Damon &Stefan

Szörnyű azt látni, hogy fájdalmat okoztam neki. Hihetetlen, hogy az ember mindig azokat bántja meg, akiket a legjobban szeret. Mégis mit vártam Kate-től, hogy reagál majd a szituációra?
Katherine... nos, ő Katherine. Már csak azt remélem, hogy nem beszélnek Elenaval. Az még nagyobb kételyeket vetne fel benne, hisz' azt találtam mondani Katherinenek, hogy szeretem. Pedig nem. Csak magával sodortak a régi emlékek, a vele együtt eltöltött szép idők. De aztán mindig eszembe jut, hogy milyen is ő valójában. Már régóta nem szeretem, de talán most sikerült ezt véglegesen tisztáznom magamban.
Kate pedig... valljuk be, meglehetősen furcsán érzem magam mostanában. Sokszor mintha nem is én irányítanám a testemet. Mintha valami megfoghatatlan erő késztetne bizonyos dolgokra. Ezzel nem a saját vállamról akarom levenni a felelősség terhét, csupán nem értem, hogy tehettem ilyet. Hisz' nem is ismerem azt a lányt. Az ég szerelmére, Elena a mindenem!
- Nem tudom megmagyarázni, hogy miért... - suttogtam, miközben újabb könnycseppek gördültek le az arcomon. Ritkán sírok, de ha eljön a ritka pillanatok egyike, akkor annak komoly oka van.
- Megértelek... - egyedül magamat hibáztathatom, hogy ez történt. De garantálom, több butaságot nem fogok elkövetni, mivel nem lesz rá lehetőségem.
Nem tudom mi ütött belém, amikor megcsókoltam. Talán így akartam visszalopni magamat a szívébe? Meglehet, nem tudom. De az utána következő pofont teljes mértékben megérdemeltem. Sőt, azt is megérdemeltem volna, hogy karót döfjön a szívembe.
Viharos távozása előtti utolsó szavai mélyen megráztak. Ne keressem többet... nem létezek számára... Nem is volt szükség karóra, ezek is fájdalmas szúrásokkal hatoltak a szívembe, s begyógyulhatatlan sebekké váltak.
Nem állítottam meg, nem mentem utána. Nem mehettem. Én okoztam ezt, nem tehettem meg, hogy maradásra bírom, vagy hogy könyörgök neki, hisz' úgy sem lett volna egy csöppnyi értelme sem. Elszúrtam, és ezt most már egy örök életre bánni fogom. De mi van, ha az életem nem tart más oly' soká? Remélem, nem fog...

Üresség. Így tudnám a legjobban kifejteni, hogy jelenleg mit is érzek legbelül. Semmit. Csak egy lebegő lény vagyok, ki elveszett eme nagy földön. Próbálja megtalálni a helyes utat, a jó döntést, de nem lel rá. Bármennyire is erősen, eltökélten keresem, még mindig semmi. És így is fog maradni.. Nem tudom meddig.
Kinyitottam a szemeimet, a lámpa sugarai bántották íriszeimet, arról nem is beszélve, hogy már alapból fáj a sírástól. Fáj, mert Stefan - a szerelmem - megcsalt. Nem is egyszer, hanem kétszer. Fogalmam sincs, hogy ezt hogyan fogom neki megbocsátani, a legjobb az lenne, ha jó eltűnnék, s sosem néznék vissza. De mégis szükségem lenne valakire, akinek elmondhatnám az összes bánatomat, melyek lassan felgyülemlettek bennem, és már egy hatalmas kupacot alkotnak. Jó lenne kiengedni a gőzt, hogy megszabaduljak a felesleges terhektől, de egy akadályba ütköztem, melyet nem tudok átugrani. Nincs senkim. Mégis kinek mondhatnám el? Bonnie-nak? Hónapok óta nem beszéltünk. Caroline-nak? Szintén. Jeremy? Denverbe van, és nem tud arról, hogy jelenleg mi folyik a városban. Ráadásul nem szeretném őt belekavarni ebbe az egész komplikált szituációba. Stefan kizárva, és Damon. Hát ő Damon. Bonyolult. Csak ennyit tudok róla mondani. Talán az lenne a legjobb mindenkinek, ha felszívódnék, és elmenekülnék. De akkor ugyanazt tenném, mint Katherine. És szerintem én nem bírnék menekülni állandóan, egyik városból át a másikba. Ez nem az én életem. Én nem így képzeltem el anno az utolsó évemet a suliban. Azt hittem minden hétvégén majd bulizni fogunk, elvetemült dolgokat fogunk végrehajtani, és csak az utolsó hónapban fogunk a tanulásra összpontosítani. Egyetemre akartam járni, de már biztos, hogy nem fogom beadni a jelentkezésemet, egyetlenegy felsőoktatású intézetbe. Ez egyszerűen már nem az én világom.
- Akkor miért tetted? - szinte csak súgtam, és ott álltam egy helyben előttem. Elemeltem a tekintetemet mikor a lámpa belé csapódott. Igaz, én dobtam, hirtelen feldúltságomba, de még mindig szeretem őt, és fáj látni őt szenvedni. Bár, abban biztos vagyok, hogy ő nem annyira szenved, mint én. Mert amit én átélek most az, kibírhatatlan. Szavait hallottam, de alig jutottak el a tudatomig. Mikor eljutottak, egy újabb, és újabb cafatot téptek ki belőlem. Ezt nem.. Nem bírom.. Ökölbe szorítottam a kezeimet, és egy mély levegőt vettem.
- Ma? Ma találkoztál vele és ezt csak most mondod el? Azok után, ami történt? Stefan.. szeretlek, de ezt nem tudom eltűrni. - csóváltam meg a fejemet, és egyre jobban remegtem. Leguggolt elém, tekintetem lágyult mikor sötétzöld pillantásával találtam magamat szembe. Annyira le tud engem venni a lábáról. Szeretem.. Ezt nem is tudnám tagadni, de egyszerűen nem tudok szemet hunyni a dolgok felett. Kezeivel birtoklóba vette az arcomat, és másodperceken belül megéreztem ajkait a sajátomon. Jéghideg ajkaitól kirázott a hideg, a könnyeink sem melegítették fel, sőt csak egy sós aromát varázsoltak hozzá. Nem volt szenvedélyes, se gyengéd, csak egy egyszerű két személy között elcsattanó csók. Mintha nem is lenne egy közös múltunk. Mintha semmi sem lett volna köztünk.
Nem hagyhattam, hogy tovább folytassuk, és ő nyerjen. Nem.. Ezt nem tudom megbocsátani, megszakítottam a csókunkat, és elhajoltam tőle. Jobb kezemet felemeltem, és arcon csaptam. Fájt a saját kezemnek, de jelenleg nem érdekelt.
- Ezt azért, mert átvertél engem. - álltam fel, kisimítva a gyűrődéseket a felsőmből. - Ne hívj, ne keress, mert számomra nem létezel. - nyögtem ki nagy nehezen, és kirontottam az ajtón. Vámpírsebességgel lementem az előszobába, és onnan távoztam, majd az erdőn keresztül hazamentem.

Megcsaltam. Ez a szörnyű igazság. Nem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet velem, de mégis megtörtént. Én vagyok a hűség, az elkötelezettség mintaképe. Illetve, már csak voltam. Jelenleg egy önző, csaló, bűnös lény vagyok, akit senki nem szerethet. Hogy bánthattam ennyire meg azt a nőt, akiért bármit megtennék? Ezt magam sem bírom még felfogni.
Csak állta a szobámban, és vártam mi lesz a következő lépés. Egy lámpa röpült felém, ami elől nem akartam kitérni. Megérdemlem, hogy fájjon!
Lehunytam a szemeimet, és vártam a becsapódás, ami nem is olyan sokára bekövetkezett.
- Nem akartam eltérni a témától. - válaszoltam. - Sajnálom, nem akartam ezt tenni veled. - töröltem le a könnyeit, mert nem az összeset tudta eltávolítani hófehér arcáról.
Vártam, vajon mit reagál rá, hogy hozzáértem.
- Nem akartam ezt. - mondtam halkan, miközben hátat fordított nekem. Legszívesebben odamentem volna hozzá, átöleltem volna, ahogy régen szoktam. De nem tehettem, hisz' én okoztam mindezt, így csak álltam ott.
Amikor ismét felém fordult, immár reszketett. Hogy tehettem ezt vele? Minden miattam van!
- Elena, kérlek, ne csináld ezt! - nem bírtam nézni, ahogy szenved, és a falnak préseli magát.
- Kate csak egy lány. Nem jelent nekem semmit sem. Ma találkoztam vele a hídnál. Én... bementem úszni, ő pedig utánam jött, és... rám mászott... és... nem történt sok minden. Nem akartam semmit sem tőle. Elena, én Téged szeretlek! - mondtam már sokadjára az elmúlt pár percben, és leguggoltam hozzá. Megdöbbentő dolog történt ekkor, de megérdemeltem. Éreztem az arcomon az utána maradó melegséget. Könnyek szöktek a szemembe, és ledermedtem. Üveges tekintettel meredtem magam elé, de megérdemeltem azt, ami történt.
- Elena, csakis Téged szeretlek! Bármit is tettem, kizárólag Téged szeretlek! - mondtam könnyekkel teli tekintettel, miközben közelebb léptem hozzá, s arcát két tenyerem közé fogtam. Nagyot sóhajtottam, majd gyönyörű, barna szemeibe nézve, csókot leheltem ajkaira. De ez a csók más volt, mint az eddigiek.
Talán nem akar már?
A csók hideg volt, könnyekkel teli, mint a halál. Mint egy búcsúcsók.

Hogy lehet ennyire szeretni egy embert? Hogy tudott Stefan így a lelkembe férkőzni? Most nem tudok tőle megszabadulni, de nem is akarnék. Beláttam, hogy azok után, amit művelt, még mindig halálosan szerelmes vagyok belé. Átakarom őt ölelni, a nyakába temetném az arcomat, és addig sírnék, amíg tudnék.
De evvel nem oldódna meg a problémánk. A szerelmünk már sok mindent legyőzött, de vajon képes ezt is? Hisz Katherine a volt szerelme! Mi van, ha felcsillant valami régi szikra, és én csak egy pótlék voltam számára?! Bele se merek gondolni.
De jelen pillanatban az iránta érzett szeretetem nem tudta legyűrni a dühöt, mely a féltékenységemből táplálkozott. Minden egyes másodpercben egyre gyarapodik ez az érzés, hisz nem bírom kiverni a fejemből a látványt, hogy ő és Katherine.
Kirohanása egy csöppet sem tetszett. Teljesen igazságtalan, s gyerekes ahogyan viselkedik. Megfogtam az asztali lámpát, mely még nem volt darabokra zúdítva, és felé hajítottam teli erőből. Remélem, hogy most nem megy félre, s nem kapja el.
- Ne térj el a témától! - kiabáltam, és tudtam, hogy nem fogom sokáig bírni. Szúr a szívem, nehezen kapok levegőt, és mindezek felett nagyon fáj. Fáj, hogy ezt tette velem. De leginkább azt, hogy Katherine-nel..
- Téged választottalak a halálom előtt. Választás elé kényszerültem, és téged.. - csuklott el a hangom, és könnyek szökdöstek a tekintetembe, melyeket azonnal letöröltem. Nem akarok gyengének mutatkozni, de mégis az vagyok. Teljesen magamba roskadtam, nem akarok tovább veszekedni.
- Így mutatod ki, hogy szeretsz? Hát gratulálok. - fordultam el tőle, és a mellkasom alatt sorosan összefontam a karjaimat. Égtem belül a fájdalomtól, mindjárt szétesek már csak percek kérdése.
- És? - tártam szét a karjaimat, ismét felé fordulva. A szívem majd kettéhasadt, borzasztó volt így látni őt. Valahol mélyen bennem egy hang azt súgta, hogy menjek oda hozzá, karoljam át, s vigasztaljam meg. Magunk mögött felejtenénk a múltat. De csak pár napig lennénk ismét boldogak. Utána ismét lenne egy újabb téma, ami kirobbantana egy újabb vitát, s minden kezdődne elölről. Ezért kell most mindent kiadnunk magunkból, amit a hónapok alatt elfojtottunk. És vagy tudunk rá megoldást találni, vagy pedig nem. Tőlünk függ.
Pont ettől tartottam. Mikor kiejtette az ajkain a nemleges választ, legunytam a szemeimet, összeszorítva őket. Egy meggyötört arckifejezés ülepedett ki az arcomon, és reszkettem. Előre sejtem, hogy mit fog mondani, de nem akarom hallani. Nem akartam tudni, hogy mit művelt Katherine-nel a csókon kívül. Nem bírom már egyszerűen! Hátráltam egészen addig, míg el nem értem a hideg falat, s erősen hozzápréseltem a testemet. Fejemet neki döntöttem, és mélyen beszívtam a levegőt.
- Kate? - kérdeztem vissza frusztráltan. - Mégis ki az a Kate? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet. Nem ismerem semmilyen Kate nevezetű lányt, fogalmam sincs, hogy kiről beszél. Mégis mit ért az alatt, hogy dolgokat szeretett volna tőle? Miféle dolgokat?
- Mi történt? És csak, és kizárólag az igazat kérem tőled. - csúsztam le a földre, és az arcomat a tenyereimbe temettem. Kérlek, mond azt, hogy ez egy szörnyű rémálom!

Utálok veszekedni. Mindenkivel, de főleg Elenával. Ilyenkor az ember - vámpír - olyanokat vágna egymás fejéhez, amit néhány másodpercen belül megbánna. Értem, hogy mit érez, és rettentően, kimondhatatlanul sajnálom is, hisz' megbántam az egészet! Nem akarom elveszíteni ELenat!
- Elcsattant egy-két csók? Most neked kellene hallanod magadat! - csúszott ki a számon, nem a legszebb hangnemben. - Még jó, hogy beavatsz. Eddig csak egy csókról tudtam, és ha jól emlékszem, az már akkor történt, amikor én is itthon voltam. Még jó, hogy mindenre emlékszel... - folytattam ironikusan.
Nem tudom, mi történt velem. Vajon mi váltottam ezt ki belőlem?
- Azért taszítottalak akkor el magamtól, mert abban az időszakban az volt a legmegfelelőbb, legbiztonságosabb döntés számodra! - fejtettem ki emelt hangnemben, egy másik napló elkapása közben.
- Biztonságban akartalak tudni. - a hangom elcsuklott a mondat végénél.
Milyen ironikus, hogy amikor ellököd magadtól a szeretett nőt, megbabonázva, hajthatatlanul követ, de ha épp közel akarod tudni magadhoz, majdhogynem kisétál az életedből. Igen. Úgy láttam, Elena épp ezt teszi a kapcsolatunkkal. Kisétál belőle, és még csak nem is hibáztathatom érte.
Hiába, elszúrtam.
- Téged szeretlek, nem pedig Katherinet! - válaszoltam könyörgő hangnemben. Nem érdekelt jelen pillanatban, hogy Elena porrá zúzza a szobám berendezési tárgyait, nem érdekelt, hogy naplókkal hajigál hozzám. Egy gondolat lebegett csak lelki szemeim előtt:
Nem veszíthetem el!
- Én... én... nem tudtam kontrollálni magamat. Ő csókolt meg először, aztán csak sodortak a múltbéli emlékek. Lehet, hogy egykor szerettem, de most csakis, és kizárólag Téged szeretlek, és Téged akarlak! - a sírás kerülgetett, pedig ez nem jellemző rám. Eddig csak egy ember látta könnyeimet, az pedig Elena volt. De nem akartam sírni, mert a sírás, jelen pillanatban semmire sem jó.
Miután kimondtam, szeretem, közelebb lépett hozzám. Olyat mondott, amit reméltem, hogy sohasem fog kimondani.
Nem tudtam mit felelni rá. Mondhattam volna, hogy nem akarlak elveszíteni, szeretlek, többé nem teszek ilyet... Csakhogy egy szó sem jött ki a torkomon. Úgy éreztem, nem kapok levegőt, és mintha a vér is kiszállt volna belőlem. Ez mindennél rosszabb. Felér egy kínzással, sőt, túl is szárnyalja azt.
- Hogy rendbe hozott-e? Inkább mindent elrontott. - válaszoltam meggyötörve.
- Nem akarok hazudni, hisz' már úgyis mindegy, így a válaszom... - megszakítottam a mondat végét, és nem tudtam hazudni neki... - Nem. - mondtam ki az egyszerű, de annál súlyosabb szót, szinte suttogva.
- De nem történt semmi olyan, amire esetleg gondolsz. - folytattam védekezően. Szerencse, hogy Kol közbeavatkozott... - És Kate-el sem! - csak akkor döbbentem rá, miután kimondtam, hogy Kate-et még nem is említettem, így villámgyorsan megmagyaráztam ezt a dolgot is.
- Vele a hídnál találkoztam, és szeretett volna tőlem dolgokat, de nem történt olyan, amire gondolsz.

Égtem a dühtől. Törni-zúzni volt kedvem. Kiabálni akartam Stefan-nal, de nem azért, mert utálom, hanem, mert fáj. Fáj, hogy ezt tette velem. Fáj, hogy nem tudtam számára boldogságot nyújtani, és ezért megcsalt engem. A szívem millió darabokra hullott, mert nem vagyok elég jó neki. Miért nem vettem eddig észre? Miért voltam vak? Hisz, számára mindig is Katherine lesz az igazi, én csak egy nyamvadt pótlék voltam, akivel jó volt elszórakozni, míg ember volt. Vámpírként ugyanolyan vagyok, mint Katherine, így most ő jön. Miért nem eszméltem erre föl hamarabb?!
- Jó, lehet, hogy elcsattant egy-két csók, de kérlek, te akkor az ország másik felén voltál, és embereket gyilkoltál. Hónapokig kerestünk Stefan, de te egy életjelet sem adtál magadról. - vágtam hozzá egy újabb naplót, miután az előzőt elkapta. Elegem van! Majd szétrobbanok a dühtől, bevallotta, hogy megcsókolta Katherine-t, de egyből Damon-nel támad. Mégis kinek képzeli magát? Mit hisz magáról? Ideje leszállnia a magas lóról!
- Őrültség? Inkább az, hogy neked még mindig vannak érzelmeid iránta. - hirtelen felborítottam az asztalt, és jelenleg nem érdekeltek a következmények. Dúltak bennem az érzelmek, nem bírtam lecsitítani magamat, a düh teljesen átvette az uralmat a testem, és az elmém fölött. Nem tudok rendesen gondolkodni, se cselekedni.
- Az az átkozott nőszemély pokollá tette az életedet, ahogyan Damon-ét. Miért pont vele? Miért? - hangom egyre halkká vált, ajkaim remegtek, és a sírógörcs kerülgetett. Miért ilyen minden pasi? Minek nem tudnak megállapodni egy nő mellett, miért kell nekik mindig több? Azt hittem, hogy Stefan jó, hogy ő tényleg egy főfogás, de úgy látszik tévedtem. Nagyot csalódtam benne, és nem hiszem, hogy könnyen szemet tudnék efelett hunyni. Ezt nem hagyhatom csak úgy. Ha most megbocsátanék neki, teljesen természetesnek venné, és talán idővel újra megcsalna. Nem.. eljátszotta a bizalmamat.
Rá emeltem pillantásomat, mikor kimondta, hogy szeret. Tenyereimet ökölbe szorítottak, és csökkentettem a köztünk lévő távolságot. Mellkasaink súrolták a másikét, és feltekintettem rá.
- Már elvesztettél. - súgtam teljesen meggyötörten. Szeretem, de nem hiszem, hogy ezek után képes lennék újra megbízni benne. Mert Katherine.. Hát ő Katherine. Tönkre tette az életemet, ahogyan szeretteimét is. Caroline miatta változott vámpírrá, John miatta került kórházba. Mindig ő mindenért a hibás.
- És rendbe hozott? Egy csók kellett hozzá? Ez nem egy mese. - forgattam meg a szemeimet, és hátat fordítottam neki. Hátat fordítottam a kapcsolatunknak, a szerelmünknek, a múltunknak.
- Csak ennyi? Egy csók volt és kész? - kérdeztem összefonva a karjaimat a mellkasom alatt, és nem tekintettem rá. Nem tudok a szemeibe nézni, mert akkor csak azt látnám magam előtt, ahogy Katherine-t szenvedélyes csókcsatában részesíti, majd a nő kárörvendő mosolyát..

Please, forgive me!

Ahogy eljutott a lány tudatáig a gondolat, rögtön felpattant az ágyról, és elkezdett felöltözni. Meg akartam állítani, át akartam ölelni, megmondani neki, hogy semmit sem jelentett, de ez még csak az egyik dolog volt. Ott van még Kate is...
- Igen. - válaszoltam kérdésére. - magyarázkodhattam volna, de nem tagadhatom már le, ahhoz túl késő van.
- Én bízom benned, bár én sem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy közted, és Damon között az ég világon semmi nem történt. - reagáltam dühkitörésére, de a hangom nyugodtságot árasztott.
Ketten egy motelben? Éjszaka? Túl csábító lehetett Damon számára a helyzet, biztos vagyok benne, hogy volt valami. Elena-nak sem közömbös Damon.
Elena éppen szobám berendezési tárgyait zúzta össze, de nem érdekelt. Ha kell, a házat is fölégetheti, csak nyugodjon meg.
Hogy lehettem ekkora idióta?
Elena nemrég változott át vámpírrá, még túlfűtöttek az érzelmei, és alig tudhatja magát kontrollálni. Nem szabadott volna elmondanom neki. Legalábbis nem most kellett volna. Már mindegy.
- Hogy tudtam a szemedbe nézni? Nehezen! El sem tudom mondani, mennyire bánt ez az egész. - a halál jobb lehet, mint ez.
- Dehogy látom őt benned! Te is tudod, hogy ez őrültség, és ezt már egyszer le is tisztáztuk! - kezdett bennem is felmenni a pumpa, bár nem tudom, hogy miért. Nem szeretek veszekedni, és kiabálni sem. Főleg nem Elenával, hiszen mindennél jobban szeretem. Nem akartam ennyire megbántani. Meggondolatlanul cselekedtem.
Ekkor az egyik naplóm kelt életre, és repült egyenesen felém. Szerencse, hogy jók a reflexeim, így könnyen elhajoltam az ütés elől.
- Szeretlek! - mondtam könyörgő hangnemben, kétségbeesetten. - Nem akarlak elveszíteni! - el sem tudom képzelni az életemet - már ha ez nevezhető életnek, - nélküle.
- Nem akartalak megbántani, egyszerűen nem bírtam magammal. Kikészít az örökös vér utáni sóvárgás, az önkontroll. Minden porcikán ég, és már nem bírom! Próbálok ellene tenni, de nem tudok! Ezért is mentem el Katherine-hez, hogy segítsen! - könyörgő hangnemem idegessé vált ahogy kimondtam Katherine nevét. Utálom azt a nőszemélyt!
Magyarázatomat alátámasztotta a tény, hogy vérágak jelentek meg a szemeim alatt. Nem tudom miért, talán az éhség miatt, de ez már nem normális.

Minden egyes érintése jól esett, egy halk sóhaj hagyta el az ajkaimat miközben kényeztetett. Felperzselt, égtem a vágytól, amit Ő okozott nekem. Egyszerűen fantasztikus, máshogyan nem is tudom leírni.
- Szeretlek. - feleltem neki válaszul, és egy apró mosoly játszadozott az ajkaim szélén. - Csakis téged, Stefan. - simítottam el egy kósza hajtincset gyöngyöző homlokáról. Ajkait vadul faltam, kezeimmel belemarkoltam hátába, és úgy véltem, hogy a jelenlegi helyzetnél nem is lehet jobb. De tévedtem, Stefan mindig is meg tud lepni. Ismét sikerült eljuttatnia a gyönyör kapuihoz, és immár fáradtan hevertünk egymás mellett. Csodálatos, egyszerűen fergeteges volt. Alig bírok megszólalni, a gondolataim csak úgy cikáztak, szívem hevesen dobogott a torkomban, és szaporán vettem a levegőt.
A hajamba túrtam megigazítva az elálló szálakat, bár tükör nélkül is tudom, hogy borzalmasan festhetek ki jelenleg. Mellkasára hajtottam a fejemet, és cirógattam őt. Halkan felkuncogtam, és lehunytam a szemeimet. Erre van szükségem.. Nyugalomra, és hogy a szerelmemmel legyek. Semmi sem ronthatja el ezt a tökéletes pillanatot.
Felkaptam a fejemet, mikor aggódó hangja megcsapta a fülemet.
- Mi az? - kérdeztem rá felvont szemöldökökkel. Mi lehet ennyire eget verő tény, amit most sürgősen kell közölnie? Eléggé nehézkesen kezdett bele, és egyre jobban felcsigázott, hogy mit akar nekem mondani. Majd kiejtette a száján.. Nem is azt, hogy Katherine csókolta meg őt, hanem fordítva. Egyből kipattantam az ágyból és magamra kaptam vámpírsebességgel egy alsót és egy felsőt. Ezt nem hagyhatom szó nélkül.
- Hogy mi? Megcsókoltad Katherine-t? - kérdeztem felemelve a hangomat, és fel-alá járkáltam. Minden kitisztult előttem. Hisz mindig csak őt szerette, ő volt számára az igazi, én csak egy pótlék voltam.
- És még bennem nem bízol Damon miatt, ugye? Mikor köztünk.. nem volt semmi! - kiabáltam immár, és az egyik szekrényről lesöpörtem mindent a földre. Hangos csörömpölés keletkezett a szobájában, rengeteg tárgy eltört, vagy éppen gurult.
- Mégis hogy tehetted ezt velem? Hogy tudtál ezek után a szemembe nézni? Mond.. te őt látod bennem? Mindvégig csak erre ment ki az egész? És ne hazudj nekem. - idegességemben megragadtam az egyik naplóját, és hozzá vágtam. A könnycseppek kettészántották az arcomat, és alig hiszek a saját füleimnek. Megcsalt engem.. Túl szép volt ez az egész, hogy igaz legyen. De ezt Stefan-ból nem néztem volna ki.

18+
A vágy egyre jobban fokozódott bennem, amit Stefan iránt érzek. Szeretem őt, sőt szerelmes vagyok belé. Mindig is Ő az igazi, tegyen bármit. Vele akarom leélni az életemet, lehet, hogy fiatal vagyok, és meggondolatlan, de a szívem csakis érte dobog. Senki másért. Sosem tudna olyat tenni, amivel örökre eltaszítana magától. Ő jelenti számomra a napfényt, vagyis ha úgy nézzük, az megöl engem szóval.. Ő olyan számomra, mint a vér. Nélküle meghalnék, s megszűnnék létezni. Szükségem van rá, mindennap, hogy átvészeljem. Nem is tudom mit tennék, ha elveszteném őt.. Valószínűleg az őrületbe kergetne az a tudat..
Kéjes sóhajaiból ítélve tudtam, hogy tetszik neki az, amit csinálok. Ez tetszett nekem, hogy örömöt tudok neki okozni. Bármit megtennék érte. Bármit! Hirtelen csörömpölésekre figyeltem, gyorsan hátrakaptam a fejemet, de egy szemrezzenés alatt, már az íróasztalon ültem. Egy széles mosolyra húzódtak az ajkaim.
- Hűha, Stefan. Miket nem tudsz. - kuncogtam halkan, és hátrahajtottam a fejemet, mikor édes csókjaival behintette a testemet. Halk sóhajok törtek fel belőlem, majd egy hangosabb nyögés mikor belém hatolt. Ajkaim ismét megtalálták az övét. Kezeimet a nyaka köré fontam, és szenvedélyes csókokban részesítettem a kedvesemet. De ez sem tartott sokáig, és már a másik pillanatban a falnál voltam. Mikor megéreztem forróságomnál, kezeimet a falra tapasztottam, s nyögéseim száma meggyarapodtak. Lehunytam a szemeimet, szívem egyre hevesebben vert, és alig bírtam magam türtőztetni. Mindjárt felrobbanok, a hév teljesen elragadott, és tudtam, hogy pár lépésre állok a gyönyör kapuitól. Így is lett, egy hangos sóhajjal léptem át a Mennyországba, és mire észbe kaptam már az ágyon voltam. Gyengéd csókjait élveztem, mint mindig, majd ismét magamban éreztem.
Csípőnk egy lassú tempót vett fel, majd egyre gyorsabbodott. Hát igen, most már nem kell rám ügyelnie, hogy ne veszítse el a fejét, mert már én is vámpír vagyok. Együtt mozogtunk, kezeim a hátán pihentek, néha-néha belemélyesztettem a körmeimet a hátába. Úgyis begyógyul.
Mikor megszólalt, egyből csöndre intettem. Nem akarok a múltra emlékezni, most nem. Nem akarok bármire gondolni, ami tönkretehetné ezt a gyönyörű pillanatot. Most csak Ő és Én számítunk. Senki más, csak MI.
- Én is szeretlek. - lihegtem, és hirtelen fordítottam az állásponton. Magam alá gyűrtem, kezeit hátraszorítva és egy ravasz mosoly ülepedett ki az arcomon.
- Na, ugye megleptelek? - öltöttem ki rá a nyelvemet, és egy vad csókban részesítettem, majd felegyenesedtem, hogy rajta üljek, s elkezdtem a csípőmet mozgatni. Mindketten elég hamar eljutottunk a gyönyör kapuihoz, és felhúztam magamhoz, átkarolva őt.
- Mindig is szeretni foglak, ezt sose felejtsd el. - csókoltam meg, és visszalöktem az ágyra. Egészen az álla vonalától a hasa aljáig apró csókokkal részesítettem őt. Combjait kezeimmel masszíroztam, és kidolgozott felsőtestén elidőztem. Végig csókoltam minden egyes kockáig, belevetve a nyelvemet, is majd lejjebb mentem. Férfiasságánál megtorpantam, és azt is csókokkal részesítettem, majd számba vettem, s nyelvemmel tovább kényeztettem, remélve, hogy örömöt okozok neki.

I love you!

Miután pár másodperc alatt a hálószobában voltunk, hirtelen Elena vette át az irányítást. A falhoz lökött, hozzám simult, és apró csókokkal illetett.
Bensőmben még jobban fokozódott a vágy, ami férfiasságomon is meglátszódott, Elena jóvoltából. Apró nyögések hagyták el ajkaimat, miközben a lány férfiasságommal foglalkozott. Teljesen begerjesztett ezzel a tettével. Megragadtam, lesöpörtem mindent az íróasztalról, és felültettem rá.
Szenvedélyesen a szemébe néztem, ez után apró, de annál édesebb csókokkal borítottam be immár törékenynek nem nevezhető testét.
Úgy vettem észre, élvezi a helyzetet. Testem forró lángokban állt, legalábbis képletesen szólva. De ez a lángolás jó volt... fenomenálisan jó.
Tovább csókolgattam, egészen a combjáig, majd kiegyenesedtem, és egy finom mozdulattal belé hatoltam. Hiába, nem tudtam tovább türtőztetni magam.
Ráeszméltem, hogy nem kell többé törékeny kincsként gondolnom Elenára, - bár elméletben még mindig úgy gondoltam rá. - Az én törékeny kis virágszálamra. De már nem volt az. Ezért nyugodtan részesíthetem igazi, vámpírokhoz illő szexben is.
Lexi, imáid meghallgattattak...
Lexi javasolta egyszer, hogy mutassam meg Elenának az igazi vámpírszexet... na majd most.
Nem gondoltam volna, hogy egy íróasztal így is jól funkcionálhat. Persze sokszor látni filmekben ilyen szituációt, de élőben is beválik.
Ki gondolta volna?
Miután eltöltöttünk az íróasztalnál pár percet, ismét megragadtam Elenát, és a szemközti falhoz szorítottam. Combjait hintettem be szenvedélyes csókokkal, majd legérzékenyebb pontját kényeztettem. Miután ismét majdnem sikerült eljuttattam a gyönyör kapujába, elvigyorodtam, és egy szemvillanás alatt az ágyhoz vittem. Lefektettem rá.
Nagyon régen nem voltam már együtt Elenával, most pedig úgy kívántam, mint talán még soha. A felgyülemlett problémákkal később is lehet foglalkozni. A jelenlegi pillanatot pedig nem szabad hagyni elröppenni.
Én voltam felül, így könnyedén tudtam hasát, nyakát, combjait cirógatni orrommal, és nyelvemet sem sajnáltam bevetni. Majd egy hirtelen mozdulattal még szorosabban öleltem magamhoz, végül ismét belé hatoltam. Kezdetben apró mozgásokba kezdtem, majd kis idő múlva ezek a mozdulatsorok egyre hevesebbé váltak. Láttam Elenán, mennyire élvezi, és én is hasonlóképp éreztem. Végre karjaimban tarthatom, sajátomnak tudhatom a szeretet nőt, akit soha többet nem fogok elengedni.
-Szeretlek! - nyögtem neki. - Mindig is szerettelek, amikor ellöktelek magamtól, és megbántottalak, azt szörnyű volt átélni. - magyaráztam neki, de jelen pillanatban nem a beszédre van szükség, így tovább folytattuk vágyaink kielégítését, és reménykedtem benne, hogy egy kicsit Elena is kényeztet majd.

Why are you doing this to me?

Nem bírtam abbahagyni a rázkódással, a remegéssel. Egyszerűen képtelen voltam rá. A bensőm kiáltott bennem, Stefan-ért. Miért nem tudja felfogni, hogy a szerelmem iránta halhatatlan? Hogy, ha Ő nem lenne, akkor önként fedném fel magamat a nap éltető sugarainak? Miért? Miért??!
Erősen kellett türtőztetnem magamat, hogy ne zokogjam el helyben magam. Nehéz munka kellett hozzá, főleg úgy, hogy az érzéseim jóval erősebbek, intenzívebbek lettek. Kellett nekem vámpírrá válnom, az életem még jobban bonyolult lett. És ha már a témánál tartunk, mi lesz Damon-nel és velem? Hogy fogja feldolgozni, hogy belőlem is egy vérszívó lett? És vajon hogyan fogjuk túllépni azt a tényt, hogy emlékszek.. Emlékszek minden egyes igézetére.. Emlékszem arra, hogy vele találkoztam a baleset előtt, s nem Stefan-nal. Egész eddig egy hazugságban éltem. Akkor ezért tudta a nevemet, mikor először jártam a Salvatore Vendégházban. Akkor még normális életet éltem, nem voltam belevonva a természetfeletti dolgokba. Vajon könnyebb lenne az életem, ha nem ismertem volna meg mindkettőjüket? Vagy pont, hogy rosszabb? Nos, erre a választ sosem fogom tudni, sajnos.
- De, mi? - kérdeztem vissza. Utálom, amikor az emberek - ez esetben vámpír - befejezetlen válasszal rendelkeznek. Úgyis kifogják nyögni előbb, vagy utóbb, most nem mindegy, hogy mikor?!
Kitágult szemekkel pillantottam fel rá. Ő nem tud ezekről? Damon sose mondta el neki, hogy mi már találkoztunk? A saját tekintetemben is vélhette felfedezni az érthetetlenséget. Akkor nagyon nagy pácban vagyok.. Talán ezt meg se kellett volna említeni.
- Tudod, mit. Hagyjuk az egészet. - hadonásztam a kezemmel, felemelve a hangomat. Stefan-nal alig volt veszekedésünk, míg együtt voltunk. A legnagyobb akkor volt, miután megtudtam, hogy vámpír. Utána boldogak voltunk egymás mellett. Csak aztán jött Klaus az igézésével.. Stefan-t egy teljesen más emberré tette. De akkor is szerettem, bármilyen hülye is volt. A halk motyogására felkaptam a fejemet. Azért a vámpír létnek van némi előnye is, például, hogy mindent hallok egy bizonyos területen belül.
- Ha elmered hagyni a várost, felkereslek, s utánad megyek. Evvel te is tisztában lehetnél. Az utóbbit pedig soha ne hozd fel.. Követnélek, bárhova mész.. A halálba is.. - súgtam az utolsó mondatomat. Tényleg megölném magam miatta? És mi lesz Jeremy-vel? Caroline-nal? Bonnie-val? Készen állok arra, hogy mindenkit a hátam mögött hagyjak szótlanul? Fogalmam sincs, de remélem erre nem kerül sor. Stefan próbálta hanyagolni a témát, de itt és most le fogjuk ezt rendezni. Magam mögött akarom tudni ezt az éjszakát, jobb minél hamarabb túl esni rajta, bármennyire is fájdalmas.
- Nem, Stefan. Ezt meg kell beszélnünk. Addig nem megyek aludni.. - és nem bírtam befejezni a mondatomat, mert felkapott. Sötétbarna íriszeimet ráemeltem, és tétlenül hagytam, hogy lefektessen az ágyra.
- Stefan, kérlek ne.. - súgtam. Annyira nehezen tudok neki ellenállni. Csak egyszer kell rám néznie azokkal a csodálatos zöld szemekkel, és nekem már annyi. Egy halvány mosolyt jelent meg szám szélén, mikor forró ajkaival megérintette a homlokomat. Tekintetét az enyémbe véste, és nem értettem, hogy ezzel mit akar. Ha meg akar csókolni, mire vár? Úgy éreztem, mintha az álom kezdene elnyomni. Pedig az előbb nem is voltam ennyire fáradt. Mit csinál? Ő teszi ezt velem? Ezek a kérdések keringőztek a fejemben, miközben még mindig engem figyelt.
- Mit művelsz? - súgtam, szinte már az alvás szélén jártam. Szemeimet alig bírtam nyitva tartani. - Stefan.. - motyogtam, s szemeim lecsukódtak, majd magával ragadott a mély álom..

Elena győzködött, mennyire szeret engem. Ezt valamilyen szintem tudtam is, de kevés volt. Azt akartam, hogy kizárólag engem szeressen. Önző dolog talán?
-Elena, én is szeretlek, de... - válaszoltam Elenának, aki az előbb halkan súgta, hogy szeret. Tovább is folytattam volna, de Elena utolsó mondatai visszhangoztak a fülemben.
-Damonnal találkoztál először? Szerelmet vallott neked? Mégis miről beszélsz, Elena? - csak úgy záporoztak a kérdéseim értetlenségemben.
Mi folyik itt?
Láttam mennyire ideges, hiszen szinte rázkódott dühében, idegességében.
Nem tudom, mit mondhatnék.
-Pedig lehet, hogy az lenne a legegyszerűbb döntés. Ha elhagynám a várost. Vagy véget vetnék mindennek. Beleértve magamat is. - morogtam az orrom alatt, remélve, hogy nem hallja meg utóbbi szavaimat.
Felöltözött, lassan odasétált mellém, és kérdezte, hogy mivel tudja bizonyítani irántam érzett szerelmét.
Semmivel. - gondoltam magamban, miközben a szeretett nő karomat cirógatta törékeny kis ujjaival.
Illetve már nem is törékenyek...
-Elena, az lesz a legjobb, ha te most lefekszel. Sok pihenésre van szükséged, és a stressz nem tesz jót. Szörnyű dolgokon mentél keresztül néhány óra alatt. Majd később megbeszéljük, rendben? - valójában nem akaródzott erről a témáról beszélnem, később sem. De egyszer meg kell tenni ezt is. Úgy talán könnyebb lesz majd. Idővel...
Elena kezdetben ellenkezett, de végül sikerült meggyőznöm. Illetve nem is meggyőznöm, inkább rákényszerítenem.
Felkaptam karjaim közé, visszasétáltam vele az ágyhoz, majd szépen lassan lefektettem rá. Végigsimítottam a haján, majd megcsókoltam a homlokát. A végén a szemébe néztem, és minden erőmmel koncentráltam a trükkre, amit még réges-régen Lexi mutatott nekem. Sikerült, szerencsére sikeresen elaltattam Elenát. Először még küzdött az álmosság ellen, de a koncentrációm erősebbnek bizonyult.
Felfokozódott érzelmekkel léptem ki a szobaajtómon, és már tudtam is, hogy hová megyek. Segítségre van szükségem, ha Elena támasza akarok lenni ebben a nehéz időszakában. Ha én nem vagyok képes arra, hogy megbirkózzak a vér iránti szenvedélyemmel, hogy taníthatnám meg Elenának?
Katherine. - ez a név csüngött elmém peremén.

Please, don't do this to me.

Halk sóhajok törtek fel a torkomból, mikor felsőtestemet lágy csókokkal hintette be. Szemeimet lehunytam, és hagytam, hogy a testem irányítson. A testem, mely sikít a vágytól, amit Stefan iránt érzek.
Halálosan szerelmes vagyok belé, és annyira röstellem, hogy húztam az időt, megbántva másokat, míg erre rájöttem. Hisz mindig is tudnom kellett volna, hogy Ő számomra a "Nagy Ő". Egy percig se kellett volna ezen gondolkoznom. De, mégis megtettem, és sajnos az időt már nem lehet visszaforgatni, bármennyire is szeretném.
Időközben a hajába túrtam, és lábaimat a csípője köré fontam, hogy még közelebb érezhessem magamhoz. Megbolondít, elveszi az eszemet. Teljesen más embernek érzem magam mellette, és ezt imádom benne. De sajnos véget vetettem mindennek, hogy tiszta lappal indíthassunk. Nem szeretném, ha egyszer végig futna az agyán az a gondolat, hogy nem csak kívülről hasonlítok Katherine-re, hanem belülről is. Mert én ŐT szeretem, senki mást.
- Dehogyis. - simítottam végig az arcán. Sosem tudna semmit se rosszul csinálni. Sőt, most még jobban begerjesztett, mint eddig. Nem tudom, hogy ez a vámpír létnek köszönhető, vagy, hogy már olyan rég óta nem voltunk együtt..
- Akarom csak.. - akadtam el a mondatommal, és mindent megmagyaráztam neki. Hogy sajnálom, és hogy mennyire szeretem. Remélem, megérti. Ha nem, belepusztulnék abba. Az a tudat, hogy ha elveszteném.. A hideg kiráz tőle, és nem szeretném, ha erre sor kerülne. Mert, ha nincs Stefan, onnantól az én életem is véget ér.
Hátat fordított nekem, és úgy éreztem, mintha valaki egy kést szúrt volna a szívembe. Felültem, magamra húzva a takarót, és csöndesen hallgattam rá. A szavai.. úgy hatottak rám, mintha azt a képzeletbeli kést forgatnák a szívemben. Fájtak, mert nem igaz. Egyáltalán nem igaz, hogy én Damon-nel akarok lenni.
- Stefan, te teljesen félreérted az egészet. Én téged szeretlek. - kezdtem bele halkan súgva, úgyis tudom, hogy hallja.
- Engem nem érdekel az, hogy Damon-nel találkoztam először, vagy, hogy szerelmet vallott nekem. Mindez eltörpül, amellett a tény mellett, hogy szeretlek. - kezeim egy kicsit remegtek az idegességtől, és lehunytam a szemeimet, kifújva a levegőt. Mégis hogyan magyarázzam el neki, hogyan bizonyítsam be az érzéseimet iránta? Hogy bármit hajlandó vagyok megtenni, meg is halnék érte.. Vízen, tűzön keresztül átmennék, csak, hogy együtt legyünk. Ő jelenti számomra az életet..
- És nem állsz az utunkba, mert Damon és köztem nincs is semmilyen út. A város elhagyása még viccnek is rossz. - bújtam bele a felsőmbe, és én is felálltam, odasétálva mellé.
- Mégis mit mondjak még? Hogyan tudom bebizonyítani Neked, hogy az irántad érzett szerelmem halhatatlan? Hogy csakis te leszel az, s senki más? - tettem fel a kérdéseket, miközben ujjaimmal óvatosan végig cirógattam a kezét.

You can be happy with Damon...

Csókunk egyre szenvedélyesebbé vált, majd Elena a nyakamnál fogva magára húzott. Nem ellenkeztem, nem volt okom rá., habár be kell, hogy valljam, erre most a legkevésbé sem számítottam volna.
Már régóta nem voltam együtt a lánnyal, és mindennél jobban kívántam őt. Most, ebben a pillanatban. Akartam!
Elena közbenjárásával villámgyorsan lekerült rólam a felsőm. Testünk a másikéhoz simult, már nem tudtam türtőztetni magamat, annyira kívántam. Én is lehúztam róla toppját, és a bordáit kezdtem el nyalogatni, gyengéden csókolgatni.
Miután végeztem a mellei csókolgatásával is, feljebb csúsztam, hogy szemünk, és ajkunk egy vonalba kerüljön. Szenvedélyesen megcsókoltam, úgy, mintha utoljára csókolnám. Minden tapasztalatomat, és tudásomat bevetettem, de egyszerűen elhúzódott tőlem.
-Valami rosszul csinálok? - kérdeztem tőle meglepetten, és némi szomorúsággal a hangomban.
-Ne haragudj, ha te nem akarod... akkor én sem erőltetem.
De miután rájöttem, hogy miért szakította meg szerelmünk kibontakozását, elkomorult az arcom, és háttal fordultam Elenának. Nem akartam megsérteni, vagy bunkónak tűnni, de nem tudtam ránézni.
-Nem gondolom azt, hogy olyan vagy, mint Katherine. Te teljesen más vagy. Segítesz másokon, aggódsz értük, törődsz velük. Katherine egyáltalán nem törődik senkivel. Sem az emberekkel, sem pedig Isten, - vagy inkább a sátán - teremtményeivel. - magyaráztam neki. Nagyon szeretem Elenát, és bármit megtennék érte.
-Ha jól gondolom, az előbb Damon-ra céloztál. Tudom, hogy vannak érzéseid iránta, és ez ellen sajnos semmit nem tudok tenni. Én csak azt tudom, mennyire szeretlek, és akármi történjen, szeretni is foglak. - miközben ezeket a szavakat mondta, az arcom elkomorult, és eszembe jutott Damon. A történelem megismételte önmagát. Milyen fanyar a sors, nemde?
-Fogalmazzunk úgy, Elena, hogy már megszoktam a dolgot... - mosolyogtam fanyarul, miközben felé fordítottam a fejemet. A hangulatom is a béka feneke alatt volt.
-De inkább rám kellene haragudnod, amiért rádzúdítottam az egész sanyarú életemet. Ha azt akarod, elmegyek, és Damon, meg te, nyugodtan élhettek együtt. Nem akarok az utatokba állni, hiszen őt is szereted. - újra hátat fordítottam neki, majd felálltam az ágyról, és visszahúztam magamra a pólómat.