Erővesztetten rogytam össze miután a testvérem megkarózott. Nem fájt volna, ha nem vesztettem volna már amúgy is annyi vért.
- Elijah! – Nyögtem ki, de a fájdalomtól eltorzult a hangom. – Ekkor visszatért közénk. Szemében újra a régi Elijah fénye tükröződött, de nem tudta tartani a tőle jól megszokott eleganciát, mert amint felismerte cselekedetét lerogyott mellém. Két megsebzett testvér, harc után egymás mellett. Különös volt belegondolni, hogy mi mindenen mentünk már ketten keresztül, hogy eljussunk idáig. Hány száz év telt el és hány kimondatlan szó, lerendezetlen nézeteltérés kellett, hogy így kiforduljunk önmagunkból. Tisztán emlékszem minden veszekedésünkre. Soha nem beszélt velem máshogy mint egy gyerekkel. Épp egy kedves kis hölgyikével múlattam az időmet egy motelszobában, amikor benyitott Elijah…
- Hát itt vagy bátyám! – Kiáltottam fel, mintha legalább ezer éve nem láttam volna. – Kedves testvérem, hoztam haza vacsorát, ha gondolod, szívesen osztozom veled rajta. – Mondtam hatalmas mosollyal, miközben félresimítottam egy göndör tincset a félig meztelen lány válláról. Beleszagoltam nyakába, majd finom csókot leheltem rá és belemélyeztettem szemfogaimat. Pár másodperccel később ismét felnéztem a lány nyakából és Elijahra mosolyogtam.
- Kol, ugye tudod, hogy ez a polgármester lánya? – Kérdezte higgadtan, amikor felismerte a lányt.
- Tudom. – Válaszoltam egyre nagyobb vigyorral az arcomon. – Na és? Holnapra elfelejt mindent. – Megragadtam a csuklóját és onnan is vért vettem magamhoz.
- Tudod jól, hogy már ide is eljutott a vámpír mizéria. Miért kell mindig játszanod a tűzzel fivérem? – Kérdezte ismét tündéri nyugalommal, de akkor már láttam a szemében felvillanni némi haragot, vagy inkább aggodalmat.
- Hogy miért? Elrángattatok erre a szörnyen egyszínű, unalmas helyre, és még szórakoznom sem szabad? Azt hittem ennyi legalább jár nekem, ha már segítek nektek. – Válaszoltam egy kevés sértettséggel a hangomban.
- Nem gondolkozol Kol! – Ekkor Elijah hangja már sokkal szigorúbb lett. Megszoktam már, hogy folyton kioktat, azt hiszi, hogy neki kell átvenni apám szerepét és nevelnie kell minket. Főleg engem és Rebekaht, mint a legfiatalabbakat.
- Te meg nem tanultál meg élni! – Vágom a fejéhez és vigyorogva ismét a lányba mélyesztettem tűhegyes fogaimat. Hagytam, hogy a vére lassan csorogjon a számba, majd szétáradjon az egész testemben. Ekkor azonban elvonták a figyelmemet. Elijah az ágynál termett és elrántotta tőlem a lányt. Esélyem sem volt cselekedni, mert már kifelé rángatta a szobából. A lány tiltakozott volna, de nem tudott, mert Elijah már a tenyerében tartotta. Megigézte őt, hogy felejtse el ennek az egész estének az emlékét, majd adott neki a saját véréből, hogy beforrjanak sebei. Aztán már el is tűnt a szobából.
- Mégis mit képzelsz!? – Kiáltottam rá bátyámra dühösen. Soha nem szerettem, ha elveszik a játékszeremet, de az különösen bántott, hogy pont Elijah volt az.
- Nem, te mit képzelsz öcsém? – Hangja kissé felszökött, de rövidesen visszatért a régi jól megszokott nyugodt hangvételéhez, amit én sokszor csak arroganciának véltem. - Nem játszadozhatsz kedvedre a családunk biztonságával. Meg kell értened, hogy a tetteidnek következményei vannak. Most itt voltam neked, de lehet, hogy egyszer majd nem leszek.
- Egyedül is el tudtam volna intézni. – Feleltem színtelen hangon. Mintha valóban egy apa oktatta volna ki az ostoba kis gyermekét. Utáltam ezt a lealacsonyító érzést. – De tudom, a család mindenekfelett. – Mondtam ki némi gúnnyal a családunk oly sokszor emlegetett mottóját.
- Sajnálom testvér. – Mondta Elijah vigasztalóan. - De meg kell értened, hogy nem játszhatsz se a saját se a családunk biztonságával. Fel kell fognod, hogy tetteid következményeket vonzanak maguk után.
- Bátyám! - Vágtam a szavába. - Elegem van a kioktatásaidból. Nem vagyok már gyerek és te nem vagy az apánk, bármennyire is ezt hiszed magadról! - Éreztem, hogy haragom egyre inkább elhomályosítja az elmémet, de Elijah csak nyugodtan állt velem szemben.
- Rendben öcsém. - Csak ennyit szól és már el is tűnt a szobából.
Soha nem haragudtam azért rá, hogy megtette, mert Klaus utasításait követte, de mégis, éreztem, hogy voltak köztünk kimondatlan szavak. Ezek segítettek hozzá minket ahhoz, hogy kikelve önmagunkból rontsunk egymásnak. Minden esetre örömmel láttam, hogy Elijah ismét önmaga és most aggódva emelte egyik kezét a vállamra. Szemében láttam a bűntudatot felcsillanni. Mondani akart valamit, de nem jött egy szó sem a száján, csak némán tátogott. Hogy mit akar mondani? Sajnálja? Nem volt önmaga? Csak pillanatnyi elmezavar?
- Tudom, tudom Elijah. Megbocsájtok. – Válaszoltan kimondatlan sajnálkozására. Tudtam, hogy mi az igazság. Persze dühös voltam rá, hogy mindezt rajtam vezette le, de képes voltam megbocsájtani neki. Igen, azt hiszem menni fog. Csak ekkor lettem figyelmes Rebekah kiabálására. Vajon mióta van a szobában? Végignézte az egészet? De láttam, hogy most felkapta a már korábban általam behozott, még bontatlan tasak vért és máris mellettem termett. Nem adta kezembe a tasakot, hiába nyúltam utána. Az ölébe fektetett és úgy itatott meg és engesztelően simogatott, miközben Elijahval kiabált. Próbáltam felegyenesedni, de nem hagyta, csak nyugtatgatni próbált. Nem voltam hozzászokva, hogy ő ápol engem mégis jól esett, hogy az én oldalamra állt kivételesen.

Mikor Elijah elindult Richmondból, azzal az okkal, hogy visszamegy Mystic Fallsba, de nem bántja Kol-t se Katherine-t, azt tetettem hogy hiszek neki, de követtem. Elhitettem vele hogy maradok, és megkeresem a nem létező Anne barátnőmet. Mikor ő elrobogott, én még vártam egy kicsit, megittam a whiskey-m, és egy férfitől "elkértem" a kocsiját, már ha annak számít hogy megöltem... Beültem és az egyik körforgalomnál a Mysitc Falls feliratú tábla felé indultam, és bekanyarodtam. Mi van ha neki esik Kolnak? Vagy egymásnak ártanak? Én nem tudom őket leállítani! Elijah, ha bedühödik még meg is ölheti! Mi van ha rajta tölti ki a dühét, melynek okozói címszavakban: Nik; Esther; Katherine? Mindent eltüntet az útjából, ha azon múlik... Mi van ha eluralkodik rajta a vámpírok démoni énje? Miközben ezek a kérdések cikáztak villám módjára a fejemben, dühösen doboltam a kormányon, és kinéztem az ablakon. A nap lemenőben volt, és az egész égen egy piros-barna paletta fodrozódott, és a horizonton már látszódtak a csillagok. Miért nem adatik meg nekünk egy átlagos este? Bár a mi szótárunkban az "átlagos" szó nem szerepelhet. A jelenlétünk már nem átlagos... Szerencsére egész hamar Mystic Fallsba értem, jelezte a tábla. A Wickery hídnál megálltam és leparkoltam. Kikászálódtam a kocsiból, és átkutattam a várost. Kerestem gyerekkori helyeken, a barlangban, Grillben, szinte mindenhol. Bármi ami érzelmileg kötheti. A testvéri összekapcsolódás most cserben hagyott. A megérzéseim viszont nem, ezért arra jutottam megnézem "otthon". Bár nevezhetném azt a fényűző, téglákból épült építményt, otthonnak... Vámpírsebességgel a házunk előtt termettem, felfutottam a lépcsőn és belöktem az ajtót. Az előtér plafonján repedések voltak. Már itt éreztem hogy nagy a baj, a lábaim már remegtek. Felfutottam az emeletre, és céltudatosan a társalgó felé indultam. Az ajtónál megálltam és ami a szemem elé tárult, borzalmas és siralmas volt. Kol és Elijah vérezve a földön, minden berendezési tárgy összetörve, vérfoltosan, a plafonon a csillár szinte leszakadva, az üvegek összetörve, a falak és a padló repedezve. Utóbbiak kicsit sem érdekeltek. Sírógörccsel küszködve kiabáltam magamból kikelve.
- Mi.. történt..itt? - kérdeztem és válaszra se várva felszakadt a torkomból a régóta elfojtott őszinte sírás...

Szinte kézzel lehetett tapintani a kettőnk között felgyülemlő feszültséget. Szembe kellett néznem Elijah pillanatnyi elmezavarával és ettől igencsak megrémültem. Tudtam, hogy nem gyűlölhet ennyire, a testvére vagyok és mindig kiálltunk egymás mellett. De ma valahogy más volt, mintha nem lenne egészen önmaga. Nekem támadt és nekem minden erőmre szükségem volt, hogy viszonozni tudjam támadását. Amint egymásnak rontottunk a szoba közepén estünk el, egyenesen az üvegasztalba. A kisebb nagyobb szilánkok úgy hatoltak bőrünkbe, mintha egyesével döfték volna belénk, de ahelyett, hogy megálltunk volna és sebeinket nyalogatva félrevonultunk volna, és fehér zászlót lengetnénk, még inkább belemerültünk a harcba. Nem törődve véres ruháinkkal, sebzett bőrünkkel téptük, karmoltuk, haraptuk egymást. Hol én kerültem a földre, hol Elijaht sikerült a falnak nyomva fojtogatnom. Sziszegtünk, morogtunk egymásra, ha nem éppen a fájdalomtól nyögtünk fel. A szoba berendezése is nagy kárt szenvedett, majdnem minden mozdulatunknál vagy lámpát, vagy széket törtünk egymáson. Habár felé soha nem mutatattam volna, legbelül majd kettéhasadtam a fájdalomtól, egyrészt amit fizikálisan okozott nekem, másrészt, ami a lelkem mélyén játszódott le. Túl sok volt ez mára. Régi sebek feltépése egy új szeretővel, Rebekah könny áztatta keserves arcát látni, a kétség, hogy a testvérem vajon életben van-e még, és most az, hogy saját bátyám ellen küzdök. Árulónak nevezett, gyereknek, de mindezt egy szempillantás alatt elfeledném, ha újra látnám Elijah régi arcát. Anyánk árulása végképp elidegenítette mindentől és ez megrémített engem is. Tudtam, hogy a dühös, eszeveszett Elijah nem a legjobb parti a világon és nekem ma sikerült végképp feldühítenem. Nem hagyhattam magam, soha nem voltam és soha nem is leszek az a fajta, aki csak úgy feladja a harcot még akkor sem, ha a bátyával kell megküzdenie, hát had repüljön az a váza a fejnek, ha így kiadhatjuk a gőzt magunkból. Persze azért figyeltem, hogy a nagy verekedésben ne essen egyikünknek sem maradandó sérülése. Hirtelen megragadott és a szoba egyik végéből nekivágott az üveges és fa betétű italszekrénynek. Abban a pillanatban azt éreztem, hogy itt és most le kell zárnom a mi kis viadalunkat, de valami megakadályozott. Egy üveglap hátulról belém állt és bordáim közt áthatolva egyenesen belefúrta magát a tüdőmbe. Egy nagyot sóhajtottam és megpróbáltam minél több levegővel megtölteni már sípoló tüdőmet. Óriási szerencsém volt, hogy csak üveg volt, különben biztosan ott hagytam volna a fogam. Egy gyors mozdulattal hátra nyúltam és megragadtam a méretes darabot és kirántottam. A sérüléseim nem voltak komolyak, de kellett volna még pár másodperc, hogy rendesen összeforrjon mindenem, de erre nem kaptam lehetőséget. Egy szempillantás alatt Elijah már előttem állt és ismét megragadta torkomat és úgy kezdett emelni. Én még gyöngének éreztem magam, így nem tudtam kitérni előle. Minden erőmmel azon voltam, hogy lábam újra talajt érjen, de mindhiába. Belenéztem testvérem könyörületet nem mutató szemébe és teljességgel üresnek láttam. Nem volt benne semmi szomorúság, csalódottság, fájdalom, düh. Teljesen élettelen volt. Mintha csak reflexből tenné azt, amit tesz. Mintha nem is lenne fontos neki, hogy éppen a saját öccsét készül megfojtani. Már nem is rám volt dühös, csupán valakit meg akart kínozni. Más logikus magyarázatot nem tudnék arra, hogy miért büntet ilyen kegyetlenül. Ismét erősen megragadtam a hátamból kihúzott tűhegyes, vértől csurgó üvegdarabot és amilyen erősen csak tudtam megcéloztam vele a szívét. Ő a hirtelen jött fájdalomtól felkiáltott és engem végre szabadon eresztett, azon nyomban a szoba ellentétes sarkába rohantam. Amint újra szabadon kaptam levegőt rögtön elkezdtem dörzsölgetni torkomat, és magamban el is hadartam egy gyors imát, hogy újra fellélegezhetek. De már szemem sarkából láttam is, hogy Elijah kihúzta szívéből az ideiglenes fegyverem és szemében felvillant a gyilkos düh. Tudtam bátyámról, hogy könyörtelen egy alak, de arra soha nem gondoltam volna, hogy egy nap rajtam fogja gyakorolni tehetségét. Most megremegett a lábam és torkom összeszorult a félelemtől. Én nem akartam bántani semmiféleképpen, de nem hagy mást választást. Meghalni sem akarok, és ha ehhez bántanom kell, hát legyen. Egy nagy levegővétel után ismét egymásnak estünk. Amint összeütköztünk hallottam a csontjaink roppanását miközben egyesével törtek el. Olyan horderejű volt a támadás, hogy amint nekilöktem a nekem szemközti falnak, a vakolat megrepedt és a repedés apró ágacskái felfutottak egészen a plafonig. Minden porcikámmal azon voltam, hogy megállítsam végre Elijah dührohamát, de eddig nem láttam semmiféle eredményt. Nem tudtam mit kezdeni haragjával és egyre inkább kezdtem én is kimerülni.

Megfenyegetett engem! Ma már túlestem nem egy vitán és eléggé felment bennem a pumpa, hogy amint hazaért, Elijah is a torkomnak ugrott. Amint hátat fordított falnak nyomtam és kezeim már rá is fonódtak a nyakára.
- Fenyegetni mersz? Elegem van már abból, hogy folyton úgy kezelsz, mint egy gyereket. Az, hogy mi folyik a hálószobámba az csakis rám tartozik! Megértetted!? – Üvöltöttem testvéremnek, majd kissé engedtem szorításomon. De amint ezt megtettem, lendített egyet rajtam és most én kerültem a falra. Már kezdődik is a kioktatás. –Lenyugodtál? – Kérdezte tőlem, de én csak szorításából akartam kikerülni.
- Engedj el! – Sziszegtem, olyan hangosan, ahogy csak tudtam, de szorításán nem engedett. Szerencsémre a bal kezemnél lévő asztalkán találtam egy lámpát, amit nagy nehezen el is értem és a fejéhez vágtam. Fájdalmat nem is okoztam vele, de meglepni meg tudtam vele, így ki is szabadultam a kezei szorításából. – Mégis mit akartál Elijah? Megölni engem? Vagy csak megint megleckéztetni? Miért van az, hogy mindig, mindig én vagyok a család fekete báránya, miközben Niklaus az, aki és ami. Mégis mindenki engem büntet a legapróbb hibáimért. – Már annyira nem haragudtam a bátyámra, de ezért mindig is nehezteltem rá. Nem elég, hogy koporsóba dugott minket, fene tudja mennyi időre, de amint kiszabadultunk, szinte rögtön megbocsájt neki mindenki. Megölte az anyánkat az Isten szerelmére, én pedig lefekszek valakivel, akit nem kedvelnek, és máris kitagadnak? Nem értem, hogy hogyan is működik akkor ez most köztünk, de nagyon nem tetszik. Izmaim megfeszültek és arra vártam, hogy mikor ugrik újra a torkomnak. Már nagyon érett köztünk egy kiadós vita, de nem gondoltam, hogy ma fog eljönni. Én szeretem Elijaht is ahogy a többi fivéremet is. Ha volt is nézeteltérésünk akkor, elég hamar megoldottuk, de amióta újra szabadok vagyunk valami megváltozott. Niklaus és az anyánk árulása óta nem bízik meg senkiben. Talán neki van igaza, de akkor sem tudom felfogni, hogy miért érdekli ennyire, hogy kit viszek ágyba.
- Mindig hű voltam a családhoz, azt tettem, amit mondtatok, most mégis úgy bánsz velem, mint egy árulóval. – Nehezen bírtam uralkodni magamon. Nem szerettem, amikor fölényeskedik, hiszen semmivel sem jobb nálam.

A Rebekahval való veszekedés nem tett túl jót nekem. Kellett egy kis pihenő, egy kevés idő, hogy kiszellőztessem a fejem és átgondoljak mindent. Na meg a szomjúság is elfogott. Kath habár óvatos volt, mégis ivott belőlem, ami nem okozott különösebb gondot, de az biztos, hogy kezdtem érezni a kimerültséget. Nem volt kedvem messzire menni, ezért csak a közös tárolóból szereztem két tasak vért. Az egyiket máris elkezdtem szürcsölgetni a másikat szórakozottan dobáltam fel-le, miközben visszafele tartottam a szobámba. Azonban miközben az óriási folyosók közt ballagtam vissza kis kuckómba, a társalgó előtt elhaladva megláttam Elijaht, ahogy terem közepén állva meglátott engem és meredten bámul rám. Beléptem a túlméretezett szobába és letettem mindkét tasakot az egyik kis asztalra. Ezután sietős léptekkel a testvérem felé haladtam.
- Elijah, bátyám, már azt hittem eltűntél. Merre voltál? Rebekah mondott valamit rólad és a bátyánkról is, de elég zavaros volt. Nagyon zaklatott szegény. – Kitártam mindkét kezem és meg akartam ölelni, ahogy az köztünk szokás is volt, ha sokáig nem találkozunk, de valami megállított. Elijah szigorúan nézett rám.
- Rendben, már meg sem ölelsz. Testvérem, mi a baj? Csak nem nő ügy? Csupán akkor vagy ilyen, ha egy nő van a dologban, vagy ha Klaus tett veled valamit. És mivel Klaus nincs itt, gyanítom, hogy... – Nem bírtam befejezni a mondatom, mert máris közbevágott. Rettentően éreztem magam. Minden maradék vidámságomat messze fújta a gondolat, hogy már megint egy újabb veszekedésnek nézek elébe. Tudtam, most nem fogom megúszni annyival, mint Kath-tel vagy Bekah-val. Most tényleg benne vagyok a pácban.
- Szóval találkoztál kishúgunkkal. – Mondtam teljesen színtelen hangon. – Nyilvánvalóan beszámolt neked mindenről. És arra is számítok, hogy most kapok abból a hírhedt Mikaelson-féle elagyabugyálós fejmosásból. – Hátat fordítottam neki és visszasétáltam az asztalkához, amire a vértasakokat tette és felkaptam a bontottat és újra inni kezdtem belőle. Ehhez a meccshez kelleni fog minden erőm. Már most tudom, hogy nem lesz egy gyalogtúra. De itt az ideje, hogy Elijah ne csak a mihaszna kisöccsét lássa bennem, hanem végre egyszer az életünkben férfiként kezeljen. Már nem vagyok az a kisfiú, akivel gyermekként folyton verekedett, mert valami csínyt követett el ellene. Bár a szituáció nem sokat változott, de már felnőttünk.