Főtér

**Stefan.Salvatore** Take care, cuz' I'm a(n)... Vampire

Lexi & Stefan

Megfogadtam Caroline tanácsát, mi szerint nem ártana, ha kimozdulnék. Legalább egy séta erejéig. A természetéből adódóan nem lehet nemet mondani neki, ezt tudjuk jól. Ha ő valamire rá akarja venni az embert, akkor azt addig nyüstöli, amíg meg nem csinálja.
Bevallom, nagyon jól esett a friss levegő, ahogy a szél a hajamba fújt, és még a nyüzsgő emberek sem okoztak problémát.
Már a főtérnél jártam. Megálltam, és a gondtalan arccal sétáló városlakókat figyeltem. Milyen boldognak tűnnek. De valószínűleg azok is, hiszen legtöbbjük nem tud semmit arról, ami valójában a városban zajlik. Reggel felkelnek, és csak a munka, a család, a barátok járnak a fejükben. A legnagyobb gondjuk talán a kiadások fedezése, egy defektes gumiabroncs, vagy a rossz jegyet kapó lányuk. Mit sem tudnak arról, mi folyik itt.
Nem tudtam, meddig álltam ott. Néhány percig biztosan.
Ekkor valaki a nevemen szólított, majd még mielőtt fel tudtam volna fogni, szőke hajzuhatag omolt az arcomba.
- Lexi! - mosolyodtam el, és én is a karjaimba zártam.
Hogy ez miért nem jutott előbb eszembe?! Lexi! Vele át tudtam volna vészelni ezt az időszakot, ha tudott volna róla, talán... Nem, Lexi már sokszor kihúzott a bajból, most már a saját életét kell élnie. Nem várhatom el, hogy mindig helyrehozza a baklövéseimet.
- Én is örülök neked! - válaszoltam őszintén, majd engedtem a szorításból.
Mit mondjak neki? Rettentő hosszú lenne elmesélni, de mégiscsak a legjobb barátom, annak ellenére, hogy hosszú ideje nem találkoztunk. Még nem is volt időm megköszönni Bonnie-nak, hogy visszahozta. Még nem is fogtam fel igazán.
- Szakítottunk Elena-val.. - vágtam a közepébe. Kíváncsi voltam a reakciójára. Meglepi-e, avagy nem? Tudott róla? És ha ő tudott, vajon mindenki más is?
- Tudod, mostanában nem úgy mennek a dolgok, mint ahogy azt terveztem. - folytattam egy fanyar mosoly kíséretében, és lehajtottam a fejem. A földet kezdtem el bámulni.

Tárgy: Re: Főtér Csüt. Márc. 21, 2013 10:14 pm

Stefan & Lexi

Legjobb barát. A legjobb barát olyan, aki midig ott van, ha szükség van rá. Ez az, amit nem tettem meg mostanában. Amióta a pincéből elszökött Stefan, azóta nem láttam és nem beszéltem vele. Hiányzott az,a hogy régen hülyéskedtünk egymással, olyan érzés, mintha elveszítettem volna a barátomat, a másik felemet, akiben megbízok és aki fontos nekem.
A főtér felé indultam, egyrészt azért, mert sétálni volt kedvem, másrészt pedig mert reméltem, hogy valami csoda folytán találkozok Stefannal és tudunk beszélni. Megelégednék egy pár perccel is, csak biztos akarok lenni abban, hogy jól van. Sokat gondolok rá, mióta eltűnt, nagyon aggódom érte és nem tudom, hogy hol kéne keresnem. Igaz a múltkori bulin feltűnt egy pár másodpercre, de nem beszéltem vele és nem voltam abban biztos, hogy jól érzi magát. Szörnyű barát vagyok, tudom, de gőzöm sincs, hogy hol találhatnám meg, hol tudnék vele beszélni.
A főtérre érve kíváncsi szemekkel néztem körbe. Mindennél jobban szerettem volna, ha Stefant láttam volna meg. Mintha a sors az én oldalamra állt volna, nekem háttal egy kísértetiesen Stefanra hasonlító ember állt - legalábbis hátulról. Közelebb mentem hozzá, de megtorpantam pár méterre tőle. Mi van, ha ez nem is Stefan? Nagyot égnék, ha odamennék, hogy 'Szia Stefan!' és értetlen pislogást kapnék válaszul.

értetlen pislogást kapnék válaszul. De ha pedig ő az, akkor tudnék vele beszélni... Végül lassan megteszem még azt a pár lépést, majd a vállára teszem a kezem, így szólítom meg.
-Stefan, te vagy az?-kérdezem bizonytalanul, majd amikor meglátom, hogy tényleg ő az, boldogan ugrok a nyakába és szorongatom agyon. Elképesztő, hogy mekkora szerencsém van nekem, hogy éppen itt van. Lassan engedem el, majd egy boldog mosollyal fordulok a legjobb barátom felé.
-Örülök, hogy látlak idegen! Mi újság veled?-kérdezem vigyorogva. Rég nem hallottam felőle, ezért kíváncsian nézek zöld szemeibe, tényleg érdekel, hogy mi történt vele ennyi idő alatt. Rengeteg kérdésem lett volna, de nem tettem fel az összeset, annak ellenére, hogy irtó kíváncsi vagyok, hogy mi van Elenával, hogy alakul az élete, stb., stb. De nem tettem fel ezeket neki, mert nem akartam a nyakába zúdítani rögtön ennyi mindent.

▪▪ words: 338 ▪▪ zene: Where have you been...? ▪▪ note: Rövid és nem valami jó, de remélem olvasható. (: ▪▪

Tárgy: Re: Főtér Szer. Jan. 30, 2013 8:52 pm

Ma reggel kipihenten ébredtem. A fürdőszobába vettem az irányt, és gyorsan letusoltam. A konyhába érve összeütöttem magamnak egy rántottát, közben a kávém is lefőtt. Reggeli után elővettem az egyik kis táskámat, amibe beleraktam pár fegyvert egy fényképezőgépet, és a tolvajkulcsomat. Itt az idő betörnöm Alaric lakásába. Az ajtót magam után gondosan bezártam, és a kocsihoz sétáltam. A cuccomat a csomagtartóba tettem, ahol egy kis dobozt tartottam. Pár verbénás karkötő volt benne, és kivettem egy ezüstöt, aminek a díszítése egy lóhere volt. Nem tudom miért, de zsebre vágtam, és lecsaptam a csomagtartő tetejét. A rádiót bekapcsoltam és indultam az utamra.
A főtéren megálltam, gondoltam veszek egy újságot, hogy elolvassam Lucy cikkjét. Az újságárushoz érve megpillantottam egy szakmai újságot is, melyen meglepődtem. Megvettem ezt is, és leülvén egy padra elolvastam Lucy írását. Zseniálisan fogalmaz, és lényegretörően. Az újságot gondosan összehajtogattam, és felnéztem. Lucy sétált velem szemben. Láttam, hogy nem vesz észre, így gondoltam meglepem.
- Szia Lucy! - köszöntem neki kedvesen. Ma is ugyanolyan csinos volt, mint első találkozásunkkor.
- Most olvastam az írásodat! Zseniális volt! Gratulálok hozzá! - mondtam neki. Nem tudtam hogyan adhatnám át neki a karkötőt, de aztán eszembe jutott valami.
- Tudom még nem nagyon ismerjük egymást, de szeretnék neked adni valamit! Elismerésem és a barátságunk jeléül! - felelem kissé félszegen, és kiveszem a zsebemből az ezüst karkötőt. A kezébe teszem, és ahogy megérintem a puha bőrét régi emlékek jutnak eszembe. Utoljára a feleségemmel voltam ilyen közvetlen viszonyban. Tudom, hogy meghalt, de képes leszek valaha ezen túllépni? Megrázom a fejem, és a kezem zsebre teszem.
- Hozzon neked nagyon sok szerencsét! Most mennem kell, de mivel ez egy kisváros, bármikor összefuthatunk! További szép napot! Szia! - köszöntem el tőle. Hátat fordítottam neki, és visszasétáltam a kocsimhoz. Visszanéztem, de nem láttam már sehol. Biztos sok dolga lehet. Most legalább tudom, hogy valamit tettem a biztonsága érdekében. Legalább pár ismerősöm van ebben a városban, gondoltam, és beindítottam a kocsimat! Akkor hát törjünk be Rik házába! Ezzel a gondolattal a hátam mögött hagytam a főteret.

Játék vége!
Játéktér szabad!

Tárgy: Re: Főtér Szer. Jan. 30, 2013 8:36 pm

Játék lezárva!

**Vendég** Take care, cuz' I'm a(n)... Vendég

I just can't give it up
I'll try to get myself higher

Ma elég korán keltem fel és, ahogy az utóbbi időben, most sem volt kedvem otthon maradni és elviselni a szüleim panaszkodásait. Nem is értem, hogy miért élek még velük, ahogy azt sem, hogy eddig miért nem csináltam semmit annak érdekében, hogy minél előbb elköltözhessek, ha nem érzem jól magam mellettük. Azt hiszem, túlságosan is hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy mindent helyettem intéznek el. Még képtelen vagyok feladni az otthoni kényelmet, ezért inkább elviselem a szüleim idegesítő viselkedését.
Beszállok a kocsimba, és a belváros felé indulok. Lehet, hogy elmegyek vásárolni vagy jobb esetben, ha van szerencsém, találkozom egy ismerősömmel, barátommal, aki szívesen töltené el a napját a társaságomban. Ha azonban nem így alakul és a vásárlást is megunom –mert igen, ilyet is lehet – akkor beülök valahova, megiszok egy kávét, aztán talán hazaugrok, átöltözöm és elmegyek futni. Az edzésnél nincs is jobb elfoglaltság, nemde? Teszek valamit magamért, fitt maradok, közben elfáradok, ha pedig kimerült vagyok, a szüleim hozzám se szólnak, mert jól tudják, hogy olyankor nyűgös vagyok és jobb nem piszkálni. Két legyet egy csapásra.
Általában gyorsan szoktam vezetni, azonban mióta kijátszottam Brandon-t és miattam megtörte a vérfarkas átkot, azóta kétszer figyelmesebb vagyok, ha beülök a kormány mögé. Attól tartok, hogy a bátyám bosszút akar majd állni és valami hasonlóval rukkol elő. Ha nem tudnám, hogy sajnos én is örököltem az átkot és csak egy ember halála szükséges ahhoz, hogy minden teliholdkor szenvedjek, akkor valószínűleg magasan tennék arra, hogy mit csinálhat velem Brandon azért, hogy megbüntessen, amiért megrendeztem a balesetét. De így, hogy a tudatomban van, félek meggondolatlanul viselkedni és élni.
Épp leállítom a kocsi motorját, amikor meghallom, hogy cseng a telefonom. Előveszem a táskámból és a kijelzőjére pillantok. Ryan az. Mélyen felsóhajtok, majd kinyomom. Jobb lesz, ha nem keres. Ő nem tudja, hogy mi vagyok, én pedig nem szeretném, hogy baja essen miattam. Persze az, hogy mellette vagyok, nem jelenti azt is, hogy kár tehetek benne, de mi van, ha mégis? Soha nem tudnám megbocsátani magamnak, bűntudatban pedig nem kellemes élni.
A táskámba dobom a telefonom, de ismét megszólal, azonban ezúttal nem csörög, csupán egyet pityeg, ezzel azt jelezve, hogy üzenetem érkezett. Égnem emelem a szemem, majd ismét kikotorászom a mobilom. Az sms Ryantól érkezett. Megnyitom, és elolvasom. Azt írja, hogy találkozni akar velem és fél óra múlva a Grillben vár. Fontos lenne, hogy lásson és számít arra, hogy elmegyek. Remek! Jobban nem is alakulhat a napom. Nem értem, hogy miért keres, amikor a búcsúnk napján hagytam neki egy levelet, amiben világosan kifejtettem, hogy nem szeretnék többet vele lenni. Tudom, hogy nyomós okot is kellett volna írnom, nem csak azt, hogy nem érzem jól magam a társaságában és az iránta táplált érzéseim sem a régiek, de nem mondhattam el neki, hogy átok ül rajtam, ahogy azt sem, hogy mi lesz, ha megtörik.
Gyorsan visszaírom neki, hogy megyek, majd kiszállok a kocsimból. Mivel a találkozásunkig még fél óra van, ezért úgy döntök, hogy veszek magamnak egy latte macchiato-t és a főtéren fogyasztom el. Szeretem bámulni a rohanó embereket. Ez amolyan furcsa szokás, ami kis korom óta megvan.
A forró itallal, ami a kezemben lévő papírpoharamban lötyög, kiülök a téren lévő padok egyikére. Belekortyolok a kávémba, miközben egy kis mamát figyelek, aki egy babakocsit tol. Nem messze tőle egy öreg bácsi mosolyogva köszön a vele szemben jövő ismerősének, majd kezet ráz vele. Ismét mélyen felsóhajtok. Ez a város dögunalmas…

ez a post Miss Moonroe-é. 556 szót tartalmaz. a dalszöveg Three Days Grace egyik dalából van. itt a linkje KATT!. ezen kívül... remélem, elviselhető lett! Very Happy

.

FLEUR!

Tárgy: Re: Főtér Csüt. Aug. 09, 2012 12:05 pm

Megkérdezte tőlem, hogy van-e köztünk valami. Nah erre most magyarázzam el neki, hogy lefeküdtem vele, de semmi több. Vagy inkább ne mondjak semmit, majd Kol lerendezi. Tanácstalan vagyok ezen a téren. Most mit mondjak neki? Valamit mondanom kell neki, hisz ha meg sem szólalok rá jön egyből. De az lehet, hogy jobb is lenn, mert akkor nem kéne magyarázkodnom. Mikor látja, hogy az első kérdésére nem válaszolok és valami mást kérdez. Amikor azt mondja, hogy: "az Én Kolom" kissé meglepődök azon, ahogy az "Én"-t kihangsúlyozza. Erre most már valamit mondanom kell. Muszáj erre reagálnom, de egy kissé összezavarodtam.
-Nincsen semmi köztem és Kol között. Én nem csavartam az ujjaim köré. Én... én... én...-csak hebegtem habogtam, mert teljesen összezavarodtam emiatt a dolog miatt. Uram isten szörnyű vagyok. El sem hiszem, hogy nem tudok egy értelmes választ sem mondani neki. Kíváncsian nézek rá a következő kérdése hallatán.
Ennyire jól ismered Kolt? Nem még nem mesélt rólad.-bár nem is volt mikor. Egy éjszakát töltöttünk együtt, de akkor nem volt igazán mesélős kedvében máskor meg nem is igazán beszéltünk, szóval semmit nem hallottam még Cassieről. Elég régi vámpírnak érzem a lányt így el tudom képzelni, hogy elég jól ismeri Kolt és szerintem nem csak őt hanem a többieket is. Még mindig vele szembe állok míg ő ül a padon és megemelem a kávés poharam és beleiszom a kávémba. Egy igeid csak bambultam magam elé majd kíváncsian néztem Cassiere mikor mosolyogva a nevemet mondta. Most vajon mi jár a fejében? Miért így mondta a nevem? Majd megválaszolta a kérdéseim amikre gondoltam.
-Ismerted Emilyt? De honnan?-kérdezem és visszaemlékezem arra, hogy Emily körülbelül mikor is élt és hol. 1860-as években élt itt Mystic Fall's-ban és Katherine segítője volt, plusz ő segített Stefannak és Damonnak az átváltozásuknál. Akkor ez azt jelenti, hogy azokban az időkben Cassie is járt erre. Vajon milyen kapcsolatban volt ő Emilyvel? És vajon, miért emlékszik még mindig rá? Ezeket a kérdéseket csak magamban tettem fel, mert kissé ledöbbentem ettől a hírtől és most arra várok, hogy válaszoljon.

**Vendég** Take care, cuz' I'm a(n)... Vendég

Nem tetszett nekem, ahogy a lány a Nikkről beszélt, de majd megszokja, hogy jobb egyből a segítségére lenni, mint megvárni, hogy a durvább eszközökhöz folyamodjon. Niklaus mindig megtalálta az emberek gyengepontját, és nem félt azt kihasználni. Okosan manipulálta és zsarolta azokat, akikre szüksége volt. Elijah sokkal diplomatikusabb volt, ő mindig megpróbálta valamiféle alkuformába bugyolálni az egyszerű zsarolásait. Kol pedig… mint utólag kiderül Kol nem fenyeget, nem zsarol… ha azt teszi az ember, amit ő akar, akkor életben maradnak a szerettei. Nem szól egy szót sem. Nem. Csak fogja magát és gyilkolni kezd.
- Van köztetek valami? – Szegeztem hozzá a kérdést, reakcióját felismerve. Akkor viselkedik így valaki, ha valamiért szégyenlős. – Te vagy az a lány, akinek sikerült az ujjai közé csavarni az Én Kolomat? – Az „Én” szócskát figyelmesen kihangsúlyoztam, hogy tudja, hogy ismerje a felállást, de nagyon is meglepődött, amikor hallotta. Szóval nem mesélt neki rólam. Nem akarok hinni a szememnek. Egy másodperccel később a lány heves tiltakozásba kezdett, és látszott rajta, hogy egyre jobban össze van zavarodva. Nekem pedig kezdett nem tetszeni a dolog. – Nem mesélt rólam igaz? – Kérdeztem kissé csalódottan a lánytól. Figyelemmel vártam válaszát és megint ráfanyalodtam a kávéra. Lassan kortyoltam és hagytam, hogy a meleg folyadék végigcsússzon a nyelőcsövemet, átmelegítve ezzel minden porcikámat. Bármennyire is akartam elhitetni magammal, hogy nem érdekel engem már Kol, de még Klaus sem tudta elfeledtetni egy percre sem. Színlelt unottsággal lökdöstem lábammal a kavicsokat, majd lehajoltam és markomba vettem pár darabkát. Elgondolkodva morzsolgattam őket kezemben, majd egyesével dobáltam el őket. Figyeltem gyors mozgásukat, ahogy majdnem áthajítottam a tér másik végébe. Nem szoktam még ennyire sem fitogtatni erőmet, de most gondolkozás nélkül engedtem szabadjára vámpírságomat. Eszembe jutott, hogy amióta Amerikában vagyok még nem is ittam vért és kezd már eléggé hiányozni. Annyira elvette az eszem, hogy itt van az egész család, hogy még a saját szükségleteimről is megfeledkeztem, ez nevetséges. Felnéztem Bonnie-ra és ismét elgondolkoztam a nevén. Bennett. Miért olyan ismerős a neve? Hát persze!
Az 1800-as ével elején Londonban. Találkoztam egy nővéremmel, aki rögtön felismerte, hogy mi is vagyok pontosan. Roppant erős volt, olyannyira, hogy képes volt még arra is, hogy elszívja az erőmet és a maga javára fordítsa. Néhány évet töltöttünk együtt és ő volt az, aki valójában megtanította nekem, hogy miként használhatom ki a mágiámat. Segítségemre volt megírni a saját grimoire könyvemet, amikben a varázsigét gyűjtöttem össze. Igen, Emily Bennett, nagyon jó és nagyon erős boszorkány volt. Egy nap azonban búcsút intett és Amerikába költözött, ha jól tudom, egy másik vámpír segítségtőjeként. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha összefutok egy leszármazottjával. Csak pár röpke évig ismertük egymást, nem volt olyan tartós a barátságunk, hogy nyomonkövessem sorsát, vagy vérvonalát, de most kellemesen lepődtem meg.
- Bonnie Bennett. – Mosolyogtam a nevét kiejtve. Rögtön felfigyelt rám és én válaszolva kíváncsi tekintetére ismét megszólaltam. – Emily Bennett leszármazottja. Tudod, ismertem az ősödet. Nagyon is jól.

Tárgy: Re: Főtér Kedd Júl. 31, 2012 4:14 pm

Ezt viselem!

A könyörtelen szavaira összerezzentem. Hogy lehet, ennyire könyörtelen ezzel kapcsolatban? Hogy mondhat ilyeneket anyámra? Szerencséje, hogy idősebb és szerintem még erősebb is, mint én különben most megjárná. Senki nem beszélhet így anyámról. Majd amit ezt követően mondott az nagyon meglepett. Elkerekedett szemekkel bámultam rá.
- Akkor te…? –kérdeztem majd a válasza hallatán elszörnyedtem. Hogy akarhat valaki vámpír lenni? Nem is értem mi jó benne. Te nem öregszel még minden más rokonod, szeretted megöregszik és meghal, te fiatal maradsz és egészséges. Amikor azt mondja, hogy húgom először nem értem, hogy ezt miért mondja, majd eszembe jut, amit már mondtak nekem. Minden boszorkánynak egy az őse és így testvérek vagyunk egy szinten. Én ezt sosem gondoltam komolyan és nem éreztem a súlyát, így viszont most megéreztem.
- Igen felfogtam. Nem vagyok én egy értetlen típus. Tőlem senki nem fogja megtudni sem itt a városban sem máshol. Nálam biztonságban van a titkod. Ígérem. –teljesen komolyan mondtam neki, még ha haragudtam is rá a korábbi szavai miatt, most úgy éreztem, hogy ezt a titkát muszáj lesz meg tartamon. Meg ígértem neki és ezt az ígéretem nem akarom megszegni. Nem is szegtem meg eddig egy ígéretemet sem. Vagy talán egyet, de többet nem.
- Igen én segítettem neki és kérlek, ne hálálkodj! Nem önszántamból tettem, hanem muszájból. Ha nem forgott volna veszélyben az anyám és a barátaim élete már nem élne Klaus, mert nem mentettem volna meg. –lehet, hogy elég gonoszul hangzott, amit mondtam, de így gondolom. Klaus már rég halott lenne.
Amikor ő ki mondta Kol nevét én lesütöttem a szemem és a kavicsokat kezdtem figyelni a lábam előtt. Miért kellett felhoznia Kolt? Jobb lett volna, ha nem kérdez rá. Mondjuk, hozzá kell szoknom, hogy mások és szóba hozzák, és akkor nem reagálhatok így, mert most minden az arcomra van írva.
- Nem, nem! Kolnak nincs semmi baja tudomásom szerint. –furcsa, hogy egyből arra gondolt, hogy neki van baja, de nekem ehhez nincs semmi közöm így nem firtatom, hogy miért.

**Vendég** Take care, cuz' I'm a(n)... Vendég

- A válasz nagyon egyszerű. Az anyád gyenge volt. – Mondtam könyörtelenül. Nem finomkodtam, az soha nem volt az erősségem. Jobban szerettem a könyörtelen igazságot mások szemébe mondani. Élvezettel figyeltem, ahogy a lányka megrezzen a könyörtelen szavakra. – Ha elég erős lett volna, akkor meg is állíthatta volna az átváltozás folyamatát. – Kitágult szemekkel meredt rám. – Igen, én át akartam változni. Akkoriban nem volt ilyen kényelmes az élet és az orvostudomány is inkább kuruzslásból állt. Szeretek túlélni. – Kacsintottam felé és láttam, ahogy elszörnyed. – Szóval húgom… - Kezdtem direkt hangsúlyozva hogy „húgom”. Tudatni akartam vele, hogy valóban egy vérből eredünk, hiszen minden boszorkánynak van egy közös őse éljenek bármilyen messze egymástól, legyenek bármilyen különbözőek, egy vérből erednek. Anyám is mindig ezt tanította és ezért mindig – viszonylag – tisztelettel bántam a nővéreimmel. – a titkomat meg kell őrizned, remélem felfogtad a mondandóm súlyát. Lehet, hogy boszorkány van, de ha bárki megtudja a városban, téged foglak okolni és nem akarod tudni, hogy milyen, amikor dühös vagyok. – Bár szavaim kemények voltak és teljes magabiztosságot és önuralmat sugalltak arcomon egy kedves mosoly húzódott, ami talán még inkább hatásossá tette fenyegetésemet. – Szóval te voltál az a boszorkány, aki segített Niklausnak nem igaz? - Kérdeztem tőle ismét barátságos hangon. – Nagyon hálás vagyok, hogy segítettél neki. – Hálálkodtam. – Ismered a többieket is nem? Hát persze hogy ismered őket. Rebekah, Elijah, Finn és… - Mielőtt kimondtam volna a nevét vettem egy nagylevegőt és egészen addig bent is tartottam, amíg rátértem volna. – Kol is itt van ugye? – Reménykedtem benne, hogy tud valami bíztatót mondani nekem Kollal kapcsolatban. Fogalmam sem volt, hogy mit szeretnék Klaustól. Ez a csók nagyon sok dolgot megváltoztatott, csak azt nem hogy még mindig látni szeretném. Sőt. Ettől még inkább találkozni szeretnék végre rég nem látott szeretőmmel.
Amikor kimondtam a fiú nevét Bonnie lesütötte a szemét és a lábai alatt heverő apró kavicsokat tanulmányozta behatóan. Nem tetszett nekem ez a nézés. Lelkiismeret furdalásról és titokról árulkodik. – Csak… csak nem történt valami Kollal? – Nekem fel sem tűnt, hogy rögtön ő jutott eszembe. Amint kimondtam kirázott a hideg. Nem történhetett vele baj. Nem. Az ki van zárva. Most találkoztam Klaussal ő mondta volna. Nem. Nyugodj meg Cassie. – Kántáltam magamban, hogy igyekezzek rendezni vonásaim.

Tárgy: Re: Főtér Hétf. Júl. 30, 2012 1:11 pm

Ezt viselem!

Van ebben a lányban valami, amit nem tudok hova tenni. Arra már rájöttem, hogy vámpír és elég régóta az, de van valami más is. Biztos, hogy nem hibrid, mert olyankor mást érzek. Mi a fene lehet? Mindegy majd csak eszembe jut valahogyan és valamikor.
- Örvendek Cassie! –mondom neki, és amikor megfogja, a kezem rájövök, hogy mit éreztem még rajta. Meglepődtem nagyon is és ez látszik is rajtam. Szóra nyitom a számat, de nem jön ki hang a torkomon. Nem tudok megszólalni annyira ledöbbentem. Ez lehetetlen, de hisz itt áll előttem szóval mégsem, de akkor ez miért nem volt anyunál?
- Hogy… hogy… - mondtam mikor sikerült megszólalnom, de így is csak dadogni tudtam és nem tudtam végig mondani, amit akartam. Nem is mondani akartam, hanem inkább kérdezni, de nagyon nem jött össze. Muszáj lesz észhez térnem és rá kérdezni, de nem most, mert inkább most a kérdésére próbálok válaszolni.
- Rendben, legyen a mi titkunk. –oké legalább a hangomat megtaláltam. Eléggé csodálkozva nézhettem rá, mert azt hiszem kezdett ideges lenni, majd félre húzott a karomnál fogva. Ellenkezhettem volna, ha úgy van, de inkább nem kezdtem ki vele. Jobb a békesség. Meghívott egy kávéra és azt mondta válaszol minden kérdésemre, ha ez köztünk marad. Válaszolni akartam neki, de ő megfordult és elindult a kávézóhoz. Eleinte nem akartam követni. Minek menjek utána? Nem érdekel, hogy mitől ilyen, mert a végén még olyat tudok, meg amit nem kéne. Végül a kíváncsiságom győzedelmeskedett és utána mentem. Ő rendelt egy lattét és meg a szokásos jeges kávém, rendeltem, majd elvitelre kérte, majd fizetett és visszaindult a főtérre. Én persze utána mentem és ő leült egy padra én meg inkább állva maradtam. Legszívesebben fel alá járkáltam volna, de mégsem tettem azt, hanem inkább szorongattam a kávém és bele is ittam. Annyira nem rossz. Rosszabbra számítottam. Itt még sosem kávéztam így nem tudtam mire számíthatok. Oké akkor most felteszem neki a kérdésem, ha már megengedte, hogy feltegyem.
- Hogy lehet ez? Nem értem, hogy lehet valaki egyszerre boszorkány és vámpír is. Amikor édesanyám vámpír lett, már nem volt többet boszorkány. Nálad ez, hogy lehet? –néztem rá kérdően és vártam a válaszát.

**Vendég** Take care, cuz' I'm a(n)... Vendég

Szóval csak segít nekik. Még. Lesz ez még máshogy is, ahogy én Klaust és Elijaht ismerem. Ha kell megzsarolják, fenyegetik, de egy módon biztosan a saját oldalukra állítják a lányt és teljesen magukhoz láncolják. Nem említettem meg neki, csak kedvesen mosolyogtam rá és hallgattam, ahogy bemutatkozik. Bonnie Benett. Benett. Nagyon ismerős név volt, mintha már hallottam volna valahol, de egyenlőre nem tudtam hova tenni. Erős boszorkány volt, megérezte, hogy vámpír vagyok, de mégsem tudta, hogy boszorkány is. Nem csodálkozok. Nagyon kevesen tudják rólam, tudtommal még Klaus sem tud róla. Sok energiámba telt, hogy elfedjem titkomat. Nem akartam, hogy kihasználjanak. Tudom, hogy milyen sors vár egy engedetlen boszorkányra. Én is mindig tartottam magam mellett boszorkányokat, bár nem használtam őket soha, csak a látszat kedvéért volt az egész. Amit kellett én is el tudtam könnyűszerrel intézni.
- Cassandra Maundrell, de szólíts csak Cassie-nek nyugodtan. – Viszonoztam a kézfogást és visszamosolyogtam rá. Amint összeért a kezünk láttam arcán, hogy meglepődött. Én csak mosolyogtam rá töretlenül és a szemébe néztem. – Szóval megérezted… Ez legyen a mi titkunk rendben? – Kacsintottam felé. Valóban nagyon erős lehet, ha egy érintésből kiszúrta a valódi énemet. Nem szoktam hozzá, hogy lelepleznek, de reméltem, hogy minél hamarabb elnyerem a bizalmát és nem fogja elárulni a kis titkomat. Még mindig csodálkozva nézett rám én pedig már kezdtem ideges lenni. Megragadtam a karját és kicsit félrehúztam, hogy ne az utca közepén álljunk le, ahol minden kíváncsi szemnek ki vagyunk szolgáltatva. – Gyere, meghívlak egy kávéra és minden kérdésedre válaszolok, ha nem árulod el senkinek. – Ajánlottam fel neki, de meg sem vártam a válaszát már meg is fordultam és egy kis kávézó felé vettem az irányt, amit idefele jövet láttam. Reméltem, hogy követni fog és így is lett. Pár métert kellett csak sétálni és ott is volt a kávézó. Kértem magamnak egy latttét, és vártam, míg ő is rendelt. Elvitelre kértük és amint fizettem, egy szó nélkül visszamentem a főtérre és leültem az egyik padra. Belekortyoltam a forró italba és fintorogva fogadtam a kávé minőségét. – Hát nem egy olasz kávé. – Mondtam keserűen és le is tettem magam mellé az íztelen löttyöt. – Megtanulhattam volna már, hogy ha valamit jót akarok, akkor magamnak kell megcsinálnom. Szóval, ha van kérdésed most tedd fel, mert nem vagyok nagyon beszédes kedvemben.

Tárgy: Re: Főtér Hétf. Júl. 30, 2012 9:48 am

Ezt viselem!

A Danielel való találkozás után elindultam sétálni. Nem volt lényeg, hogy merre csak sétálnom kellett. Nem azért, mert, hogy el kellett volna felejtenem azt, amiről beszélgettünk Danel, hanem, mert nagyon régóta nem sétáltam már. Mindig is szerettem sétálni. Ez engem valahogy mindig megnyugtatott, még ha nem is kellett. Hogy az igazat megvalljam, én szeretem a természetet és emiatt is szeretek sétálni. Ez mondjuk, lehet, hogy azért van, mert boszi vagyok, de lehet, hogy nem a miatt. Na, mindegy ez nem lényeges szempont. Nem figyeltem merre megyek csak vitt a lábam és végül a főtéren kötöttem ki. A főtér volt a második legnagyobb hely Mystic Fallsban. Az első az erdő volt és, hogy az igazat megvalljam, a főteret jobban szeretem. Nyugisabb hely sokkal, mint az erdő. A főtér közepén voltak a legtöbb fák és bokrok. Padok is voltak, de abból nem volt olyan sok és mindegyik, ami volt a fák árnyékában volt, ami nyáron nagyon praktikus, télen viszont már nem igazán, de télen nem sokan jönnek ide ki ücsörögni. A gondolataim végül elterelődtek a tájjal inkább Danielre gondoltam és az ő barátságára Klaussal. Olyan hihetetlen, hogy bárki is barátkozik vele. Bár Klaus, ha épp nem zsarol, vagy próbál megölni, lehet, hogy más. Én csak ezt az énét ismerem neki, de lehet, hogy van, akivel nem ilyen. Enyém a megtiszteltetés, hogy csak a bunkó énjét ismerem. Na, mindegy. Én örülök annak, ha van bármilyen barátja is, mert akkor talán megnyugszik, vagy valami ilyesmi. Gondolataim teljesen máshol jártak és gondolkozás és sétálás közben végig a földet néztem és nem vettem észre a lányt magam előtt így neki mentem. Kissé megemelte a hangát és úgy beszélt hozzám, mikor neki mentem és így felébresztett a gondolataimból.
- Bocsánat! Nem akartam. Én csak kissé figyelmetlen voltam. –mentegetőztem és a szőke hajú lányra néztem. Valami volt benne, amit rögtön nem tudtam megmagyarázni, majd eszembe jutott, hogy ilyet csak a vámpíroknál érzek. Még mielőtt bármit is mondhattam volna ő kijelentette, hogy én boszorka vagyok. –Igen az vagyok. Te meg vámpír, és ha jól sejtem eléggé régóta. –ezeket nem bunkón mondtam neki, hisz nem volt értelme a bunkózásnak. –Nem dolgozom nekik, csak ha muszáj, akkor segítek nekik. - ez igaz is volt, és ha nem lenne muszáj soha nem segítettem volna nekik semmiben.
- Jaj, de udvariatlan vagyok, hisz még be sem mutatkoztam, csak neked mentem. Bonnie Bennett vagyok. És nekem kihez van szerencsém? –kérdezem tőle nagyon udvariasan, közben mosolygok, és a kezemet nyújtom felé.

**Vendég** Take care, cuz' I'm a(n)... Vendég

A Klaussal való találkozásom után, újult erővel vágtam neki a város felfedezésének. Elhagytam Grillt és végre a friss levegőben sétáltam. Nem vittem kocsit, hiszen a városka közel sincs akkora, amekkorához autóra lenne szükségem, hogy megnézzem magamnak. Igazából csak pár nagyobb utca volt és azokon is csak kevéske üzlet helyezkedett el, talán még egy utazási irodát is láttam és ennyi. Semmi érdemleges. Az egyik nagyobbacska utca közepén viszont a városháza és előtte egy kis tér fekszik. Arra vettem az irányt, hátha látok még valami érdekeset, de egyelőre semmi. A tér egész szépen volt gondozva, befüvesítve és gondozott fákkal, bokrokkal volt gazdagítva, egy-egy pad is megbúj valamelyik fácska hűs árnyékában. Kellemes látvány volt, de nem nyűgözött le különösebben. Unottan sétáltam tovább arrafelé és csak néztem ki a fejemből. Kol a városban van. A gondolatára megint nagyot sóhajtottam. Mihez kezdjek vele? Mint egy sértődött kisgyerek bosszút állt, mert nem őt választottam és megölte az apámat. Az apámat, aki védtelen és gyenge volt vele szemben. De mégis. Nem tudom elfelejteni, hogy hogyan nézett rám és hogyan érintett meg minden alkalommal. A legnagyobb gyedség és szeretet kísérte minden tettét. Akkor ezt még nem tudtam értékelni. Nem tudtam rá komoly férfiként tekinteni, hiszen minden mozdulatában és szavában ott volt a kisfiús báj, ami nem engedte, hogy igazán komolyan tudjam venni. Ellentétben a bátyával, Niklaussal. Neki minden tette magabiztosságra és érett viselkedésre utal. De amikor bosszút állt rajtam, volt az bármilyen kegyetlen is, de megmutatta, hogy nem az a tehetetlen kisfiú, akivel anno csak összebújtam. Nem tudtam, hogy mitévő legyek vele kapcsoltban. Tanácstalan voltam.
Gondolataimba merülve sétálgattam és nem is figyeltem, hogy merre megyek, csak pakolgattam a lábaimat egymás elé, amikor valaki belém jött az utcán.
- Vigyázz merre lépsz! – Emeltem fel a hangom és kezem. A fiatal barnahajú lányka, pedig ekkor rezzent fel gondolataiból. Éreztem a közelében valami furcsát, nem tudtam hirtelen megmagyarázni, hogy mi is volt az, aztán beugrott. – Boszorka vagy. – Mondtam immár beszédhangon és széles mosolyra húztam számat. Tudtam, hogy micsoda, és le sem tagadhatta, mert csak úgy sugárzott belőle a mágiája és mivel elég erős vagyok, így meg is éreztem rajta rögtön. – Mikaelsonéknak dolgozol nemde? – Mindig tartottak maguk körül boszorkányokat, így nem is kellett volna meglepődnöm, hogy máris szereztek maguknak egy újabbat, méghozzá az új városukba.

**Vendég** Take care, cuz' I'm a(n)... Vendég

**Ajánlott tartalom** Take care, cuz' I'm a(n)...

Keresési feltételek

Az eredmények megjelenítése: Hozzászólások Témák
Bővített keresés