to;; sheila

Illúzió.
A tükör bal alsó sarkában pihenő rúzsfolt láttán a rakoncátlan szemfogaim villámcsapásszerűen bújnak elő, s magukkal rántják a duzzadt érhálózatot is, ami komótosan szétágazik a szemeim környékén. A tükörképem ridegebbnek és távolibbnak tűnik, mint maga a halál. A halál... megváltás volna a hozzám hasonló, infernális szörnyetegeknek - mégis foggal, körömmel harcolok a nyomorult életemért. A saját arcomba hazudok, és olykor-olykor -, a szentimentálisabb pillanataim közepette - még el is hiszem, hogy nem vagyok és soha nem is voltam egy közülük; azonban a fonalak, amelyekből gubót szőttem magam köré, egy fagyos reggelen elszakadnak majd. S akkor már nem marad semmi... Semmi, amibe kapaszkodhatnék. Semmi, ami mögé elbújhatnék a valóság elől.
Ücsörgöm a higiénikusnak koránt sem nevezhető mosdóban, bújkálva az ártatlan emberek és az ösztöneim elől. Utóbbi már nem egyszer cserben hagyott, példának okáért, a legutóbbi próbálkozásomkor, a chicagoi börtön lábadozójában. Itt az éhség diktál, s hiába veszem fel a harcot ellene, fölém kerekedik, majd legyőz, hogy aztán az uralma alá vonhasson, s kénye-kedvére irányíthasson... Hidd el, a ragadozó énemmel való találkozást aligha élnéd túl... legfeljebb végtagok nélkül...
- Teát, lehetőleg forrón, cukor nélkül! - A magam mögött hagyott éveknek köszönhetően fokozatosan kialakult bennem egy-két rigolya, és fél tucatnyi rossz szokás. Ilyen tuskó mozdulat volt az előző is, amikor felsőbbrendűségemet kihasználva, csettintettem a pincérnek, s nem törődve azzal, hogy páran jóval az érkezésem előtt magukhoz hívták, megigéztem, hogy véletlenül se kelljen sorba állnom... Vajon semlegesíthetem-e ezt a habitust, vagy életem végéig - legyen az tíz, húsz év, vagy húsz emberöltő - beleivódtak az elmémbe?
- Tessék, hölgyem - félbeszakítva a csüggedt, s amúgy is fölösleges gondolatmenetemet, az alig tizenkilenc éves fiú leteszi elém a csésze teát, ami igazi kuriózumnak számít egy ilyen lepukkant helyen. A kapitány, úgy harminc évvel ezelőtt tett egy ostoba megjegyzést, miszerint ami az övé, az az enyém is... A nagylelkű ajánlatát kár lenne visszautasítani, nemde? Halványan elmosolyodom, majd bólintok egyet, miközben a kezébe nyomok egy zöldhasút. A fiú elvörösödött arccal dugja zsebre a megérdemelt borravalót, aztán hátat fordít, s remegő végtagjain a bárpulthoz siet.
Az idő meglehetősen gyorsan telik, a partneremnek azonban se színe, se hamva. A helybéli boszorkányok elmondása szerint, ha valaki, akkor Shane Professzor segítségével közelebb kerülhetek a hőn áhított gyógyírhez. A kérdés csak az, hogy vajon mit akarhat cserébe? Vagyont? Védelmet? Vagy halhatatlanságot, netán természetfeletti erőt?
- Shane Prof...... - felugrom az asztaltól, de a küszöböt átlépő férfi csak egy a lebujba betévedő, tudatlan emberek közül. A szakértő azonban csak nem akar megérkezni. Sokadjára is sikerült hülyét csinálnom magamból! Mintha lenne bármi esélyem megszerezni, de mindenek előtt megtalálni azt az átkozott gyógyírt... Talán nem is létezik. Talán... csak egy ostoba legenda, amit a hozzám hasonló, elkeseredett vérszívók találtak ki arra az esetre, ha végleg összeomlana az idegrendszerük. Jó érzés nyugtatni magunkat. Jó érzés reménykedni a reménytelenben. Jó érzés, ha van valami, legyen az egy társ vagy egy kődarab, amibe kapaszkodhatsz...