Klaus & Lucy
Az élet néha túlságosan is igazságtalan. Persze ez köztudott és bizonyosan nagyon is igaz. A sötét oldala a dolognak, hogy velem túlságosan is az. Nem mondhatnám, hogy nagyon régóta élek ezen a földön és már az élet minden kis rejtett zugát megtapasztaltam, mégis ha hátratekintek.... Elfáradtam. Idén lesz 18 éve, hogy keresem a helyemet és még mindig nem találtam meg. Régebben, amíg lekötött a tanulás és az, hogy biztos állásom legyen túlságosan is lefoglalt és azt hittem ebből áll az élet. Hogy nekem is van végre egy életcélom. Mióta visszaköltöztem a szüleim halála miatt ebbe a városba teljesen elvesztettem önmagamat és úgy érzem nincs elég időm megtalálni, túl rövid az élet. A férfi viszonozza köszöntésemet. Egyre csak közelít felém. Sosem bírtam elviselni az emberek túlzott közelségét. De most valahogy nem éreztem, hogy eluralkodna rajtam az elnyomottság vagy zavartság érzése. Talán nem is ember.
Mutattam rá magamban. Persze ez a feltételezés tiszta őrültség. Az elmúlt pár évben egyre felerősödött és eluralkodott rajtam az az egyfajta szorongás amit az emberek közelében élek meg. Nem tudom, hogy létezhet e egyáltalán olyan, hogy valaki ennyire irtózik a saját fajtársaitól. Nem mondom, hogy nem voltak barátaim vagy nem merek egy légtérben maradni velük hosszabb ideig. Nem gyűlölöm őket, csak úgy érzem megfulladok a közelükben. Amióta visszaköltöztem Mystic Falls-ba többször is tapasztaltam, hogy néhány embernél nem érzek semmit. Most sem éreztem semmit, mégis túl közel jött. Hátrébb léptem egy lépést. Úgy gondoltam tartsuk meg az illemet. "Klaus" mondja. Érdekes neve van. Elég régiesen hangzik. Mindig is sajnáltam, hogy ilyen gyámoltalan szinte már nyuszi nevet kaptam. Úgy érzem nem ír le igazán engemet az a szó. Persze, elég gyámoltalan és elég beszari vagyok, hogy megkapjam ezt a nevet, mégis úgy gondolom nem jellemez eléggé. Most, hogy így közelebbről is megnézhetem magamnak a férfit, sokkal magasabb, mint én. Sosem voltam valami létra. Egészen jóképű, mégis van benne valami ijesztő, főleg ahogyan rám nézett. Mintha én lennék a következő kis játékszere. Undorító. Persze nem tudtam mosoly nélkül hagyni. Testsúlyomat áthelyeztem idegességemben a másik lábamra és előre raktam a hajamat, kerülve játékos tekintetét. Vajon mi a fenét akar tőlem? tűnődtem. Ha valami pszichopata akkor már rég megölt volna, nemde? Valahogy nem tűnt ijesztőnek már, miután bemutatkozott. Igazából nem is féltem tőle. Csak egy dolog van ezen a világon, amitől félek és az nem az ő fajtája. Mikor megszólal elég gúnyosan teszi mégis ]udvariasan. Hogy mit keresek itt? Én magam sem tudom.
- Igazából...-válaszolnék, de folytatja. Az állam alá nyúl és megemeli az arcomat, hogy még jobban belevésse tekintetét az enyémbe. Tiltakozhatnék, de nem teszem. Hagy lássam mi sül ki ebből. A legutolsó alkalom, hogy egy pasi ilyen közel került hozzám... Nem is emlékszem, hogy volt e egyáltalán ilyen. Úgy döntöttem kiélvezem a pillanatot, mielőtt otthagyom a francba. Megint megszólal. Nagyon furákat mond. ((megjegyez:.*van rajtam vasfű karkötő, amit még Benjamintól kaptam egy játék során*)) Nem tudom mire vélni. Úgy döntöttem ráhagyom. Kezemet az államat tartó karjára rakom..
- Nemrég költöztem ide. Tudod kissé furán viselkedsz. Miből gondolod, hogy sikítva elmenekülök? Nem az a fajta vagyok, aki csak úgy beijed. - mondom. Persze ettől még nem igaz, amit mondok. - Hiszen itt vagyok, nem?... -vártam egy kicsit, valami értetlenség villant át a szemében. - Rendben. Eltévedtem. - ismertem be és félrenéztem. - Régen itt laktam, de annak már egy ideje és fogalmam sincs hol is vagyok. - mondom lesütött szemekkel. Próbáltam kimagyarázni magamat, mint akit rajtakaptam valamin. Éreztem, hogy ég az arcom. Nemsokára megjelenik a városi újságban az első cikkem, a közlekedési rovatot kaptam. Mit fog gondolni, ha meglátja, hogy egy ilyen balfék szerkeszti a tájékozódással kapcsolatos cikkeket? Aki még a saját házáig sem talál el. Ez az első alkalom, hogy ennyire elbénázok valamit és ezt valaki észre is veszi. Az államat tartó karján díszelgő kezemmel kissé félretoltam az övét, jelezve, hogy kezd kényelmetlenné válni ez a póz. - Mindegy. Elvégre valahogy majdcsak hazatalálok. - villantottam egy ezerwattos beismerő mosolyt és megvontam a vállam. Sóhajtottam egyet. Végül is kis halvány fogalmam volt róla hol is vagyok. Próbáltam minél közömbösebb hangnemet megütni. - És te hogy kerülsz ide? - néztem fel rá ártatlan és kíváncsi tekintetemmel. Igazából tényleg izgatott mit keres itt. - Talán követsz engem? - néztem incselkedően és beleharaptam a számba. Persze sosem voltam az az egy helyben maradós típus. Ha ideges voltam mindig egy helyben forgolódom. - Nem emlékszem, hogy láttalak már errefelé. - suttogom ezt inkább már magamnak a sötétségbe.

Klaus&Lucy

"...Az élet csupa móka és kacagás. Mondják egyes emberek. Én személy szerint sosem hittem ebben. Bár sokszor kívántam bár én is így gondolkodnék. Legalább ennyiszer feltettem már magamnak a következő kérdéseket. "Miért vagyunk itt?, Miről szól az élet? és Mi értelme a létezés egészének?". Valahogy úgy érzem ezekre válaszokat sosem fogom életem során megkapni. Túl kevés az idő ami erre fennáll. Ez az egy amiben biztos voltam. Életem céljának és mozgatójának viszont ezekre a kérdésekre a válaszok megtalálását tartottam. Sokan mondták, hogy az élet értelmét nem keresni kell, hanem nekünk kell értelmet adni az életnek. Most kinevetsz vagy túlzottan magányosnak gondolsz. Megértem én. Az életem egy katasztrófa. Másoknak ilyenkor könnyebb volt meghalni, mint küzdeni az életben maradásért. Ők feladták. Én nem fogom. Én élni akarok..." - emeltem fel a golyóstollat miután gépiesen leírtam a sorokat kis füzetemben. Némelyik betű kissé érdekesre sikeredett a busz zötykölődése miatt. Ha valami eszembe jutott önkénytelenül is azonnal lejegyeztem a naplómba. Ilyenfajta precíz ember vagyok én. Mindig a tökéletesre törekszem és küzdök azért amit akarok. Újra a papírra nyomtam a tollat és már folytattam is. Újságíró vagyok az írásban találom meg azt helyet ahova elmenekülhetek. Csak pár hónapja költöztem vissza a városba. Először a nagymamámmal laktam, de ő pár hete meghalt. Mindig is tudtam, hogy egyszer magamra maradok véglegesen. Emberektől való félelmem miatt a barátaimat messziről kerülöm. A szerelem is nagy ívben elkerül, míg az eddig egyetlen társasági forrás, a rokonaim.... mára már nem élnek. Egyedül maradtam, teljesen egyedül. Ilyesfajta gondolatok gyötörtek, amíg a papírra írtam.
- Elnézést! - kért bocsánatot egy idős hölgy, aki a hirtelen kanyar miatt nekem ütődött. A mellettem levő üres hely felé intettem a fejemmel, de a nézéséből kiolvastam, hogy valamiért nem szeretne leülni. Jobb is így. Egyszerűen utálok tömegközlekedéssel utazni. Emberekkel, pontosabban embertömegekkel kell egy kis helyre zsúfolódnom. Mi ez ha nem kínzás egy emberfóbiásnak? Néha egy két megállóval hamarabb le kell szállnom, hogy ne ájuljak el. Amióta a nagymama nincs, nem telik taxira vagy mindennapos furikázásra az én személyes kis Hyundaiommal. Sajnáltam is a dolgot, de el kellett viselnem. Majd ha előléptetnek megengedhetem magamnak. Legalábbis ezzel vigasztalgattam kis lelkemet. A piros gomb felvillanásakor kiadott pittyegő hangra eszméltem fel, hogy ideje leszállnom. A busz kezd zsúfolttá válni. Az a pár sarkot gyalog is megtudom tenni. Naplófüzetemet beledugtam a táskámba és már a kapaszkodónál is voltam. Én is megnyomtam a piros gombot a biztonság kedvéért. Mindig is biztosra akartam menni mindennel kapcsolatban. Nem az a fajta vagyok aki várja, hogy belerepüljön a szájába a sült galamb. A kis saját mottóm így szólt: Egy úriember mindent túlélhet. - Ezt belülről gondoltam. A gondolataim csak magamnak vannak. Amit mások kívülről látnak az nem én vagyok. Egy aranyos, kis kedves, félénk szőke hajú lányt, akit bármikor bárki a földbe tiporhat úgy, hogy azt az a kis lány hagyja is. Az emberek ettől fogva olyan naivak. Ha létezik olyan, hogy valaki a saját fajtáját utálja, akkor az én vagyok. Rosszul vagyok az emberektől, pedig én magam is az vagyok. Mindig is ilyesfajta naturalista nézeteim voltak. A busz csikorogva megállt, én pedig leszálltam róla kilépve az éjszaka sötétjébe. Arcomra rémület ült. Nem volt ismerős a hely, ahol a busz letett. Sőt egyáltalán nem volt ismerős semmi. Mystic Falls nagy részére emlékeztem még gyermekkoromból, mielőtt Los Angelesbe költöztünk volna. Talán rossz buszra szálltam? A helyzet ijesztő volt. Körbefordultam hátha ha más perspektívából szemlélem a dolgokat akkor beugrik hol is vagyok. Mivel ez sem segített úgy döntöttem elindulok és majd csak kilyukadok valahol. Az utca tele volt elhagyatott kisboltokkal és betört ablakokkal. Ebből arra tudtam következtetni, hogy valószínűleg a nemrég kialakul szórakozónegyed elhagyatott részénél lehetek. Több mint negyed órás séta után már hallottam az ideszűrődő zajok sokaságát a város szívéből. Megörültem. Mégsem tévedtem el annyira mint gondoltam. Persze a rossz hír az volt, hogy a busz a város másik felébe hozott és nem haza. Legalább egy másfél óra lesz mire hazasétálok. Nem baj. Úgyis szükségem van egy kis friss levegőre. Zsebre dugtam a kezemet. Nyár van és az időjárás néhol még mindig kissé fagyos. Fekete kapucnis pulóvert viseltem egy sötétebb farmernadrággal. Pont elég vastag, hogy ne fagyjak meg és pont elég rétegtelen, hogy egy hideg szél fel ne borzolja a hátamon a bőrt. Szőke hajamat többnyire kontyban hordom. A munkám megköveteli az elegáns megjelenést, így ha kirendelnek valahova az irodából akkor csak átkapom az elegáns ruhámat és már ott is vagyok. Nem kell a frizurámmal vacakolnom. Viszont reggelente egy egész művészet még elkészítem. Most viszont úgy döntöttem leeresztem, ezzel is védve magamat a hirtelen támadt nyári széltől. Az idő már tizenegy fele járt mikor elértem a város szórakozónegyedét, tele sikátorokkal az utca mentén. A zajok megfélemlítettek. Mindig is attól féltem, hogy egy pszichopata barom megtámad és megöl. Mindig is az áldozat látja bennem mindenki. Pedig belülről. Belülről senki sem ismer. Elhaladva az egyik sikátor előtt megakad a szemem egy férfin. A szeme már a szűk kis helység sötétségéből is kivilágított. Valamiért odavonzotta a tekintetemet. Még soha nem történt velem ilyenfajta dolog. Átgondolva a dolgot,

1024 szó

***