őket, és a vérüket vennénk, nem gondolod?-Teszem fel a kérdést.-A szórakozás fokozásáért meg kéne őket kínozni az eszközeikkel, hogy megtanulják azt, hogy nem kezdünk ki Ősi vámpírral. Remekül megtaníthatnád nekik, amiben én is előszeretettel segítenék számodra.-Mosolyom ravasz, mégis némileg gonosz. Várom, hogy mit szól az ötlethez, vagyis ehhez az egészhez. Őszintén szólva szerintem ez egy jó kis szórakozás lenne, bár attól függ, hogy neki mi a szórakozás..
Tényleg kezdem nagyon nem érteni ezt a vámpírt. Egyszer azt mondja az a baja, hogy olyan amilyen most. Másodszor meg már nem akar érezni. Mint a szivárvány. Igazán itt az ideje, hogy eldöntse mit akar. Elvégre csaknem négy évszázada már vámpír. Nekem nem kellett ilyen sokáig várnom arra, hogy megtaláljam azt az énem aki most is vagyok. Amikor vámpír lett belőlem rögtön tudtam mit akarok. Élveztem az életem, ahogy most is. Nem kell ahhoz eldobni az érzéseket, elég ha figyelmen kívül hagyod őket. Attól tartok ha teljesen elengedem azt a csöppnyi kis érzést magamból, már senki nem állít meg...olyat teszek amit az egész világ bánni fog. A halandók és a halhatatlanok is. - Épp itt volt az ideje, hogy valaki felvilágosítson a tényekről. Viszont... - Felvont szemöldökkel rázom meg a fejem. - Nem mindennel értek egyet. Én is tudok érezni! Nem kapcsoltam ki. Csak az évek során megtanultam, hogyan kell élni. Szórakozni! És azt is, hogy hogyan kell a fájdalmat elküldeni messzi utakra. - Vigyorodom el ezzel pimaszul. Nem értem miért hiszi mindenki azt, hogy nincsenek érzéseim. Pedig igenis vannak! Ha kikapcsolnám már nem lennék az a Kol akit én szeretek. Az valaki más lenne. És én így szeretem magam. Persze ezt nem az egóm miatt gondolom így. De egyszerűen az érző lényem is szeret gyilkolni, szereti a vért és a nőket. Mi mást is kívánhatna? Avval tisztában vagyok, hogy egy igazi megtestesült gonosszá váltam. Kit érdekel? Mert engem aztán nem! - Hát legyen ahogy te gondolod. Viszont én meglennék a családom nélkül is...te is meg tudnál lenni ha úgy akarnád. - Nem sokáig fogom eltűrni még őt ha tovább akarja itt osztani nekem az észt. Ez az én házam! És bármikor kidobhatom ha úgy van kedvem. Az nem az én gondom, hogy sír a családja után. Én is sírhatnék sok ember után akik meghaltak. De minek? Nincs semmi értelme az egész életnek emberként. Csak ezt nem fogja fel a legtöbb vámpír. Nem tudják értékelni az életet. Az miért jobb ha élsz ötven, maximum hatvan évet és meghalsz. Otthagyva mindent a hátad mögött. Vámpírként legalább nem halsz meg, és ennél fogva nem is hagysz semmit a hátad mögött. Nem sírhatnak utánad. A következő pillanatban valami olyasmi történik amit még csak legmerészebb álmomban sem mertem volna gondolni. Ez most komoly? Tényleg kikapcsolta? Meglepettségtől majdnem kicsúszik kezemből még a poharam is. Talán mégis van ebben a Daniel-ben valami ami hasznos lehet számomra. - Mi a...? - Nyögöm ki nagy nehezen mikor hirtelen előttem terem. Viszont nem sokáig tart ez a nagy meglepődés, ugyanis előbújik az a jól megszokott féloldalas vigyor ajkaimon. Máris sokkal szimpatikusabb! Talán mégsem lesz rá szükségem, hogy kivágjam a házból! Valami azt súgja nem kell tovább a rinyálását hallgatnom arról, hogy miért változtattam át. Sokkal szórakoztatóbb lesz annál, mint kiderül! - Szórakozás? Hmm! Nem rossz ötlet. Na és mi az a nagy terved? - Kérdezek vissza határozottan. Mondjuk az kicsi túlzás, hogy unatkoztam. De az biztos, hogy nem volt minden percem betáblázva. Így hát ha nagyon akarom belefér egy kis szórakozás vele. Viszont az nagyon kíváncsivá tesz, hogy milyen ötlettel fog előállni. Elég gyorsan sikerült kieszelni valamit. Bár én általában spontán vagyok, attól még tetszik az ötlet.
Mégis mit várok Koltól, hisz ő csak egy kegyetlen Ősi vámpír, akit nem érdekel semmi, és senki, csak magával törődik, és azzal, ami számára jó.. Talán nem is kéne ügyet kerítenem ennek az egésznek, talán túl kéne ezen lépnem, és végleg elfelednem, de nem tudom; egyszerűen nem megy.. Ő miatta lettem vámpír! Ő tett ezzé, és most persze senkim sincs.. De mégis minek szenvedek, amikor mindenem meg lehet? Mégis minek keltek magamban újra, és újra fájdalom érzetet? Most is csak azt a keserű, és maró érzést érzem a fájdalom keverékét.. Csak egyszerűen ki kéne kapcsolnom, és olyannak kéne lennem, mint más vámpír. Örülnöm kéne, amiért örök életet kaptam, és hatalmat, hisz az embereken uralkodhattok akaratom szerint, de én csak szokásomhoz híven érezni próbálok, és meg is kapom rendesen az érzést.. Fájdalmat, kínt, szenvedést, bánatot, szomorúságot, és keserűséget. Ez kell nekem? Akkor most pontosan érezhettem. Ezt akartam? Akkor megkaptam most bőven. -Remek tanács, Kol. Igazán jól hangzik, és talán ideje is így tennem.. Elég volt ebből az egyhangúságból, ebből az emberi érző oldalból, amely csak hátráltat, és nincs a hasznomra.-Miután a kezembe került a pohár ital azután folytatom a beszédemet.-Rávilágítottál a lényegre. Köszönöm!-Most komolyan elment az eszem, vagy ily ennyire megzavarodtam volna? Sosem volt bajom a vámpír élettel, csak az átkozott múltam volt a gond azzal a sok fájdalommal, és kínnal, amely úgy árad szét folytonosan a testemben, mint egy drog, és nem bírok tőle szabadulni.. Ki kéne kapcsolnom! De megéri-e, hogy kegyetlen legyek, és egy vérengző vadállat? Megéri, hogy elengedjem az emberi énem? Kortyolok az italból, és járkálni kezdek oda-vissza, miközben ezen töprengem.-Kettőnk közt ez a különbség.. Én érzek, míg te nem!-Mondom, és még mindig nem hagyom abba a járkálást. Veszek egy mély levegőt, miközben megnyugtatom magam, és végül megállok, aztán ránézek Kolra, s teszek felé pár lépést. -Nem.. Csak tudod más az, hogy ha van melletted valaki, vagy pedig nincs. A kettő közt van különbség!-Felelem rögtön szavaira érzéstelenül. Nem fogom magamat sajnáltatni azért, mert mindenkim meghalt! Elegem van a sajnálatból, a fájdalomból, elegem van abból, hogy ha valakinek elmesélem az életem, akkor úgy tekint rám, mint egy sajnálni való valakire.. Engem senki se sajnáljon! Ennyi volt, vége! Nekem ezentúl nem kell szerelmi érzés, sem a szeretett, sem a fájdalom, sőt semmi fajta érzés sem kell, ami e világon létezik.. Egy húzásra megiszom az italt, majd lerakom a poharat egy sima mozdulattal oda ahonnan Kol elvette. Felveszem a jól megszokott álarcomat, miközben magamban minden egyes érzést elnyomok, bár nem könnyű elnyomni a fájdalmat, de minden erőmmel azon vagyok, hogy ez sikerüljön, s fog is. Egy hirtelen mozdulattal Kol előtt termek, és minden eddig felfedezhető érzés helyére már csak a jól megszokott érzéstelen álca költözik, amely arra utal, hogy változtattam a hozzá állásomon. Olyan vagyok, mintha kicseréltek volna egy pillanat alatt, pedig nem is..-Benne lennél egy kis szórakozásban? Van egy remek kis ötletem, s ha már ennyi év után rád leltem, akkor nem ártana kihasználni az adandó alkalmat, nem gondolod?-Hangszínem teljes mértékben eltér az eddigitől, hisz sokkal élénkebb lesz, és hangulatosabb.-Lemerem fogadni, hogy eddig unatkoztál ebben a kis városban, ami valljuk be nem lenne meglepő, de hidd el, hogy mellettem nem igen fogsz.-Jegyzem meg egy ravasz mosoly kíséretében miközben a szemébe nézek..
// Hát ez a reag.. szörnyű! Kérlek, nézd el nekem xD
Sz ámomra már szinte felfoghatatlan, hogy egyesek miért nem örülnek a vámpír életnek. Ha jól tudom a legtöbb ember is azt akarja elérni életében, hogy valaki nagy legyen, hogy nagyot alkosson és hogy mindene meglegyen. Mind a három adott a vámpíroknak. Bármit el tudunk érni amit csak szeretnénk. Akkor miért kell mindenért problémázni? Ha már egyszer nem tud mit tenni önmaga ellen akkor legalább próbálja már meg élvezni. Az sem lehet kifogás, hogy a bűntudata zavarja. Vagy fél a kárhozattól. Ugyan már...ha tényleg ez a gond akkor megérdemli mind, hogy éhezzenek egy örök életen át. Nem tudják meg soha, hogy mi az igazi élet! Ugyan mi lehet annyira negatív? Meg kell tanulni élni! Nem elásni magunkat az önsajnálatban! -[/b] Fogadj el egy tanácsot tőlem! Ne ásd el magad a múltadban. Felejts el mindent és máris jobb lesz. Csak éld az életed és élvezd. [/b]- Mondom miközben kitöltöm az italokat, majd egyiket a kezébe nyomom. Na jó! Mostmár azt hiszem kezdek összezavarodni! Szereti a vámpírlétet, de mégis ennyi baja van vele? - Most őszintén...szerinted az emberek nem veszítenek el senkit? Körülöttük is mindenki meghal. Ugyan már! Mivel lenne könnyebb elviselned a veszteséget emberként? És igen, én is elvesztettem sok olyan embert akik fontosak voltak számomra. De megtanultam élni! Nem ástam el magam a sajnálatba. - Mi mást mondjak? Éppen itt az ideje, hogy valaki elmagyarázza neki milyen is kellene, hogy legyen az élete. Bár az az erős sejtésem van, hogy nem sokat fog neki érni. Háromszáz évnyi tapasztalatot nem könnyű kiverni a fejéből. Olyan érzésem van, hogy hosszú egy éjszakám lesz... - Hmm! Az már nem az én hibám, hogy megölted a családod. - Vágom rá egy gúnyos mosollyal. - Egyébként meg az sem jobb ha van három olyan testvéred akik simán eltesznek láb alól évtizedekre. Vagy, hogy állandóan az észt osztják nekem miközben pontosan tudják, hogy semmi haszna. Te erre vágysz? - Ezt sem gondolhatja komolyan! Mi értelme a családnak ha egyáltalán nem tart össze? Semmi!
Dühös vagyok, mérges, és haragos.. Ezeket az érzelmeket már semmi sem tudja csillapítani jelen esetben, hisz gyűlölöm az előttem álló Ősi vámpírt; Kolt.. Lehet, hogy csak azért érzek így mert rögeszmésen bebeszéltem magamnak, de azt a tényt sem zárom ki, hogy tényleg gyűlölöm, és ez nem csak egy bebeszélés, bár inkább tűnik annak, hisz zavarttá váltam jelenlététől, s még egy pillanatig meg is inogtam, de ez most lényegtelen is. Mindösszesen csak annyi ennek az egésznek a lényege, hogy tudni akarom azt, hogy mégis miért tett ezzé.. Az, hogy ezzé váltam biztos volt a teljes halállal, amit ugyan lelkileg meg is kaptam egy életre, de testileg nem.. Talán már rég nem állnék itt, ha nem lettem volna ennyire kitartó, és őrült. Igen őrült vagyok, hisz olyanokat tettem az életem során, amit egy épp eszű vámpír nem művel, de én nem vagyok normális hozzájuk képest. Őrültté tett az idő, a múlt, a fájdalom, és minden esemény, amely valaha velem megtörtént. Ugyan okosnak tűnök, hisz jó tanácsokkal szolgálok, tanult vagyok, és bőven van ötletem is, sőt még a kutatásaim is nagy eredményre utalnak, de ezeken a tényeken kívül teszek olyan dolgokat, amiket nem gondolok át, amik csak épp hirtelen villannak be az elmémbe, és aztán cselekszem is azt. Ki az, aki nem a józan eszére hallgat? Hát persze, hogy én vagyok az, hisz mégis ki más lehetne? Mindenki céltudatosabb, okosabb, és ötletekkel gazdagabb, mint én. Mert én semmit sem ötletelek, csak a vakszerencsében bízom, ami eddig bevált, de mindig sültek el némi őrültségek.. Ránézek Kolra, aztán pedig magamba tekintek, és őszintén szólva igaza van, hisz ha oly annyira szörnyű volt elviselni azt a sok mindent, akkor miért nem öltem meg magam? Őszinteségemből szóljon, hogy próbálkoztam rengetegszer, de mindig akadt valami, ami miatt nem jött össze! Persze mindig is élveztem ezt a fajta életet, és ezt nem is tagadom, de az már magában egy szörnyű dolog volt, hogy át kellett élnem annyi mindent, és oly sok dolgot, amely fájdalommal, kínnal, és szenvedéssel töltött el. Ki akar egész élete során szenvedni? Senki.. De persze én meg éppen ezt teszem, hisz nem kapcsolom ki az átkozott érzelmeimet, hanem megtartom magamnak őket, és így élek napról napra, időről időre, óráról órára.. -Tudod nem minden dolognak nézem a negatív oldalát, csak éppen a múltam a negatív rész, amely a jelenemre is elég szépen kihat..-Jegyzem meg miközben figyelem őt.-Persze jöhet.-Felelem végül az italos kérdésére. Most én komolyan iszogatni jöttem ide? Már megőrültem biztosra veszem..-Kimondta, hogy nem élvezem a vámpír élet adta lehetőségeket?-Mosolyodom el.-Mindig is élveztem hidd el, csak azt nem, amiket át kellett élnem. Csak egy pillanatra érts meg, kérlek!-Nézek rá komolyan.-Nagyon szépen köszönöm ezt a remek lehetőséget, de az életem nem olyan volt, mint amit te ki gondolsz.. Még a pokolnál is rosszabb volt, amit átéltem, de legalább megérte, hisz azóta az idők óta sokat változtam, és mióta új énem van teljesen más vagyok. -Kol, kérlek..! Képzeld csak, hogy igen is kihasználom az életemet, de amik régen történtek azokat nem tudom egyik pillanatról a másikra kivonni magamból.-Megrázom a fejem.-Egyáltalán te tudod mi az, hogy fájdalom, és szörnyűség? Van olyan, aki fontos volt számodra, és meghalt? Vagy van olyan, akit egykor szerettél, de elárult?-Kérdéseket teszek fel számára, és egy kis hatás szünet erejéig abbahagyom a beszédet, de még mielőtt bármit is mondana folytatom.-Nézz rám, és aztán nézz magadba! Ha körül nézel magadon, akkor láthatod, hogy neked még van három Életben lévő testvéred! Van családod.. Nekem kimaradt? Senki, mert mindenkit megöltem magam körül, csak azért, mert a vérre vágytam mindennél jobban..-Mégis minek mondom neki ezeket? Ezt még az sem hatná meg, ha valaki haldokolva feküdne előtte.. Akkor majd pont én fogom megtörni? Ugyan már! Mégis mit várok el egy Ősitől..?
Nahát! Nahát! Nagyon úgy tűnik, hogy ez a vámpír egyáltalán nincs jókedvében. Nem értem miért játszák meg magukat azok akiket átváltoztattak akaratukon kívül. Hiszen örök életet kaptak. Hatalmas erőt, és gyorsaságot. Na meg mégegy plusz a manipuláció. Az igézéssel bárkit, bármikor, bármire rá tudunk venni. Akkor meg mi a probléma? Mindene meglehet amit csak szeretne. Bármit megkaphat! Bármit! Miért pont az emeberi életet hiányolná? Na ez az amit én nem veszek be! Miután besétál és kitör belőle egy hisztiroham, eleresztek egy pimasz vigyort majd mielőtt beszélni kezdek elkomolyodok. - Ugyan már! Csak nem lehet az olyan rossz. Tudod nem ártana néha a dolgok pozitív oldalát nézned. Mert így nem lesz könnyű! - Az italos pulthoz sétálok és megemelem az egyik üveget. - Italt? - Kérdezem egykedvűen. - És egyébként meg ha annyira szörnyű és nyomorult volt az életed miért nem ölted meg magad? - Felvonom szemöldököm. - Valószínűleg mert te is élvezed, csak még magadnak sem mered bevallani. Igazam van? - Kérdezem élesen. Nem ő az első aki az átváltozása után reklamálni jött. Örülhetne pedig, hogy él! Melyik ember éri meg a háromszáz évet? Egyik sem! Hát akkor? Még hálás is lehetne, de komolyan! - Hogy miért változtattalak át? Talán, hogy esélyt adjak egy új és hosszabb életre. Ha te ezt nem élvezed és nem használod ki az már nem az én hibám. - Mondom egy vállrántással. Tényleg nem értem miért kell ennyire felfújni a dolgokat. Nehogy nekem kelljen megtanítani az életre. Én csak a teremtője vagyok, nem pedig az apja. Eddig egyetlen vámpírnak segítettem megtanulni, hogyan kell élni. Na és annak is megvolt ám az oka...
Amit a legerőteljesebben érzek most az a harag, a düh, és a fájdalom keveréke.. Kol nem számolt azzal a lehetőséggel, hogy mi lesz velem, hogy mégis mi történik majd, ha ezzé tesz, csak átváltoztatott, mert nem akart velem végezni.. Mégis mit látott bennem? Mi volt oly annyira különleges rajtam? Kérdések milliói árasztják szét elmém, és ezáltal teljesen összezavarodok.. Erős fájdalom tör elő a mellkasomba, és úgy érzem menten meghalok itt helyben, de mégsem történik semmi, mert csak belül érzem ezt a fajta szenvedést. Égető kínként jár át, és egy méregként terjed szét testemben teljességgel. A düh arra késztet, hogy rontsak be az ajtón, és esek neki, míg a józan eszem a helyesebbik megoldást követeli. Melyiknek engedjek? Melyik mellett döntsek? Nagyot nyelek, majd mély levegőt veszek, és ekkor lám csak nyílik az ajtó. Kezemet magam mellé ejtem, és idegesen pillantok fel immáron az átváltóztatómra, aki jóval idősebb, és erősebb nálam. Ellene semmit sem érek, de ő sem lenne képes végezni velem, ha akkor nem tette meg, akkor most mégis miért tenné? Nem azért jöttem, hogy megöljem, csak tudni akarom az okát annak, hogy miért tett ezzé.. Csak tudni akarom ezt az egészet! S ez tán nagy kérés lenne? Tönkre ment az életem teljes egészében, csak azért mert vámpírrá váltam, s ráadásul úgy lettem az, hogy nem is akartam ez lenni.. Átváltoztatott ugyan, de nem segített nekem, hanem eltűnt, mintha nem is létezne, mintha csak egy árny, vagy szellem lenne. Magam miatt lettem most az, aki, és csak is önmagamnak köszönhettem, hogy mostanra erőssé váltam. Szemébe nézek, és úgy érzem nem gyűlölöm, hisz némi hálát érzek iránta, mert örök életet adott, de a düh elönti az agyam, és arra késztet, hogy essek neki rögtön, de még nem teszem. Megjegyzése, és kérdése eljut a tudatomig, de képtelen vagyok megszólalni, mintha leblokkoltam volna. Arckifejezésem érzéstelenséget sugall, míg a tekintettem mindent elárul. Pontosan kiveheti a düht, a fájdalmat, és a gyűlöletet, amelyet iránta érzek. Lassú léptekkel megyek be a házba, s lépteim erőtlenek, miközben elhaladok mellette, s végül megállok. Hirtelen fordulok meg felé, és nyitom szóra a számat.. -Üdvözletem, drága teremtőm..-Szavaim élesen csendülnek fel, s ezáltal megtöröm a csendet.-Az ajtó nem tehet ugyan semmiről, de valamin kopogni kellett..-Mondom miközben próbálok nem arra gondolni, hogy rögtön neki esek.-Hát igen rég találkoztunk már.. Pontosan 323 évvel ezelőtt, amikor mondhatni ezzé tettél; vámpírrá.-Nézek rá komolyan.-Az új életem a lehető legrosszabban telt, de nézd csak még élek..-Keserűen mosolyodok el, miközben előhúzom zsebemből a cetlit, és szorongatni kezdem kezem közt, hogy legalább ezzel csillapítsam valamennyire a dühömet.-Csak egyet mondj meg.. Mégis minek tettél ezzé? Miért változtattál át vámpírrá?-Kissé hangosabban hangzanak el szavaim, mint ahogy kellene, de most jelen esetben már nem számít semmi..
Szeretek vámpír lenni, ez felől nincs semmi kétségem. Szeretek így élni...mindent szeretek ami ehhez az élethez tartozik. És igen, a gyilkolást is beleértve. Sőt! Az a legjobb az egészben. Mikor látom az emberek félelmét azt gondolom, hogy ennél jobb nem is történhetett volna velem. Lehet, hogy beteges így érezni. De ugyan már! Nem én vagyok az egyetlen. Ami ezt illeti ugyanúgy a halandók között is vannak hozzám hasonlóak. Na meg ha már egyszer úgy is a pokolba fogok jutni akkor nem mindegy? Ha valaki mókusokból táplálkozik akkor is pokolra jut! Mert már magában a lénye egy szörnyeteg. Nem lehet ellene tenni semmit. Azzal, hogy egyes vámpírok megvonják maguktól az emberi vért, semmi mást nem érnek el csak azt, hogy éhesek maradnak. Azt pedig elég nehéz kibírni éveken, évtizedeken keresztül. Én már pár óra éhség után kezdek becsavarodni. Na de azt hiszem teljesen elkalandoztak gondolataim minden apróságon. Pedig csak annyit szerettem volna elmondani: attól, hogy szeretek vámpír lenni, még ugyanúgy vannak nagyon unalmas napjaim. És ez a nap is egy olyan nap. Valamivel már nagyon fel kellene dobni... Az ablaknál állok és gondolkozok milyen rosszaságot is követhetnék el, mikor megpillantok egy ismerős arcot belépni a ház területére. Mégis mit képzel ez? Minek jön ide? Akármit is akar, nem volt ügyes húzás, hogy idejött. Meg fogja bánni hacsak egy rossz szót is szól! Mikor meghallom a kopogtatást egy szempillantás alatt az ajtónál termek. Kinyitom az ajtót és oldalra billentett fejjel végigmérem. Az biztos, hogy nem tűnik jókedvűnek. - Helló! Csodálom, hogy az ajtó egyben maradt... - Mondom ki hangosan is gondolatom, egy apró szemtelen vigyorral. - Rég láttalak! Hogy élvezed új életed? - Hátra lépek, hogy ha esetleg szeretne akkor jöjjön beljebb. Talán nem is lesz itt semmi gond. Bár tényleg úgy néz ki mint akit mindjárt szétvet a düh..
Minden egyes tényező, amely miatt itt vagyok az a Mikaelson családhoz köthető.. Klaus miatt jöttem Mystic Fallsba, de persze vele egyáltalán nem találkoztam, s most nem régibben rájöttem a teremtőm nevére, aki nem más, mint Kol, aki nem mellesleg Klaus öccse.. Minden egyes tényező, amely az életemben történt az ehhez a családhoz fűződne? Olyan, mintha hozzájuk tartóznék, de mégsem, hisz nem vagyok családtag, sőt inkább jobb is.. Jobb, hogy nem tartózom közéjük! Megrázom a fejem, majd idegesen túrok bele a hajamba, s végül magam mellé ejtem a kezem. Másik kezemet megemelve nézek a cetlire.. A Mikaelson villa címe, s Caroline még azt is elmagyarázta, hogy hol találhatom meg, hogy merre kell mennem, de úgy érzem képtelen vagyok normális józan ésszel oda menni. Ha meglátom Kolt, akkor nem tudom, hogy mit fogok tenni, de semmi jót az biztos! Gyűlölöm, vagy legalábbis ezt hiszem. Lehet, hogy jó, és nem oly annyira gonosz, mint ahogy én gondolom, de akkor is ezzé az átkozott szörnyeteggé tett! Tönkre tette az életemet.. Ez az egész vámpírság elvett tőlem mindenkit, és mindent, ami egykor fontos volt számomra.. Annyi mindenkit vesztettem el, oly sok mindenki halt meg körülöttem, sőt sokan kínoztak, és átvertek engem. Voltak, akik örömmel játszadoztak is velem, de ha ez mind nem történik meg, akkor nem lennék ily ennyire erős, akkor most nem lennék itt ezen a világon, hanem már rég halottan feküdnék valahol. Ezt túlélni egy csoda volt. Senkinek sem kívánom ezeket, senki se élje meg eztet. Hisz a fájdalom, amely keletkezik a személyben mérhetetlen, sőt kínzó, s oly annyira, hogy majd belehalsz, mintha egy méreg lenne az a fájdalom, ami benned él belül. Nehéz volt nem a halálra gondolnom, s nehéz volt úgy élnem, hogy minden nap a fájdalom emésztését éreztem, amely mindinkább erősebbé vált bennem. Gyűlölet..? Még lehet csodálkozni vajon azon, hogy gyűlölöm a teremtőm teljességgel? Ez a vámpírság tett tönkre, hisz én nem akartam ezzé válni sohasem, de mára már azt mondom, hogy talán jobb ez így, de addig úgy sem nyugszom meg, amíg nem beszéltem Kollal, amíg nem mondta el, hogy miért tett ezzé, hogy miért művelte ezt velem. Lassan sétálok az erdőben miközben a tájat kémlelem. Némi megnyugvást, vagyis nyugalmat okoz számomra ez, de semmi többet, hisz a dühömet, a haragomat, és a gyűlöletemet nem csillapítja, amelyet Kol iránt érzek.. Annyi év után végre szemtől szembe állhatok majd vele! De mégis mire lesz ez jó? S mi sül majd ki a dologból? Akármi is legyen beszélnem kell vele, és ha az életembe kerül ez a találkozás, akkor legyen! Vámpírsebességgel érkezem meg a Mikaelson villa elé, s lassú léptekkel lépek az ajtóhoz végül. Kopogásra emelem kezem, de valahogy úgy érzem, hogy ha egy kopogást is megejtek ezen az ajtón, akkor menten széttörik darabokra.. Veszek egy mély levegőt, és végül bekopogok majd hátrébb lépek az ajtótól. Na lássuk ki lesz az, aki kinyitja ezt az ajtót, és ha Kol az, akkor vajon felismer 323 év után? Én pontosan emlékszem rá, hisz az emlék úgy vésődött bele az elmémbe, mint egy pecsét lenyomat..
Klaus_Mikaelson
Take care, cuz' I'm a(n)...
Hybrid
» lakhely : ℂ NO » foglalkozás : ℂ New Orleans king » avatar : ℂ JoMo
Tárgy: Re: Bejárat Szomb. Nov. 17, 2012 11:19 pm
A Játéktér Szabad Lett!
Klaus_Mikaelson
Take care, cuz' I'm a(n)...
Hybrid
» lakhely : ℂ NO » foglalkozás : ℂ New Orleans king » avatar : ℂ JoMo
Tárgy: Re: Bejárat Vas. Nov. 04, 2012 4:19 pm
Cornelia S. Miller & Niklaus Mikaelson
Miután belekóstolok a borba, azután leemelem a számtól a poharat és Corneliát nézem. A szavaira figyelek teljes mértékben és hogy az igazat megvalljam nem tudom, hogy mennyien vagyunk. Pontos számot nem tudnék mondani ezzel kapcsolatban. Egy jó párat biztosan létrehoztam, de hogy mennyit arról fogalmam sincs. Egy húzásra megiszom a bort majd a poharat az asztalra helyezem. Nem tudom azt, hogy mennyire fájdalmas egy vérfarkasnak a szenvedés, de abban biztos vagyok, hogy a hibridjeim hálásak nekem, azért amiért nem szenvednek többé. Nemcsak a szenvedéstől mentettem meg őket, de különleges képességeket is kaptak. Sokkal erősebbek, gyorsabbak és még igézni is tudnak. Pluszba még halhatatlanok is.. Kell ennél több?! Szerintem nem.. Létrehozhattam a fajomat, amire már oly régóta vártam. Megtörtem az átkot Elena segítségével és ezáltal a szunnyadó vérfarkas énemet felkelthettem. Aztán Elena vérének a segítségével a saját fajomat hozhattam létre. Egy egyedi és különleges fajt, amire nagyon sok éve vártam, de persze ennél többet nem hozhattok már létre. Legfeljebb, ha a tartalék készletemet használom. Pár vértasakkal maradt mindösszesen, amiket gondosan elrejtettem. Elena vámpír lett, így a vérre használhatatlanná vált, sőt ő maga is használhatatlan lett.. Rebekahnak köszönhettem azt, hogy nem lehet több hibridem már, de ami megtörtént, az megtörtént. Nem lehet semmisé tenni és ezt el kell fogadnom. Cornelia szemébe nézek és egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetemet.. -Jó párat hoztam létre. Pontos számot ne kérdezz, de vagytok bőven.-Mondom egy halovány mosoly kíséretében, mert jól tudom, hogy soha többé nem hozhatom már létre a fajomat. Legfeljebb, ha a tartalék vértasakokat használom fel.-Elhiszem, hogy szörnyű volt minden teliholdkor elviselni az átváltozással járó fájdalmakat, de ennek vége van!-Mondom a szemébe nézve.-Hibrid vagy és ezáltal nem kell minden teliholdkor átélned a fájdalmat.-Megfogom az üveg vörös bort és töltök a poharamba majd az üveget visszahelyezem az asztalra.-Szeretnélek jobban megismerni és ezáltal nagyon érdekel a történeted, az hogy jobban megismerjelek, de amiről nem szeretnél beszélni arról nem kell.-Mondom a szemébe nézve és a poharamat a kezembe veszem.-Szeretném megköszöni neked, amiért teljesítetted a kérésemet és tegezzel engem.-Mondom mosolyogva.-Figyelek rád teljes mértékben. Szóval kezdj csak bele nyugodtan. Minden figyelmem a tiéd!-Mondom mosolyogva továbbra is. Beleiszok a borba és Corneliát figyelem. Várom, hogy mit mond vagy tesz, hisz nagyon szeretném megismerni őt..
Cornelia S. Miller
Take care, cuz' I'm a(n)...
Hybrid
» lakhely : klaus közelében × » foglalkozás : pincérnő × » avatar : tatiana maslany ×
Elég közel álltam ahhoz, hogy érezzem friss leheletét. Az őrületbe kerget tőle. Egész nap hajlandó lennék ezt elviselni. Szívnám magamba a mennyei illatát. Rózsák ezrei sem tudnák őt felülmúlni. Őt lehetetlen, hisz ő.. ő.. Niklaus Mikaelson. Próbáltam a családja után kutatni, de csak pár foszlányt találtam meg az életrajzáról. Semmi komolyat úgy különösen. Sőt.. szinte semmit. Ezt is elbuktam, remélem, hogy nem fogok neki csalódást okozni. Mert tényleg próbálkozok, és nem fogom feladni az első hibám után. Addig fogok teperni, míg rá nem ébred arra, hogy igen is, nem volt hiba engem átváltoztatni, és remek hibrid vagyok. Aki tényleg tiszteli őt, becsüli, és az Ő érzelmeit, gondolatait helyezi előtérbe a sajátjánál. Még nem találkoztam magamfajtával. Mármint a többi hibriddel. Volt egy falkám, mikor még én is ugye vérfarkas voltam. Barátokra is leltem, jó társaság, emlékszem volt, hogy együtt szidtuk Klaus-t, de akkor még nem tudtam, hogy mekkora isten. Ha arra kérne, hogy mószeroljam be őket, hogy hol tartózkodnak megtenném. Nem tudnak nekem ártani, amíg Klaus mellett vagyok. Így is nagyobb fölényem van felettük. Gyorsabb, erősebb vagyok. Az érzékszerveimet is jobban tudom használni. Messzebb elhallok, a látványom nagyon tiszta és precíz. Ha szemüveges lennék, bizonyára már a szemüveget is elfelejthetném. Majdnem összeestem, mikor azt mondta nem harap. Az akcentusa.. Egész álló nap eltudnám hallgatni. Olyan kifinomult, és áá.. - Rendben, Klaus. – egy félő mosoly suhant végig az arcomon. Ha azt mondja tegezzem, hát akkor tegezni is fogom. Ha azt kéri hozzam el a hasonmást, megteszem. Bármit óhajt, én ugrok. Hát ott azt hittem lemegyek hídba az örömtől. Sosem éreztem magam ilyen boldognak. - Ennek nagyon is örülök. – beljebb léptem, ahogyan kérte. Otthon? Hűha.. még sosem volt ekkora nagy otthonom. És milyen szuper otthon már az, ahol Klaus van. Pompás. Tökéletes. Nem tudok betelni tőle. Felemeltem a tekintetemet, és csodálkoztam a szépen kidolgozott szobán. Mennyibe kerülhetett mindezt így megcsinálni… Helyet foglaltam az egyik széken, és kezeimet a combomra helyeztem. Elvettem tőle a poharat, és most amiatt örülök, hogy ő pont ezt fogta. Sőt talán ült már ezen a helyen.. - Köszönöm. Egészségünkre. – mosolyogtam, és belekortyoltam a borba. Imádom a bort, főleg ha édes. A száraz nem éppen az ínyemre való. - Mielőtt belekezdenék a mesélésbe, van egy kérdésem. Mennyien vagyunk? Mármint hibridek.. – kérdeztem egy kicsit halkabban. – De visszatérve magamra.. Nem igazán volt életem, mielőtt átváltoztattál, mármint a társadalom központjába voltam, nem volt rossz hírnevem, de.. Eltűntem. – vallottam be neki az igazat. – Miután aktiváltam az átkot, hónapokig nem voltam hajlandó beszélni senkivel. Úgy voltam vele, hogy egy szörnnyé váltam, és a fájdalom.. – hunytam le a szemeimet. – Te mentettél meg. – mondtam csillogó szemekkel, és a felét kiittam a poharamból. Megviselt beszélni a múltamról, még ha ilyen keveset is.
Klaus_Mikaelson
Take care, cuz' I'm a(n)...
Hybrid
» lakhely : ℂ NO » foglalkozás : ℂ New Orleans king » avatar : ℂ JoMo
Tárgy: Re: Bejárat Szomb. Nov. 03, 2012 9:08 pm
Cornelia S. Miller & Niklaus Mikaelson
Haza fele sétálok és az órámra nézve gyorsabb léptekre váltok. Muszáj lenne haza érnem mielőbb és még elintéznem pár dolgot, amit eddig még nem tettem meg. Pontosan hét órára kell végeznem velük, mert a hibridem Cornelia jön át hozzám, mert ekkora beszéltem meg vele egy feltétlen idő pontot. Szerintem voltaképpen meg fog lepődni azon, amit kérek tőle.. A házhoz érve abbahagyom az emberi tempóban menést és azonnal besuhanok a villába majd lent megfogok egy üveg vörös bort és kikészítem az asztalra két pohár kíséretében. A konyhában rendet teszek és gyorsan el is mosogatok majd felsuhanok a szobámba. Bemegyek a fürdőbe lezuhanyzok majd a derekam köré csavarok egy törölközőt. A szekrényből előszedek egy fekete színű nadrágot és előszedek hozzá egy övet is. Ezt társítom egy fekete színű pólóval majd szedek hozzá egyéb ruhákat még. Gyorsan felöltözök majd lemegyek a konyhába és elkészítek egy kis desszertet majd a hűtőbe rakom azt. Vissza felmegyek a szobámba majd hanyatt dőlök az ágyon és az emlékeimbe merülök. Jellem ingadozáson estem át majd megint események sorozata történt velem, de két emléket nem tudok sehogyan sem kiverni a fejemből. Az egyik az, amikor megigéztem Caret és azt kérte, hogy ne vegyem el az emlékét majd zokogásba tört ki. A másik pedig az, amikor megpillantottam az elhagyatott ház előtt nem sokkal egy hullát. Nem is egy ember, hanem egy vérfarkas srác volt, aki halott. Olyan különös érzés fogott el, amikor megpillantottam magam előtt és olyan érzést keltett bennem a holteste jelenléte, mintha ismertem volna valahonnan. De vajon honnan ismerhettem volna a srácot? Most már biztosan nem fogom kideríteni, mert halott, de biztosan van valaki, akinek hiányzik már a jelenléte. Alig lehetett húsz éves a srác, de nem élhet annál tovább, mert halott. Mégis miért zaklat fel ennyire a halála? Talán azért mert vérfarkas, de akkor sem kéne így reagálnom erre. Lassan felülök és az ajtót bámulom közben az órára nézek. Nem sokára majd megérkezik Cornelia és remélem, hogy nem utasítja majd el a kérésemet, bár nem olyan nagy dolgot kérek tőle. Lentről óvatos kopogást hallok, ezért felállok és lassú léptekkel indulok el a bejárati ajtóhoz. Jó pár perc is bele telt, de még mindig nem értem az ajtóhoz. Arra lettem figyelmes, hogy kinyitja valaki az ajtót és bejön. Halk suhanással suhanok a hátához és mire megfordul velem találja szembe magát az én kis hibridem. Azt mondta, hogy sajnálja majd azt, hogy jó estét. "Ide hivatott.. Mit kell tennem?" Kérdezi tőlem és hangjában csupa elszántság csengett. A szemébe nézek és eléggé közel állok hozzá. -Neked is jó estét, Cornelia!-Üdvözlöm őt először is udvariasan.-Kérlek tegezz csak nyugodtan, hisz nem harapok!-Mondom mosolyogva miközben egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetemet.-Azért hívattalak, mert társaságodra van szükségem és szeretnélek jobban megismerni téged!-Mondom továbbra is mosolyogva.-Gyere beljebb, kérlek és foglalj helyet az asztalnál lévő székek egyikén. Érezd magad otthon!-Az asztalhoz sétálok és felbontom a vörös bort majd töltök mindkét pohárba közben megvárom míg helyett foglal Cornelia. Lehelyezem az asztalra az üveget és a kezembe veszem a két poharat. Az egyiket Cornelia felé tartom.-Tessék!-Meg várom míg elveszi a kezemből majd leülök vele szembe és őt nézem.-Egészségedre!-Emelem meg a poharat majd bele kóstolók a borba..
Cornelia S. Miller
Take care, cuz' I'm a(n)...
Hybrid
» lakhely : klaus közelében × » foglalkozás : pincérnő × » avatar : tatiana maslany ×
Idegesen tevékenykedtem a szobámban. Fogalmam sincs, hogy mit kéne felvennem. Most találkozok életemben másodjára a Főnökkel, a Teremtőmmel, és mégsem jelenhetek meg holmi szakadt ruhában. Nem. Meg kell adnom a kellő tiszteletet, melyet iránta érzek. De akkor sem fogok hordani térdig érő szoknyát garbóval. Az egyszerűen nem az én stílusom. Végül is egy nadrágnál maradtam, egy kék V kivágású pólónál, mely kihangsúlyozza tengerkék szemeimet, és arra fel egy vékony fekete pulcsi. Gyorsan kilakkoztam a körmömet, mert már a felét lekapartam. Több időm már nem volt. Fél hétre kéretett, és már most hat óra van. Nem késhetek el az első megbeszélt találkozónkról. Rossz fényt vetne rám, és azt akarom, hogy tudja, hogy én mindig is ott leszek számára. Bármit megtennék érte. Csak szóra kell nyitnia a száját, és én máris ott leszek. Gyorsan bepattantam a bátyám verdájába, és padlógázzal elhajtottam. Száguldoztam a Mikaelson villáig, bár most jöttem rá, hogy minek? Miért vezetek, és fogyasztom a benzint, amikor egyszerűen szabad lábon is idefuthatok? Sőt.. Sokkal gyorsabb lenne az út, ha az erdőket választanám. Még nem egészen szoktam hozzá az új képességeimhez. Egyedül az igézéshez. Mennyire szeretem kihasználni a fölényemet a naiv emberek felett. Az út alatt elég időm akadt arra, hogy gondolkozhassak. Sok mindent köszönhetek Klausnak, és nem a kötelék miatt, ami köztünk van, hanem azért, mert egy új élettel ajándékozott meg. Soha nem tudom majd ezt neki visszafizetni, ez olyan hatalmas árral bír. Többé már nem kell szenvednem, amikor telihold van, több képességgel gyarapodtam, különlegesen élvezek embereket megigézni, és hihetetlenül erős vagyok. Fiatal vagyok, de senki sem hinné, hogy milyen vérengzős.. Kirázott a hideg csupán a puszta gondolatától. Ő számomra az Isten, egy eszményített alak, aki elérhetetlen, és tisztelni kell. Szerintem nála tökéletesebb ember, vagyis hibrid nem is létezik. Nem értem, hogy sokan miért néznek rá ellenszenvesen, hisz ő.. Senkinek nem árt, mindenkinek a legjobbat adja meg. Hamarosan a villa elé értem, leparkoltam, és a kocsi dörmögése elhallgatott. Egy mély levegőt vettem, utoljára megnéztem magamat a kocsi visszapillantó tükrébe, és végül kiszálltam. Lassú, de határozott léptekkel közelítettem. Közben csodáltam a magasba ívelő épületet. Ez tényleg egy villa. Az ember nem mindennap lát ilyesmit. Az ajtóhoz érve óvatosan bekopogtam. Jézusom, milyen nyálas és óvatos vagyok. Ha nem Klausról lenne szó, már rég benyitottam volna. De ő más. Ő más.. Teltek a percek, és még mindig nem kaptam semmilyen választ. De mégis ő hívott ide. Lehet, hogy megzavartam, de lehet, hogy nem. Így hát benyitottam, és az ajtó nyitva volt. Egyből megcsapott a kellemes meleg, mikor átléptem a küszöböt. Bezártam az ajtót, és mikor megfordultam, hogy szemügyre vehessem a villát, megjelent előttem a Mester. - Öö.. sajnálom. - ráztam meg a fejemet. Így kezdem? - Jó estét, Klaus! - egy zavart mosoly jelenik meg az arcomon, mely gyorsan eltűnik. Miért nem tudtam egyszerűen kint várni? Miért kellett bejönnöm?! - Ide hivatott.. Mit kell tennem? - hangom csupa elszántságtól csengett. Legyen bármi is, én megteszem. Ha ő elmegy, én követem. Ha óhajt valamit, véghez hajtom. Örökkévalóságig mellette fogok állni, védeni fogom őt. Mert megmentett a szenvedésemtől..
Caroline Forbes
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vampire
» lakhely : Mystic Falls » foglalkozás : ez és az » avatar : Candice Accola
Tárgy: Re: Bejárat Csüt. Okt. 04, 2012 10:02 pm
Olyan szenvedéllyel és hévvel csókolt, hogy nem tudtam betelni vele. Vajon hány nőt csókolhatott ilyen szenvedéllyel? Nem is értem, hogy jutott ilyesmi az eszembe, hiszen biztos sok nő volt már az életében. Lehettek vámpírok, vagy emberek. Biztos sokak memóriáját módosította, hogy ne is emlékezzenek rá, hogy csak ő tudja mi történt közöttük. Miért is jutott ez eszembe?! Nem, nem ki van zárva, hogy féltékeny lennék, vagy mégis?! Nem, nem ennyire azért nem kell semmit sem elkapkodni, főleg nem érzelmek terén. Tény ami tény, Klaus karjaiban jobban biztonságban érzem magam, mint bárki máséban. Lehet, hogy közrejátszik az is, hogy hibrid, de a kisugárzása és a megjelenése tekintélyparancsoló és furcsa mód megnyugtató is. Hát igen az alfahím, szavaival élve, és hát kétség sem fér hozzá, nagyon jó táncos, ha a bálokra gondolok. Nem tudom miért, de ellepte az agyamat a Klaussal közös emlékeim áradata. Ahogyan megmentette az életemet, az ajándék karkötő, és a rajza, ahogy a szobámban van, és gondoskodik rólam. Annyira más volt, mintha nem is ő lett volna, de mégis. Hagyta, hogy meglássam benne a jót, ami vonz hozzá. Sikerült ennél a résznél belemosolyognom a csókba. Nem tudom észrevette-e, de ez egyáltalán nem számított. Most csak az számított, hogy itt állunk egymástól elválaszthatatlanul és csókolózunk. Hirtelen elvált tőlem, és én kérdőn néztem rá. Miért hagytad abba?! Bár egy hang sem jött ki a torkomon, a testem üvöltött, hogy nem érezhetem az ajkait az ajkaimon, és hogy egy lépésnyi távolság volt köztünk. Lefagytam, mikor az mondta, hogy a szobájába visz. Mozdulni sem bírtam, annyira meglepődtem. Nem is hagyott válaszolni, csak felkapott az ölébe, és felvitt a szobájába. Nagyon figyelmes gesztus volt tőle, és közben egymást néztük. Az ajtó valószínűleg nyitva lehetett, mert könnyedén bejutottunk. Azt hittem, hogy letesz, de nem még mindig a karjában tartott, és lágyan megcsókolt. Nem mondom, hogy ellenemre volt, mert épp ellenkezőleg, élveztem, minden egyes mozzanatát.
JÁTÉK VÉGE! JÁTÉKTÉR SZABAD!
Klaus_Mikaelson
Take care, cuz' I'm a(n)...
Hybrid
» lakhely : ℂ NO » foglalkozás : ℂ New Orleans king » avatar : ℂ JoMo
Tárgy: Re: Bejárat Szer. Okt. 03, 2012 6:46 pm
Caroline Forbes & Niklaus Mikaelson
Csak csókolóztunk és a hátát simogattam közben gyengéden. Viszonzásként ő is elkezdte a hátamat simogatni majd átölelt a nyakamnál. Már nem simogattam a hátát csak a derekánál átöleltem őt és szorosan egymást öleltük közben csókolóztunk. Nagyon jó érezni a közelségét és vele lenni, de ez csak egy pillanat sajnos.. Bele sem akarok gondolni, hogy egy pillanat, amíg lehet kiszeretném használni a helyzetet vagy inkább évezni szeretném. Olyan jó ilyen közel érezni magamhoz és érezni a csókját.. Ebből elég.. Nem is értem, hogy miért gondolok ilyenekre.. Ha jobban átgondolom az egészet, akkor Caroline barátai az én ellenségeim és tutira nem díjaznák, hogy Caroline velem van. Mondjuk még nincs velem, de ki tudja, hogy mi lesz. Engem nem érdekelne, hogy Caroline barátai mit gondolnának, de Carolinet biztosan érdekelné, hisz mégis csak az ő barátai.. Miért gondolok folyton ilyenekre? Még együtt sem vagyok vele és már ilyeneken jár az eszem.. Nem tudom, hogy mi lesz kettőnk között, de most nagyon boldog vagyok, amiért itt van és ilyen közel tudhatom magamhoz. Biztosan tudom, hogy szeretem őt és minden vágyam az, hogy vele legyek, de nem tudom, hogy ő mit szeretne vagy mit akarna. Sok lehetséges megoldás van abban biztos vagyok. Az érzéseim biztosak, de azt már nem tudom, hogy mi tévő legyek ezzel. Nem mondhatom meg neki, mert nem akarok csalódni, de mégis úgy érzem, hogy el kell neki mondanom. Nem tudom, hogy mit tehetnék ezzel kapcsolatban. Jobb, ha nem mondom el neki, mert nem bírnám elviselni, ha nem szeretne, de másrészt meg kockáztatnom kéne.. Két lehetséges választásom van.. Mégis miért gondolok erre? Úgy is meg fog történni az, aminek meg kell történnie. Majd időben kiderül, hogy szeret-e vagy sem és hogy én elmondom-e neki vagy sem. Nem kell ezen gondolkoznom majd minden jön magától. -Caroline..-Szakítottam meg a csókunkat ezzel, mert eszembe jutott valami, amit meg kéne vele osztanom. Nem tudom, hogy mit fog hozzá szólni vagy hogy mi lesz a reakciója, de muszáj vele megosztanom.-Mit szólnál hozzá, ha felmennénk a szobámba?-Tettem fel neki a kérdést, de meg sem vártam a válaszát. Elengedem őt majd az ölembe veszem és felmegyek vele a lépcsőn majd bemegyek vele együtt a szobámba. Az ölembe tartom őt és nem rakom le a földre csak tartom és a szemébe nézek majd lassan összeérintem az ajkainkat majd gyengéden megcsókolom és közben az ölemben tartom.
Játék Vége!
Caroline Forbes
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vampire
» lakhely : Mystic Falls » foglalkozás : ez és az » avatar : Candice Accola
Tárgy: Re: Bejárat Kedd Okt. 02, 2012 8:19 pm
Nem tudom mit ütött belém, de egyszerűen nem akartam elengedni Klaust. Még mindig csókolóztunk, ami nagyon izgalmas volt, és sokkal meghittebb, mint ami a nappalinkban játszódott le. Még jó, hogy vámpírok vagyunk, és nem kell szünetet tartanunk, hogy levegőt vegyünk. A hátamat kezdte el cirógatni, ami nagyon jól esett. Viszonzásként és is elkezdtem simogatni a hátát, majd hirtelen ötlettől vezérelve a kezeimet átfontam a nyaka körül. Még mindig szorosan öleltük egymást, és tényleg még egy gombostűt sem lehetett volna közöttünk ledobni, mert annyira közel voltunk egymáshoz. Furcsa volt ez a törődő és figyelmes Klaus, csak pár emlékem van arról, milyen emberséges, ha bepillantást enged az érzéseibe. Alig bírtam felfogni, hogy én tetszem neki, nem pedig más. Valami azt súgta, hogy megbízhatom benne, és elhittem neki amit mondott. Tudtam, hogy a tűzzel játszom, hisz az ellenségem valamilyen szinten, de jelen pillanatban ez csak egy picit zavart. Tudtam, hogy a barátaim csalódnának bennem, de ahogy Bonnienak is megváltozott róla a véleménye, talán a többieknek is. Tény, hogy kevés barátom volt, és nem rendelkezem olyan tapasztalatokkal amikkel ő, de egy részem azt sugallta, talán ő az a férfi, akire vártam. Nem tudom ez miként jutott eszembe, de most, hogy egyre közelebbi viszonyba bonyolódom vele, egyre több dolgot fedezek fel benne, ami tetszik. Tyler, Matt és Damon is fontos szerepet játszottak az életemben, de Klaus valahogy más. Vonzott a kettőssége, hogy egyszer nagyon érzékeny, a következő pillanatban ijesztően veszélyes. Mellette nem unatkoznék, hisz mindig meglepne valamivel. Damonék kiszámíthatóbbak voltak, de Klaus mellett nem unatkoznék. Ő komolyabb, és érettebb, és nemcsak a kora végett. Mellette egészen új dolgokat fedezhetnék fel, és kitárulna előttem a világ. Ennyire azért ne rohanjuk előre, hisz most azért vagyunk itt, hogy tisztázzuk az érzéseinket, ami egész jó irányba halad. Ez a gondolatmenet eltartott pár percig, de mi még mindig csókolóztunk, és azt kívánom ez a pillanat ne szakadjon félbe.
A hozzászólást Caroline Forbes összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Okt. 08, 2012 3:07 pm-kor.
Klaus_Mikaelson
Take care, cuz' I'm a(n)...
Hybrid
» lakhely : ℂ NO » foglalkozás : ℂ New Orleans king » avatar : ℂ JoMo
Tárgy: Re: Bejárat Vas. Szept. 30, 2012 2:25 pm
Caroline Forbes & Niklaus Mikaelson
Remélem nem jött rá arra, hogy mit érzek iránta, mert nem szeretném, ha megtudná, hogy szerelmes vagyok belé. Lehet, hogy ezen a téren makacs vagyok, de jobb ha nem tudja meg. Nem tudom, hogy Caroline érez-e irántam valamit, de szerintem semmit sem érez. Fáj nekem arra gondolni, hogy lehet, hogy semmit sem érez irántam. Talán jobban tenném, ha ezt az egész gondolat menetet elfelejteném azonnal és nem gondolnék ezekre a dolgokra, mert végül még az őrületbe fogom kergetni önmagamat. Végig hallgattam azokat, amiket mondott mosolyogva, a végén már elnevette magát. Kérdő tekintettel néztem rá, mert nem értettem azt, amit mondott vagy ha meg is értettem, akkor nem eléggé alaposan fogtam fel. "Nekem is vannak érzéseim feléd, ezért is vagyok itt." Ez a mondata megragadt a gondolataimba és csak erre az egyetlen egy mondatra tudtam gondolni. Vajon mit érezhet irántam? Vajon ugyanazt, amit én ő iránta? Reménykedésbe kezdenék, de nem lenne jó ötlet, mert a végén még pórul járnék, ezért inkább jobb lenne, ha ezt elfelejteném egy kis időre a reményt. Végig hallgatom azokat, amiket még mond majd elmosolyodom. Hogyha a csókolózás is beszélgetésnek számít, akkor legyen az. Kissé elnevetem magam ezen az egészen, de végül elkomolyodok. Csendben bámultuk egymást és a világ is megszűnt körülöttünk. Nem is akartam másra koncentrálni, csak ő rá. Csak is ő jár a gondolataimban és csak is őt szeretem. Senki másra sem tudok ebben a pillanatban gondolni és nem is akarnék. Olyan jó érzés, hogy itt lehettek vele. Mélyen nézünk egymás szemébe és fogva tartjuk a másik pillantását. Észrevettem, hogy az ajkamat kezdi el nézni. Vajon mire készül? Aminek meg kell történnie, az meg fog történni. Egy apró puszit adott a számra majd ebből csókolózás lett. Csak csókoltam őt szenvedélyesen mégis gyengéden. Nagyon jó érezni az ajkait az ajkaimon. Hogy én mikre nem gondolok.. A hátát kezdem el simogatni mindkét kezemmel gyengéden. Érzem a közelségét és a jelenlétét, amit kimondani is lehetetlen lenne, hogy mennyire jó érzés. Nem tudom, hogy hogyan szerethetem belé, de beleszeretem és ez nem fog megváltozni. 1000 év után végre szerelmes vagyok és nem is akárkibe, hanem egy csodálatos nőbe. Úgy elmondanám neki, hogy mit érzek, de jobb, ha nem teszem meg. Csak csókoltam őt egyre szenvedélyesebben és mégis gyengéden közben a hátát simogatom gyengéden.
Caroline Forbes
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vampire
» lakhely : Mystic Falls » foglalkozás : ez és az » avatar : Candice Accola
Tárgy: Re: Bejárat Pént. Szept. 28, 2012 10:43 pm
A kezét az arcomról a derekamra tette. Ő sem akart elengedni, ahogy én sem őt. Tudnom kellett mit érez irántam Klaus. Nem nagyon értettem meg, amit mondott. Az a része jól esett, hogy nem csalódna bennem, de nem voltam megelégedve azzal, hogy az érzéseiben nem biztos. Ezzel én is így vagyok, de nem igazán könnyítette meg a helyzetemet. - Köszönöm, hogy őszinte vagy hozzám. Nekem is vannak érzéseim feléd, ezért is vagyok itt. Ahogy látom, nem igazán tudjuk szavakba foglalni, inkább tettekbe.- válaszoltam mosolyogva, de persze a végét már elnevettem. Igaz ami igaz, beszélgetni jöttem erre csókolózunk. Hát ilyen az én formám. Még mindig a homlokunkat a másiknak támasztottuk, és ő kérdő tekintettel nézett rám. - Végül is, a beszélgetés egyik formája a csókolózás is, nem?! - kérdeztem tőle. Csak nem mosolyogni látlak? - kérdeztem tőle újfent. Ezen már elkezdtem nevetni. Szerintem neki sem fog sokáig tartani, hogy elkezdjen nevetni. Tényleg fogalmam sincs mi ütött belém és mondtam neki ezeket a dolgokat. Ezt váltja ki belőlem. Tudtam, hogy következményei lesznek, ha ide jövök, de álmomban sem gondoltam volna, hogy csókolózni fogunk. Mondjuk erre is felkészülhettem volna, de naivan nem tettem. Még mindig csendben bámultunk egymást, mintha sosem láttuk volna a másikat, és a világ is megszűnt körülöttünk. Csak Ő és Én. Mélyen egymás szemébe néztünk, és fogva tartottuk a másik pillantását. Egy pillanatra az ajkát kezdtem el nézni, melyek olyan puhák és finomak voltak. Meg akarta őt csókolni, és meg is fogom tenni. Most már tudom, hogy viszonozni is fogja. Vajon helyes a feltételezésem? Ez mindjárt kiderül. Egy apró puszit adtam a szájára, majd tovább folytattam, és elmélyült csókolózásba kezdtünk.
Kezdőlap
Kedd Márc. 10, 2015 6:16 pm by Vendég
