Azért jöttem Mystic Fallsba, hogy megtaláljam a mamát. Eddig nem jártam sikerrel... Jó, mondjuk még csak nemrég kezdtem bele a kutatásba, meg aztán évszázadok óta mégiscsak most találtam rá az első nyomra, tehát igazán nincs okom panaszkodni. Érdekes környéknek tűnik ez és valamiért úgy hiszem, nem fogom megbánni, hogy idejöttem. Jó, ha kiderül, hogy a mama tényleg itt volt, de már lelépett... na, akkor tényleg zabos leszek. Nincs kedvem még háromszáz évet várni, hogy újra találkozhassak vele. Bőszen remélem, hogy ha erre a nagy egymásra találásra sor is kerül, nem fog se leütni, se elhajtani magától. Elvégre Katherine eléggé... khm... érdekes személyiség. Tudom, hogy akik nem kedvelik, azoknak mind okot szolgáltatott erre, de engem nem zavar különösebben, hogy miket szokott művelni. Attól még a mamám. Különben is... valahol biztos neki se tetszik, hogy mindenki utálja. Vagyis majdnem mindenki... rólam ugye nem tud. Kétlem, hogy különösen sokat gondolt volna rám, mióta akkor régen elváltak útjaink.
Persze sosem törődtem különösebben a dolgok várható rossz, vagy minimum kellemetlen kimenetelével. Ami jön... hát, az úgyis megtörténik majd, teljesen mindegy, hogy mit kapálózik ellene az ember, vagy esetemben a vámpír. Remélem, hogy nem fogok pofára esni, ennél többet nem tehetek. Már persze azon kívül, hogy kitartóan keresem a mamát.
Komolyan... lassan vonzani kezd a szórólapozás lehetősége.
Na de most egy picikét talán nem ártana felfüggesztenem a mama utáni kutatásomon való töprengést. Elvégre itt van előttem egy jó alaposan megcincált alak, aki igyekszik nem látványosan szenvedni, ám ez a dolog... Hát őszintén szólva, nem igazán jön össze neki. Kíváncsi vagyok, ki verhette el ennyire. Talán még okot sem szolgáltatott rá. Elvégre simán elképzelhető, hogy valakinek épp csak ehhez támadt kedve és megelégedett az első szerencsétlen arra járóval. Bizony iszonyatosan furcsán működnek az emberek. És egyesek még az én viselkedésemen vannak fennakadva. Hát ki érti ezt? Bizony... érthetetlen dolgok ezek...
Velem nincsen semmi baj! Nem és kész! Ha másoknak nem tetszik, ahogy élek... hát egyszerűen csak... egyszerűen csak... Pukkadjanak meg, és kész! Én fix, hogy nem fogom moderálni magam, csak mert egyesek ferde szemmel néznek rám. Hova lenne akkor a szórakozás?
A harmadik próbálkozásra sikerrel eltépem gondolataim a temérdek nyűgömtől és végre teljesen egészében a sérült idegenre összpontosítok. Nem kellene, hogy csak úgy bambán álldogáljak előtte, míg ő teljesen életuntan mond egy-két dolgot. Jé... szegénykém tényleg nagyon odavan. Vajon mi történhetett vele, ami miatt ennyire sötéten látja nemcsak a helyzetét, de az egész világot is?
- Hát... ez mondjuk igaz – kezdek bólogatni azon fejtegetésére, hogy bizony sokaknak ok sem kell az erőszakossághoz. Megint egy rejtély. Én vámpír vagyok, de nem szoktam bántani másokat. Na jó, az állatokat igen, de hát valamiből nekem is ennem kell. És inkább ők, mint azok, akik két lábon járkálnak. - Néha eléggé elcseszett hely ez a világ. Sőt, ami azt illeti, nem csak néha – húzom el a szám, majd amikor szól, hogy felfogta, nem vagyok gyilkos, védekezően magam elé emelem a kezeim. - Oké, oké. Abbahagytam. Csak rá akartam világítani a tényre – vonom meg a vállam.
Aztán rázizzen, hogy vámpír vagyok, ami mondjuk ebben a városban nem túl meglepő. Úgy meg főleg, hogy tettem azt a nyulas megjegyzést. Na de mindegy. Ez van. Viszont nem értem, hogy miért köti össze azonnal a vámpírságot a rosszasággal. Ezt kikérem magamnak!
Én... én nem vagyok gonosz!
- Ugye tisztában vagy vele, hogy ez rasszizmus- érdeklődöm meg tőle. - Attól még, hogy vámpír vagyok, nem vagyok se elmebeteg, se semmi más hasonló dolog – biztosítom róla, majd elhúzom a számat. - Nyugi... nem szoktam olyasmit harapdálni, ami két lábon jár és tud beszélni. Hacsak nem valami elvetemült állatvédő vagy, igazán nincs rá okod, hogy fúj rám. Vagy netalán az lennél?
Manapság ki tudja...? Lassan már mindenbe belekötnek. Nem hogy örülnének neki, hogy nem szoktam embereket sem gyilkolászni, sem más módon vegzálni. De persze mindig megy a gyanúsítgatás, meg a csúnyán nézés, ha kiderül, hogy kicsit öregebb vagyok, mint amennyinek látszom. Ez tényleg... rasszizmus. Fel kellene jelentenem őket... de nem hiszem, hogy lehet.
- A nevem Cassie Novak – mutatkozom be én is majd megfogom a felém nyújtott kezét és annak rendje s módja szerint meg is rázom. - Nem vagyok nővér, de attól még megpróbálkozhatok vele. Háromszáz hatvan év alatt sokat lát egy lány – vonom meg a vállamat. Ha már úgyis így alakult... miért is ne segíthetnék?
Rendes lány vagyok ám én.

Hirtelen millió okot fel tudnék sorolni, hogy miért ölhetne meg. Egyébként meg ezt úgy mondja, mintha annak a másik vámpírnak adtam volna bármi okot is arra, hogy alaposan szétverjen és itt hagyjon magamban, félholtan. Ez a város egyre barátságtalanabb képet fest magáról a szememben és a legrosszabb, hogy egyetlen egy pozitív tapasztalatom sincs még ezidáig. Mit kellene tennem? Mindenkinek nyalni a seggét, hogy legalább egy barátom legyen és ne érezzem magam ilyen elveszettnek? Ugyan már! Sosem voltam az a fajta ember, aki ilyesmit csinál - még akkor sem, ha így magamra vagyok utalva és nem támogat senki. Már megszoktam, hogy a saját apám nem képes mellettem állni a bajban, hát a barátokon már nem akadok fenn.
Hirtelen megint úgy érzem, hogy legszívesebben hanyatt vágódnék a földön és csak feküdnék, feküdnék, feküdnék végtelennek tűnő időkig. Pihenni szeretnék, a csontjaim bizseregnek a fájdalomtól és a fejem is kezd zsibbadni. Mély levegőt veszek, hogy leküzdjem ezt az erős sajgást, majd bronz színű tincseimbe túrva egyenesedek ki már csak azért is.
- Van, hogy az emberek minden ok nélkül bántanak minket. Nem értem, miért kellene ennek az esetnek kivételesnek lennie - magamban röhögök saját mondatomon, mert ilyen bölcs - vagy legalábbis bölcsnek szánt - megnyilvánulásaim ritkán szoktak lenni - Oké, elhiszem, csak fejezd be a sorolgatást! Értem a lényeget - bólintok egy kínkeserves mosollyal arcomon. Egyre jobb, a fájdalom múlik, bár az alvadt vér még mindig homlokomhoz van ragadva és biztos bűzlök is.
A következő mondata után azonnal rájövök, hogy egy vámpírral van dolgom. Nem kell nekem célozgatni, tudok a sorok között olvasni. Összeráncolt homlokkal veszem alaposabban szemügyre és valóban, megjelenése tökéletesen tükrözi a vámpírokat, már csak akkor is, ha a szépség fogalmát próbálnánk definiálni, mert arra élő példa ez a lány. Természetesen nem csak ő ilyen, szinte minden fajtársa hasonlóan káprázatos külsővel rendelkezik. Sajna, épp elég vérszívóval találkoztam már az idők folyamán, így van némi tapasztalatom - talán több, mint nekik maguknak, bár ez erős kijelentés részemről.
- Ó, szóval még egy vámpír, remek - sóhajtok fel és tekintetemet arcára vezetem, próbálom felvenni a szemkontaktust - Lehet, hogy sérült vagyok, de nem harcképtelen! Szóval az agyaraidat tartsd a helyén, különben nem én leszek az, aki rosszul jön ki ebből az egészből - még egyszer nem.
Segítség? Ugyan miben tudna nekem segíteni ez a lány, aki a felelősségnek látszólag még csak a híréről sem hallott. Hogyan tudna olyasmivel szolgálni, amire most szükségem lenne? Hogyan volna lehetséges, hogy mindazokat biztosítsa számomra, amikből ebben a percben hiányt szenvedek? Elég a kérdésekből. Összeráncolt homlokkal megyek hozzá közelebb és úgy döntök, adok egy esélyt neki, bizalmat szavazok számára - félek, meg fogom bánni.
- Julian vagyok, de maradjunk az Ian-nél - kezet nyújtok felé rendes ember - vagy inkább farkas - módjára és megejtek egy kedvesebb mosolyt - És ha csak nem tudod ellátni a sebemet, kétlem, hogy bármiben segíthetnél - húzom el számat csalódottan. Egyáltalán nem érint mélyen a dolog, de azért nem vettem volna zokon, ha valaki beköti a hátamon húzódó hosszanti vágást.

Eléggé ramaty állapotban van, ezt tisztán látom. Na meg az is világos, hogy nem dobja fel túlságosan a megjelenésem. Bár ez teljesen érthető. Ki akarná, hogy holmi vad idegenek gyengének lássák? Én biztosan nem... Köszönöm szépen, de ha van is valami bajom, azt jobb szeretem megtartani magamnak. A végén valaki más még azt a tanulságot szűrné le belőle, hogy nyugodtan lehet engem macerálni. Az meg piszkosul elrontaná a hangulatomat. Olyan szép és békés volt eddig a mystic fallsi tartózkodásom. Nem venném túl jó néven, ha molesztálni kezdenének, csak mert... valaki épp unatkozik, vagy valami egyéb, hasonlóan értelmetlen indokból kifolyólag ellenszenvesnek találja a képemet. Ezt amúgy sosem értettem... Nem nézek ki gonosznak.
Na de most nem én vagyok a szituáció főszereplője. Jelenleg csak a váratlanul idecsöppent vámpírt alakíthatom, akinek halvány fogalma sincs róla, hogy mi történt. Az biztos, hogy valakivel csúnyán összekaphatott. Bár ha jobban meggondolom, ez sem száz százalékosan biztos, hiszen életem röpke háromszázhatvan éve alatt jó néhányszor láttam már, hogy egyesek abban élik ki magukat, hogy mindenféle ok és alap nélkül vernek félholtra másokat.
Lehet, hogy most is ez lenne a helyzet?
Hát... akkor nem csodálnám, hogy nem örül a megjelenésemnek. Honnan is kellene tudnia, hogy nem vagyok veszélyes? Nincs a homlokomra írva, hogy nem szokásom agresszívan fellépni másokkal szemben. Persze ha zaklatnak, akkor megvédem magam. Hát ki az az elmebeteg, aki nem tenné? Na de az a lényeg, hogy vámpír viszonylatban nézve szerintem szokatlanul szelíd vagyok. Egyesek egyenesen túl naivnak... vagy éppen elmeháborodottnak is tituláltak már.
Ez van. Ilyen vagyok. Én szeretem, az ő véleményük meg nem érdekel.
Kicsit közelebb megyek a vad idegen alakhoz, aki igyekszik nem túl látványosan szenvedni. Szavai hallatán őszinte csodálkozás ül ki arcomra. Értetlenül bámulom. Most komolyan... itt ennyire rossz egyesek humorérzéke? Vagy ilyen gyanús lennék? Én csak a négylábúakra vagyok veszélyes.
Morognának is rám az állatvédők, ha tudnák...
- Már miért ölnélek meg?- kérdezek rá végül az engem leginkább foglalkoztató dologra. Mondjuk... ha azt vesszük, hogy valaki ilyen csúnyán megverte, talán nem kellene csodálkoznom rajta, hogy gyanakvó. - Nem vagyok baltás gyilkos – biztosítom róla. - Se késes, se köteles, se pisztolyos... se semmilyen.
Állok egyik lábamról a másikra, magam vagyok az élő tanácstalanság. Nem számítottam ilyen jellegű ismerkedésre. Persze a lehetőség még most is fennáll, hogy mindenféle veszekedés és hajtépés lesz a dolog vége, de mivel egyelőre ez még nem aktuális, hát nem is törődök vele.
- Jó, erről mondjuk például a nyulaknak egészen más véleménye lenne, de mivel ők nem tudnak beszélni... ez valószínűleg nem is lényeges pontja a beszélgetésünknek. – Halvány fogalmam nincs róla, hogy miért osztom meg vele ezt a bizonyos részletet. Elvégre semmi köze hozzá. De velem így szokott lenni. Mindig kimondom ami az eszembe jut és előtte sosem gondolkodom. Pedig lassan talán ideje lenne rászoktatnom magam... Bár...
Azt hiszem, semmi szórakozás nem lenne az önszabályozásban.
- Segíthetek valamiben? – tudakolom.

Ritkán fázok általában, de most mintha sokadjára rázna ki a hideg. A fogaim össze-összekoccannak és nem mondom, jól esne egy bögre tea, kakaó, cappuchino vagy bármiféle forró ital, ami felmelegít cseppet. Valószínűleg attól érzem most ilyen cefetül magam, hogy ki tudja hány órája elpáholt egy vámpír olyannyira, hogy még mindig a sebeimet nyalogatom. Tényleg sajog minden csontom és mozdulni sincs kedvem. Utálom, hogy senki sem tanította meg nekem, mitévő legyek, mikor farkassá válok. Sokáig arról sem tudtam, hogy létezik ilyesmi és mikor belecsöppenek, teljesen magamra maradok. Nem azért, mert ne lenne egy személy, aki segíthetne, hanem mert éppenséggel ő pont nem akar kihúzni a csávából. Apám szentül hiszi, hogy megszállt engem az ördög és addig nem tehetem be a házába a lábamat, amíg ki nem űzettem magamból valakivel. Tehát forduljak egy paphoz? A végén még a diliházban kötnék ki egy kényszerzubbonyba bújtatva. Dühösen sóhajtok egyet és hátrébb mászok a folyótól, nehogy figyelmetlenségemben belezuhanjak. Mostanában kicsit szétszórt vagyok, ami szerintem érthető.
Hallom a messziről jövő dúdolgatást, ezért összeráncolt homlokkal ülök fel, nehogy túlságosan gyengének tűnjek. Való igaz, nem tudnék most egyetlen egy hatalmas vámpírral vagy vérfarkassal sem szembeszállni, de erről nekik nem kell tudniuk. Fő, hogy azt higgyék, vagyok olyan erős és tapasztaltam, akárcsak ők, így indulok némi eséllyel. Amióta csak az eszemet tudom arra nevelnek, hogy legyek kitartó és csak az eszemre hagyatkozzak, mert a fizikai erő bármikor elhagyhat. Így teszek most is, mert attól függetlenül, hogy farkas vagyok, ez a tanács még érvényesülhet a szorultabb helyzetekben. Térdeim közé hajtom egy pillanatra fejemet, lehunyom szemeimet és csak a közeledő léptekre koncentrálok. Ki lehet az?
Először csak emésztgetem a kérdést, aztán megnyugszom, mert női hangnak vélem az ideérkező idegent. Megnyalom száraz, felrepedt alsó ajkamat és nagy nehezen talpra küzdöm magamat. Kicsit meg vagyok görnyedve, erős fájdalom nyilall bordáimba így odakapom kezemet. Oké, ennyit arról, hogy erősnek és sziklaszilárdnak mutatom magamat - a lány most biztos levágja, hogy sérült vagyok és könnyű préda. Magamban elmondok egy Miatyánkat, hátha túlélem a találkozást és hátha nem egy természetfeletti lényt sodort utamba az Isten. De erre mégis mennyi az esély? Mystic Falls-ban nyüzsögnek a különös teremtmények, köztük sajna velem is.
- Senki... semmi bajom - nyöszörgöm és lassan kiegyenesedek, bár pokoli fájdalmaim vannak. Olyan, mintha a testem már befoltozta volna magát, belülről azonban még véreznék - Na jó, igazából... megköszönném ha nem nyírnál ki itt helyben. Kedves gesztus lenne tőled - megejtek egy gúnyos mosolyt, bár ezzel is csak azt leplezem, mennyire kutyául vagyok.
Alaposan szemügyre veszem a leányzót, bronz barna tincseit, moszat színű szemeit és vékony, kislányos testalkatát, ami kiválóan tükrözi, hogy körülbelül a tinédzserkor küszöbén járhat. Persze, nem kizárt, hogy tévedek. Nem szokásom ennyire feltűnően fixírozni valakit, de per pillanat semmit sem tudnék normálisan csinálni. Szükségem van egy kád forró vízre és némi tiszta ruhára. Ha ezeket megkapnám, már boldog is lennék.

Félhangosan dúdolgatva ballagok Mystic Falls utcáin. Nem is nézem igazán, hogy merre felé tartok... egyszerűen csak megyek, amerre az út visz. Amúgy is... csak nemrég érkeztem meg a városba. Még fogalmam sincs róla, hogy mi merre található. Bár ha hosszabbra nyúlik itt tartózkodásom, azért nem fog megártani, ha megtanulok kiismerni magam a környéken. Csak még nem tudom, meddig maradok majd. Azt pletykálták, hogy a mama nem is olyan nagyon régen még a városban volt, viszont fogalmam sincs róla, hogy még mindig itt van-e. Ennek mindenképpen utána kell járnom. Sosem voltam még ennyire közel ahhoz, hogy újra találkozhassunk.
Sokan talán bolondnak néznének, ha tudnának róla, hogy nem azért keresem Katherine Pierce-t, hogy leverhessem rajta valamelyik régi disznóságát. Félreértés ne essék, pontosan tudom, hogy milyen ember – pardon, vámpír ő. Viszont engem mindez nem izgat túlságosan. Eltökélt célom, hogy végre valahára újra előtte állhassak és ki tudja... talán még arra is sikerülne rájönnöm, hogy milyen lenne, ha nem ötszáz évnyi menekülés állna mögötte. Bár lehet, hogy már saját maga sincs tisztában ezzel. Ha valaki sokáig hazudik, előbb vagy utóbb menthetetlenül... nos, maga is hinni kezd a hamis szavakban.
Ezerszer is átrágtam már ezeken, de mindig ugyanarra a következtetésre jutottam. Minden, ami a mamával történt csakis annak a rohadéknak a hibája, aki már ötszáz éve hajkurássza. Szívesen megtépném egyszer, bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy annak a kísérletnek a végén nem ő lenne az, aki a fűbe harap. Én meg szeretek élni... még a vámpírság is szórakoztató.
Jó, rendben... az elején kissé ijesztő és furcsa volt ez az egész. Na meg az is lényeges, hogy nagyon kiakadtam, mert hirtelen csak úgy rám zuhant a csend. Addig a pillanatig boszorkányként sok dologgal kapcsolatban álltam, de... minden szálat eltéptek. De ez olyan dolog, amit idővel meg lehet szokni. Én ráadásul akartam is... minek töltöttem volna önsajnálattal az időmet?
Leszökdécselek néhány lépcsőn, kikerülök pár rám iszonyatosan fura képpel meredő járókelőt, majd ballagok is tovább. Hm... lehet, hogy az nem tetszett nekik, hogy majdnem sikerült nekik mennem? Vagy a dúdolgatásom a furcsa? Nem tudom, de nem is érdekel igazán. Nagyjából öt méterrel odébb már nem is gondolok rájuk. Különös város ez... már persze akkor, ha minden igaz, amit suttognak. Azt pedig már megtanultam az évszázadok folyamán, hogy a pletykáknak nem mindig van helytálló alapja. Na de mégis... sokkal szórakoztatóbbnak ígérkezne ez az egész kutatósdi, ha pezsegne itt az élet. Unatkozni amúgy sem szeretek... sehogy sem. Unatkozni... az nem jó szórakozás. Egyáltalán nem. Tényleg kellene valami elfoglaltság, amíg keresem a mamát. Arra nem is gondolok, hogy talán most sem fogom megtalálni, elvégre fő a pozitív hozzáállás. De azzal tökéletesen tisztában vagyok, hogy talán elhúzódhat a dolog.
Dúdolgatva, gondolataimba merülve egészen valami folyó partjáig visznek a lábaim. Annyira nem figyelek a környezetemre, hogy az előttem heverő fatörzset is csak az utolsó előtti pillanatban veszem észre. Féllábon ugrálva kerülöm ki – ennek okával magam sem vagyok tisztában.
- Ezt meg mégis ki a fene tette ide?- kérdezem fennhangon. Arcomon tökéletesen csodálkozó, értetlen kifejezés ül. Hát ilyet... már a fák is merényletet akarnak elkövetni ellenem? Pedig nekik aztán igazán nem ártottam a világon semmit sem.
Közben végre veszem arra is a fáradtságot, hogy alaposabban szemügyre vegyem a környezetemet. Meg is akad a tekintetem egy eléggé ramaty állapotban lévő alakon.
- Hát veled meg ki bánt el ilyen alaposan?- érdeklődöm meg, miközben még a fejem is félrebiccentem... úgy mérem végig.

Nem tudom, hogy kerülök ide, csak azt, hogy a fejem zsong, milliónyi hangocska cikázik benne és szédülök. Olyan, mintha valami köd telepedett volna az agyamra és én ettől folyamatosan csak dülöngélek. Nehezemre esik járni. Tudtam, hogy nem kellett volna annyit innom, de képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak. Dőlt belém a whiskey és ez lett a vége: részeg vagyok, miközben a léptek egyre közelebb és közelebb érnek hozzám. Feltételeztem, hogy nem fogom könnyen megúszni, mert már a bárban is kiszúrt. Magas, szőke férfi, hosszanti sebhellyel az állkapcsa mentén. Félelmetes vigyor ült szája sarkában és most a nyomomban van. A szívem hevesen lüktet mellkasomban, majd' kibucskázik torkomon. Nyelek egyet, mély levegőt veszek, aztán térdre esek.Látom, hogy mellém lép... Látom, mert bakancsának orra szemem előtt hullámzik halvány foltokban és azt is hallom, milyen lassan és egyenletesen veszi a levegőt. Nem fáradt el, nem zaklatott és még csak nem is fél tőlem. A pulzusa normális, nem szökik az egekbe, mint nekem. A torkomat még az alkohol pár cseppje marja és hányni akarok. Azt hiszem, hamarosan fogok is.
Egy pillanat sem telik bele és már érzem is, ahogy valamivel a gerincemre vág - éles reccsenés tép dobhártyámba, amit közvetlenül hangos kiáltásom követ. Nyögve esek hasra a földön és a szemeim előtt táncoló csillagokra összpontosítok. Hogyan tudnám elűzni a fájdalmat? Röhög rajtam és mellém hajítja azt a valamit... a gerincem roppant meg - csak ez a gondolat masíroz át újra és újra agyamon. Nem tudok mozdulni, a tagjaim nem engedelmeskednek. Mi lesz velem? Sóhajtok és a fűre hajtom bágyadtan fejemet.
Talán jobb lesz így, hogy megöl. Senkim sincs már, aki számára fontos lennék, főleg nem annak az embernek, aki születésemtől kezdve mellettem van és aki anyám halála után teljesen magába roskadt - apám elítéli azt, ami vagyok, pedig már ezerszer mondtam neki, hogy nem az én hibám ez az egész. Nem akartam ilyen lenni és főképp nem boldogtalanná tenni őt. Én csak egy normális életet akarok... azt akarom, hogy szeressen.
Pislogok még párat, próbálok felpillantani, de nem sokáig tudom tartani a fejemet. A gerincem csigalassúsággal gyógyul, a fejem pedig nem tisztul. Az utolsó képkockán a vérszívó ajkait látom, ahogy elmosolyodik, kivillantva ezzel hegyes szemfogait. Nem támad, csupán hagyja, hogy lassanként ájulásba merüljek és megfeledkezzek mindenről, ami körülöttem van.

Fogalmam sincs, meddig feküdhettem itt ájultan. Szét vagyok terülve, mint akin áthajtott valami úthenger... és nagyjából úgy is érzem magam. A gyomrom szaltózik, a torkomban gombóchoz hasonló valami ücsörög és minden porcikám sajog. Először ujjaimmal markolok a fűbe, aztán megmozdítom a fejem.
- Áuh... - szisszenek fel, de hajthatatlanul próbálok mocorogni, míg nem ülő helyzetbe küzdöm magamat.
Térdeim közé hajtom fejemet, szédülök. Az alkoholnak már nyoma sincs, legalábbis a fejemből elpárolgott - enyhe szédülés van még jelen, na meg a hányinger. Képes vagyok megbirkózni minddel. Újra felszisszenek, mikor hunyorítani próbálnék és rádöbbenek, hogy homlokomon vékony csíkban vér csordogál lefelé. Szürke pulóverem ujjával letörlöm onnan, a durva textil viszont súrolja a sebet, ami újabb fájdalomsóhajt csal ki belőlem.
- Nyomorult férgek - morgom magamban és átkozom a napot, amikor ebbe a városba érkeztem annak reményében, hogy majd megértő egyénekre találok. Mystic Falls-ban hemzsegnek a vámpírok és túl későn jutott a tudomásomra.
A folyó partjához vánszorgok és közel hajolok a vízhez. Remegő tenyerembe veszek egy marék vizet és először arcomra locsolom. Felfrissít, máris jobban érzem magam és kezdek a régi önmagam lenni, leszámítva azt, hogy itt-ott még belesajdulnak csontjaim az imént történtekbe - de mikor is járhatott itt ez a vérszívó? A következő adag vizet a hajamra locsolom, aztán megrázom a fejemet, mint egy vérbeli kutya. Utálok valami ebként magamra tekinteni, de valljuk be, igen vicces ez a hasonlat.

Dory & Bonnie

Sometimes you have to be lost, to find yourself

Nagyot nyelek, de megint nem mondok semmit, tudom, hogy szánalmas, de nem tudok mit felelni rá, még mindig kényes a téma, nagy vámpírvadász-, és ivócimborámról van szó, nem hagyhatom csak úgy figyelmen kívül a tényt, hogy halott. Normál esetben már réges rég leléptem volna, és nem foglalkoznék azzal, aki sajnálkozik, de az utóbbi napokban nem viselkedek úgy, ahogy szoktam, miért most térjek vissza a régi kerékvágásba megint? Biccentek felé, afféle köszönetképp, ha meg tudnék szólalni, azt mondanám, én is sajnálom, így viszont csak gondolatban mormolom a szavakat, és nem veszem le a szemem a hullámzó tó vizéről. Meglepődök, mikor válaszol a kérdésemre, vagyis inkább lehord, amiért ő sem tudja az okát. Vigyorgok, mint egy féleszű, és felé pillantok a szemem sarkából, de mivel nem akarom felbosszantani, nem nevetek, és inkább felé se nézek, csak meghúzom magam csendben, és továbbra is a lágy hullámokat követem a tekintetemmel. - Nincs okom haragudni rád. Én is össze vagyok zavarodva, a gondolataimnak se eleje, se vége... - vállat vonok, és teljes testemmel felé fordulok, törökülésbe rendezem a lábaim, és addig nézem, míg rám ne néz. Ha megteszi, mélyen a szemeibe nézek, és halványan mosolygok. Nem tudom, mire számítok, talán, hogy a lelkébe látok, hogy megtudom, ő mit gondol, mit érez. Erre persze nem kerül sor, csak nézek rá, és még inkább megzavarodok. Nem tudok kiigazodni saját magamon, és ez egyszerűen megőrjít. Felsóhajtok, átnézek a válla fölött, egy madarat szúrok ki, és csak elnézem, ahogy lassan a vízre ereszkedik, iszik belőle, és tovább áll. Megfordul hirtelen a fejemben, hogy milyen jó lehet neki, semmi kötöttség, szabad, nem kell megfelelnie másoknak. Könnyű lehet neki, legalábbis látszólag mindenki ezt gondolja egy madárról. Én nem vagyok ebben olyan biztos, de most az egyszer beállok a sorba a halandók közé, és elhiszem, amit látok. Nem nézek a dolgok mögé, nem próbálom megérteni, mi zajlik a szemem előtt. Csak élvezem a gondolatot, és nem törődöm a mögötte rejlő igazsággal, már ha létezik. - Nem erre értettem. Persze, még azok is veszekednek, akik nagyon kötődnek egymáshoz, tudom. De nézd csak meg Elenát és Jeremyt. Nagyon igyekeznek, hogy ne bántsák meg egymás érzelmeit. Nem csak a tettek számítanak. Talán ott voltam az öcsémnek, mikor szüksége volt rám. Mégis, gondold csak végig. Többször megbántottam, mint azt kellett volna. - nagy sóhaj hagyja el a számat, elmosolyodok, ám ez a mosoly keserű, és nem őszinte, egyáltalán nem. Csak magamra erőtettem, hogy mégis csináljak valamit. Talán értelme sem volt, már mindegy. Megint azon kapom magam, hogy a vizet bámulom, s ezúttal még néhány kacsát is megpillantok úszni a felszínen. Lexire pillantok, és észreveszem, hogy szinte már vacog. Nem nagyon tudtam elhinni, hogy a szél miatt, ami feltámadt, de nem akartam számon kérni, mégis miért fázik. Nem lenne helyén való, hiszen ő sem kérdezett rá minden egyes reakciómra. Rámosolygok, lekapom magamról a dzsekim, és a vállaira terítem. - Nyugodtan tartsd meg, megleszek nélküle is. - javaslom, és miután felküzdtem magam álló helyzetbe, ismét felé pillantok szempilláimon át, szemhéjam félárbocra eresztem, ahogy a nap az arcomba világít. - Még találkozunk, Lexi! - suttogom, és azzal el is suhanok. ♫♩::amy stroup::wait for the morning || Köszönöm a játékot, nagyon imádtam. Ezer bocs, hogy ilyen sokáig húztam, de itt volt a bál, és kicsit be is temettek maguk alá a dolgok. : P Részemről lezárt![/i]

Sometimes you have to be lost, to find yourself

- Azt hiszem... - felelem kissé bizonytalanul, holott pontosan tudom, hogy az volt. A legjobb barátom, bár talán ezzel még ő sem volt tisztában, hiszen saját magam előtt is sokáig titkoltam. Rá mindig számíthattam, bármekkora hülyeséget is találtam ki, ő ott volt mellettem, és velem együtt tervezgetett, no meg vámpírokat ölt, de engem nem bántott. Megtehette volna, karót döfhetett volna a szívembe, mert megbíztam benne, de nem játszotta el a belé fektetett bizalmam. Bevallom, miután vámpír lett belőle, meggyűlöltem, őt okoltam azért, amit az átkozott Mikaelson boszorkány művelt, de már megbékéltem ezzel. Ő csak jót akart, mint mindig, és kihasználták érte. Megölték érte. Látom Lexi arcát eltorzulni, és hirtelen nem tudom, mire véljem, de mikor könnyek szöknek a szemébe, rögtön tudom, hogy mire gondol, és az én arckifejezésem is kissé megváltozik. Próbálom kényszeríteni magam, hogy kimondjam a szavakat, de úgy érzem, azzal elárulnám magam. Önző mód kéne viselkednem, nem kellene, hogy érdekeljen, rosszul érzi-e magát Lexi, vagy sem. Igen, megöltem, mert így kellett alakulnia a tervemnek, csak így tarthattam titokban, hogy vámpír vagyok, és az öcsém is az. Nem csak magamra gondoltam, habár úgy adtam elő, és kétségkívül, alakulhatott volna máshogy is, de így lett. Nem tudom visszavonni a tetteimet, de talán még ha visszapörgethetném az időt, akkor is így cselekednék. Számtalanszor lejátszottam a fejemben egy másik forgatókönyvet, és a képet, hogy engem döfnek szíven- Nem sokon múlt, és bármennyire is irtózom a gondolattól, úgy viselkedek olykor, mint Katherine. Védem a saját életem, és másokét döntöm romba. - Sajnálom, hogy megöltelek. - mondom ki végül, ami már percek óta ott motoszkál a fejemben. Meglep még engem is, hogy sikerül kierőszakolnom a szavakat a számon, de a gondolat, hogy egy önző ribanchoz hasonlítom magam... megtette a kellő hatást. S még ő sem annyira kegyetlen, hogy ne kérjen bocsánatot. Hisz' megtette, nem igaz? Akkor nekem is elég bátornak kell lennem, hogy megtegyem. És kimondtam. Nem kérdezek rá a könnyekre, tudom, miért szöktek a szemeibe, hogy miért érzékenyült el. Én sem szeretném, ha valaki látna gyengének, pedig már néhányszor megesett. Utálom, mikor magyarázkodni kell az érzések miatt, tehát nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni őt. És mégis, a szavait nem hagyhatom figyelmen kívül, reagálnom kell rájuk. Nem bírom ki, hogy ne szóljak hozzá semmit sem. - Miért érdekel, mi van velem? Hogy élek-e, vagy halok? - Kíváncsi vagyok a válaszra, talán nem is sejti, mennyire, de így van. Ha ő megtudja válaszolni, talán én is tudni fogom, miért foglalkozok az ő érzéseivel, tetteivel, és a kimondatlan szavaival. Látom az iróniát, nem vagyok vak, megöltem a lányt, hogy én tovább élhessek, azért, hogy jól sikerüljön a tervem, most pedig ő visszatért a halálból, én pedig furán érzem magam a tetteim miatt. Egy lecke a sorstól... ha hinnék benne, ezt mondanám, de így biztos vagyok benne, csak egy újabb eset, hogy pocsékul érezzem magam, és elcsesződjön az életem még ennél is jobban. Egy darabig csendben ülünk egymás mellett, s végül ő töri meg a csendet. A tekintetét keresem, mélyen a szemeibe nézek, és halvány mosollyal arcomon felelek. - A kapcsolatok sosem végződnek jól. Az egyetlen ember, aki az életem része már évtizedek óta, az öcsém, és még vele sem felhőtlen a viszonyom. - vonok vállat, és keserűen felnevetek, mert be kell látnom, szánalmas vagyok, és az életem is az. ♫♩::amy stroup::wait for the morning