Laura • 15 • Nope • 1 éve

"Apa vagyok.
Valaki eltudja képzelni ezt az állapotot úgy, hogy valójában egyáltalán nem számított erre a posztra? Olyan váratlanul ért, mintha hideg vízzel öntöttek volna le álmomban, és felébredek. De, nagyon jó értelemben értendő mindez. Miért is? Nekem nem adatott meg soha az, hogy valaha is egy összetartó családban nőjek fel. A család ugyan csak egy fogalom, de nagyon jól kell ismerni azt, hogy mi az összetartás ebben a légkörben. A családom sok tagból állt, közülük egy testvérem meg is halt még régen, több, mint ezer évvel ezelőtt. Aki nem tud a természetfeletti hatalmakról, bizonyára megijed, hogy ha erről olvasna. Minden gondolatomat szeretném írásba foglalni, mert nem akarom, hogy az emlékeim a semmibe vesszenek az újabb történésekkel. Mindezekre segítségemül van az írógép, ami csakugyan régi találmány, de nagyon hasznos. Tudjátok, néha a legöregebb dolgok teszik teljessé az életünket.
E drága gyermek, kit nemrégen kezembe tarthattam, akiért megannyit küzdöttem az anyjával együtt. Harc a sors ellen, aki a föld alá akar minket temetni egy egész életre. Bevallom, egy pillanatig azt hittem akkor, hogy minden reményem elszállt a felől, hogy valaha is New Orleanst azzá a földdé tegyem, ahová minden bujdosó, és eltévedt megszállhasson, és családra leljen. A bujdosó élet kegyetlen, és kínzó, én ezt jól tudom. Megvédeni saját magadat, és a szeretteidet az ellenség ellen, tudja ezt bárki is, mekkora felelősséggel jár? Én ezt pontosan jól tudom, mint minden mást, amit mások nem éltek meg magamon és a családomon kívül. Beletörődni a tudatba, hogy végig apám elől menekültem, pontosra fordítva; több, mint 900 esztendeig futottam előle. Sokan azt terjesztik, hogy azért menekültem előle vadul, mert gyáva voltam. Tudni illik, soha életemben nem voltam gyáva, mert nem arra tanított engem Mikael, hogy féljek. Hogy választ adjak a kérdésre, hogy gyáva voltam, vagy sem, a válaszom az nem. A magyarázat erre pedig az, hogy azért menekültem, mert megakartam védeni a családomat. Elijaht, a bátyámat. A húgomat, Rebekaht, és persze Kolt. De a legtöbb fájdalmat a húgomnak okoztam. De tudjátok mit? Korántsem bántam meg. Megöltem mindegyik szerelmét. Oh, az a csúf szerelem! Tudhatná, hogy mivel a bátyja vagyok, kötelességem megvédeni minden fájdalomtól. És meg is védtem. Míg egy nap oda jutottunk ki, hogy végül nevelt fiamba szeretett bele, míg az érzés az kölcsönös volt. Marcel érdekes úton került hozzám, de az már nem az én történetem, hanem az övé. Én csak felkészítettem az életre, és hagytam, hogy ő rendezze be a maga sorsát. Őt viszont nem ölhettem meg, mert ő végül is, a fiam volt. Igaz, hogy nevelt, és nem vér szerinti, de én mindig fiamként tekintettem rá. De aztán elvett tőlem mindent. A várost, és a húgomat. Rám szabadította még a saját apámat is, a húgommal együtt.  És akkor kellett gondolkoznom, hogy hogyan tovább. Hogyan éljük túl a sújtásokat? Tudom, hogy nem a legegyszerűbb utat választottam, hogy túléljük, de még is itt vagyunk, igaz ugyan, hogy talán elbukva. Sikerült visszavernünk a boszorkányokat, bár nagyon nagy erők árán. A pillanatot soha nem feledem, mikor a boszorkányok a falnak szegeztek, és végignézették velem azt, miként fogják megölni a gyerekem anyját, Hayleyt. Amikor a kés elsuhogott a nyaka előtt, már tudtam, mi fog történni utána. Nem az járt először a fejemben, hogy a baba hogy van, hanem az, hogy Hayley ne haljon meg, élje túl. Valami akkor abban a percben összeomlott bennem, és nem tudtam elviselni azt az érzést, hogy nem tehettem semmit az ellen, hogy megvédjem Hayleyt, aki mindvégig kitartott a közös gyermekünk mellett, és persze mellettem. Nem érdemelte meg a halált, holott tudom, mennyit fenyegettem azzal, hogy ha nem csinálja ezt, vagy azt, akkor nagyon megbánja. De nem. Soha nem tudnám bántani, még akkor sem, ha erős indítékom is lenne rá.
New Orleans az utóbbi időkben mély gyászba hunyt meg, miszerint meghalt a pap, és a kislányom, Hope. Míg az utóbbi korántsem igaz. Amikor a gyászmeneten végigvonult a város, egy pillanatra elhitettem még saját magammal is, hogy a lányom tényleg halott. Nem kellett túl sok ügyesség és ravaszság ahhoz, hogy mással is elhitessük, elvégre egy kicsit saját magamat is becsaptam.
Maga Camille se tudja az igazat, hogy valójában Hope nem halott, csupán csak jobbnak láttuk, ha nem New Orleansban él tovább, és nő fel. Amikor megszületett Hope, egyből tudtam, milyen sors fogja őt várni, hogyha New Orleansban hagyom magam mellett. Néha úgy érzem, még saját magamat is alig tudom megvédeni.
A legnagyobb baj most az, hogy már pár hete arról álmodok, hogy apám mily módon öl meg. Olyan élethű, hogy szinte magammal is elhitetem, hogy ez a valóság, innen nincs visszaút az élethez. Amikor meglátom abban a képzeletbeli világban, hirtelen leblokkolok, nem tudok mozdulni, mintha valami, vagy valaki nem engedné. És ezek az álmok már régóta gyötörnek, amik eddig soha nem voltak.
S, ez még nem jelent akkora bajt, hogy én erről álmodok. De nem csak én vagyok ezzel egy cipőben. Hayley elmesélte nekem, hogy látta Mikaelt álmában, és ő is azt állította, hogy élethű volt, mintha azt akarta volna az apám mondani ezzel, hogy visszajön, és hosszadalmas fájdalommal fog járni akkor, hogyha menekülünk. De nem vagyok e miatt ideges, mert tudom hogy a lányom biztonságos helyen van, és nekem ez a legfontosabb. A többiről pedig én magam fogok gondoskodni. Most ugyan a gyász miatt nem tettem ki a lábamat egy jó ideje, már vagy pár hónapja. Egyrészt azért, hogy elhitessem az emberiséggel hogy mélyen gyászolok, másrészt pedig valóban így volt, és nem megtévesztés ez valójában. Gyászolok, mert a lányomat el kellet vinnem innét, hogy biztonságban legyen. De egy nap, vissza fog hozzám térni, és mellettem fog állni, nézni, ahogyan felépül a birodalom.
Elvégre, minden királynak szüksége van egy trónörökösre. "