Mystic Falls.. Nem hiszem, hogy árthat nekem Jeremy, mert semmivel sem tud. Legfeljebb ha szíven szúr egy karóval, akkor igen.. Egy karóval megölhet, de a "verbénás" kínzás engem nem fog vinni. Nem is értem, hogy miért jöttem ide és miért kezdtem el vele beszélgetni.. Talán jobb lett volna, ha nem is jövők ide és akkor nem is történt meg volna ez az egész eset. Oly annyira elegem van már abból, hogy próbálom a jó fiút játszani, de az senkinek sem felel meg. Legfőképpen abból van elegem, hogy találkoztam ezzel a Jeremy nevű emberrel.. Szavait, s kérdéseit hallgatom végig. Talán nem kellett volna neki elmondanom egyes dolgokat, de most már mindegy, mert megtörtént és nem tudom vissza csinálni a dolgokat. Igaza van egyrészt, mert nem gondoltam bele abba, hogy mi van akkor ha nem tud róla, de most már teljesen mindegy..
-Nem érdekel, hogy elmondod-e másnak vagy sem, mert azt csinálsz, amit csak akarsz! Az sem érdekel már, hogy elítélsz-e vagy sem, egy vagy a többi emberrel, csak egy halandó vagy semmi több.. Egyrészt igazad van, mert nem gondoltam bele, hogy akkor mi lett volna, de nem érdekel, ami megtörtént az megtörtént és vége.-Mondom a szemébe nézve. Újabb szavait hallgatom végig.-Rendben, felfogtam, hogy tudod mi az és használd csak nyugodtan. Felőlem a fegyvereket is használhatod, mert ellenem semmit sem érnek azok a kis fegyverecskék! Az, hogy megpróbáltak megölni az én dolgom, nem de?! Az, hogy utálnak megint csak az enyém! Nem tudsz rólam semmit sem.. Az ember, az csak egy ember, s nem több, de én tudok különbséget tenni és nem bunkón viselkedni, mint ahogy te nekem rontottál..-Mondom csak úgy a szavakat, s mit sem törődök azzal, hogy mit fog rólam gondolni. Engem senki sem érdekel, még ő sem, csak egy ember.. Kimondom utolsó szavaimat aztán az utca kellős közepén állok pár percig lefagyva. Erőt veszek magamon és tovább megyek egyenesen a kocsim felé. Beszállok majd beindítom a motort és elindulok valamerre. Berakok valami lemezt és hallgatom a zenét, ami kissé megnyugtat. Ez a mai nap kész káosz és most összezavarodtam azt hiszem. Kell egy kis magány, egy kis gondolkozás aztán meglátom, hogy mit csinálhatnék a továbbiakban, de abban is biztos vagyok, hogy ma egy ember az életével fizetni fog, s hogy ki lesz az azt még nem tudom, de nem sokára majd úgy is kiderül..

Játék Vége!
Játéktér Szabad!

//Köszönöm a játékot! Nagyon jó volt veled játszani! //

Komolyan elgondolkodom azon, hogy megfordulok, és itt hagyom a vámpírt ahelyett, hogy végighallgatnám a mondandóját. Annyira nem ismer! S ez olyan bosszantó! Nem tudja, mi mindent vesztettem már az ő fajtája miatt, ahogy azt sem, hogy ennek ellenére mégsem ítélem el az összeset, hiszen a nővérem is egy közülük. Nem lennék képes ezek után minden egyes vámpírt utálni, főleg nem ezt a fickót itt, hiszen sok mindenben egyetértünk. Talán nem kellett volna így ráförmednem, és őt gyanúsítgatni rögtön, de ő is képes lehetett volna arra, hogy mielőtt kiakad, és ilyen szavakat vág a fejemhez, végighallgasson.
Kezd fogyni a türelmem, a mondatok csak felbosszantanak, de próbálom nem felemelni a hangom, és olyasmiket mondani, amik nem tanácsosak egy természetfeletti közelében, vagy amik egyáltalán nem udvariasak. De mit is izgat, mi az udvarias, és mi nem? Ha egyszer valaki ilyen lehetetlenül viselkedik, igazán nem várhatja el, hogy én meg az illemhez tartsam magam, és ne "harapjam le" a fejét. - Tényleg azt gondolod, hogy elmondanám bárkinek is? Nem erről van szó. Nem kellett volna elítélnem téged, azért, ami vagy, de talán beláthatnád, hogy neked sem kellett volna meglepődnöd azon, hogy kibuktam rád. Csak úgy közlöd, hogy vámpírok márpedig léteznek... Mi lett volna akkor, ha én nem vagyok egy a beavatottak közül, ha nem tudom, mi zajlik körülöttem? Ebbe bele sem gondoltál, igaz? - vágom oda kissé indulatosan a szavakat, de nem emelem fel a hangom, nem kiabálok, vagy veszekszem vele. Kíváncsi vagyok mi a reakciója, mi járt a fejében, amikor elárulta a titkát. Talán rá sem jöttem volna, mi ez a különös érzésem vele kapcsolatban, ha nem közli, hogy vámpírok márpedig léteznek. Elgondolkodtam már rajta, hogy vajon a vámpírok miért csinálnak emberekre jellemző hülyeségeket, mikor néhányuk már tízszer annyi idős, mint én most, s lehet még ezzel is keveset mondtam. S mivel nem egyszer merengtem el már ezen, arra is rájöttem, hogy miért van ez. Mindenkinek vannak érzései, még a sötét lelkű vámpíroknak is, és ha előjön az emberi énjük, baromságokat csinálnak, viszont ha el tudják nyomni az érzelmeiket, zseniálisan tudnak csalni, hazudni, és terveket szövögetni. Tehát az érzések gátolnak minket halandókat, ezért követünk el megannyi hibát, ilyen egyszerű. Ha az eszünkre hallgatnánk sok esetben, nem lenne ennyi gond az életünkben.
Égnek emelem a tekintetem, halkan fújtatok egyet, s csak ezután szólalok meg. - Először is, hadd világosítsalak fel, hogy tudom, mi az a verbéna, és előszeretettel használom is, így a megigézés nem fog menni. Hogy nem ölsz meg, és nem veszed a vérem, az igazán a te dolgod, persze örülök, hogy így van. De azt is tudnod kell, hogy a fegyverek sem állnak távol tőlem, bár vadász sem vagyok. Csak szeretném, ha ráébrednél arra, hogy attól még, mert vadászok ezrei próbálnák a fejedet venni, és az emberek, akik tudtak a létezésedről, utálkoztak, és azt hitték szörnyeteg vagy, erről nem én tehetek. Egy kaptafára sem veszlek titeket, de oka van annak, hogy így kiakadtam, mikor megtudtam, hogy vámpír vagy. De ha te azon akadsz fent, hogy én elítéllek, mert az vagy ami, akkor nézz magadba, és mond, hogy te nem veszed egybe az embereket - felsóhajtok csalódottan, és a fejemet ingatom, miután közlöm vele az álláspontom. Belefáradtam abba, hogy kiismerjem a természetfeletti lényeken, nem fogok állandóan azon agyalni, hogy ha az előbb gyilkos tekintettel mértek végig, utána miért engem okolnak, ha rossz következtetést vonok le. Nem megy ez nekem, és nem is akarok erőlködni, hogy értsem őket. Ha egyszer ők utálatosak, és vámpírokhoz méltóan viselkednek, én aztán nem állok az utukba, de akkor engem ne vonjanak felelősségre, és kérjenek számon.
Bosszúsan beszívok egy mély levegőt, aztán meg is szabadulok tőle, és szemforgatással felelek Daniel szavaira. Én nem megyek még egyszer utána, az biztos, habár még koránt sem végeztem a mondandómmal, de ahogy ő arra gyanakszik, hogy engem nem érdekel ő, én azt mondom, őt meg az én dumálásom nem érdekli. Elmondtam, amit tudtam, azt kezd a szavaimmal, amit akar, sőt, az életével is, meg a tetteivel. Ha ő menni kíván, hát lépjen le, ha maradni akar, üljön le a hátsójára, ennyiről van itt szó. Viszont mivel hátat fordít, és egyet előre is lép, úgy érzem, itt az ideje, hogy megszólaljak. - Ahogy gondolod, én nem tartalak vissza. Viszlát! - búcsúzom kissé hivatalosan, ha már ő is, és nem foglalkozom azzal, hogy lefagyva áll az utca közepén. Elbattyogok vissza a Grillbe, és próbálok nem a bosszús pillantásokra figyelni, amit a jelenlegi helyettes fickó lövell felém.

|| Köszönöm a játékot, imádtam!

L E Z Á R V A !

SZABAD A JÁTÉKTÉR!

Jeremy Gilbert & Daniel Preskott

Tudja jól, hogy mi vagyok, de ez engem nem érdekel egy cseppet sem.. Ha akarja, akkor felőlem végig ordibálhatja ezt az egész városban és nem is számítana. Úgy sem tudnának megölni, sem kínozni, sőt még elkapni sem.. Úgy hagyom itt, hogy jól tudja, hogy mi vagyok. Talán már előbb cselekednem kellett volna és már rég itt hagyhattam volna őt, de részemről ez fel sem merült. Viszont benne talán igen és most örül, hogy végre ott hagyom őt. Épp lépni készülnék és megindulni, hogy végleg ott hagyjam őt, de hallom ahogy utánam jön és valahol megáll majd a nevemet kiálltja, de nem foglalkozok vele, csak előre lépek egyet majd a szavaira felfigyelek és őt hallgatom. Egy kis időhúzás után lassan felé fordulok és visszamegyek hozzá majd megállok, de nagy távolságot hagyok ki köztünk. Mi lett volna, ha simán elmentem volna? És vajon az baj lenne, ha itt hagynám a titkommal? Az gond, hogy tudja mi vagyok és bármikor elárulhat engem bárkinek is? Nem érdekel semelyik tényező sem. Felőlem annak mondja el, akinek csak akarja, mert nem érdekel. Lehet, hogy rá kéne olvasnom és elfeledtetnem vele mindent, de nem fogom megtenni.. Mégis miért igézem meg? Nem lenne értelme..
-Na és ha tudod az "oly nagy mértékű" titkomat, akkor mégis mi van?-Teszem fel a kérdést a szemébe nézek.-Talán oly nagy gond lenne, ha itt hagynálak miközben tudod, hogy mi vagyok? Azt hiszed, hogy érdekel?-Kérdezek tőle továbbra is és a szavaimban a ridegség fut át, de mégis egy fajta nyugalom.-Oly nagy gond az, hogy vámpír vagyok? Talán én kértem meg rá sok évvel ezelőtt azt az átkozott vámpírt, aki átváltoztatott, hogy legyek ez? Nem is sejtettem ezekről a lényekről semmit sem, de egy nap csak lám ez lettem.. Normális és rendes életet akartam.. Olyan életet képzeltem el, hogy le élem az életemet és majd meghalok egy napon, de ehelyett ezt kaptam.. Ezt a vérengző szörnyeteget, aki a vérért bármire képes lenne..-Hangomat nem emelem fel egy percre sem, de túl halkan sem beszélek.-Azt képzeled ugye, hogy minden ilyen természetfeletti lény szörnyeteg? És mind csak gyilkolunk, meg ölünk.. Igaz az elején senkinek sem könnyű, de egy idő után megtanulunk uralkodni magunkon.. Tudod megtehetném azt, hogy rád olvasok, de nem fogok.. Nem feledtettem ezt el veled! Más már rég kapva kapott volna az alkalmon és már emlékezni sem emlékeznél, de én nem ilyen vagyok. Akármilyen gonosznak is tűnök mégis jó vagyok hozzátok emberekhez.. Nem kell a véred, nem ölek meg, nem olvasok rád.. És én mit kapok cserébe? Vadászok ezrei kínoztak nap, mint nap a legszörnyűbb módszerekkel, de én mégis itt vagyok és élek. Mégis kedves vagyok, rendes és figyelmes..-Mondom emberien és érzelmeim elő jönnek. Tudni illik nem vagyok egy érzéketlen tuskó.-Na jó elég belőlem, mert még a kutyát sem érdekelné az, hogy mi történt vagy mi van velem.. Tudod, hogy mi vagyok és azt kezdesz az infóval, amit csak akarsz. Rajtad áll! Talán itt az idő, hogy távozzak, nem de? Örülök, hogy megismerhettem; Mr. Gilbert!-Ezzel elfordulok és teszek előre egy lépést, de tovább menni nem tudok..

Az arckifejezése érzéketlenné vált, szemeiben valami furcsa fény villant fel, amit nem tudtam hova tenni. Ismét végigfutott a hideg a gerincem mentén, felborzolta a pihéket a tarkómon, s minden egyes szőrszálam az égnek meredt a karomon. A gúnyt megint felváltotta a félelem, hiszen ez az érzéketlenség tipikus vámpír szokás. Nem féltem az életem, mint arra már korábban utaltam is, de nem hagyhatom egyedül a nővéremet, és ott van még Bonnie, Caroline, és sokan mások, akik bár nem a családom tagjai vér szerint, mégis közel érzem magam hozzájuk. És April... Talán jóban lehetnék vele, elvégre ő is ismeri, milyen az érzés, mikor mindkét szülőd elveszíted, és szinte száz százalékig biztos vagyok benne, nem ez az egyetlen közös vonásunk. Különben sem tenne jót senkinek sem, ha még egy temetést kéne rendezni, ilyen rövid időn belül.
És akkor meglátom azt a furcsa, mégis ismerős kifejezést az arcán. Jól ismerem ezt a nézést, ez is csak a vámpírokra jellemző, már láttam korábban is, hiszen nem egy vérszívó lénnyel volt dolgom, a rosszabb fajtából is akadt egy-kettő. Például ott van Katherine is, Elena valamiféle őse, akinek volt már szerencséje belém mélyesztenie a fogait. Ott volt az a szituáció a holdkővel, mikor bátorkodtam, és azt hittem, egy kis porral, és egy kis szerencsével sikerrel járhatok, de végül én húztam a rövidebbet. Pontosan ezt láttam a nő szemében, amint most Danielében is. Az élvezetet... Az élvezetet, amit az okoz, hogy meg vagyok rémülve, és félek. Tetszik neki.
Hirtelen végtelenül erős undor söpör át rajtam, nem tudom kezelni az indulataim, kezeim remegni kezdenek, minek következtében az asztal is ideges táncba kezd, és kapkodva az ölembe ejtem kezeimet, nem akarom, hogy még ennél is jobban szórakozzon. Pokolba a vámpírokkal és az összes többi természetfeletti lénnyel!
Meglepődöm. Nem kicsit, ezt meg kell hagyni. Az előbbi élvezetét szomorúság váltja fel, meghökkenek hirtelen hangulatingadozásain, még kicsit fel is bosszantom magam. Miért ilyen szeszélyesek a vérszívók? Viselkedhetnének úgy, ahogy kedvük tartja, nem kéne érzéketlenséget erőszakolniuk a képükre, vagy tettetni, hogy nem éreznek lószart se, mikor ez lehetetlen. Még, hogy kapcsoló! Hisz' még maga Damon Salvatore is közölte, hogy az élet így is, úgy is pocsék. Mikor a fickó, Daniel fogja magát, és kihúzódik a székkel együtt, meglepődök, és szavait hallgatom, ízlelgetem, próbálom megérteni. - Már megbocsáss, de talán nem kéne hibáztatnod amiatt, hogy ezt feltételezem rólad. Láttam az imént a tekinteted, tudom, hogy láttad a félelmet a szemeimbe, és azt is tudom, hogy élvezted azt! Akkor mégis hogy a francba gondolhatnám, hogy te a jó fiúk közé tartozol?! - vonom kérdőre, és összevont szemöldökkel meredek rá. Fogalmam sincs, milyen lehet vámpírnak lenni, csak a küszöbén álltam egyszer az átváltozásnak, de nem jött össze a dolog. Azt hiszem, így utólag már nem is bánom. Örülök, hogy ember vagyok, és nem kell átélnem ezt a sok szarságot, amikkel a vámpírok küszködnek.
És megint meghökkenek. Jézusom, de elegem van ebből! Hátat fordít nekem, miután közli, hogy tudja, mennyire gyűlölik, legalábbis valami ilyesmire próbál utalni. Nem tudom hova tenni a viselkedését. Először közönyös, érzéketlen, aztán felveszi a vámpír énjét, és élvezettel bámul rémült arcomba, majd szomorúvá válik a tekintete, most meg puffog, és elvonul. Atya világ, mennyire bosszantó ez a vámpír!
Talán hülyeség, ostobaság, kész elmebetegség, amit most készülök tenni, de nem bírok megmaradni az istenverte hátsómon. Felpattanok, csaknem viszem magammal a széket és az asztalt is, és utánaeredek. Félúton megtorpanok, utána kiáltok, a nevét mondom, és várok. Nem történik semmi, mintha észre sem venne. - Tényleg ezt akarod csinálni? Úgy viselkedni, mint egy óvodás, és faképnél hagyni, mikor ilyen mértékű titokra döbbenek rá? Nem, ezt nem csinálhatod, Daniel! - kiáltok utána, és bosszúsan összefonom karjaimat mellkasom előtt.

Jeremy Gilbert & Daniel Preskott

A valaki szót kihangsúlyozza és a viselkedése nem normális. Még, hogy én öltem meg a szüleimet, a családomat? Még, ha így is lenne, akkor mi köze lenne hozzá? Nem én öltem meg őket az Isten szerelmére! Mit gondolnak rólam egyesek? Gondoltam, sőt sejtettem, hogy egyáltalán sem kedvel engem, sőt unalmas vagyok számára és ez bebizonyosodott, de az, hogy ilyet feltételezz, az már nem az én felelősségem.. Azt hisz el, amit csak akar! Nem érdekel sem ő, sem más. Eddig is megvoltam az emberek nélkül. Tekintsük tápláléknak őket, nem de? Hisz mi vámpírok vérrel táplálkozunk és örökké élünk, míg az egyszerű kis halandó népség nem. Erősebb, idősebb és jobb vagyok náluk. Nem is értem, hogy miért próbáltam meg normális és kedves lenni az emberekkel. Be kell látnom, hogy hasztalan próbálkozás volt normálisnak és kedvesnek lennem.. Néha már elegem van ebből az egész életből és oly szívesen elbújnék valahova, csak egy napra vagy talán örökre.. Nem gondolva senkire és semmire sem.. Szokásos trükkömhöz illően felveszem az érzéstelen arckifejezésemet és a szemeim csillogóvá válnak. Egy röpke pillanatra a szemébe nézek és látom a félelmet, azt hogy azt hiszi, hogy meg fogom most ölni őt. Élvezettel nézem, ahogy tükröződik ez a szemében, mert ő nem tudja elrejteni az érzelmeit. Nem látszik rajtam semmilyen érzelem se, csak némán ülök vele szembe és csillogó szemekkel figyelem őt. Érne-e nekem valamit, ha leleplezném most magamat előtte és megölném őt? Semmit sem érne, hisz biztos vannak barátai és olyan emberek számára, akiket szeret.. Hirtelen szemeim szomorúvá válnak és a fájdalom tükröződik a szemeimben. Érzéstelen arckifejezésem fájdalmassá válik.. A földre pillantok majd az asztalra.. Akaratlanul is végig csordul egy könnycsepp az arcomon, amit rögtön le is törlök. Mit tettem, hogy ezt érdemeltem az élettől? Mit tettem, hogy mindenki, akit valaha szeretem meghalt? Miért nem én haltam meg ott és akkor helyettük?! A székkel együtt hátrébb tolom magamat és Jeremyre nézek. Mit érne az nekem, ha elvenném az életét? Én legalább nem vagyok szívtelen, aki másoknak fájdalmat okoz.. Élnie kell, hisz sokan szeretik abban biztos vagyok..
-Lehet, hogy valaki más, de én nem tettem semmit sem és soha nem is tettem.. Tudod nekem mindegy, hogy mit gondolsz rólam, mert az emberek már hinni sem tudnak..-Mondom majd felállok és a széket berakom a helyére.-Tudod minden és mindenki változik, ahogy én is..-Mondom és ezzel két lépést hátrébb lépek.-Nincs szükségem ahhoz társaságra, hogy tudjam, hogy mennyire gyűlölnek engem!-Mondom komolyan majd hátat fordítok neki és elsétálok az ülőrészektől. Ott hagytam és megtettem azt, amit már szerintem oly régóta várt, hogy ő meg tegyen, de udvarias akart lenni és ezt értékelem..

Mikor közli, hogy elmeséli, kicsit megkönnyebbülök, egyrészt, örülök, hogy hallhatom a történetet, és kicsit megtisztelve is érzem magam, hiszen biztos vagyok benne, nem mesél tragikus életéről akárkinek. Másrészt, el is tereli a figyelmem, mint arra már korábban is rámutattam, és valljuk be, mindenki sokkal inkább foglalkozik más gondjával, mint a sajátjával, legalábbis ezt tenni sokkal egyszerűbb, mint beleásni magad a saját életedbe, és átrágni magad a problémákon. Gondolom, a pletykás emberek is ilyen alapon foglalkoznak másokkal, s nem helyezik magukat előtérbe - bár az egy kicsit más tészta, bosszantó egy dolog.
Aztán a következő mondatával minden megváltozik, a kezdeti nyugalmat és megkönnyebbülést a feszengés, a görcs a gyomromban, és az a különös hideg érzés váltja fel, ami végigfut a gerincem mentén, s amitől a tarkómon a pihék égnek merednek. Mindjárt megtudom, milyen formában ismeri a fájdalmat a velem szemben ülő srác, és nekem van ez a furcsa érzésem, amit azt hittem, már sikerült legyűrnöm. Mégis itt van, és nem tudok vele mit kezdeni. Nem gondolom veszélyesnek a fickót, egyáltalán nem félek tőle, inkább jól érzem magam a társaságában, elszabadultnak, mintha egy régi barátommal ücsörögnék, de mégis, itt ez az érzés. Nem igazán tudom hova tenni, így inkább próbálom kitaszítani az erről szóló gondolatokat az elmémből, és csak Daniel szavaira figyelni.
És ekkor elsápadok, hamuszürke arccal meredek az asztallapra, eltátom a szám, és egy hang sem jön ki a torkomon, meg se tudok mozdulni, pedig legszívesebben ráripakodnék Danielre, és elhúznék innen a búsba.
- Nem tudom, hogy hiszel-e az ilyesmiben vagy hogy hallottál-e már a vámpírokról, de léteznek. - hangzik fel a mondat, amitől csaknem sokkot kaptam, és utána már csak halványan, tompán hallom csak, mit mond. A szüleit vámpír ölte meg... léteznek a vámpírok... tud róluk. A gondolataim kuszák, még én magam is csak alig igazodok ki rajtuk, koponyámnak pattognak az ostoba felvetéseim, a számban keserű íz terjed szét, és levegőt is elfelejtek venni, olyannyira zavarodott vagyok. Nem félek, még mindig nem, de gyanúsnak találom, hogy mindenki meghalt körülötte, vámpírok keze által... ő hogyan élhette túl? Meglep engem is, milyen gyorsan pörögnek a gondoltaim, nekem óráknak tűnik, míg a tényeket végiggondolom, de közben csak alig telik el néhány másodperc. Hamuszürke arcom kap egy kis színt, de még mindig felettébb sápadt, szemeim pedig csalódottan villannak a férfi arcára, és ingatom a fejem. - A sors akarta így? - kérdezem gúnytól csöpögő hangon, és ráharapok a nyelvemre, hogy további szavaim ne törjenek elő. Csak szép nyugodtan, semmi idegeskedés, vagy vádaskodás! - csitítom magam gondolatban, és legszívesebben lekevernék magamnak egy taslit. - Nem valami más az oka? Esetleg... valaki más - nyomom meg a hangsúlyt a valaki szócskán, és egy keserű nevetés is kicsúszik összeszorított fogaim mögül, habár talán nem valami okos ötlet. Mi van, ha felbosszantom, és velem is végez? Végül is, nekem már úgyis mindegy, de mi lesz Elenával? Őt nem hagyhatom magára!
Megköszörülöm a torkom, összeszorítom a szám, vékony vonallá préselem, aztán nagyot nyelek, és reménykedek abban, hogy nem halok meg... egyelőre.

Jeremy Gilbert & Daniel Preskott

Jeremyt figyelem teljes mértékben. Őszintén szólva az a véleményem róla, hogy nagyon rendes és kedves srác, de mégis valamiért nem érzi magát szerencsésnek, pedig az. Jól tudom, hogy az életben sokszor csalódunk, mert mindig valami rossz dolog történik, de hiszem, hogy vannak barátai és még életben lévő családtagjai. Nekem már senkim sincsen és talán ezért is vagyok annyira gonosz, mint amilyen lenni szoktam, de mostanában visszavettem a gonoszkodásomból. "Szívesen meghallgatnám, de csak ha elszeretnéd mesélni!" Bólint magabiztosan és halványan elmosolyodik. Elmesélem neki a történetemet, de koránt sem lesz kellemes hallani a történetet. Az a sok halál eset benne és visszagondolva a történtekre eléggé fájdalmas egy élmény, de túlélhető. Arcomon nem lehet látni érzelmeket és inkább jobb is ez így..
-Persze, hogy elmesélem!-Mondom és a szemébe nézek közben.-A gyermekkorom szinte ugyanúgy telt, mint bárki másé, de mégsem annyira.-Közelebb hajolok hozzá és suttogva beszélek, úgy hogy ő pontosan értse a szavaimat.-Nem tudom, hogy hiszel-e az ilyesmiben vagy hogy hallottál-e már a vámpírokról, de léteznek. A szüleimmel is ezek a lények végeztek. 10 évesen apámat majd 11 éves koromban anyámat veszítettem el a vámpírok miatt és mindkét szülőm halálának a szemtanúja voltam. Viszont, akkor még nem tudtam, hogy azok a lények vámpírok, csak jóval később jöttem rá.-Mondom bizalmasan és még is néhol érzelmesen.-Végig néztem mindkét szülőm halálát és semmit sem tettem az ellen, hogy ne haljanak meg.. A nagybátyám nevelt fel, akit nagyon szeretem és később ő is meghalt egy vámpírtámadás következtében. És a barátaim is ugyanígy haltak meg sorban..-Mondom neki suttogva, de ő hallja pontosan a szavakat. Igazság szerint a barátaimmal én végeztem a vér miatt és azért mert egy szörnyeteg voltam és vagyok, akit a vér csábított még akkoriban.. Nem tettem semmit sem az ellen, hogy ne halljanak meg.. Mindenkit elvesztettem szépen sorrendben. Semmiképpen sem árulhatom el neki, hogy egy vámpírral ül szemben, ezért remélem, hogy nem jön rá, mert az nem lenne jó, ha emiatt már szóba sem állna velem. Inkább maradjak ember és így meg is van oldva minden.-Nem volt kellemes átélnem mindezt, de sikerült túlélnem és most itt vagyok! Igaz az a tény, hogy fáj a tudata annak, hogy elvesztettem mindenkit, de a sors, az élet akarta így.. Ez volt a sorsom..-Mondom néhol fájdalommal a hangomban és a szememben is tükröződik a fájdalom látszata, amit most belül megint el kell viselnem, mint oly annyi alkalommal, amikor ezt élem át legbelül.. Mindig csak fáj és sohasem szűnik meg ez az érzés egy percre sem, mintha legbelül egy nagy és üres tátongó űr lenne bennem..

- Igazad van, tényleg nem tudom, milyen lehet. A küszöbén voltam már az érzésnek, de az nem ugyan az - vonok vállat, és legszívesebben kinyilvánítanám neki, hogy sajnálom, amiért ő így érez, de nem akarom zavarba hozni, vagy hogy túl sok legyen neki, így inkább csukva tartom a számat. Az emberek nem szeretik, ha sajnáltatják őket, ezzel én is így vagyok, így aztán első kézből tudom, milyen, mikor nem tudod, mit mondj, ha valaki kinyilvánítja a részvétét. Úgy is csak az tudhatja, milyen érzés, aki már szintén veszített el olyan személyt, aki fontos neki, a többi ember elképzelni se tudja, mit élünk mi át. Persze idővel túl kell tenned magad a gyászon, meg kell próbálnod tovább élned az életed, még akkor is, ha ez iszonyúan nehéz. De nem ragadhatsz le, tovább kell menned, és ha ezt megteszed, igazán erősnek mondhatod magad, ami kellemes érzés. Ha a gyászt túléled, bármivel képes vagy megbirkózni.
Kihallom a hangjából a komolyságot, s egyúttal a szenvedést is, a fájdalmat, amit már kitudja mióta cipel magával, de nem teszi le a kis csomagját. Talán jobb is így, nekem is megvannak a terheim, és még ha félre is eszem őket, sosem tudom elfelejteni, ami velem történt eddigi életemben. Elsikálhatom a kellemetlen dolgokat, s emlékeket, de attól még ott vannak. A múltam részei, segítettek abban, hogy olyanná váljak, mint most, így nem tudom őket elengedni. Akkor sem tudnám, ha meg lennék igézve, akkor is tátongó űrt éreznék. Nem tudnám miért, és ez talán még rosszabb. Nap, mint nap azon agyalni, hogy miért érzem üresnek magam, nem kimutatni a világnak, hogy furcsa érzések kerítenek hatalmukba, elvégre nem értené senki, ha én magam sem értem mi történik velem. Sokkal rosszabb tudatlanul üresnek lenned, mint minden szörnyű információval együtt fájdalmat érezni. - Talán fel kéne venned vele a kapcsolatot, és meglátogatnod. Lehet, hogy a családodból már senki nem él, de bizonyos szempontból nézve, a barátaid is mondhatod a családodnak. Ha sokat jelentenek számodra, nem kellene eltaszítanod őket magadtól. Becsüld meg, hogy ők még vannak neked, és így talán jobban érzed majd magad, mert számíthatsz valakikre, és nem vagy teljesen egyedül - törnek elő belőlem a szavak, de ez még mindig jobb, mintha azt mondtam volna sajnálom. Kiérezheti a hangomból, hogy így gondolom, ahogy az együttérzés is, nem kell mondanom, és ez igazán jó érzés. Már rég volt, hogy valakivel ilyen nyíltan beszéltem az élet nagy gondjairól, és fellélegezhetek, hogy kisit kiengedhetem a gőzt a beszélgetés alatt.
Egy kicsit meglep a kérdése, ezért kicsit vonakodva bólintok, de aztán úgy gondolom, hozzá kell fűzzek valamit. Természetesen, érdekel a története, így legalább eltereli a figyelmem a sajátomról, és kíváncsi is vagyok rá. Valóban ismeretlen még a számomra, de nagyon egy hullámhosszon vagyunk. - Szívesen meghallgatnám, de csak ha elszeretnéd mesélni! - bólintok magabiztosabban, és halványan elmosolyodom.

Jeremy Gilbert & Daniel Preskott

Miért kellett nekem elszólnom magamat? Majd nem lebuktam előtte és akkor rájöhetett volna, hogy egy vámpír vagyok.. Nem szabad megengednem, hogy rájöjjön, mert nem lenne jó, ha lebuknék előtte.. Nem hiszem, hogy örömmel fogadná, hogy egy vámpírral társalog és nem egy emberrel. Jobb, ha embernek, hisz és nem tudja meg, hogy mi is vagyok. Nem kell mindenkinek meg tudnia, hogy mi vagyok én, mert abból semmi jó sem származna. Idegenek vagyunk egymás számára és nem ismerjük egymást, de mégis olyan különös érzésem van, mintha már ezer éve ismerném őt, de mégsem ismerem. Jó vele beszélgetni és elég szimpatikusnak tűnik a srác. De vajon ő mit gondol rólam? Nem láttok bele a gondolataiba és nem tudom kitalálni, hogy mit gondolhat rólam, de nem hiszem, hogy túl szimpatikusnak tűnök számára. Nem vagyok az a túl érdekes egyéniség és sohasem leszek az. Van, akinek szimpatikus vagyok és van akinek nem. Nem felelhettek meg mindenkinek és nem is akarok megfelelni. Olyan vagyok, amilyen vagyok és akinek nem tetszik az így járt. Nem tudom, hogy Jeremy hogyan vélekedik rólam, de szerintem már elég unalmas lehettek számára, pedig igazán nem akarok az lenni, se annak tűnni. Ha így haladok lassan már itt is fog hagyni engem.. Jeremy szemébe nézek és a szavait hallgatom, amiket még mond nekem..
-Elhiszem, hogy tudod milyen érzés, ha elveszítesz valakit vagy valakiket, de nem hiszem, hogy tudod azt, hogy milyen teljesen egyedül maradni..-Mondom neki őszintén, mert sajnos én jól tudom. A szüleimet gyerek koromban elvesztettem, a nagybátyámat egy vámpír ölte meg, a barátaimat én öltem meg a vérért és szépen lassan senkim sem maradt végleg..-Nekem már senkim sincsen.. Sem szüleim, sem nagybátyám, egy családtagom sincsen már. Barátaim sincsenek.. Csak most utólagosan lett két ember, aki fontos lett számomra, de az egyiket már régóta nem láttam..-Mondom komolyan és mégis fájdalommal a hangomban. Jól tudom, hogy milyen sorra elveszíteni mindenkit, de ez nem volt elég, mert még kínozni is kínoztak engem az idősebb vámpírok és a vadászok, akik rám vadásztak.. Mindegyik elől megszöktem vagy jobban mondva meglógtam, de aztán jött egy újabb.. Elegem van már az emlékekből, a múltamból, a fájdalomból.. Elegem van abból, amit nap, mint nap éreznem kell legbelül mélyen. Kínoz és gyötör a fájdalom minden mértékben. Egy olyan tátongó űrt érzek legbelül, amit senki és semmi sem tölthet ki sohasem. Minden egyes emlékem, ami most az eszembe jut fájdalmas, de nem is csodálom.-Tudom, hogy nem ismerlek téged és idegen is vagyok számodra, de érdekelne téged a történetem? Nem akarok tolakodónak tűnni, ezért is kérdezem ezt meg.-Nézek a szemébe és várom, hogy mit tesz vagy mond nekem.

Különös dolog, mikor egy ismeretlen idegennel állsz le beszélgetni, és néhány szó, néhány mondat után rájössz, mennyi közös van bennetek. Könnyen szót értettem az emberekkel régebben, vidám voltam, s így sok mindenkit magamhoz vonzottam, elvégre mindenki szeret olyan környezetben lenni, ahol nem kell feszengnie, és ahol jól érzi magát. Mostanra inkább egy bezárkózott figura vagyok, aki nem könnyen, s nem is szívesen köt barátságot akárkivel. Már az elég nehéz feladat, hogy ne taszítsam el magamtól azokat, akik fontos szerepet játszanak az életemben, viszont olyan szempontból érthető, miért ragaszkodom őhozzájuk. Ha az ember a fél családját, és megannyi barátot elveszít, másként, más szemmel nézi a dolgokat.
Akaratlanul is arra a napra gondolok, mikor Anna a vérét adta nekem, nemsokkal azelőtt, hogy életét vesztette. Készen álltam rá, hogy eltávozzak, és visszatérjek vámpírként, de gyenge húzás volt tőlem, hogy gyógyszereket tömtem magamban. Drasztikusabb módszert kellett volna választanom, vagy... talán jobb is így. Nem biztos, hogy képes lettem volna uralkodni magamon, talán pont úgy viselkedtem volna, mint Vicki, és végül én is karóval a szívemben végeztem volna, akárcsak ő. Elena pedig újabb személyt veszített volna el, és én a túlvilágon gyűlölhettem volna magam, amiért ostobán viselkedtem, és magára hagytam őt. Így legalább mellette lehetek, bár ironikus, hogy végül belőle vált vámpír. Azt hiszem, munka után meg kell keresnem őt, és tudatnom kell vele, hogy bármi történt is, én még mindig testvérként tekintek rá, és soha nem fogom magára hagyni. Rám számíthat, amíg csak élek.
meghökkenve nézek farkasszemet Daniellel, és azon gondolkodom, hogy a fenébe kívánhatnám, hogy ennél is rosszabb legyen? Persze mondhatnám erre, hogy ennél rosszabb már úgy sem lehet, de ebben kicsit sem vagyok biztos. Az élet tartogathat még meglepetéseket, amiknek nem feltétlen örülnék, ha bekövetkeznének. - Emberként?! - csúszik ki a kérdés a számon, és legszívesebben itt hagynám minden szó nélkül, mert idiótának érzem magam. paranoiás vagyok, lassan egy idegroncs, és minden félreértek. Újra, meg újra győzködöm magam, ezt csak általánosságban mondta, és nem vámpír. De akkor mi ez a rossz érzés a gyomromban? Idegesen fészkelődni kezdek, és szégyenkezve bámulom az asztallapot. Nem tehetek róla, megint feszengek, a fejem tompán sajog, és kiszárad a szám. - Bocs, csak kicsit furcsán hangzott a mondatod. De azt hiszem kicsit elkéstél ezzel. Már tudom, milyen nyomorultnak érezni magad, egyedül, még akkor is, ha sok ember vesz körül - vonok vállat, és újra megállapodnak arcán a szemeim. Nem tudok róla leolvasni semmit, mintha teljesen általános dolgokról beszélgetnénk, de azt is tudom, ez csak álca. Biztos vagyok benne, rengeteg érzés kavarog benne, de megtanulta elfojtani őket. Ez az egyetlen módja, hogy megóvjuk magunkat. Ha nem látják rajtunk a gyengeséget, nem találnak rajtunk fogást. Tökéletes védelem.
Szomorkás mosoly ül ki arcomra, szemeim lesütöm egy pillanatra, aztán újra felnézek a kék szemekbe, de ott megint csak nem látok semmit. Nagyon jól titkolja az érzéseit, vagy már teljesen kiveszett belőle minden a gyásznak köszönhetően... Bármelyik legyen is, az élet túlságosan igazságtalan ahhoz, hogy ezen meglepődjek. - Én is elveszítettem a szüleimet. Ami azt illeti, nem csak őket. Tudom, milyen érzés a veszteség, a gyász, és az érzés, hogy nem tehettél semmit sem az ellen, hogy megakadályozd a halálukat. Az öngyilkosságra való késztetés sem új nekem - nézek komolyan a szemeibe, a keserű, apró mosoly még mindig ott virít a képemen. Habár az igazat megvallva én nem terveztem, hogy ténylegesen meghalok, de vámpírrá akartam válni, ez pedig majdnem ugyanaz, és különben sem vallhatok be ilyet neki. Nem ismerem még, ez az egyik ok, a másik pedig, hogy nem fogok idiótát csinálni magamból. Előbbi furcsa kérdésem miatt talán már így is gyagyásnak néz.
Hevesen bólogatok, miközben bölcs szavait hallgatom, és szórakozottan elmerengek rajta, vajon hány éves lehet, ha nem nézzük azt a tényt, hogy kinézetre csak alig lehet idősebb nálam. Aztán gyorsan elvetem ezt a gondolatot, mert a gyomrom idegesen rándul össze. Halkan felszisszenek, és gondolatban a pokolra küldöm magam, amiért állandóan ide lyukadok ki... - S lám, ebben is igazad van. Vihar után mindig felbukkan a nap, még akkor is, ha csak pár pillanatra. Ezeket a pillanatokat pedig meg kell becsülni, ennyit még én is megtanultam az utóbbi egynéhány évben - rántok egyet a vállamon újfent, és az asztalra könyökölök. Kellemesen érzem magam a srác társaságában, azt leszámítva persze, hogy ok nélkül gyanakszom rá. Rég társalogtam már ilyet jót bárkivel is, az utolsó talán Mattel volt, de őt még nem engedték ki a kórházból. A vámpírvért pedig gondolom megtagadja, így lassabban is fog felépülni, de támogatom az ötletét. Nem kell, hogy valaki rájöjjön, vámpírvér van a szervezetében, aztán neadjisten őt is átváltoztassák. Elég embernek okozott már csalódást a másfajta életvitel, és maga a tény, hogy létezik a természetfeletti világ.

Jeremy Gilbert & Daniel Preskott

Figyelem őt és a szavait is eléggé figyelmesen. Nem hiszem, hogy annyira érdekes társaság lennék és szerintem már rég elment volna innen, ha nem lenne ennyire udvarias. Néha untatom az embereket vagy inkább legtöbbször.. Nem is csodálkozom ezen, hisz nem vagyok az az oh, de érdekes személy. Szavai teljesen valóságosan és átélten hangzanak, mintha átélte volna mindezt és nem is csodálnám. Az élet csalfa és mindenkivel kiszúr, ahol csak tud vagy ahova elér. Tudom jól, hogy mit jelent az élet keményen megfogalmazva. Jól tudom, hogy mi az, amikor más senkid sincsen és azt is tudom, hogy mi az a kínzás. Talán sokan el sem hinnék, ha elmesélném nekik, de ha átélnék ugyanezt, akkor szerintem már nem is élnének, mert ezeket átélni nem könnyű, főleg nem túlélni. Talán kissé elfogult vagyok, de az élet ilyen és nem lehet változtatni rajta sehogyan sem. Mindenkit elveszítettem a családomból és talán az életemnek már értelme sem lenne, de van még mindig olyan személy, akiért érdemes élnem. Hiszek abban, hogy az élet nem verne át teljesen és nem tenne oly annyira tönkre. Mondjuk már nem is tudna, hisz végleg elvett mindent, amit eltudott eddig..
-Igazad van mindenben, de ne kívánd, hogy ennél is rosszabb legyen..-Mondom neki őszintén és egyben komolyan.-Tudod van az a rész, amikor boldogan élsz emberként aztán csak megjelenik egy személy, aki rosszat tesz veled és onnantól kezdve lavinaként sodor magával a sors. Ne tudd meg, hogy mi az, hogy kínzás. Ne éld át azt, hogy milyen az, amikor egyedül maradsz!-Mondom érzelmesen, hisz jól tudom, hogy mit jelentenek. Fáj, hogy mindenki meghalt a családomból és senkim sem maradt mára.. Fáj folyton emlékezni a rossz dolgokra.-Jól tudom, hogy mit jelent a fájdalom! Jól tudom, hogy hogyan juthatsz el addig, hogy öngyilkosságra készülj.. Kínoztak a legdurvább módokon, nem is keveset.. Elvesztettem a szüleimet és voltaképpen mindenkit, aki fontos volt nekem, de még most is élek. Ha valaki átélné azt, amit én nem bírná ki, hisz nagyon nehéz átélni, de főleg túlélni nem könnyű.-Vajon ebből rájött arra, hogy mi vagyok? Nem hiszem, hogy rájött arra, hogy vámpír vagyok.-Tudom, hogy nem könnyű meglátni a pozitív dolgokat, de meg kell, hogy találjuk, hisz azok nélkül boldogtalanok leszünk. Azért, hogy boldogok legyünk tenni is kell és nem csak várni rá, mert magától nem fog jönni, hiába várnánk rá. Ahhoz, hogy teljesen boldogan élhessünk tenni is kell! A boldogságért mindent meg kell tennünk még ha nehéz, akkor is. Tudom, hogy nem könnyű, de nézzük az élet szép oldalát. Próbáljunk vidámak lenni. Jól tudom, hogy nehéz, mert nekem valahogy mindig volt valami, ami miatt nem jött össze, de neked összejöhet és mindenki másnak is!-Mondom neki őszintén, olyan tanácsként. Vajon untatom? Vajon mit gondol ezekről, amiket mondok neki? Nem látok a fejébe és így nem tudom megállapítani, hogy mi a gondolata. A szemébe nézek és figyelem az arckifejezését. Az enyémről voltaképp semmit sem lehet leolvasni.

Megnyugszom, mikor közli, hogy nem láthattuk egymást, és csak nemrég érkezett, tényleg gáz lett volna, ha figyelmetlenségem miatt nem ismerem fel, vagy ilyesmi. Nem csodálkoznék azon sem, mert lehet, hogy a város kicsi, és csaknem mindenki ismer mindenkit, ha név alapján nem is, kinézetre mindenképp, de nem is ez az én problémám. Nem a memóriámmal van gond - igaz, a drog és az ital károsította az agyam, de sík hülye még én sem vagyok -, csak a zavarral, ami körülvesz, a káosszal, ami az elmémben uralkodik, és az érzelmeimmel, amik gyakran eluralkodnak felettem. Azt hiszem, nem lennék valami jó vámpír - még emberként sem tudom kezelni az érzelmeket, indulatokat, hiába tűnök nyugodt embernek néhányak szemében, nem vagyok az, ó, de mennyire, hogy nem!
Még mindig furcsa érzésem volt, a gyomrom öklömnyire zsugorodott, és meg-megrándult, ahogy végignéztem újra, és újra a srácon, de igyekeztem legyűrni. Nehézkesen ugyan, de sikerült megszüntetnem gombócot a torkomban, és arckifejezésem is lazábbra váltottam, kényelmesen hátradőltem a székben, és közben néha egy-egy pillantást vetettem a Grill és a személyzet felé, nincs-e rám szükségük. Tudtam azt is, hogy az új srác, aki pillanatnyilag Matt helyett van itt, legszívesebben idejönne, közölné velem, hogy Danielnek rendelnie kell ahhoz, hogy maradjon, de mivel ő az egyetlen vendég, nem fogja elküldeni. Láttam a pillantásán néhány perccel ezelőtt, hogy azon tanakodott, csesszen-e le engem, vagy maradjon inkább a raktárban, és pakolásszon tovább, de végül ez utóbbi mellett döntött. Miért ne ücsöröghetnék itt, ha csak nemrég nyitottunk, és egyetlen vendég van, teendő meg semmi? Azt hiszem, a válasz egyértelmű, tehát ennyit erről. - Én nem igazán voltam másfele még. Nemrég Denverben néhány hónapig, de végül visszatértem - mondom vállat rándítva, nem tervezem, hogy megmagyarázom neki az okokat, ha rá is kérdez, egy egyszerű válasszal elintézem, és nem fogom boncolgatni a témát, az egyszer biztos. kicsit furcsának találom, hogy pont ide jött új életet kezdeni, először nem is akarok semmit mondani rá. Nyilván azt hallotta, egy nyugis kisváros, nem tud arról, miféle lények tanyáznak itt, vagy mi minden történt már velünk és a szeretteinkkel, csak mert belekeveredtünk ebbe a világba. Kezd egyre szimpatikusabb lenni, ahogy beszél, ezért úgy döntök, csak megemlítem neki a dolgot! - Daniel, azt hiszem, ha új életet akarsz kezdeni, nem valami jó helyre jöttél... - kezdek bele, aztán elakadok, nem tudom, hogyan fejezzem be. Nem mondhatom neki, hogy itt veszély leselkedik, nem avathatom be a természetfeletti világba, mert biztos én is ki lennék csinálva, és ő is. Damon eleve paranoiás, és őrült, nem fog kockáztatni, szerintem ennek még Stefan sem örülne, aztán meg fene tudja, lehet egy idegen vámpír rontana nekem, de nem is magamat féltem. Egy-két dolgot tudok a karókról, a sűrített levegővel töltött fegyverről, de a srác nem hinném, hogy részese ennek a dolognak. Aztán felsóhajtok, és folytatom, mindössze néhány másodperces szünet után. - Mystic Falls vonzza a balszerencsét - nevetek keserűen, mintha viccnek szánnám, de mégis valamilyen szinten komolyan gondolnám. És így is van, csaknem szánalmas, és ilyen szempontból humoros, ami itt folyik. Kínomban nevetek, persze ő ezt nem tudhatja, és jobb is, ha megtartjuk azt a bizonyos néhány lépés távolságot, képletesen, legalábbis.
Teljesen meghökkenek szavait hallva, nem gondoltam volna, köszönhetően a rossz megérzésemnek, hogy ennyire szót fogok érteni a sráccal. - Azt kell mondjam, teljesen egyet értek veled, Daniel. Az élet a legnehezebb dolog. Van, akinek mindene megvan, még csak nem is értékeli, és egész életében boldogan élhet, anélkül, hogy tudna róla. Aztán vannak, akiknek szintúgy mindenük megvan, család, barátok, rengeteg szeretet, és át is érzi, pontosan tudja, másnak ez nem adatott meg... Aztán egyszer csak elveszít mindent, széthullik körülötte minden, és azon kapja magát, hogy retteg, mikor veszít el még valakit, és marad teljesen egyedül... Azt hiszem, és ebbe a csoportba tartozom - adok hangot a gondolataimnak, és elcsodálkozom, milyen könnyen szót értek vele. Hogy lehetséges, hogy ÉN, ilyen nyíltan, ilyen könnyedén elmondom, mi jár a fejemben?!
Aztán a varázs egyetlen pillanat alatt foszlik szerte. Elkomorul az arcom, a bánatos mosolyt egy ajakrándulás követi, majd arcom eltorzul, és kedvem támadna felugrani, elrohanni innen, bevágtázni a raktárba, és pakolászni, mintha dolgom lenne. Mégsem akarom itt hagyni a srácot, nem akarok bunkó lenne, elvégre nem tudhat ő rólam semmit sem, nem kell rögtön ilyen hevesen reagálnom! - Tudod... egyesek azt mondják, mindennek van pozitív oldala. Ez nem igaz, az élet nem ilyen egyszerű. Nem mindennek van szép oldala, bár álmodozni azt lehet. De attól még nem változik semmi. Ha a felhők felett jársz, sokkal nagyobbat eshetsz, ha képen üt a valóság - nézek komolyan a szemébe, és kissé oldalra billentem a fejem, próbálok olvasni az arckifejezéséből. Nem vagyok pesszimista, de ez a sors nevű akármicsoda már jó párszor kiszúrt velem, hogy reménykedhetnék, és lehetnék boldog, mikor darabokban hever a remény, ami eddig hozzám tartozott, és erősebb volt mindennél?

Jeremy Gilbert & Daniel Preskott

Kezet ráz velem aztán vissza is rántja azonnal. Talán nem nagyon vagyok barátságos kinézetű típus vagy a stílusommal van a gond.. Ránézek és látom, hogy nem itt, hanem valahol teljesen máshol jár gondolatban. Végig nézek rajta majd az asztalra pillantok. Tulajdonképpen én mit is keressek itt? Töprengek el rajta egy pár percig aztán visszatérek a valóságba. Végül is mindegy, hogy hol vagyok a lényeg egy és ugyanaz. Az a lényeg ebben az egészben, hogy valahol legyek és ez a hely is tökéletesen jó. Végig hallgatom szavait és őt figyelem, a végén bánatosan elmosolyodik és vállat rándít. Nem mindig sikerül minden úgy az életben, ahogy eltervezzük és velem sem történt meg mindaz, amit előre elhatároztam. Nem úgy alakultak a dolgaim. Folyton volt valami gond vagy baj és ezek az őrületbe kergettek, de még is így vagyok és még élek..
-Biztos vagyok benne, hogy még sohasem találkoztunk, hisz nem rég érkeztem a városba.-Mondom a szemébe nézve.-Tudod eddig utazgattam mindenfelé és most valahogy itt lyukadtam ki. Sok helyen voltam már és jó volt látni a világot a szülővárosomon kívül.-Mondom neki őszintén és ennek igazából több oka is van. A szüleim, a nagybátyám, a kínzások és az ott történt szörnyű dolgok miatt muszáj volt onnan eljönnöm.-Új életet szeretnék kezdeni és talán itt alkalmasabb lesz, mint ahol eddig éltem!-Mondom kissé csalódottan, hisz New Yorkban csalódtam, de ugyanakkor ott nőttem fel.-Tudom, hogy nehéz az élet. Sohasem volt könnyű és soha nem is lesz. Mindig történik valami, amire nem számítunk, aminek nem is kellene megtörténnie..-Elhalkulok és inkább nem folytatom. Az emlékek az életem során mindig is befolyásoltak és hiába próbáltam meg elfelejteni nem ment. A múlt egy pokol.. 1969-ben még egy átlagos 16 éves srác voltam és úgy gondoltam, hogy majd felnövök. Lesz feleségem és lesznek gyerekeim.. Ehelyett egy szörnyű fájdalmas vámpír életet kaptam. Talán két jó dolog történt velem. Az első, hogy megismertem Klaust, a második, hogy összetalálkoztam Bonnieval, akibe szerelmes lettem és vele vagyok együtt.-Tudod..-Szólalok meg, amikor valahogy erőt veszek magamon.-..az élet a legnehezebb dolog. Vannak jó és egyben fájdalmas pillanatai, de mindegyiket csak az éli át, aki megéli azt. Sokszor az élet csalóka, de mégis valahogy lehet jó. Az egyik pillanatban boldog, a másikban meg már rossz, így megy ez..-Mondom érzelmesen megélve, hisz átélem ezt az egészet. Sok emlékem van a fájdalmas dolgokhoz, de majd csak felejtek..-Figyelj, fogd fel pozitívan az életet és felejtsd el a múltat. Még, ha nehéz, akkor is. Nézd az élet szép oldalát és nézd azt, hogy mégis mi a jó. Gondolj a szeretteidre és légy azokkal!-Mondom neki és őt nézem végig. Talán untatom őt már ezzel vagy unalmasnak látszhatok.. Várom, hogy mit tesz vagy mond és azt sem zárom ki, hogy itt hagy az asztalnál, mert már unja a társaságomat..

A különös megérzésem nem szűnik meg létezni, még azután sem, hogy a fickó igen barátságosan szól hozzám. A gyomrom görcsben áll, feszengek a társaságában, de igyekszem nem kimutatni. Mosolyt erőltetek arcomra, és miután engedélyt kapok rá, hogy leüljek, nem tétovázok egy percig sem, kényelembe helyezem magam, már amennyire el tudok lazulni egy idegen társaságában, főleg úgy, hogy még rossz érzésem is támad, akárhányszor csak ránézek. Igyekszem lenyelni a torkomban keletkezett gombócot, és nem figyelni a furcsa gondolataimra. Nem ítélkezhetek csak azért, mert nem tudok felengedni, ez így nem helyes. Össze vagyok zavarodva, ami nem meglepő. Egyetlen nővérem csatlakozott a fajhoz, amit nem szívlelek, bár ez még mindig jobb, mintha elveszítettem volna. A gond csak az, hogy nem tudom elérni őt a mobilján, gőzöm sincs róla, hol lehet, napok óta nem láttam, kezdek aggódni. Az pedig, hogy Stefant hívjam... nem is tudom. Nem tudom rászánni magam, hogy őt, vagy Damon-t keressem fel. Damon talán még vissza se jött a városba, már amennyire tudom, elutazott. Talán az ő fejében is pont akkora zavar van, mint az enyémben, elvégre mindkét testvér meg akarta óvni Elenát, ahogy én is. Az, hogy vámpírrá vált, pedig nem épp azt bizonyítja, hogy elég nagy biztonságban volt, ha engem kérdezel.
Igyekszem visszatérni a jelenbe, és nem a gondolataim közt rekedni, hiszen nem vagyok egyedül. Nagy nehezen tekintetem az asztallapról a fickóra szegezem, és szólásra nyitom számat. - Jeremy vagyok. Öhm, Jeremy Gilbert! - teszem hozzá gyorsan, bár kissé bizonytalanul, valamiért nem bízok ebben a Daniel-ben, de kilencven százalékban biztos vagyok benne, hogy csak a paranoia beszél belőlem. Felé nyúlok, megrázom a kezét, aztán vissza is rántom. A furcsa érzés csak fokozódott, mikor ujjaim körülfogták a kezét, nem is tudom megmagyarázni, mit éreztem, egyszerűen csak... végigfutott gerincem mentén a jeges rettegés. Soha nem éreztem még ilyet. Egy különös gondolat kezdett megfogalmazódni bennem, de próbálom olyan gyorsan elhessegetni, ahogy csak tudom. Bíznom kell az emberekben, nem zárkózhatok el megint, és viselkedhetek úgy, mint egy elveszett kisfiú! - korholom magam gondolatban, és megint képemre erőltetek egy zavart vigyort, biztos vagyok benne, hogy süt rólam, hogy nem vagyok őszinte. Úgy érzem, vörös neonfény izzik a fejem fölött, ami ezt hirdeti. Rémesen érzem magam, s elhatározom, hogy igyekszem a legjobb formámat hozni. - Szóval, Daniel... - kezdek bele kissé bizonytalanul, aztán megrázom a fejem, egy pillanatra lehunyom a szemem, és újult erővel vágok bele a szövegelésbe. - Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, még nem láttalak a városban. De talán csak nem figyeltem eléggé, nem is tudom... Kicsit zavaros az élet mostanában felém, tudod? - mosolyodok el bánatosan, és vállat rándítok. Sosem volt a kedvencem, ha a gondjaimról kellett beszélni, pláne nem egy totál ismeretlennek. Direkt nem kérdezek rá, mióta van a városban, mert nem tudhatom. Lehet évek óta itt él, csak mindig elkerültük egymást, vagy nem néztem az orrom elé. A fejemben akkora káosz uralkodik, hogy meg sem lepődnék, ha a képembe vágná, hogy ő bizony tudja, ki vagyok, vagy már látott számtalanszor, csak én voltam olyan bunkó, hogy nem vettem észre... Kínos lenne.

Jeremy Gilbert & Daniel Preskott

A házamhoz érkezve leparkolok a kocsimmal a kapu elé majd kiszállok és vámpírsebességgel suhanok be a házba majd fel a szobába. A szekrényből előveszek tiszta ruhákat és átöltözök, amikor végeztem kisuhanok az autómhoz és beszállok. Beindítom a motort majd elindulok valamerre. Nem érdekel jelen pillanatban, hogy hol kötök ki, hisz nem annyira érdekes. Bekapcsolom a rádiót és hallgatom a jobbnál jobb zenéket közben az utat figyelem összpontosítva. Egy kis idő elteltével a Grillhez érkezek és egy üres parkoló helyre leparkolok. Nem szállok ki a kocsimból, csak egy helyben ülök. Megigazítom a ruhámat és kikapcsolom a rádiót majd a motort is leállítom. Lassan kiszállok az autómból és lassú léptekkel sétálok előre közben gondolkozom egy régi helytelen tettemen.
Régebben oly annyiszor próbáltam már megölni magamat, hogy megszámolni sem tudnám, de mégsem tettem meg. Ott volt az esély, az alkalom. A halálra készültem egy ilyen alkalommal. Nem gondoltam semmire és senkire sem. Elhatároztam magamat és minden áron megakartam halni, de ekkor valaki megjelent és megpróbálta ezt megakadályozni. Nem hallgattam rá, nem tudott sehogyan sem meggyőzni, pedig erősen próbálkozott. Kérlelt, könyörgött.. Egy pár perc maradt már hátra az életemből és ekkor döbbentem rá, hogy élnem kell. Az utolsó pillanatban kapkodtam fejvesztve, az életben maradásomért. Rájöttem mostanra, hogy érdemtelen elvenni magunktól az életet. Élnem kell, mert van kiért. Jöttem rá, akkor és ott abban a pillanatban. Akkor mégis miért próbálkoztam meg a halállal? Miért ölném meg magam, ha van kiért élnem? Nagyon sokan megpróbálkoznak ezzel egy alkalommal, de én többször követtem el. Megtanultam, hogy jobb elfelejteni a halál minden formáját. Jobb összeszedni magamat és élnem. Élni kell az életet és nem lehet csak úgy eldobni magunktól.. Mára már mindezt jól tudom és sohasem vetemednék ilyen tettre. De sosincs kizárva az esély, hogy újra megpróbálom majd egy rossz pillanatomban, de erre gondolnom sem szabad...
Lassan sétálok a Grillhez még mindig és közben a külső részhez érek. Leülök egy üres székre , de mondjuk mindegyik üres. Lépteket hallok a hátamnál majd amikor mellém ér előrántja az étlapot a kötény zsebéből és mosolyt erőltetett az arcára. A köszönését majd a szavait hallgatom, mikor abbahagyja int az előttem heverő étlap felé. Látom, hogy álmos, hisz látszik rajta, sőt nincs is ehhez nagy kedve, ha jobban megfigyelem. Kihúzza a széket és rám néz. "Bánnád, ha letelepednék hozzád?" Hangzik a kérdése felém és kissé elgondolkozom. Nem zavarna, ha leülne és a társaságom lenne. Nekem ez ellen semmilyen ellen vetésem sincs, de még kifogásom sincs.
-Hello.-Köszönök, így utólag.-Nyugodtan foglalj helyet és nem kérek egyenlőre semmit sem!-Mondom neki közben ránézek. Remélem nem leszek unalmas társaság, de mondjuk sosem szoktam az lenni, de ki tudja.-Daniel Preskott a nevem. Kihez van szerencsém?-Kezet nyújtok neki és ezt vagy elfogadja vagy nem. Rajta áll a döntés lehetősége közben szemébe nézek és várom, hogy mit tesz vagy mond.

Ugyan nem sok kedvem van felkelni, kimászni az ágyból, és mondjuk legalább felöltözni, ha már a kómás fejemen nem tudok változtatni, mégis megteszem. Magamra rángatom a farmerom, amiről fogalmam sincs, hogy tiszta vagy sem - megjegyzem, a földön találtam -, a szekrényből kihalászok egy tiszta, fekete pólót, és azt is nagy sietősen felcibálom a fejemen át. Aztán irány a konyha. Eltervezem, hogy megiszok egy kávét, talán még valami reggelifélét is magamba tömök, de mindez az illúzió szertefoszlik azonnal, amint megpillantom az órát, ami jelzi, hogy már egészen pontosan öt perce ott kéne lennem a melóhelyemen. A konyhaszékről lerántom a táskámat, a vállamra vágom, és már ott sem vagyok; szó szerint rohanok a belváros felé.
A Mystic Grill előtt lefékezek, bevágódok a hátsó ajtón, és bocsánatkérő pillantásokat lövellek egy idegen fickó felé. Természetesen rögtön eszembe jut, hogy miért van itt az ismeretlen idegen. Sosem volt a kedvenc jelenetem a napból, mikor Matt szúrós tekintettel mér végig, és csaknem elküld a jó francba, de most szívesen venném, ha megtenné. Lehetetlen felfogni, hogy az az ős... lényegtelen micsoda, képes volt útba állni! A gondolat is fájdalmas, hogy Elenát elveszítsem... No, nem mintha nem veszítettem volna el egy bizonyos értelemben, de nem számít, hogy vámpír lett, attól még a nővérem. Nem fogok róla emiatt lemondani, az egyszer szent. És Matt... Ha Stefan nem menti meg... Nem. Belegondolni is rémes, mi lett volna akkor, de ezen nem éri meg rágódni. Ami történt, megtörtént.
Efféle frusztráló gondolatokkal indulok a pult felé, ahol felém dobnak egy idióta fekete kötényt, amit magamra kell aggatnom, de úgy döntök, nem fogok emiatt problémázni, örülök neki, hogy visszakaptam a munkám. Végignézek a beltéren, de egy árva lélek sincs sehol. Megkönnyebbülten fújom ki az eddig bent tartott levegőt, de mikor már épp leülnék az egyik bárszékre, odakint megpillantok egy fickót, és szemforgatva indulok az asztala felé. Amikor a közelébe érek, valami rossz érzés kerít hatalmába. Vállat vonok, ráfogom a paranoiámra, ami elég sokszor jelentkezik az utóbbi időben, és sóhajtva előrántom az étlapot a kötény zsebéből, és mosolyt erőltetve az arcomra teszem a srác elé. - Helló! Esetleg tudod már mit rendelsz, vagy... - intek az előtte heverő étlap felé, és elnyomok egy ásítást. Elgondolkodok egy pillanatra, hogy elvonuljak-e, miután választ kapok, vagy próbáljam elérni Elenát telefonon, de egy hirtelen ötlet által vezérelve csak kihúzom a széket, és az ismeretlen felé nézek. - Bánnád, ha letelepednék hozzád? - kérdezek rá udvariasan, de valójában alig várom, hogy lerakhassam a hátsóm a székre, és megigyam a kávét, miután kiszolgáltam a srácot. Így legalább kideríthetem, hogy az a bizonyos rossz érzés alaptalannak bizonyul el.