Velem szemben állt, tekintetéből sütött az őszinteség, karjait mellkasa előtt fonta össze, állát felszegte. Bosszantó volt, hogy erősebb nálam, hogy fölém tornyosul, és halványan mosolyog. Be akartam mosni neki egyet, öklömet a hátam mögött tartottam, körmeim belevájtak a tenyerembe, de nem éreztem fájdalmat. Nehezemre esett visszafogni magam, úgy éreztem, bármelyik pillanatban robbanhat a bomba, holott tudtam, semmi esélyem ellene. De Lance nem látta az elszántságot a szemeimben, átnézett a vállam fölött, és már alig várta, hogy visszatérhessen a partira. Számára még mindig csak egy kislány voltam, ezt tudtam anélkül is, hogy szavakká formálta volna a gondolatait. Láttam, hogy néz rám, tudtam, mit gondol, egy nyitott könyv volt számomra. Éreztem, hogy arcom kipirul, hogy az ujjperceim már elzsibbadtak a szorítástól, és a gyomrom bukfenceket vetett, mintha csak egy hullámvasúton ülnék. Belülről marcangoltam a szám, húsomba vájtam a fogaimat, fémes íz áradt szét a nyelvemen, de nem szólaltam meg, vártam, hogy ő törje meg a csendet, s erre nem is kellett sokáig várnom. - Megkeresem őt, fel fogom kutatni, és nem állíthatsz meg, húgi. - jelentette ki, hangjában nem volt gúny, semmi ellenségesség, mégis idegesített, ahogy megszólított. Akaratos volt, mintha az apám lenne, bár lehet csak beleképzeltem.Egy vigyor terült szét az arcán, önelégült volt, még soha azelőtt nem láttam ilyennek őt, meglepett. Pupilláim kitágultam, szaporán pislogtam, és hátráltam egy lépést. Azt hitte, megijedtem, mert kissé oldalra billentette a fejét, és szemei elsötétültek. Így figyelt hosszú percekig, farkasszemet néztük egymással, és egyikünk sem szólalt meg, csak a halk lélegzetvételeink törték meg a borús csendet. Felsőbbrendűnek tűnt nálam, és nem értettem, mire föl ez a fölényesség, ez a magabiztosság, és határozottság. Nem értettem, miért van nagyra magával, mit tervez, hogy mire készül. Miért akarná megkeresni az apánkat, mikor csak úgy elhajított minket, mint az ócska rongyokat? Nem tudtam megszólalni, csak nyeltem egy nagyot, és a számban lévő vér lassan csordogált le a torkomon. Ajkamba haraptam, és álltam a tekintetét továbbra is, szemöldökeim összetartottak, homlokom ráncokba szaladt, értetlenül meredtem az elsötétült íriszekbe. - Miért? - Ennyit sikerült csak kinyögnöm, hangom alig volt több egy suttogásnál. A fejét rázta, és nevetett, nem volt vidámság a kacajban, rideg volt, és ismeretlen. Mintha nem ismertem volna az előttem álló srácot. Mintha egy idegen állt volna előttem, s nem a tulajdon bátyám.
Hátat fordított nekem, az ablakhoz sétált, egy mozdulattal elrántotta a függönyt, és a lemenő nap sugarait fixírozta. Az erőteljes, vöröses fény megvilágította a szobát, különös hangulatot teremtett, kísérteties volt. Valami megmozdult bennem, mintha karmok szaggatták volna belülről a testem. Meg akartam szüntetni, tenni akartam valamit ellene, de nem tudtam, mit kéne csinálnom. Eközben Lance újra felém fordult, egyik kezével az ablakkeretek támaszkodott, karján az izmok megfeszültek, és megint azt éreztem, hogy semmi esélyem ellene. - Hát tényleg nem érted? Csak ő tud az átokról. Ő az egyetlen, aki meg tudja mondani, hogyan kell aktiválni. Andrew az egyetlen esélyünk. Ő az apánk. Más nem segíthet. - Hangja határozottan csengett, mindentudóan, de én még csak nem is sejtettem, miről beszélhet. Szavai betörtek az elmémbe, visszhangoztak, neki-nekiütődtek a koponyámnak, lehetetlenség volt figyelmen kívül hagyni. Csak ő tud az átokról. Andrew az egyetlen esélyünk. Nem bírtam elviselni a szótlanságát, hogy velem szemben áll, mozdulatlanul, hogy önelégülten vigyorog, és a pillantása... Mintha a vesémbe látna. - Mi a francról beszélsz, Lance?! - követelőztem néhány oktávval magasabban, és a hátam mögött tartott kezem magam mellé ejtettem. Az ujjperceim elfehéredtek, nem éreztem, ahogy a körmeim még mélyebbre hatolnak a tenyerembe. Szánakozva nézett rám, ahogy egy kóbor kutyára szokás nézni, s ettől csak még inkább bedühödtem. Egyre elviselhetetlenebb volt a különös érzés, ami fogva tartott, már-már fizikai fájdalommal járt ellenállni. A gond csak az volt, nem tudtam, mi ellen tiltakozom, mitől tartom vissza magam. Mély levegőt szívtam be az orromon keresztül, lehunytam a szemeimet, és egy halk sóhajjal fújtam ki a levegőt. Csukott szemhéjaimon keresztül is éreztem a rám szegezett pillantását. Tágra nyitottam a szemeim, és csak akkor döbbentem rá, hogy sokkal közelebb áll hozzám, mint azt gondoltam volna.
A fejét rázta megint, ezúttal már vigyorgott, tudtam, hogy szánalmasnak, gyerekesnek tart. - Nem tudsz te semmit a valóságról! - szűrte az összeszorított fogai közt a szavakat, és nevetni kezdett. A rázkódás a vállából indult ki, végül már az egész felsőteste remegett a félig elfojtott nevetéstől. Hátrahajtotta a fejét, és a szemeit csukva tartotta, s végül erőteljesen kifújta a levegőt, mint egy dühös bika. Arcom eltorzult, szemeim szúrták a könnyek, de nem engedhettem meg magamnak, hogy gyenge legyek. Most nem. Hátat fordítottam neki, az ajtó felé indultam, de valami visszatartott. Megtorpantam, újra az irányába fordultam, és tettem két határozott, mégis lassú lépést felé. Ezúttal én nevettem, mint egy eszelős, és nem tudtam abbahagyni egy teljes percig, közben ő értetlenül bámult rám, s mikor végül elcsendesedtem, és már csak egy vigyor ült a képemen, láttam a tekintetében, hogy őrültnek tart. Közelebb sétáltam hozzá, egészen közel, mindössze néhány centi szabad tér volt csak köztünk. Láttam az arcán, hogy összezavartam, hogy nem érti, mit akarok, és ettől olyan erős büszkeség töltött el, hogy kedvem szerint megint hahotázni kezdtem volna, ám nem tettem, helyette csak tovább bámultam őt, vigyorom fenn tartottam. Mellkasára tettem a kezeim, és egy erőteljes lökéssel eltoltam magamtól, ám arra nem számítottam, hogy ő közben hátrálni kezd. Egy hatalmas, dobhártyaszakító csörömpölést hallottam, tompán érzékeltem a külvilágot, mintha csak egy filmet néznék, lassítva szemléltem az eseményeket. Pontosan láttam, mikor törik át az üveg, hogy mikor esik át az ablakon a testvérem, és ez egy cseppet sem aggasztott. Örömöt éreztem, és olyan erős vágyat, hogy abba majd' beleőrültem. Hallottam a halk lélegzetvételeit a teraszról, de nem siettem oda hozzá, a lehető leglassabb közelítettem meg, átléptem a földig érő ablakkereten, ropogtak a cipőm alatt az üvegcserepek. Rémülten nézett fel rám a földön fekvő Lance, és én a fejemet rázva pislogtam le rá. Leguggoltam mellé, egy mellette heverő éles üvegdarabot megmarkoltam, és nem érdekelt, hogy átszakítja a bőröm, és vérem díszíti a szilánkot. Letérdeltem a bátyám mellé, rámosolyogtam, és a magasba emeltem a kezem. - Ég veled, Lance! - búcsúztam halk, határozott hangon tőle, rémületében kitágult pupillái miatt felszökött testemben az adrenalin, a vérem száguldott az ereimben, még soha nem éreztem magam ennyire szabadnak. Mámoros boldogságtól remegett meg a testem, a hideg a gerincem mentén futott végig, felborzolva így a tarkómon a pihéket. Az üvegcserepet meglendítettem, és egyenesen a földön fekvő Lance szívébe mélyesztettem. El nem mondhatom, micsoda érzés volt! A láncok leszakadtak rólam, a fenevad sem akart már belülről szétmarcangolni, minden megszűnt körülöttem egy pillanatra. Aztán könnyek csíkozták arcom, egészen az állam vonaláig futottam, mosolyom kiszélesedett, és éreztem a szememből hulló nedvesség sós ízét. A kezeimre siklott a pillantásom, és elborzadtam a rengeteg vér látványán. A bátyám szemei nyitva voltak, engem bámultak, de halott volt a tekintete. Mintha soha nem is élt volna, mintha mindig is halott lett volna.