Stefan & Caroline

Caroline &Stefan

Kezdtem egy kicsit normálisnak érezni magamat, most, hogy a barátaim közt voltam. Imádtam őket, és a saját életemet kockáztatnám, sőt akár fel is áldoznám értük. Nélkülük sehol se lennék, csak egy naiv, beképzelt lány lennék, aki a legjobb akar lenni. Igen, ilyen voltam régebben. Nem tagadom, nem is szégyellem, de örülök, hogy felnőttem. Vagyis remélem, hogy már éretté váltam. Lehet, hogy 18 vagyok, de az nem egyből azt jelenti, hogy egyik napról a másikra felnősz. Ahhoz idő kell. Mindenkinél más. Van aki korán ér, de van aki csak 30 évesen találja meg önmagát. Sőt még olyanokat is ismerek akik örök életre megmaradtak a gyerek énjüknél.
Teljesen elmerültem a gondolataimba, és Stefan kérdése húzott vissza a valós életbe. Egy zavart mosolyra görbültek az ajkaim, és válaszul, csak bólintottam. Nem akartam ecsetelni a rémálmokat, mert kb. minden egyes percben egyszer, ha nem többször megjelenik előttem a nő arca. A hideg kiráz tőle, és komolyan már gyomorfelfordulást okoz.
- Nem, hanem az előbb említett rémálmomra riadtam fel. - húztam el a számat, Caroline-ra pillantva. Igazából nem is hallottam őket, vagy ha igen, akkor elég mélyen aludtam. Még hozzá kell szoknom, hogy mindent hallok. Ez számomra elég furává vált. Ismét Stefan-ra pillantottam, és egy lágy mosolyt ejtettem feléje. Tekintetem sugallta, hogy mennyire hiányzik, és sajnálom a tegnapi történteket. Nem kellett volna felhoznom a témát, és ki tudja talán még mindig egymás karjai közt pihennénk, élvezve az életet. De majd még később rá fogok kérdezni, hogy mégis mit tett velem, amiért olyan fáradttá váltam.. Ez aggaszt engem a leginkább. Caroline hirtelen eltűnt, a hajamat a fülem mögé söpörtem, s hallgatóztam. Fogalmam sincs, hogy mit művel. Nyitásokat, zárásokat hallottam, majd mikor ismét felért a földszintre, megragadtam az asztalt. Vér van nála.. Az ínyem elkezdett sajogni, és máris egy szörnnyé változtam. A szemem alatti erek megduzzadtak, maga a szemem pedig vörös színben pompázott. Egy árnyalattal sötétebb, mint a véré. Meg kell tanulnom, hogy hogyan uralkodjak a bennem rejlő állat felett, mert ez nem normális. Hogyan fogok az emberek közé menni? Már a vér illatától is kábulatba esek. Ez nem lesz jó. Látszik, hogy nem bírom az egészet. Teljesen zavarba estem, amiért kinézek, s inkább lehajtottam a fejemet, hogy a hajam eltakarja az arcomat, s ne vegyék észre. Bár, abban biztos vagyok, hogy mindkettőjük látta, hogy mit tett velem a vér. Elém rakta a pohár vért, és a kezeim pedig remegtek érte. Bunkóság lenne egyből felkapni, és lehajtani az egészet? Igen.. Mély lélegzeteket vettem, és minden újra a normális lett. Eltűnt a vámpír énem. Belülről kiált, de nem mutatom meg az igazságot kívülről. De abban biztos vagyok, hogy Stefan-nak nehéz lesz engem tanítani. Főleg, ha ennyi ember vért szürcsölök, mikor ő leszokott róla, mert aztán belőle tényleg kihozza az igazi ördögöt.
Én is felemeltem a poharamat szótlanul, én nem tudtam ennek az egésznek úgy örülni, mint Caroline. De látszik rajta, hogy csak segíteni próbál, mert tényleg eléggé lelombozott az a tudat, hogy én is egy vérszívó lettem. Én nem ezt akartam. Sose akartam vámpírrá változni. De mégis itt vagyok, egy pohár vérrel a kezembe.
- Igen persze tudom. - erőltettem egy hamis mosolyt az arcomra, majd mikor koccintottunk, egyből kiittam a pohár egész tartalmát. Ahogy a vér a szervezetembe került, szétáramlott, és egyre több energiával ruházott fel. Lehunytam a szememet, élvezetes volt ezt érezni. Mikor kinyitottam a poharam ismét tele volt, és hálásan tekintettem Caroline-ra. Immár lassabban ittam meg a vért, de még mindig nem voltam jól lakva. Furának néznének, ha az ujjammal az üvegbe nyúlnék, hogy az utolsó cseppnyi vért is felnyaljam? Valószínűleg igen, így ezt az ötletet nyomban el kell, hogy vessem.
Miután letettem a poharat, Stefan-ra pillantottam, meglesve, hogy vele minden rendbe van-e. Hogy hogyan bírja az egészet. Semmit se tudtam leolvasni az arcáról, egészen jól türtőzteti magát. Végül felállt, s elbúcsúzott tőlünk. A mosoly egyből lehervadt az arcomról.
- Szia. - köszöntem el tőle, majd Caroline-ra néztem, aki szintén elbúcsúzkodott tőlünk. Kaján mosolyától halkan elnevettem magam. Igen, a legborzalmasabb pillanatokat is fel tudja dobni. Ezt imádom benne.
- Rendben, majd hívlak. Szia Caroline! - integettem neki, majd ő is elment. Magamra maradtam és az üres pohárral, aminek a szélén még mindig ott voltak a vérfoltok. Pár percig szemeztem vele, majd nagy nehezen én is megindultam a lépcső felé. Egy jó meleg kád igazán rám férne...

Friends always stick together.

- Kérlek ne bánts. Otthon várnak a gyermekeim, mi lesz velük? - kérdezte riadtan a negyven év körüli nő tőlem. A szemeiben a félelmet véltem felfedezni. Egy ragadozó legörömtelibb pillanatai közé tartozik az ilyen. Látni az áldozata félelmét, rettegését, tudni, hogy mindezt te műveled..
- Én meg éhes vagyok, nem érdekel a családod. - feleltem megvonva a vállamat. Kecses mozdulatokkal léptem közelebb hozzá. A nő már remegett, hisz érthető, úgy nézek ki, mint egy szörnyeteg. Tekintetem vérben izzik, a szemem alatti erek meg vannak duzzadva, a szemfogaim háromszorosára nőttek, és már alig várom, hogy a finom kis ereibe mélyeszthessem, hogy aztán kiszívjam az összes vérét. Egy cseppet sem fogok hagyni, hogy kárba vesszen. Ajkaim egy széles vigyorra görbültek, és vállánál fogva hátraszorítottam, hogy esélye se legyen tiltakozni. A tekintetemet mélyen az övébe véstem, és láttam leperegni előtte az egész életét. Én vagyok az a fény, amit az ember lát a halála előtt.
- Utolsó kívánságok? - kérdeztem egy angyali kacajjal párosítva, és az utolsó cseppnyi remény is elszállt íriszeiből. Válaszra nem várva fogaimat erősen a nyakába mélyesztettem, és az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy hangosan felsikoltott fájdalmában.
- Ne, ne.. ne.. - nyöszörögtem, és ide-oda forgolódtam. Szemeim hirtelen kinyítódtak, és ziháltam a levegőért. Olyan érzés fogott el, mikor majdnem megfulladtam. Hogy már nem tudok a fulladás ellen semmit se tenni. Nem kapok levegőt.. A homlokom gyöngyözött, és lehunytam a szemeimet, hogy pár jó mély lélegzetet vegyek. Kezeim egy kicsit remegtek, és körül néztem a szobában. Stefan hálószobájában voltam, majd visszajöttek a tegnapi emlékek. Megráztam a fejemet, és az ajtó felé indultam. Hangokat hallottam lentről. Stefan-ét, és egy olyan lányét, akinek a hangját millió ember közül is felismerném. Caroline... Barátnőmmel oly' rég nem találkoztunk, vajon mit felelhetett, mikor eljutott hozzá a hír, hogy vérszívó lett belőlem?
Lassan lecammogtam a lépcsőn, fogva a korlátot, és megpillantottam őket a konyhában.
- Sziasztok, remélem nem zavartam meg semmit. - mondtam egy kedves mosollyal, és Caroline már indult is felém. Széttártam karjaimat, és magamhoz öleltem szorosan. Teljesen más volt őt így érezni, vámpírként. Érzem, ahogy dobog a szíve, ahogy folyik az ereiben a vér.. a vér.. a vér..
Az éhségre felkaptam a fejemet, és szégyellve magamat elpirultam. Nem is tudom tagadni, hogy éhes vagyok, de nem emberi ételre. Egy jó kis nyak kell, hogy csillapítsam étvágyamat, de sajnos azt nem tehetem. Nem ölhetek meg több ártatlant.
- Hát fogjuk rá, hogy jól aludtam. Nem valami kellemes álmom volt. - vontam meg a vállamat, leülve az egyik bárszékhez. Lopva rátekintettem Stefan-ra, kihez a tegnapi veszekedésünk óta - ha egyáltalán az mondható veszekedésnek - egy árva szót sem szóltam.
- És igen egy kicsit éhes vagyok. - füllentettem. Nem akkorát hazudtam, nem kell arról tudniuk, hogy legbelül mart az éhség.
- Ti mi jót csináltatok? - kérdeztem Stefan-ra nézve, és tekintetem egyből ellágyult mikor találkozott az övével.

Nem tudtam elhinni, hogy közük volt egymáshoz. Biztos, hogy Stefan ül mellettem, és nem valaki más?! Nem tudom, miért kezelem ilyen higgadtan a dolgokat, de jó érzéssel töltött el. Tényleg kezdem én is máshogy kezelni ezeket a dolgokat. Nem hisztizek, és erre nagyon büszke voltam! Egy ideig éreztem, hogy hezitál a válasszal, de végül csak elmondta az egészet. Látszott az arcán, hogy teljesen beleéli magát a dologba. A vérengzős ölős résznél, az arca megfeszült, és hangjában éreztem a megbánást. Még sosem volt ennyire őszinte, úgy éreztem, barátságunk egy újabb próbán van túl, és még jobban elmélyül. Örülök, hogy ennyire a bizalmába fogad, vajon elmondhatom neki, hogy Kol a barátom lett, és Klaus meglátogatott? Hirtelen elhallgatott, ezzel már teljesen rá is figyeltem.
- Kérlek folytasd! - mondtam, és ő készségesen válaszolt is. Talán arra volt kiváncsi, figyelek-e rá?! Természetesen igen, hisz itt ülök mellette. El sem hiszem, hogy saját magáról mesél. Olyan hihetetlennek tűnik ez az egész. Tetszett az is, hogy a nőügyeiről mesél nekem. Az futott át az agyamon, hogy nagyon sokat változott és előnyére. Elenával sokat változtattak egymáson, természetesen pozitív irányba. Az imádott pasi mondatánál egyre jobban kezdtem el mosolyogni, és ilyenkor hasonlított a bátyjára. Mi? Klaus barátja is volt? Na ne, nekem ezt Klaus miért nem mondta el?! Sejtettem, hogy valami ilyesmi állhat a háttérben, szóval Stefan csak megerősítette ezt a feltevésemet.
- Mesélsz nekem a Klausszal való barátságodról is? - meglepettségemben örültem, ha ennyit össze tudtam rakni és kiejteni a számon. Mire válaszolhatott volna, ajtó nyitásra lettünk figyelmesek. Nem sokkal később a lépcsőn jött le valaki nagyon nyugodtan, és indult el a konyhába. Elena volt az. Mire az ajtóhoz ért, én már fel is álltam, hogy elé sietve köszönjek neki. A konyhába belépve engem látott meg először.
- Szia Elena! Jól aludtál? Nem vagy éhes? - kérdeztem tőle ezeket, és elindultam, hogy megöleljem. Tudtam, hogy nem otthon vagyok, mégsem zavartattam magam, hogy készítsek neki is valami harapnivalót.

Stefan szavai teljesen ledöbbentettek! Számomra ő volt a nyugalom mintaképe, alig akartam elhinni, amit a múltjáról mesélt. Megölte az apját?! Biztos nem direkt volt. Hanglejtéséből arra következtetek, hogy még mindig nem bocsájtotta meg önmagának. Igaz, Klaus miatt sokat változott, de a lényeg, hogy ismét a régi önmaga. Tényleg nem tudom, hogyan is segíthetnék neki, de azt tudom, hogy támogatni fogom őt mindenben. Nem tudom jó ötlet-e, de arra gondoltam, hátha Kol tudna nekem ebben segíteni. Jó tudom, nem éppen kebelbarátok, de talán a kedvemért tud pár tanáccsal szolgálni.
- Még nem tudom a választ a kérdésedre. Egy valamit viszont jó ha tudsz! Én mindig melletted állok és támogatlak! Rám számíthatsz! - mondtam és közben megszorítottam a kezét. Lexi is szóba került. Sajnálom, hogy én nem ismerhettem őt, de Elena mesélt róla. Jó embert, vagyis vámpír volt, és Stefan egyik legrégebbi barátja. Egy varázslat segítségével visszatért, mikor előtört Stefan gonosz énje, és Elena nem tudott segíteni neki. Ritka az ilyen nagy barátság, mint amilyen kettejük között volt! Hiába halt meg, a mennyországból még mindig gondosan figyeli Stefan lépteit. Nem értem, Damon hogy volt képes megölni őt?! Még a lélegzetem is elállt, mikor azt mondta, hogy Rebekahoz régebben volt köze.
- Tessék? Ezt most jól hallottam? Tudod, nehéz elképzelni titeket együtt, egy párként! Mesélsz róla egy kicsit? - kérdeztem tőle. Nehéz volt elhinni és felfogni, hogy szeretők voltak. Most már értem, Rebekah miért volt mindig más Stefan közelében. Lassan arra is rájöttem, hogy ezért bántotta folyamatosan Elenát. Stefan már hozzá tartozik, és ő ezt nehezen dolgozza fel, ráadásul még féltékeny is. Mialatt ezt végiggondoltam Stefant néztem. Nagyon elmerült a gondolataiban, és ha tippelnem kéne, azon tűnődik mennyit osszon meg velem. Kicsit deja vu érzésem volt, mert hasonló szituációba voltam ma Kollal. Ő megtisztelt a bizalmával, és úgy érzem, Stefanban sem fogok csalódni.

Tényleg nem akartam jelenetet rendezni. Megkérdezte, hogy hol a régi énem.
- Stefan, az már régen volt. Új szelek fújnak! - mondtam könnyedén, és tényleg így gondoltam. Már nem ugyanaz voltam, aki régen. Nem voltam már felszínes, és igyekeztem kinőni a buta szőke lány szerepből. Tényleg sokat változtam. Abban, hogy ilyen ember, pontosabban vámpír lettem, abban Stefannak is nagy szerepe volt. Ezt azt hiszem sosem tudom neki eléggé meghálálni. Tudom kevés, de talán, ha meghallgatom és éreztetem vele, hogy rám számíthat, talán viszonozhatom neki a sok segítséget. Most semmi mást nem akartam, csak őt hallgatni, és nagyon reméltem, hogy megúszom azt a részt, hogy beszámoljak neki a napomról Klausról és Kolról. Igyekeztem meglepett arcot vágni, de azt hiszem ezt még gyakorolnom kell. Mikor Elenáról beszélt, azt mondta, elfáradt a beszélgetésben. Na persze! Higgyem is el mi? Kacéran elmosolyodtam, és hagytam őt tovább beszélni. Mi ez a belepiszkálok a tudatába módszer? Vajon erre én is képes vagyok? Muszáj lesz megtudnom, és megtanulnom. Bár lehet, hogy nem Stefan lenne erre a jó tanár, hanem Damon. Ő mégsem Bambi diétán van, mint az öccse. Bár most, hogy előtört a vadabb éne, ki tudja mire lenne képes.
- Stefan, hidd el, tudod kezelni ezt a fajta ösztönödet is! Ha tudok segítek! Bár tény, hogy Katherinenel jobban járnál, mert ő a te korosztályod! Apropó, mi is ez, hogy beleturkáltál Elena fejébe? Erre engem is meg tudnál tanítani? – kérdeztem tőle kacagva. Mikor Klaushoz ért a mesélésben, a szívem már a torkomban dobogott. De miért? Miért akarom annyira tudni, hogy miért nem bántotta őt? Rebekah mentette meg? Na, ez új nekem. Itt még nincs vége? Na ne, mi jöhet még? Tényleg nem igazán akartam a napomról beszélni, így inkább hallgatom továbbra Stefant, de közben azért hallatom a hangomat is, ne legyen annyira egyoldalú a beszélgetés.
- Rebekah mentett meg? Ezt sosem gondoltam volna róla. Mégis miért? Talán a múltban volt köztetek valami? Ezután még történt valami! Hát Stefan, nem semmi egy napod lehetett! Na halljuk a részleteket! - mondtam, és kissé előre dőltem, és újfent kényelembe helyeztem magam a széken, és vártam, hogy válaszoljon.

- Drága Stefan, az jutott az eszembe, hogy még sosem láttalak póló nélkül. Úgy látszik mindennek egyszer meg kell történnie! Gyakrabban sétálhatnál póló nélkül, nincs semmi kifogásolni való rajtad! - válaszoltam neki, kivágva magamat. A kínzásos poénján csak nevetni tudtam. Két okból sosem bántana: az első az, hogy nem lenne rá képes. A második, hogy túl fontos vagyok neki. Nem akartam Elenát elárulni, hiszen a barátnőm, és bizalmasan osztotta meg velem ezt az információt. Ha akarja, majd elmondja Stefannak. Nagy nehezen leült mellém, és belekezdett a mondandójába. Együtt volt Elenával, értem én, de sosem beszéltünk még ilyen témákról. Úgy látszik mindennek el kell egyszer jönnie. A mai napra gondolva, Kol jutott eszembe, ahogyan őszintén beszélgettünk. Deja vu érzésem volt, hogy most Stefan is ennyire a bizalmába fogad. Nagyon örülök neki, de nem akarom elárulni még, hogy Kollal összebarátkoztam. Talán egy másik alkalommal, most ő és Elena fontosabbak. Kicsit fészkelődtem a székemben, majd hallgattam tovább. Értékeltem, hogy ennyire megnyílik nekem, és nagyon hálás voltam érte. Meg kellett volna lepődnöm a Katherines résznél, de Kol révén már tudtam a dologról. Igyekeztem meglepődött arcot vágni, mert nem akartam elárulni őt. Mára elég ennyi erőszak és vér. Igyekeztem nem elárulni magam és összeszedni a gondolataimat. Vettem egy mély levegőt és válaszoltam.
- Te Katherinehez mentél segítséget kérni? Mázlid volt, hogy Kol közbelépett. Ha már szóba hoztad Elenát, ő most hol van? Gondolom itt még nem ér véget a sztori, szóval hallgatlak! - adtam ki neki az utasítást, és láttam a szemében, hogy különösen néz rám. Talán a kelleténél nyugodtabban fogadtam ezt a számomra nem új hírt? Lehet azt várta, hogy tombolni fogok? Tényleg nem akartam se törni, se zúzni, csupán végighallgatni őt. Muszáj volt többet is megtudnom, mert érdekelt az, hogy Klaus miért nem bántotta Stefant? Lehet, hogy miattam? Nem, nem az kizárt. Csakis saját maga érdekli, és a családja. Jobb, ha inkább erre a verzióra gondolok.

A poharat csak úgy lecsapta az asztalra, és a fele ki is ömlött. Miközben válaszolt, én már hoztam a törlőrongyot és feltöröltem, majd a pohár tartalmát megittam, ha neki már nem kellett. Kol, Klaus, Kath, Rebekah, ezek a szavak lebegtek előttem. Szóval összefutott velük, vajon mi történhetett, hogy ennyivel megúszta? Az üres poharat a mosogatóba raktam, és mire megfordultam, Stefan már póló nélkül állt előttem. Szépen kidolgozott volt a felsőteste, és én végig futtattam rajta a tekintetem. Sosem láttam őt póló nélkül, de egyáltalán nem zavart. Eszembe jutott Elena, és amit mesélt, milyen Stefannal lenni. A gondolatra elpirultam, és a számat enyhe mosolyra húztam.
- Sajnálom az előbbit. Csak segíteni akartam. Gyere ülj el, és meséld el, mi történt? - mondtam és leültem. Magam mellett kihúztam a széket, és vártam, hogy ő is leüljön. Nem tudom miért hezitál, mert egyáltalán nem zavar, hogy póló nélkül van.
- Na gyere már, és ne kéresd magad! Nem harapok! - mondtam neki nevetve, és reméltem, hogy kissé oldani tudom a feszült hangulatát. Még mindig járkált, és közben arra gondoltam, hogy vajon mennyit fog ténylegesen elmondani abból, ami vele történt. Reméltem, hogy mindent, mert én is bármikor fordulhattam hozzá, és akartam, hogy ez kölcsönösen is működjön. Reméltem, hogy Kol nem bántotta, csak szóban figyelmeztette, hisz tudtam, hogy összejött Katherinevel. Végül is, az én közben járásommal. A hídon történtek is eszembe jutottak, hogy megtanult megbocsájtani. Remélem ezt a későbbiekben is gyakorolni fogja. Klausnak is egyenlőre hálás voltam, amiért nem bántotta Stefant. Tudtam, hogy valaha barátok voltak, és reméltem, hogy a szívére hallgat, és elnapolja a bosszút. Én is a saját napomra gondoltam, nem tudom eláruljam-e neki, mi történt köztem és Klaus majd Kol között. Majd a beszélgetés közben eldöntöm, hogy hogyan is lesz. Nem akartam türelmetlennek mutatkozni, de zavart, hogy még nem válaszolt, ezért elkezdtem a hajamat az ujjam köré csavarni. Még mindig őt néztem, és feszülten vártam arra, hogy válaszoljon.

It's going to be a very long night...

Izgalmas napot tudhatok a hátam mögött. Illetve még nincs is vége teljesen. De remélem sok meglepetést már nem tartogat számomra.
Csak egy párat had említsek meg közülük: Elena átváltozása a baleset után, majd a vele eltöltött idő itthon, Katherine ármánykodása, az, hogy Klaus majdnem megölt, de Rebekah valamiért a segítségemre sietett, majd ismét Katherine. Fárasztó egy nap... rendkívül fárasztó.
A erdőből épp visszaértem, és már a ház előtt álltam, amikor megláttam Caroline kocsiját a felhajtón.
Caroline... vajon mit akarhat? Tartogathat még meglepetéseket a mai nap?
Már átléptem a főbejárat küszöbén is, amikor ismerős hang ütötte meg a fülemet. Caroline szólt ki a konyhából. Ezek szerint ott vár rám.
Már szólásra nyitottam a számat, amikor Caroline belém fojtotta a szót. Tipikus Caroline, de azért aranyos.
-Neked is szia, Caroline! - próbáltam poénosra venni a figurát, de nem sikerült, mivel a nyakam még mindig sajgott, ezért a mosolyom fájdalmas grimasszá változott.
Még mielőtt válaszolhattam volna a kérdésére, mi szerint mi a csuda történt velem, felpattant, majd kapkodva a kezembe nyomott egy gyorsan kitöltött vérrel teli poharat.
Vágyódó pillantással nézegettem a poharat, de végül az asztalra raktam. Talán egy kicsit erősebben a kelleténél, mivel félig kiömlött.
-Caroline, ha ezt most meginnám, Mystic Falls lakosságának is búcsút inthetnél. Hidd el, nem jó ötlet, főleg a mai nap után.
Elhallgattam, nem tudtam, mit feleljek előbbi kérdésére. Mi történt velem... talán az igazság megfelelne neki.
-Nos, összekeveredtem pár emberrel. Mindenféle szempontból. Először Katherine, Kol, Klaus, Rebekah, majd a változatosság kedvéért ismét Katherine. De azt hiszem, a "Veled meg mi történt?", az a szakadt pólómra vonatkozik. Az Klaus műve. Jó is, hogy mondod, ideje lenne megszabadulnom tőle. Pedig szerettem ezt a pólót. - azzal egy gyors mozdulattal a szemetesbe hajítottam egyik kedvenc Calvin Klein-es pólómat.
Mintha Caroline meglepődött volna rajtam. Sebaj, már annyira fáradt vagyok, hogy hülyeségeket csinálok. Komolyan póló nélkül ülök a konyhában Carolinenal? Mondjuk elég kidolgozott a testem, nincs miért szégyenkeznem, nézegesse csak, ha akarja.
Erre a gondolatra elvigyorodtam, oldalra fordítottam a fejem, majd ránéztem.

Miután Koltól elköszöntem, úgy döntöttem meglátogatom Stefant. Tudtam, hogy nagyon maga alatt lehet Elena miatt, és hagyni akartam nekik időt, hogy kettesben meg tudják beszélni a dolgokat. A kocsiba beülve egyenesen a panzióba hajtottam. Nem a főbejáraton mentem be, hanem körbe a konyha felől. Természetesen az ajtó, mint mindig, most is nyitva volt.
-Szia Stefan! Itthon vagy? - kérdeztem, de mivel nem érkezett válasz, sejtettem, hogy egyedül vagyok. Belépve a tágas konyhába, rájöttem, hogy mennyire éhes vagyok. A hűtőhöz mentem kivettem a felvágottat és a vajat. A pulton találtam kenyeret, kerestem tányért és csináltam magamnak egy szendvicset. A hűtőbe találtam vért is, azt kitöltöttem egy pohárba, és leültem az asztalhoz enni. Gondolataimba merültem és a mai napot vettem számba. Találkozás Klausszal, majd ismét Kollal. Klaus viselkedésén nem tudtam kiigazodni, és a sajátomon sem. Minek kellett nekem visszacsókolnom?! Abban a pillanatban ezt tűnt helyesnek, és mivel nyíltan a tudomásomra hozta, hogy megöli a barátaimat, már úgy sem számít! Nem a barátom az, aki bántja a barátaimat! Kol a lehető legjobb helyen volt a legjobb időben, hogy megnyugtasson. Jelenléte gyógyír volt lelkemre, ahogy talán az enyém is az övére. Most újult erővel ülök itt és várom Stefant, hogy lelket öntsek belé. Sok mindent meg kell beszélnünk, és én biztosítani akarom róla, hogy nincs egyedül. Én mindig itt leszek neki, ha szüksége van rám. A szendvicset hamar megettem és elpakoltam magam után. Visszaültem a székre, és a poharat a kezembe véve kezdtem el vele játszani. Nem tudom mikor jön haza, de eltökéltem, hogy megvárom. Nem akarom felhívni, mert nem akarom megzavarni semmiben. Lehet, hogy vadászik, és akkor elriasztanám tőle a vadakat. Nem tudom mióta ülhettem ott, mikor hallottam valakit hazaérkezni. A főbejáraton jött, de látva a felhajtón a kocsimat tudta, hogy vendége érkezett.
- A konyhában vagyok! - és még mindig ülve vártam, hogy az ajtóban feltűnjön a titokzatos idegen.
- Stefan! Veled meg mi történt? - nem festett túl jó színben, a ruhája véres volt és poros, az arca is tiszta vér volt, de a sebei már begyógyultak. A polcról kapkodva levettem egy poharat és a hűtőben talált vérből csurig töltöttem, és elé suhanva a kezébe adtam.
- Ezt idd meg, ettől jobban leszel. - mondtam és elé állva vártam, hogy válaszoljon a kérdésemre.