Közel negyed órája bolyongok céltalanul, másodpercenként nézegetve a telefonom kijelzőjét. Keresniük kell, muszáj, hogy keressenek! Sosem késtem még el otthonról, szóval nem hagyhatják csak úgy ennyiban. Érzékeny lány lévén így is keményen küzdök a könnyeim ellen, márpedig túl kockázatos lenne, ha bármi jelét adnám az észrevételemnek. Mert igen: alig indulok el egyszer-kétszer egyedül haza, mégis képesek pont ezen pillanatok egyikét kifogni arra, hogy követni kezdjenek. Vagyis konkrétan egy ember. Mikor bekanyarodok valahová, mindig vetek rá egy futó pillantást.
Félek elfutni, mert ilyen kondícióval pillanatok alatt utolér, félek felhívni Sheilát, mert azzal valószínűleg őt is csak bajba sodornám. Félek, hogy ez a két dolog túl sok egyszerre. Valamit viszont muszáj tennem mielőtt még jobban elfáradok, különben utolér a pasas - nem túl meglepő módon pedig az első lehetőség mellett döntök. Olyan hirtelen kezdek el rohanni, hogy én magam is meglepődök rajta.
Hát még azon, hogy az ismeretlen egy pillanat alatt megjelenik előttem. Levegőt venni sincs időm, már meg is érzem a jéghideg kezeit, amint a csuklóimra fonódnak. Vámpír. Lehetne ennél nagyobb pechem?

Épp akkor bukkan fel, mikor elkezd sajogni az arcom a folytonos mosolygásnak köszönhetően. Jellemző. Furfangos jeltestbeszédként felvonja a szemöldökét, és gondolom nem kell ecsetelnem, mit akar ezzel a tudtomra adni. „Mit szerencsétlenkedsz még mindig a pult mögött?” Annyiszor eljátszottuk már ezt, hogy ő is unja kérdezgetni, a forgatókönyv viszont nem túl fogékony az új dolgokra. Szem forgatva felsóhajtok, de azért bekiáltok Jane után, hogy ideje lenne váltania. Várakozásképpen még fogadok pár vevőt, újabb bájcsevejeket tudok le, de… már csak pár perc, pár lépés. Máson se kattog az agyam, mint a küszöbön toporgó méregzsákon.
A munkaerő másik fele végre feltűnik az ajtóban, unottan int, hogy menjek csak. Nem is habozok eleget tenni a lehetőségnek: búcsúzóul még nyomok az arcára egy puszit, majd megragadom a pasasom kezét és elindulok vele kifelé. Nem is tudom, melyikünk lepődik meg jobban a váratlan közvetlenségtől. Váratlanul és láthatatlanul pont most kezd rakoncátlankodni az egyik tincsem, ráadásul a merő véletlennek köszönhetően pont a jobb kezem kínálkozik az ügy megoldására. A szemem sarkából látom, hogy Kellan azonnal a pulcsija zsebébe rejti a kezét, a szája pedig mintha félmosolyra húzódna.
- Tulajdonképpen hova is megyünk?
Nem merem neki bevallani, hogy hozzá indultam (volna), ehelyett inkább az első dolgot vetem fel, ami eszembe jut. Hozzánk. Csak akkor fogom fel mit mondtam, mikor halkan felkacag.
Zavartan lehajtom a fejemet, valahogy érdekessé vált a talaj. Szóval ilyen érzés elpirulni.
- Utállak, Kellan.