Bonnie & Matt

Gondoltam, hogy nem lesz egy könnyű menet ez Bonnie-val, főképp azért, mert nem akar kockáztatni, hogy netalán tán még egy barátot elveszítsen. Szerintem fogalma sincs róla, hogy én is épp így vagyok ezzel, csak nekem már a legközelebbi hozzátartozóim eltávoztak és nem maradt túl sok ember, aki miatt érdemes lenne élnem. Néha egy túlélőnek érzem magam, amiért egyedüli emberként harcolok azok ellen, akik ellen tudok... Bonnie és Elena mellett csak egy szerencsétlen halandó vagyok, mégis sokra tartom magam, elvégre nem minden ember mondhatja el magáról ebben a városban, hogy nem végezte vámpírként - vagy Tyler esetében farkasként. Őrület, ami Mystic Falls-ban folyik. Őrület, hogy két vagy három év alatt ennyire megváltozott minden és hogy bármennyire próbáltunk békét teremteni, sosem sikerült az. Nem hiszem, hogy mi volnánk a hibásak. Damon és Stefan még kétséges, de Elena... Bonnie... Jeremy... Tyler... sosem tudnám őket hibáztatni a dolgokért és azért, mert belekényszerültek abba a helyzetbe, amiben vannak.
- Igen, gondoltam, hogy nem fogod elsőre támogatni, de figyelj: Jeremy-t sikerült visszahoznod és talán nagy nehézségek árán, de sikerült. Én bízom benned Bonnie, tudom, hogy képes vagy rá - elengedem most a köteleket és megfogom a kezét - Sokszor úgy érzem, hogy nincs már kiért élnem, de annyi eszem mégiscsak van, hogy ne öljem meg magam. Kitartok, mert muszáj, de... valamibe muszáj kapaszkodnom. Szeretném tudni, hogy Vicki jól van és hogy nem vagyok annyira hibás, mint amennyire hiszem. Beszélnem kell vele és megnyugodnom, vagy ha úgy van, hát segíteni rajta - sóhajtok egy nagyot, aztán lesütöm szemeimet, mert nehezemre esik Bonnie-ra nézni, aki olyan aggodalmasan vizslatja arcomat, mintha valami eszement kisgyerek lennék, pedig nem vagyok. Négy éve viselem gondját magamnak és keresek pénzt, hogy tudjam fizetni a rezsit - nem hiszem, hogy a kisfiúk képesek ilyesmire.
Újra átgondolom, hogy biztosan meg akarom-e ezt tenni. Kész vagyok rá? A halál torkába ugrani, aztán visszakecmeregni onnan egy boszorkány segítségével, aki életében még csak egyszer hozott vissza valakit a kaszás karmaiból és azt is csak véletlenül? Nem tudom. Egyáltalán nem vagyok biztos a dolgomban, de úgy döntök, kockáztatok. Megteszem ezt Vicki-ért, mert ő is megtette volna értem. A húgom sok emberrel nem tudott dűlőre jutni és sokakat használt ki, de ha engem nem, hát fogalmam sincs, kit szeretne ezen az istenverte világon.
- Nem lesz. Nem hagyod - mosolyodok el és átölelem, magamhoz szorítom, mintha utoljára látnám és talán így is lesz. Csakhogy nem mondom ezt neki, nehogy meggondolja magát és visszalépjen - Köszönöm - súgom még neki utoljára, aztán biztosítom a köteleket, hogy ne engedjék el a nehéz súlyokat.
Felállok, kezemben hatvan kilóval lépek a medence peremére és vállam fölött hátrapillantok a boszorkányra, a legjobb barátomra, a lányra, akire mindig számíthattam, ha bajban voltam vagy csak segítségre volt szükségem. A lányra, akinek most a kezében van az életem.
- Na hajrá... - morgom magam elé, aztán mély levegőt veszek és ugrok. Először csak a csobbanást hallom, aztán a némaság üti fel fejét körülöttem.
Elhomályosodik a látásom a víz alatt, a fülembe és az orromba pedig víz szökik. Mellkasomhoz szorítom a súlyokat és hamarosan kicsúsznak kezeim közül. Nem engednek a felszínre, én pedig levegő után kezdek fuldokolni. Érzem, ahogy a tüdőm lassan telik meg vízzel, aztán már nehéz a szemeimet is nyitva tartani. Pislogok, a számat kiáltásra nyitom, végül minden elsötétül előttem.

Bonnie & Matt

Tudom, ostobaság már most azon agyalni, hogy mit fogok mondani Vicki-nek, de ha pesszimistán állnék a dolgokhoz, akkor talán tényleg nem fog sikerülni. Minden ízemben, minden porcikámban látni szeretném a húgomat és megtudni, hogy jól van-e. Azt akarom, hogy itt legyen újra mellettem még ha szellem formájában is. Jeremy-nek sikerült, nekem akkor miért ne? Csupán Bonnie segítségére lenne szükségem és ha Elena öccsének segített, nekem miért ne segítene? A legjobb barátom már ezer éve és szerintem lesz benne annyi együttérzés, hogy rábólintson a dologra.
Biztos vagyok benne, hogy lesznek kétségei és hogy elsőre talán nemet int majd. Bonnie olykor túl aggódja a dolgokat - akárcsak én, ebben is hasonlítunk kicsit - és muszáj lesz feloldanom, hogy ne idegeskedjen. Nem azt mondom, hogy ez teljesen veszélymentes és hogy csak jól sülhet el a dolog, mert nem. Könnyedén végezhetem holtan, mert Bonnie nem a legjobb és legerősebb boszorkány széles e világon, viszont az egyetlen ember, akiben száz százalékig megbízom. Talán jobban, mint Elenában, pedig ő egykor rettentően közel állt a szívemhez. Szóval mindezen érvek mellett hiszem, hogy Bonnie segítőkész lesz. Szeret annyira, hogy megtegye értem és én bízok benne annyira, hogy tudjam, képes arra, mint amire Jeremy esetében.
Hamar meg is érkezik én pedig csillogó szemekkel nézek rá, mint egy felspanolt óvodás, akit épp az első focimeccsére visznek - anya sosem íratott be focimeccsre, a gimnáziumban látogattam meg először egy ilyen edzést és szerencsére, akkor elég hamar bevettek. Elég jónak bizonyultam. Most már természetesen abbahagytam, mert nem bírom azt is és a munkát is egyszerre úgy, hogy közben legyen időm foglalkozni a barátaim természetfeletti dolgaival - nem panaszkodásból mondom, de ez az igazság.
- Bonnie! Hát eljöttél. Van egy tervem - csapok is bele azonnal a közepébe és lerakom a két súlyt, majd a köteleket lelkesen próbálom hozzárögzíteni bokáimhoz - Emlékszel, mikor Jeremy majdnem meghalt és te visszahoztad? Utána látta Annát... sőt, nem csak látta, többet érzett annál. Képes volt megérinteni. Meg kell próbálnunk nekünk is... muszáj, mert ha nem is sikerül, folyton nyugtalan leszek, amiért még csak nem is próbálkoztam. Látnom kell Vicki-t - összeráncolt homlokkal meredek most magam elé.
Nem csak a saját érdekemben teszem, hanem Vicki érdekében is. Itt van valahol, érzem őt. A minap egy üvegpohár repült le az asztalról anélkül, hogy bárki lelökte volna. Ma a papucsom landolt a vízben és biztos vagyok benne, hogy nem az agyam kezd tönkremenni vagy a képzeletem játszik. Vicki... a húgom itt van. Fel akarja venni velem a kapcsolatot és nekem segítenem kell, hogy utoljára lássam és elbúcsúzzak tőle normálisan.

Bonnie & Matt

- Mikor jössz haza? - kérdem kétségbeesett hangon anyámtól, aki a telefon túloldalán nyilván szórakozik. Mindig csak szórakozik és szó sincs olyasmiről, hogy a munka miatt lenne távol.
Hogyan dolgozta fel Vicki halálát? Elég rosszul. Iszik, amit mindig is csinált, csak mostanában nagyobb mennyiségben és csupán a hangján hallom, ha épp részeg. Csodálkozom, hogy most felhívott, mert nem szokása. Általában imádja figyelmen kívül hagyni a megmaradt utolsó gyerekét, aki rendben tartja a házat, míg ő távol van. Senkinek sem kívánok olyan anyát, mint amilyen nekem van.
- Nem sokára, Matty - Matty... senki sem hív már Matty-nek. Elena is befejezte akkor, mikor szakított velem és most már mindenkinek csak Matt vagyok. Anyának van a legkevésbé joga így szólítani - De most tudod, van ez a dolgom. Sietek haza. Pár nap az egész. Addig, kérlek, ügyelj a tisztaságra! És vigyázz magadra! - hozzá nem illő szavak voltak ezek, így hát fájdalmas vigyorba szökött szám sarka.
- Rendben. Szia! - azzal kinyomtam a mobilt és elintézettnek tekintettem mindent, ami köztünk van... vagy volt. Nem is igazán érzem már úgy, hogy közöm lenne ehhez a nőhöz. Elvégre, életem nagy részében nem láttam és nem foglalkozott velem. A barátaim jobban ismernek, mint a saját anyám.

A tornaterem öltözőjében ücsörgök és gondolkozom. Azzal a szándékkal jöttem ide, hogy majd a kezembe veszek egy kosárlabdát és dobálok párat, hátha elpárolog a feszültség belőlem. A kulcsot nem volt nehéz megszerezni, sőt nem is kellett, mert én vagyok az egyik ember, aki felelős a tornaterem tisztaságáért és rendjéért. Matt Donovan, akire mindent rá lehet bízni, mert az sosem mond nemet a feladatokra. Naná, valakinek ezt a szerepet is vinnie kell. A kosarazásból azonban nem lett semmi, mert a labdák valahol máshol vannak elzárva, mióta az egyik végzős - tavaly vagy azelőtt - kitalálta, hogy ellopja az egyiket. Nem is tudom, hogyan sikerült rájönni, hogy nála van.
Mélyet sóhajtok, arcomat tenyereimbe temetem és eszembe jut, ami nem is olyan rég történt. Eszembe jut, hogy mennyire szerencsés Jeremy, amiért látja a holtakat. Bármit megadnék azért, hogy Vicki-vel csak pár szót válthassak és ne kelljen folyton egyedül lennem! Néha azt kívánom, bárcsak meghaltam volna vele együtt és nem kellene család nélkül élnem. Megbecsülöm a barátaimat, főleg Jeremy-t és Tyler-t, de ne várják el, hogy normális ember módjára éljek ezek után és legyek boldog. Elveszítettem valakit, akit a világon mindennél jobban szerettem és ezért senki sem tud már kárpótolni.
Hirtelen ötlettől vezérelve veszem ki mobilomat a zsebemből és tárcsázom Bonnie-t. Párszor kicsöng a készülék, de hamar kapcsolnak és már összeköttetésben is vagyunk. Csodálatos dolog ez a telefon.
- Bonnie? Itt Matt - megköszörülöm a torkomat, majd a tarkómat masszírozva állok fel - El tudnál jönni az iskolához? A tornateremben vagyok... és kérnék egy szívességet - többet nem is mondok, mert felesleges, hogy vitatkozzunk már most. Biztos vagyok ugyanis abban, hogy Bonnie ellenkezni fog és elsőre nem érti majd meg, miért akarom azt csinálni, amit.
Visszacsúsztatom a mobilomat zsebembe, aztán előhúzok az egyik sarokból két hosszabb kötelet és a vállamra dobom őket. Sietős léptekkel szaladok át egy másik kabinba, ahol súlyok és medicin-labdák tömkelege található. Felkapok mindkét kezembe egy-egy harminc kilós sújt és már rohanok is a medence felé, ami egy helyiséggel arrébb van. Reménykedem benne, hogy Bonnie meg fog majd találni, vagy ha nem, legalább felhív, hogy merre vagyok.

Örülök, hogy nem egyedül kellett eljönnöm erre a bulira, hiszen úgy minden unalmas lett volna, bár eddig nem is nagyon pörögtek az események. Mikor Damonnal találkoztunk a Grillben nem hittem volna, hogy itt fogunk kikötni "együtt". Nem azért mert ismeretlenekkel nem járok ilyen helyekre, szó sincs erről, csak azért, mert ő már régebb óta itt van, és azt hittem van párja. De az én szerencsémre nem volt, na meg abban is szerencsém van, hogy ő nm egy olyan vámpír, aki nem szereti a mókát, bár ez első pillantásra is leesik az embernek.
-Oh szóval van egy öcséd! Az jó lehet... Nekem nincs testvérem ami meg is értek.-nem feszegettem, hogy mi is van az öccsével meg, hogy mert nem hittem volna, hogy elmondja, hiszen én is csak címszavakban mondtam el neki mindent. Nem hoztam fel Katherinet, vagy ilyenek.
Amikor odaértünk az emberekhez éreztük rajtuk, hogy szörnyen részegek. az első dolog, hogy nem tudtak néhányan egy értelmes mondatot sem mondani, és, hogy már úgy bűzlöttek, a piától, mintha abban fürödtek volna. A színészkedésünkre nem figyeltek fel egyből, mert szerintem lassan fogott az agyuk, de lehet, hogy mégis csak elővigyázatosak. Lassan elkezdtek minket figyelni, de csak egy-egy pillantást kaptunk, majd beszélni is kezdtek rólunk és az egyik csaj odajön hozzánk. elég bátor csajszi, de nem sokáig lesz ilyen bátor az tuti. Amikor Damon rám néz és nevetésben tör ki, én is nevetni kezdek. A vámpírok simán elmehetnének színészeknek is, csak sok mindenkinek feltűnne, hogy, hoppá mi nem öregszünk. Mikor Damon félremegy a két lánnyal, gyorsan megigézem a két srácot, hogy csak arra emlékezzenek, hogy sokat ittak, de ránk ne, meg hogy ne hangoskodjanak, és ne harcoljanak. Most semmi kedvem ezekkel verekedni. Most nem küzdeni akarok a vérért, csak megszerezni. -Várj a sorodra.-mondtam az egyik srácnak, majd a másik srác nyakába mélyesztettem a szemfogaimat. Oh de jó volt újra érezni a vért a számban, azt a finom fémes ízét... Hiányzott már, nagyon is. Ebből az állapotból, egy ismerős hang ránt, ki és elengedem a srácot. Először nem ugrik be, hogy kié a hang, de amikor köszön és felé fordulok, már tudom kihez kapcsolni.
-Hello Katherine-nem tudtam volna azt mondani neki, hogy anya, vagy mi a fene, mikor maximum egy évnél idősebbnek néz ki nálam, bár ebben a parókában, ez nem olyan biztos. ahogy Damonra nézett, abból az jött le nekem, hogy ismerik egymást, de ötletem sem volt, hogy honnan.