Hiába próbálom utálni az előttem álló lányt, egyszerűen nem megy. Nem tudom utálni most, hogy tudom, egy család vagyunk, legalább is vér szerint, pláne az után, hogy megtudom, van egy lánya. Ó, hogy mit meg nem tettem volna abban az időben, hogy én is együtt lehessek a lányommal… vele. De… nem tehettem semmit a szüleim ellen, úgy éreztem, erőtlen vagyok velük szemben, hogy az én szavam az övékkel szemben semmit sem ér, és végül bebizonyították, hogy így van, mert beleegyezésem nélkül tagadtak ki a családból és száműztek engem. Szinte időm sem volt felfogni, mi történik, már lóháton ültem, úton Anglia felé. – A lányoddal? – kérdezek vissza érdeklődve, mintha nem akarnék hinni a fülemnek. Elvégre nem mindennapi dolog, hogy az ötszáz éves lányomnak szintén van egy lánya, aki még ember... valószínűleg örökbe fogadta, sőt biztos, hogy örökbe fogadta, mert nem lehetséges, hogy a lány még mindig emberként élje mindennapjait.
Az együttérzés villan fel bennem egy pillanatra, nem tehetek róla, ettől a hírtől azonnal megmozdul bennem valami, ami arra ösztönöz, hogy legalább most az egyszer cselekedjek helyesen. De… az azt jelentené, hogy soha nem lehetek szabad, mert odaadom Constance-nak a gyógyírt, engem pedig üldöz tovább Klaus, csak úgy, mint ötszáz évvel ezelőtt. Nem tehetem meg ezt, nem akarok menekülni. Boldog akarok lenni és szabad! Szabad lehetek, de vajon boldog is, tudva, hogy én vagyok az az ember, aki tönkretette a saját lánya boldogságát? Tagadjam meg tőle azt, amit olyan rég tőlem is megtagadnak? Ennyire… még én sem vagyok szívtelen. – Rendben, meglátom, mit tehetek érted és a lányodért, de… úgy érzem, tudnod kell, a tét a szabadságom. – nem húzhatom tovább az időt, muszáj elmondanom neki, hogy miért van szükségem a gyógyírre. – A gyógyírért cserébe megkaphatom a szabadságom Klaustól. Ezért van rá szükségem. – nagy sóhajjal fújom ki a levegőt, egy okkal több, amiért aggódhatok. Ki kell találnom, hogy adhatom Constance-nak a gyógyírt és hogyan szabadulhatok meg Klaus üldözési mániájától. – Majd értesítelek a fejleményekről, viszont most… megyek és kitalálok valamit, ami mindkettőnk problémájára megoldás lehet. – felszisszenek, mikor húsomba vájja a körmeit, aztán nyomban hátat fordítok neki. Egy napra épp elég volt ennyi a családi összejövetelből. – Most megyek. Hidd el, megtalállak majd. - nem tudom, hogy kellene elköszönnöm valakitől, akit ilyen rég nem láttam és ráadásul a lányom, így amellett döntök, hogy egyszerűen csak felszívódok… mintha soha ott sem lettem volna. Az úgyis nagyon jól megy nekem.

Részemről;;
a játéknak vége!

szavak: 390 ♢ zene: Strut ♢ megjegyzés: benne vagyok a folytatásban.:3

Nem akartam ilyen kegyetlen lenni, legfőképp a saját lányommal nem. De velem senki, ismétlem SENKI nem szórakozhat, engem senki nem irányíthat, még ő sem, és ezt muszáj bebizonyítanom. Nem gyengülhetek el, egy pillanatra sem, mert annyi ellenségem van, mint égen a csillag, és ha egyszer megengedném magamnak azt a luxust, hogy önmagamon kívül mást helyezek előre, ki tudja máskor nem tenném-e meg. Jobb ember akarok lenni, különösen azért, mert Elijah így nem bízok bennem. Nem akarok minden egyes embert, akivel találkozok, kihasználni. Ez az egyetlen módja annak, hogy bebizonyítsam, még mindig bennem lakozik az a Katerina Petrova, aki akkor voltam, mikor a szüleim száműztek és Londonban találtam menedéket a Mikaelson családnál.
- És ennek utána is jártál, vagy… – kérdőn megemelem a szemöldököm, dühökben ökölbe szorítom a kezem, hogy nehogy megint a torkának essek - te is egy vagy azok közül az ostoba emberek közül, akik minden buta pletykát elhisznek? – ha valamit akarok, azt megszerzem. Pontosan így van, kivéve akkor, ha azt a dolog, amit keresek lehetetlen megtalálni. Mégpedig elég kis esélye volt annak, hogy ráakadjak a lányomra, akiről semmit nem tudtam. Nos… végül is csak megkaptam, amit akartam, csupán ötszáz évvel később, mint szerettem volna. - Nincs szükségem a sajnálatodra. – sziszegem a fogaim között a szavakat, körmeimet pedig a tenyerembe mélyesztem, hátha ez segít visszafogni magam. Szörnyű látni, hogy abból a csöppnyi teremtésből, akit megszültem egy ilyen lány lett. Szörnyű hallgatni, ahogyan beszél velem. Azt hittem, az anyai ösztönök már rég kihaltak belőlem, sőt… azt hittem, sosem rendelkeztem ilyen ösztönökkel, de tévedtem. Késztetést érzek, hogy azonnal felpofozzam Constance-t, ezzel rendet téve a kicsi agyában. Velem senki nem beszélhet így, különösképp nem ő. Nekem köszönheti az életét, az Isten szerelmére!
- Hogy miért van rá szükségem? Nos… – hirtelen elhallgatok. Meglepődök ugyan, mikor a falhoz préselve találom magam, Constance ujjaival a nyakamon, de cseppet sem ijedek meg…, fájdalmat meg aztán végképp nem érzek.
Rémületet és tehetetlenséget imitálva kapálózok lábaimmal, arcomra kiül a kétségbeesés, azonban mindez csupán a küldő. Belül… csak a szánalom és a megvetés található meg bennem. Hihetetlen, hogy ez a kislány azt gondolja, itt és most elbánhat velem. Ha Klausnak nem sikerült, neki, egy átlag vámpírnak, aki ráadásül még fiatalabb is nálam, kicsit többet kell agyalnia a tervén, ha el akar engem pusztítani.
Élve elengedlek. – üti meg a fülemet mondatának a vége és nem bírom tovább. Kitör belőlem a nevetés, ám egy csepp vidámság sincs a hangomban, viszont kegyetlenség és szánalom annál inkább. - Ugye nem gondoltad komolyan, hogy képes vagy végezni velem? – csuklójára kulcsolom az ujjaimat és egy mozdulattal lefejtem azokat a nyakamról, majd fordítok a helyzeten és ezúttal én állok szemben a fallal és Constance-al, akinek kecses nyakára fonom ujjaimat és egy kicsit meg is emelem, hogy a lábai ne érjék el a talajt. - Megtartom magamnak az okot, amiért szükségem van rá. De te… miért akarod? – kihasználva az alkalmat, hogy ő valószínűleg tehetetlen a jelenlegi helyzetben és meg is lehet döbbenve, még teszek rá egy lapáttal. Hadd érezze magát pocsékul, elvégre… megtámadott. - Lányom.

szavak: 498 ♢ zene: Strut ♢ megjegyzés:  én is téged picur. :3

Hihetetlen hogy most, 500 év után találok rá a lányomra, akit több évig kerestem. Akkor semmi rá utaló nyomot nem találtam sehol, mára pedig a remény legapróbb cseppje is elpárolgott belőlem, erre itt áll előttem az a lány, aki 500 évvel ezelőtt az én testemből bújt ki. Az a lány, aki miatt az egész életem fenekestől felfordult, a feje tetejére állt. Hiába tagadnám, hiába mondanám, hogy nem ő a hibás, sokkal inkább Klaus vagy Tatia… a szívem mélyén mindig is tudtam, hogy ő az, aki miatt megváltozott minden. Ha nem esek teherbe, akkor nem hozok szégyent a családomra és nem száműznek Bulgáriából. Ki tudja, talán soha nem találkoztam volna sem Klaussal, sem Elijah-val, sőt… lehet, hogy az egész Mikaelson família messziről elkerült volna, a létezésemről sem tudtak volna. Boldog lehettem volna, lehetett volna férjem, gyermekeim… szerető családom. Ehelyett pedig csak a menekülés és az egyedüllét maradt nekem. Az örökké tartó magány.
Mégsem tudtam úgy gondolni Constance-ra, mintha gyűlölném őt. Mégiscsak az én tulajdon lányom és feltételezem, hogy neki sem volt (van) boldogabb élete, mint nekem. A Petrova család átka a boldogtalanság…, a magány. Akkoriban úgy felnőni, hogy örökbe fogadtak amúgy is óriási kihívás volt. Más volt az akkori élet, mint a mai világ. A szülők szerették ugyan a gyermekeiket, még akkor is, ha nem vér szerint volt a sajátjuk, de nem lettek volna hajlandóak olyan dolgokra, mint manapság. Erre az én példám az egyik legtökéletesebb. Hiába szerettek, hiába voltunk boldogok… csupán egy apró (?) hiba elég volt ahhoz, hogy száműzzenek. Ma, ha egy lány teherbe esik, csupán elviszik az orvoshoz, aki pár pillanat alatt megszabadítja a kelletlen meglepetéstől, aztán úgy kezelik az egészet, mintha meg sem történt volna, élig tovább az unalmas, titkokkal teli hétköznapjaikat.
- Kérlek… – forgatom meg a szemem, arcomon látszik, ahogyan bennem is növekszik a düh és az indulat – Sokkal többet tettem azért, hogy megtaláljalak, mint hogy megemeltem az ujjamat. De reménytelen volt, hogy valaha is a nyomodra bukkanhatok, hiszen még a nevedet sem tudtam! – nem engedhetem meg magamnak, hogy ez a… gyerek, a gyermekem megtörje az álcámat, amit oly gondosan építettem magam köré az évszázadok során. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy lásson összetörve. Senki nem láthat úgy.
Mélyeket lélegzek hogy lenyugtassam és összeszedjem magam, azonban hatalmas erőfeszítésembe kerül továbbra is egy helyben állnom és tehetetlenül hallgatnom, amit Constance a családjáról mond, pontosabban… azokról az emberekről, akik felnevelték. Sejtettem, hogy nem volt könnyű dolga, hiszen abban az időben azokra a gyerekekre – legalábbis a többségükre – akiket örökbe fogadtak csak szenvedés várt, azonban bíztam annyira anyámban, hogy kerít egy normális családot az unokájának, ahol hosszú, nyugodt élete lehet, de úgy látszik csalódnom kellett benne… újra.
- Sajnálom. Tudom, hogy nem lehetett könnyű átélni azt a sok mindent, ami történt veled mikor fiatal voltál, azonban biztos vagyok benne, hogy akkor sem lett volna jobb dolgod, ha velem maradsz. – felelem teljesen érzelemmentes hangon, miközben tekintetemmel az arcát pásztázom. Kétlem, hogy túlélte volna a Klaus elől való menekülést, ha velem maradt volna. – Fogalmad sincs, mennyit szenvedtem. Semmim nem volt. Száműztek, miután megszülettél. Pontosan tudom, mennyire nehéz tud lenni az élet, ha senkid nincsen. – az évek során már megszoktam, hogy az emberek azt hiszik Katherine Pierce-nek tökéletes élete volt, de sajnos fel kell világosítanom őket, mert rohadtul nem így volt. Megküzdöttem minden egyes dologért, amit elértem.
Elmosolyodok, ahogy kiejti a száján, hogy „meg tudom neked bocsájtani”. Mikor érdekelt engem, hogy ki bocsájt meg nekem… vagy ki nem? Soha, és ez most sem fog változni. Attól hogy ő az… aki, még ugyanolyan ember számomra, mint bárki más. Nem engedhetem meg magamnak, hogy másképp tekintsek rá, mert szinte biztos vagyok benne, hogy Klaus azonnal végezne vele.
A gyógyír hallatára a pupilláim kitágulnak, felgyorsul a légzésem. Ő meg honnan a fenéből tudja, hogy nálam van?! - Nem fogom odaadni neked. Semmiképpen. – szemöldököm a magasba szalad, nem hátrálok meg a közeledésére, ha játszani akar, hát legyen. Játszunk. De engem senki nem győzhet le. – Miért adnám neked oda egyébként is? Nem is ismerlek. – lassan ejtem ki a szavakat, ajkaimra ördögi vigyor ül ki. Ha velem akar kikezdeni, arra még gyakorolnia kell…

szavak: 676 ♢ zene: Strut ♢ megjegyzés:  -

Úgy figyelem az előttem álló lányt, mintha bármelyik pillanatban a torkomnak ugorhatna. Valami azt súgja hogy épp olyan veszélyes, mint én. Persze nem mintha bármi esélye lenne arra, hogy megsebezzen engem, annál sokkal többet éltem át, hogy egy átlagos vámpír maradandó kárt tegyen bennem. Ahhoz még Klausnál is erősebbnek és hatalmasabbnak kell lennie…, de ilyen vámpír nem létezik.
- Basszus?! – állok meg előtte, karjaimat a mellkasom előtt összefonom, a szemöldököm pedig a magasba szalad. Nem hagy nyugodni az az érzés hogy ismerem őt, pedig az életemre… na jó arra nem, de… a bosszantó hasonmásom  életére mernék esküdni, hogy láttam már valahol. Nem mintha a drága, ártatlan, tökéletes és rettentően szánalmas Elena élete jelentene nekem valamit.
Meglepetten lépek hátra pár lépést, mikor felkacag és felmerül bennem a gondolat hogy az előttem lévő lány vajon őrült-e. Továbbra is várom a válasz, ám amint meghallom a nevét csalódottan nyugtázom magamban hogy pontosan, ahogy mondta semmit nem árul el nekem a neve. Lehet hogy tévedtem és sosem láttam még ezt a lányt, hiszen előfordul az ilyen.
Unottan kalandozik el a tekintetem,  a körülöttem lévő falakat pásztázom, mintha csak olyan érdekesek lennének, azonban a mondat folytatására felkapom a fejem. Petrova. Tehát ez a lány… a rokonom?! Sőt, már tudom hogy honnan volt olyan ismerős. Csak egyszer láttam ugyan, de láttam. Egészen kicsi, csecsemő korában. Én magam szültem meg őt, de azonnal elvették tőlem, még csak meg sem foghattam, hozzá sem érhettem. Apám nem engedte. Megtagadta tőlem a tulajdon lányom.
A meglepetés erejétől szóhoz sem jutok. Olyan, mintha egy gombóc lenne a torkomban, amitől nemhogy megszólalni, de nyelni sem tudok. A lányom… itt áll előttem. Magam sem tudom, ez milyen érzés. Egy részem örül, hiszen legalább egyszer láthatom, ennyi idő után. Megtudhatom milyen élete volt és hogy a nevelőszülei jók voltak-e hozzá. De… képtelen lennék gondoskodni róla még ennyi idő után is. Az anyai ösztönök mára már teljesen kipusztultak belőlem, már ha voltak is valaha. Pusztán arra vágyom hogy vége legyen a sok „lehet, hogy….” és „talán…”-nak. Biztos, konkrét dolgokat akarok tudni Constance-ról.
- Nem, csak… – makogok össze vissza, mert egyszerűen egy értelmes gondolat nem jut az eszembe. Hogy is juthatna? Elvégre most látom először a lányom. Ötszáz év után. - Kerestelek. De sehol nem találtalak. – mély levegőt veszek, egy pillanatra lehunyom a szemem, így próbálom összeszedni magam. – Azt hittem meghaltál… – fújom ki a levegőt, miután kimondom a szavakat amelyek már több száz éve gyötörnek. – Kerestelek… de feladtam. Kb. 60 évvel a születésed után feladtam. Sosem gondoltam hogy esetleg vámpír lettél, bár… úgy tűnik ez a család átka.
Család. Na persze. Ez az egy dolog, ami nekem már nincs. És nem is lesz. Hiába van itt Elijah, aki talán érez valamit irántam és hiába van itt Constance, aki a vérrokonom, a család számomra akkor megszűnt létezni, mikor Klaus lemészárolta őket.
Sosem akartalak odaadni senkinek. Elvettek tőlem. – a szavak már a nyelvem hegyén vannak, azonban mégsem tudom kimondani őket. Valami egyszerűen megakadályozza… saját magam állok az utamba. A sok év, mikor elfojtottam az érzelmeim Klaus elől menekülve… az az oka annak hogy ma nem tudok bízni és szeretni. Nem úgy, ahogy normális lenne. Nem tudom kimondani.
- Milyen… kínokat? – teszem fel félve a kérdést. Mindig tartottam attól, hogy a lányom rossz kezekbe kerül… úgy látom nem volt alaptalan a félelmem, ugyanis így történt. Sosem tudtam kik fogadták örökbe és hogy bánnak vele. Most itt a lehetőség, hogy megtudjam, ahhoz azonban képesnek kell lennem arra, hogy kimutassam felé az érzelmeim.
Vajon meg tudom tenni?

szavak: 576 ♢ zene: Strut ♢ megjegyzés:  magam sem tudom hogy álljak hozzá a helyzethez :$ <3

Idegesen lépkedek végig Mystic Falls egyik kihalt utcáján, tűsarkúm kopogása visszhangzik az ismerős falak között és ez a hang csak még nyugtalanabbá tesz. Mindössze csak arra vágyom hogy szemfogaimat belemélyeszthessem egy ember meleg húsába és sűrűn kortyolva nyeljem le édes vérét. Szomjas vagyok, méghozzá olyannyira, amilyet már rég óta nem éreztem. Az éhség marja a torkom, egyre csak arra késztet hogy igyak.   Ujjaim végighúzom barna tincseim között, eligazítom a hajam hogy tökéletesen álljon. Tökéletes. Olyan, amilyen én sosem leszek, legalábbis annak, akinek tökéletes szeretnék lenni, sosem. Elijah. Találkozásunk óta ő jár a fejemben, ott van mindig, van mikor az agyam egyik rejtett zugában bújik meg, de van mikor kiszabadul onnan és ő uralja a gondolataimat, cselekvéseimet, egyszóval mindent.  Még álmomban is ott volt. Megcsókolt. Ötszáz év után végre érezhettem ajkait ajkaimon. Álmomban.
Vér. Vér. Vér. - ismétlődik megállás nélkül a fejemben. Úgy érzem mindjart szétrobbanok, ha nem juthatok táplálékhoz. Szemfogaim a vér puszta gondolatára kipattantak, mostantól csak és kizárólag az érzékszerveimre hagyatkozok.
Léptek kopognak nem messze előttem, amire azonnal felkapom a fejem és a hang irányába indulok. Tudom hogy nem kelthetek nagy feltűnést, magassarkúm kopogása már így is rám vonhatja áldozatom figyelmét, ezért biztos távolból, lemaradva követem addig, míg el nem ér egy kihalt sikátorig.  Ott azonban nem tétovázok, rávetem magam a kiszemeltre és beleharapok. Mámoros érzés önt el, ahogyan szemfogaim végre megnyugvást találnak, a kínzó fájdalom alább hagy, azonban mindez csak pár másodpercig tart, aztán megdöbbenve ugrok arrébb pár lépést. Vámpír. Érdeklődve mérem végig a lányt tetőtől talpig ahogyan a földön fekszik. Ismerős, mégsem ismerem, de valami azt sugallja hogy már láttam valahol, valamikor. Olyan, mint amikor tudod hogy tudsz valamit, mégsem jut eszedbe, akárhogyan gondolkozol rajta.
- Ki vagy te? - kérdezem érdeklődve es veszélyt sugárzó léptekkel sétálok  körbe körülötte újra és újra, végig rajta tartva a szemem, mintha akármelyik pillanatban rám vethetné magát.
- Tudom hogy ismerlek. Csak azt nem, honnan. - mondom ki hangosan is a szavakat, mintha a tudtára akarnám hozni, pedig az igazság hogy csak hangosan gondolkodom. - Áruld el a neved. - kérésnek indult, de sokkal inkább hangzik parancsnak, mint bármi másnak. Tovább figyelem a lányt, aki eléggé meglepettnek tűnik, amiből csak arra tudok következtetni hogy nem rég óta tartózkodik Mystic Falls-ban, ugyanis aki itt lakik az már hozzászokhatott ahhoz, hogy itt bármi megtörténhet.

szavak: 383 ♢ zene: Strut ♢ megjegyzés:  igyekeztem olyat írni, ami visszahozza az ihleted *o* <3