Sosem voltam az a fajta könnyű nőcske, aki egy férfi szavára már ugrott is az ágyba. Nem engedem magam kihasználni, átverni, mert tudom, hogy abból csakis én jönnék ki rosszul. De most mégis megtörtem. Persze nem csak egy szócskára, azt hiszem, ennek több előzménye volt. Már a tóparton folytatott társalgásunk idején is azt hiszem többet éreztem, mint kellett volna, de ez csak felerősödött ezek után. Lehet, hogy hülyeség, de úgy érzem, mintha csak ennyire kellettem volna. Mondjuk szerintem az mindenkinek világos, hogy Damon milyen. Volt szerencsém megtapasztalni, hogy eltaszítja magától azokat, akiket egy kicsit is megkedvel. Nem értem ezt a fajta logikát, szerintem soha nem is fogom, de rettentően rossz érzés lesz ezek után úgy a szemébe nézni, mint egy barát. A kapcsolatunk ennél sokkal többet érdemelne, jobban értékelném, ha legalább egyszer megpróbáltuk volna. Hiszen én is jól éreztem magam, és ő is. Ez egy jó párkapcsolat kezdete nem? Jó, lehet, hogy egy kicsit máshogy mennek a dolgok, de van, aki szeret rögtön a közepébe vágni. Mondjuk jó, ez nem az én stílusom, de egyszer mindent el kell kezdeni, nem?
Félek, hogy ha most elmegy, akkor vége mindennek. Pedig ennek nem így kéne véget érnie. Nem szeretek drámázni, nagyon nem. Nagyon ritkán fordul elő, inkább a könnyebb módszerekhez folyamodok, mint például akkor, amikor azt mondtam Stefannak, hogy a szex segítségével elcsábíthatja Elenát. De mint rájöttem, ez nem megoldás. Ez nem old meg semmit. Élő példa a mostani eset. Megtörtént, aminek meg kellett történnie, és mégis itt vagyunk, tele fájdalommal és feszültséggel. Semmi nem oldódott meg, semmi nem lett könnyebb, csak nehezítettünk a helyzetünkön.
A mosolya újabb fájdalommal táplálja a lelkemet, mégis azt sugallja, hogy nekem is ezt kellene tennem. Továbblépni. Mert ahogy látom, neki elég gyorsan sikerült. Bár nem tudom, hogy most éppen a hamis mosolyát viseli. Damon mindig is remekül tudott hazudni, ügyesen el tudja rejteni a valós érzéseit. Nekem is ezt kellene most tennem, de ennek ellenére mégis minden kiolvasható a szemeimből. A reménytelenségtől kezdve a fájdalomig. Nem sokszor táplálok mélyebb érzéseket azok iránt, akikkel egy ágyba bújok, és nem csak alszok a nap vagy éjszaka folyamán, de most mégis van egy megmagyarázhatatlan érzésem, ami folyamatosan azt sugallja, hogy ne hagyd elmenni. De én mégis hagyom, talán a büszkeségem az, ami visszatart. Mert nem fogok egy olyan férfi után futni, könyörögni azért, hogy ne hagyjon itt, aki ellökött magától. Egyre világosabban látom azt, hogy mit érzek iránta, de mindig felteszem magamnak a kérdést, hogy miért ő. Lehet engem gonosznak nevezni emiatt, de nem érdemel meg. Annyi olyan dolgot tett velem, ami miatt haragudhatnék rá... De mégsem teszem. Ez az, amit végképp nem értek.
Köszönöm. Damon keze egy pillanatra megszorítja az enyémet, majd kezem a testem mellé hull, tartásom az elvesztés fájdalmát közvetíti. Erősen szemezek a földdel, képtelen vagyok Damonre nézni. Viszont amint felnézek, letörve nyugtázom, hogy nem is tudnék már ránézni. Mivel elment. Ennyi volt, vége van. A legfőbb dolgom most a felejtés lesz, erre fogok a leginkább koncentrálni, remélem.
Gyorsan magamra rángattam a földön heverő nadrágot, majd fele akkora lassúsággal, mint Damon - azaz emberi tempóban - lépkedtem a kijárat felé. Reményeim szerint nem a közeljövőben fogunk találkozni Damonnel, mert képtelen lennék a szemébe nézni. Ezek után? Nem hiszem, hogy csak én vagyok így ezzel. Van egy olyan sejtésem, hogy ő is hasonlóképpen érez, azt nézve, hogy milyen hamar elrohant.

Lexi Branson

Visszaidézni azt a napot, amikor egy karóval végeztem a szívemben... Nem a legkellemesebb érzés. Főleg úgy, hogy ezt végig kellett néznie Stefannak és Elenának is. Máig nem értettem, hogy miért történt meg ez az egész, de ahogy Damon elmondta, hogy miért tette ezt, minden világos lett. Végig azt hittem, hogy nem tudja szembesíteni magát a tettjei súlyával, de ezek szerint néhányan ki tudják hozni belőle azt az embert, aki bűntudatot érez amiatt, amiket tett. Nem tagadom, volt pár dolog, amire tényleg nem lehet büszke, de mára szinte egy teljesen más személyiség, legalábbis én így érzékelem. Képes beszélni az érzéseiről, ez az első, amit észrevettem. Ez pedig szerintem könnyebbé teszi a körülötte élő lények életét, hiszen nem kell azon rágódni, hogy vajon mit is érez? Ezért pedig...büszke vagyok rá. Legalább tanult is tőlem valamit.
Felém nyújtott kezére nézek, de fogalmam sincs, hogy mit akar most. Puha keze szinte csalogat, egy kellemes érzés késztet arra, hogy érintsem meg, vagy csúsztassam tenyerébe az enyémet, de mielőtt ezt megtenném, ő cselekszik. Lassú tempóban felém sétál, majd keze az arcomat simítja. Abban a pillanatban elszakad bennem valami, szinte minden érzelem kiül az arcomra, de legfőképp a remény. Reméltem, hogy van egy esélyem, de szavait hallgatva a csalódottság szinte lavinaként söpört végig rajtam, megrökönyödve bámulok fel szemeibe. Nem értem, hogy miért.
Arcomon pihenő kezét lassan érintem meg, majd még lassabban fejtettem le onnan, de nem engedtem el. Szinte kapaszkodtam a kezeibe, nem akartam, hogy ennek az egésznek vége legyen.
Fájdalmas mosollyal az arcomon néztem kezünkre, majd újra fel, a szemeibe. Mosolyom messze nem a boldogságról árulkodott. Kínosan érzem magam a történtek után, nem tudnék többé úgy nézni, vagy gondolni Damonre, hogy ne ugrana be ez a kis kaland, ami kettőnk között történt. Így valószínűleg keveset fogom látni... Bár, nem is bánom. Időre van szükségem, hogy át tudjam gondolni ezt az egészet, hogy kezdjek magammal valamit ezek után is.
-Oké, akkor... minden a régi.- ejtem ki a fájdalmasan hangzó szavakat, majd rettentően lassan engedtem el a kezét, majd inkább a mellkasomnál fontam össze. Számat harapdálva néztem el Damon mellett, egyenesen az ablakon bámultam ki. Nem volt ott semmi érdekes, de minden jobb volt annál, hogy rá nézzek. Az elmúlt egy-két óra olyan messzinek tűnt, mintha nem is ma lett volna... mintha évekkel, vagy hónapokkal ezelőtt lett volna. Valótlannak éreztem ezt az egészet és ez nem volt egy jó érzés.

Lexi Branson

Boldog voltam. Boldog voltam egészen addig, amíg el nem kezdtük Damonnel ezt a beszélgetést. Félek, hogy ez is csak egyszeri alkalom volt, amikor mindketten megkívántuk a másikat. De remélem nem, hiszen a ’szükségem van rád, Lexi!’ mondatával apró remény ébredt bennem, amit nem tudok kiirtani magamból, akármennyire próbálom. Nem ma volt az, amikor komolyabb kapcsolatom volt. Illetve… mielőtt meghaltam, volt az a pasi. De… nem ő volt az igazi, ezt végig tudtam. Sőt, már azt sem tudom, hogy van-e számomra igazi. Elég régóta élek, és ez idő alatt még egyszer sem éreztem igazi szerelmet, amikor teljes szívemből szeretem az illetőt és kötődöm hozzá. De most… egyre jobban kétségbe vagyok esve, hiszen ez a kis ’szikra’ Damonnel számomra egyre nagyobb és nagyobb, attól félek, hogy a végén felülkerekedik rajtam és… beleszeretek. Nem értem, hogy miért pont ő. Pont ő, aki kihasználja az embereket, ha olyan kedve van, aki szemrebbenés nélkül tud megbántani embereket, ha valaki elrontotta a kedvét, vagy bal lábbal kelt föl. Tűz és víz vagyunk, de mégis vele keveredtem össze, itt és most. Szerintem ez sosem fogom megérteni. Per pillanat fogalmam sincs, hogy mi lesz, ha próbálok gondolkodni ezen, a fejemben hirtelen minden sötét lesz, mert a jövőről fogalmam sincs.
Nem tudom, hogy mit fogunk ezután egymással kezdeni, de egy biztos: nem akarom, hogy ez csak egy futó kaland legyen mindkettőnk számára. Nem akarom, hogy idővel elfelejtsük ezt az együtt töltött időt, legalábbis énbiztos nem fogom elfelejteni…
Damon kérdése rettentő sok emléket felkavar bennem, ami mai napig ott motoszkált a fejemben. Sosem értettem, hogy miért tette azt, amit. Annyit mondott, hogy ez is a terv része, de igazából nem annyira érdekelt a hülye terve sem, akkor csak Stefan miatt jöttem vissza Mystic Falls-ba, hogy megünnepeljük a 163. szülinapját, ami nem éppen egy átlagos kor, meg kell adni a módját. Bizonytalanul bólintok egyet, fogalmam sincs, hogy mire akar ezzel kilyukadni, nem szívesen beszélek erről, hiszen már ezt egyszer lezártuk.
Hűűha. Úristen. Erre komolyan nem számítottam. Még sosem hallottam Damont ilyen őszintének, szemébe bámulva minden érzelem átjön, amit most érez. Én viszont… teljesen lefagytam. Nem tudom, hogy hogyan kéne erre reagálni. A szavak, amiket mondott a szívemig hatolnak, sosem gondoltam volna, hogy ilyen okkal ölt meg. Mindig azt hittem, hogy utál. Azt hittem, hogy az, hogy megölt csak egy újabb áldozat, akinek karót döfött a szívébe. De ez…
Sokk közeli állapotban néztem világoskék szemeibe, szinte a szám is tátva marad. Erre tényleg nem számítottam és fogalmam sincs, hogy mit kéne mondanom most. Minimum egy percig néma csönd van, nem tudok egy árva szót sem kinyögni, próbálom összeszedni a gondolataimat, de azt sem tudom, hol áll a fejem.
-Damon ez… ez igaz?- nyögöm ki nagy nehezen a szavakat. Persze tudom, hogy igaz az, amit mondott, mert nem szokott ilyen komoly szavakkal dobálózni, de ez az egész annyira megdöbbentő számomra. Még sosem mondott nekem ilyeneket, régebben a beszélgetésünk annyiból állt, hogy mindketten lesajnáltuk a másikat, majd én kioktattam, néha ő is engem és ennyi. Szóval pont tőle nem vártam, hogy ilyet mondjon nekem.
-Ha még mindig szükséged van rám… Itt vagyok. Maradhat minden a régi, nekem bármit elmondhatsz.- mondtam még mindig kicsit kábán. Maradhat minden a régi? Ezt én sem gondolhattam komolyan, de látszik, hogy nyomja valami a szívét, elvégre sosem mondott nekem ilyeneket. Ezért inkább felajánlom azt, hogy ez a pár óra ne változtasson semmit, maradjon minden olyan, amilyen volt. De én nem ezt akarom. Ezt pedig szerintem a hangomból is hallotta, bizonytalanul mondtam azt, amit, mert az is vagyok. Ez az egész dolog teljesen bizonytalan, nem tudom, mit kéne cselekedni. Emlékszem, egyszer mit mondtam Stefannak… ’Szeretet. Ez az, ami számít.’ És igazam volt. De nem tudom eldönteni, hogy mit érzek Damon iránt éppen. Zavaros nekem ez az egész, lehetetlennek érzem azt, hogy ő és én. De ki tudja. Bármi megtörténhet, nem igaz?

Lexi Branson

Zavarban érzem magam, hiszen még sosem voltam szerelmes, sosem voltak komolyabb kapcsolataim. Olyan kapcsolataim, amiben igaz szerelemben éltem azzal, akit választottam. Igazából szerintem sosem tudtam, hogy mi az az igaz szerelem, mi több, még most sem tudom mi az. Sokszor papoltam Stefannak a szeretetről, ez igaz. De a szeretet és a szerelem között igen sok különbség van, szerintem ezzel mindenki tisztában van. Sokáig hittem azt, hogy tudom, hogy milyen szerelmesnek lenni, de sajnos csalódnom kellett magamban. Sosem tudtam. Nem vagyok azon szerencsések egyike, akik szerencsésen megtalálták életük párját, igazából már kezdem feladni a reményt, hogy én valaha is meg fogom találni. Igaz, az öröklét az egy elég hosszú idő, van esélyem még, időm mint a tenger. De ez szerintem nem úgy megy, hogy keresni kell. Ha egyszer belebotlok a 'nagy Ő'-be, akkor örökre megtartom, ez biztos.
Felvont szemöldökkel, összezavarodottan nézek Damon felé, aki előttem áll és azt mondja, mondjam meg, ha nem
így érzek. Hogy mi? De az előbb mondtam. Meglepettségem az arcomra is kiült, próbáltam megérteni azt, hogy miért nem hiszi el azt, amit mondok. Ha nem lenne igaz, akkor nem mondtam volna. Minek áltatnám azzal, ami nem igaz? Fáj az, hogy nem fontos ez a számára. Akkor ennyire kellettem? Bár tudom, hogy nem igaz, amit mondott, de ez mégis rosszul érintett, átverve éreztem magam. Sokszor megéltem már azt, hogy csak a testi örömök miatt bújtak velem ágyba és nem tagadom, párszor én sem akartam többet. De ezt pont Damon-től nem vártam. Tudom, hogy nem kéne ezt az egészet ennyire komolyan vennem, de közvetlenül azután, miután lefeküdtünk ezt hallani... rossz.
Hátával találom magam szemben és pár pillanatig azzal szemezek, végül megszólalok, bár a hirtelen döbbenettől először egy hitetlen 'hmm?' hagyta el a számat. -Damon, az előbb őszintén mondtam azt, amit. Viszont neked tényleg nem jelent semmit? Ennyire kellettem?- felkelek az ágyról, villámgyorsan magamra kapom az inget, ami egészen eddig az ágyon pihent, majd fél kezemmel fordítom magam felé Damont a vállánál fogva. Döbbenten néztem rá, az arcom eltorzult a kétségbeesettségtől. Tuti ezt is el fogom szúrni. A folyamatos aggódásom miatt lesz megint a kapcsolatunk rossz, amiatt, hogy mindent ennyire komolyan veszek, holott tudom, hogy nem kéne. Aahj! Nagyot sóhajtok, de immár nem a gyönyörtől, hanem a kétségeimtől, amik nem hagynak nyugodni. Most mi lesz? Nobel-díjat annak, aki megmondja, mert én rohadtul nem tudom.

Lexi Branson

A döbbentségem ellenére nem tagadom, rettentően jól esett az, amit Damon mondott. Ezzel a mondatával szertefoszlott minden kétség, amit kettőnk iránt éreztem. Eleinte meg voltam bizonyosodva arról, hogy nem helyes, amiket gondolok róla és nem helyes az, amit csinálunk. De amint kimondta, hogy szüksége van rám, a remény bennem a kétszeresére nőtt. Reméltem, hogy ez nem csak egy futó kaland lesz, amit majd meg nem történt eseményként könyvelünk el magunkban, vagy egymás között. Nem vagyok híve az egy éjszakás kalandoknak, de akármennyi kétség volt bennem, erre már szükségem volt. Mindenkinek megvan a saját szükséglete, nekem pedig ez hiányzott az életemből már évek óta. De most van remény egy komolyabb kapcsolatra egy olyan emberrel, aki kezd az ujjai köré csavarni engem.
Tisztában vagyok azzal, hogy Damon komolyan gondolta azt, amit mondott, hisz ő nem szokott csak úgy ilyeneket mondani. Már nem ugyanolyan ez az egész így, hogy kimondta ezt. A levegőben ott van a feszültség, ami teljességgel érthető, nem sűrűn hallok ilyeneket Damon-től.
van a feszültség, ami teljességgel érthető, nem sűrűn hallok ilyeneket Damon-től. Bár idő közben mégis tudok újra rá koncentrálni, ahogyan a keze a derekamon van, ezzel elérve azt, hogy kirázzon a hideg a keze melegétől. A gyorsuló tempó miatt egy újabb nyögést hallatok, majd a következő pillanatban elélvezek és szapora levegővétellel nézek Damonre, aki fordít a helyzetünkön és már ki is csusszan belőlem. A hirtelensége meglep, nem számítottam arra, hogy az élvezésünk percében vége mindennek. Hunyorogva nézek rá, miközben a takarót a fedetlen testemre rántom. Damon a szakadt bugyimmal a kezében áll és mosolyog, én viszont kétségbeesetten pislogok rá. Hogy fogok hazamenni? Miben? De mielőtt még totálisan beparáznék, egy inget és egy boxeralsót vélek felfedezni az ágy szélén, amik közül a boxert és a saját ruháim közül a melltartómat magamra veszem. Damon megkér, hogy figyeljek, mire csillogó szemekkel nézek rá, majd a kezére, ami az enyémen pihen. A fenébe is! Tudom, hogy hogyan gondolta, de képtelen vagyok megbirkózni a gondolattal.
-Tudom, hogy komoly volt az, amit mondtál. És hidd el én is így érzek, csak olyan hirtelen jött ez az egész... Még én is alig fogtam fel.- nevetek fel kínosan, majd ujjammal a kézfejét kezdem simogatni. Fogalmam sincs mit tegyek, ez... túl hihetetlen a számomra. Mármint az, hogy pont Damon? Aki... megölt? És most pedig itt vagyunk és az érzéseinkről beszélünk.Nem tudom mi lesz, de annyi biztos, hogy nem akarom ezt annyiban hagyni, hiszen tudom, érzem, hogy Damon nem közömbös számomra.

Lexi Branson

Soha nem gondoltam volna azt, hogy ilyen közel kerülök Damonhoz. De örülök, hogy megtörtént. Így visszagondolva nem is tudom, hogy bírtam ki egyedül ennyi évet. Most, hogy megtörtént, félek, hogy sosem fogok tudni leállni. De egyszer muszáj lesz.
Lassan csókolok vissza, miközben a kezem az arcán simít végig. Csókunk végén elhajol tőlem, de nekem ennyi nem volt elég, a vállánál fogva rántottam magamhoz vissza és követelőzően nyomtam az ajkaim az övéire.
Sóhajtozásaim közben félszemmel ráláttam Damonre, akinek az arcán egy vigyor pihent, miközben engem nézett. De nem tudtam erre figyelni most, hiszen éppen kényeztet, amit nagyon élvezek, szinte kicsattanok örömömben, amit nem is annyira rejtegetek, akármennyire kéne. Sosem gondoltam bele abba, hogy Damon és én, kivéve az utóbbi időben. Ez a kis 'kaland' pedig meglepett, hisz egyáltalán nem számítottam rá. Gyorsban fordítok a helyzetünkön, Damon lassúságával elérte azt, hogy még jobban felizgasson. Csípőjén elhelyezkedek, ő pedig nézésemből azonnal rájön, hogy mit akarok. Kicsit megemel, majd rögtön magamban is tudhatom újra, ami rettentően jó érzéssel tölt el, olyan, mintha megtaláltam volna a másik felemet.
Egyre gyorsabban mozog bennem, ezzel erélyes nyögéseket kiváltva belőlem. Kis idő múlva újra felveszem a ritmust, egyszerre mozgunk én pedig még mindig elég hangosan élvezem ezt az egészet.
Szükségem van rád, Lexi! Erre a mondatra nem csak Damon, hanem én is ledermedek. Ismerem Damon-r annyira, hogy tudjam, nem szokott ilyet mondani. Látszik rajta is, hogy erre nem számított, nekem viszont tennem kell valamit, mert nem hagyhatom, hogy ez elrontsa a szórakozásunkat. Két kezét megfogom, majd az ágyra teszem, de a sajátjaimat nem veszem el onnan. Közel hajolok hozzá, majd szinte a szájába suttogok. -Damon.- ejtem ki a számon a nevét, majd egy hosszú csókot nyomok ajkaira.
-Csak lazulj el.- suttogom még mindig, majd a nyakára lehelek egy csókot. Csípőmmel apró köröket teszek meg, mindezt úgy, hogy még mindig bennem volt. Kezeimmel a nyakától az alhasáig simítok, ezzel ingerlem őt és próbálom elfeledtetni vele azt, amit mondott pár pillanattal ezelőtt. Igen, jelen esetben nekem is szükségem van rá, de nem vagyok kész kimondani, és ő sem volt. Ez egy pillanatnyi elgyengülés volt, biztosan azok miatt, amiket most átéltünk. Együtt.

Lexi Branson

Damon teljességgel megőrjít engem, nem tudok betelni vele, azt kívánom bárcsak soha nem érne véget ez az egész. A morgásai, amit én váltok ki belőle, boldogsággal tölt el, mert tudom, hogy élvezi, közben pedig ez a hang annyira...szexi. De nem csak a hang, maga Damon is. Az arcát nézem, miközben sóhajtozok, majd szemem lassan (újra) a hasára téved, nem tudok betelni a látvánnyal.
Vigyorát látva én is egy kielégült mosolyra húzom a számat. Csókunk vad és szenvedéllyel teli, amikor pedig szívja a számat és beleharap, egy kis nyögés hagyja el a számat, elképesztően élvezem azt, amit csinál velem.
Amint fordítok a helyzeten és kérdőn nézek Damonre, elvigyorodik, majd kuncog egyet, amin én felnevetek, mert irtó aranyos, amikor ezt csinálja. Lejjebb mászok rajta, majd lent kényeztetem őt, számban lévő férfiasságát nyelvemmel ingerlem. A fejemet is mozgatom már egy picit, ezzel kiváltva Damonből a morgásféle hangokat. Nem sokáig tudok lent 'dolgozni', mert Damon hirtelen fordít a helyzetünkön, így én kerülök alulra. Megérzem a kezeit a mellemen, majd a hasamon, végül a legféltettebb ponton áll meg. Ujja újra bennem van, ezzel még közelebb juttatva ahhoz, hogy teljesen megőrüljek érte. Aprókat nyögök és sóhajtozok, könyökömmel támasztva magam. Egy kis idő múlva kihúzza belőlem az ujját, majd
egyre lejjebb csúszik rajtam és a belső combomtól egészen a bokámig simít a kezével, ezzel engem egyre jobban felcsigázva. Vágyakozóan nézek a szemébe, mire megérzem a nyelvét ott. Hitetlen nyögés hagyja el a számat, lehetetlen, hogy ez a pasi mindenhez ért. Még sosem elégítettek ki engem ennyire, sosem volt részem ennyire jó szexben. És azt is tudja, hogy kell kínozni egy nőt, a lassúsága miatt egyre türelmetlenebb és türelmetlenebb lettem, ezért egy pillanat töredéke alatt Damon csípőjére ültem. Vágyakozva néztem rá, reméltem, hogy benne van még egy menetben. Nem akartam, hogy vége legyen, legszívesebben itt maradnék vele akár holnap reggelig is, hiszen sosem fáradunk el.
Kezeimmel végigsimítok Damon arcán, nyakán, hasán, majd egyre lejjebb haladva apró csókokkal hintem be az előbb említett testrészeket.

Lexi Branson

Lexi Branson

Lexi Branson

Lexi Branson

Lexi Branson

Lexi Branson