Forever meant nothing
when we had nothing

Az érzéseim annyira erősek voltak, hogy egy pillanat erejéig úgy éreztem, nem bírok velük, hogy maguk alá fognak gyűrni. Szinte megsemmisülve adtam át magam az élménynek, a gyönyör pedig végigsöpört rajtam, testem egy utolsó remegés rázza meg, majd szépen lassan lenyugodtam, a légzésem is lassult, szívem sem diktált már őrült ütemet. Legszívesebben felnevettem volna, megfeszült a mellkasom, mintha minden egyes érzés újra és újra a bordáimnak csapódott volna, a fejemben pedig túl nagy volt a zavar, mintha méhek zümmögnének, de ettől nem lett semmi sem rosszabb. Inkább az volt az érzésem, ettől minden csak jobb lesz, hiszen eddig sem volt könnyű az életünk, a kaland kell, szükségünk van rá. Ugyanakkor tudtam, hogy ennél meghittebb pillanatban még sosem volt részem, mint az, hogy Elena mellett fekhetek, aki úgy néz rám, mintha a világ nyolcadik csodája volnék. Éreztem ujjait végigsiklani a hajamon, az érintésétől libabőrös lett a karom, de a tűz melege, ami a kandallóból még hozzánk is elért, hamar eltüntette a nyomot, és másra nem voltam képes, mint vigyorogni, és még többet vigyorogni. Ajkaimon még éreztem korábbi csókját, bizsergett tőle minden egyes porcikám, ha belegondoltam. A boldog pillanat nem akart véget érni, nem rontott ránk senki, a ház se omlott be, és a lángok sem emésztettek fel minket, ahogy nem régen képzeltem, mikor  vágy égetett belülről. Kezdett furcsa lenni ez a nyugalom, a béke, és a meghittség, de úgy döntöttem, nem vonzom be a rosszat, elhiszem, hogy megérdemlem mindezt, csak mert tényleg szükségem van rá. Puha, lágy csókját éhesen viszonoztam, ugyanakkor gyengédebb is voltam, mint eddig. Mikor elhúzódott tőlem, láttam rajta, hogy kezdi kicsit kényelmetlenül érezni magát, szégyenlős mosolyából, és abból, ahogy rám nézett. Talán ő is éppen arra gondolt, amire én, vagy csak nem bírta tovább csendben. Nem számított, csak vártam, hogy tegyen, vagy mondjon valamit, és mikor hangja felcsendült, újból elmosolyodtam, elégedett voltam a helyzettel, és boldog, hogy végre megkaphatom őt, nem csak testileg, de lelkileg is. Olyan közel éreztem magamhoz, mikor összekapcsolódott a tekintetem, hogy újra beleborzongtam az érzésbe, a boldogság megfertőzött, bőröm alá férkőzött, és nem akartam eltaszítani magamtól, vagy kihagyni az életemből. Szükségem volt rá, jobban, mint valaha. Tetszett a látvány, Elena ruhátlanul, kócos hajába túrva nevet, amitől a lágy hullámok a hátára, vállára omlanak, ujjaira tekerednek. Nevetése hallatán még azt is elfelejtettem, hogy hol vagyunk, és miért, de egy apró fejrázás, és néhány pislogás után tudtam koncentrálni, a pajkos kis hang és a látvány nem terelte már el a figyelmem, de ettől még mindkettő roppantul imponált nekem. Ruháira ugrott a pillantásom, és nem tehettem róla, széles, terebélyes vigyor terült el a képemen. - Ezt sajnálattal hallom! Kénytelen leszel pucér maradni... - jegyeztem meg szomorú hangnemmel, de te szemeim pajkosan csillogtak, és vigyorognom kellett a tényen, hogy a ruháiból nem maradt semmi, legalábbis semmi használható. Újra végignéztem meztelen testén, és még mindig azzal az éhes, vágyakozó tekintettel ültem fel, hajoltam hozzá, magamhoz rántottam, és hajába fúrtam az arcom, hogy belélegezhessem az illatát, és apró csókot nyomjak a föle mögötti gödröcskéhez. Valahogy éreztetni akartam vele, hogy ő nem csak egy kaland volt a számomra, többet jelent egy éjszakánál. A szemeiből nem olvastam ki az ellenkezőjét, de féltem, hogy mások annyit hajtogatták, hogy én rossz vagyok neki, hogy végül elhitették vele. Ami csak azért lehetetlen, mert ha így lenne, nem ment volna bele a játszmába. Tudta, hogy szeretem, ahogy azt is, hogy fontos nekem, és szándékosan sosem ártanék neki, mégis azt éreztem, hogy tudatnom kell vele mindezt. Amit egyáltalán nem bántam, szerettem a karjaimban tartani, hozzásimulni, gyengéden megcsókolni. Szavaira mégis nevetve húzódtam el tőle, és mikor kacsintott, ezúttal a homlokára nyomtam egy puszit, majd az arcára, nyakára, kerülve hívogató, csábos ajkait, azokra tértem ki legvégül, hogy mohón csókoljam, és olyan közel húzzam magamhoz, mintha azt akarnám, a testünk olvadjon össze, váljon eggyé. Kissé eltávolodva tőle, de egyik keze ujjait összekulcsoltam az enyémekkel, nem akartam teljesen elszakadni tőle. - Soha senki nem csinált még nekem meztelenül vacsorát! - jegyeztem meg felvont szemöldökkel, és hátán lecsúsztattam kezem egészen a fenekéig, amibe finoman belemarkoltam, és nevetve csóváltam a fejem. - Teljesen megőrjítesz, Elena! - a szavak szinte nyögve törtek elő belőlem, mintha egy hatalmas gyengeséget ismertem volna be, és valójában úgy is éreztem. Bevallani, hogy mit tesz velem, hogy már a jelenléte is elég ahhoz, hogy bennem minden a feje tetejére álljon. Beismerni mindezt mi más volna, ha nem gyengeség?

Forever meant nothing
when we had nothing

Elena volt a leggyönyörűbb teremtés, amikor elpirult. Morbid, talán, és felettébb abszurd, de egy angyalt juttatott eszembe, és ettől csak még inkább dagadni kezdett bennem a büszkeség, hogy ő az enyém. Nem tulajdonomként tekintettem rá, sokkal inkább úgy, hogy ő hozzám tartozik, és senki sem szakíthatja csak úgy el tőlem, hogy ne ütközne belém. Csak a holtestemen át, ahogy mondani szokták, de még ez sem fejezi ki igazán, mit érzek iránta. Úgy érintettem, mint még soha, mintha ez volna az első, és egyben az utolsó együtt töltött éjszakánk. Minden egyes érintése feltüzelt, fokozta bennem a vágyat, ami már elárasztotta az egész testem, mondhatni úsztam a vágyban, s ilyet még soha nem éreztem, több, mint 140 év alatt egyszer sem. Sejtettem, hogy nem fogjuk az egész éjszakát átmulatni, olyannyira erős vágy tombolt már bennünk, ami végre előtörhetett, aminek átadhattuk magunkat. minden egyes mozdulatnál úgy éreztem, mindjárt felrobbanok, szinte láttam, amint a nappali, és a ház többi része is lángra kap,a ropogó tűz pedig felemészt minket, beleértve minket is. De még ezt sem bántam volna, hiszen szorosan a karjaim közt tarthattam a nőt, akit már oly régóta szeretek, és ezúttal semmi és senki nem tarthatott vissza minket attól, hogy beteljesedjen a szerelmünk. Egy pillanatra mégis elbizonytalanodva, és féltve néztem végig a lányon, arcát tanulmányoztam, miközben könnyedén csusszantam belé, s mikor a fájdalom felcsillant a szemeiben, lassítottam a mozgásomon, finoman mozogtam benne, egészen addig a néhány másodpercig, míg újra át nem vette az arckifejezését a vágy és a végtelen boldogság. Háta ívben megfeszült az érintésemre és a gyorsuló mozgásra ezzel válaszolva, egyre hevesebb sóhajait nem vehettem figyelmen kívül, testem pedig szinte válaszolt az ő testének, hamarosan együtt mozogtunk, és úgy éreztem, megállíthatatlanok vagyunk, az erős kötelék szinte elérhető közelségbe került, meg tudtam volna fogni, ha kinyújtom a kezem. Tetszett, sőt, egyenesen rajongtam, hogy most testközelből, valójában borzasztó közel ismerhetem meg ezt a vad, mégis gyengéd Elenát. Olyan régóta vágytam rá... Azt éreztem, soha nem leszek képes elszakadni tőle, és órákig bírnám még a mozdulatsort, a hullámzó vágy általi mozgást, ugyanakkor azt is tudtam, hogy testemnek más elképzelései vannak, és hamarabb érjük majd el a csúcsot, mint azt elvárnánk a pillanattól. Csókja még inkább afelé taszított, kezdtem kételkedni benne, hogy pár percnél tovább folytatjuk az édes játékot, de ekkor hátamra döntött, s mikor elszakadtunk egymástól egy pillanatra, sikerült még elhúzni az estét. Egyik kezem csípőjére vezette, míg másikat a mellére, s én akaratosan és vágyakozva markoltam rá mindkét testrészére, s mikor rám ereszkedett, nyögése a fülembe szökött, és egy pillanatra nem hallottam semmi mást. Lassú mozgolódását csípőjénél fogva ösztönöztem gyorsabb, érzékibb tempóra, melleit felváltva masszírozva váltottam ki belőle még több sóhajt, és halk nyögést, olykor-olykor az én számon is kiszaladtak morgások, férfias, mély nyögések, és sóhajok, amiket nem akartam és nem is tudtam magamban tartani. Kihívóan, nem eresztve tekintetét a szemébe néztem, akárhányszor csak tudtam, egészen addig, míg hátra nem döntötte a fejét, és lehunyt szemmel át nem adta magát az érzéseknek. Én bármennyire szerettem volna úgy tenni, mint ő, és lehunyni a szemem, nem tettem meg, csak őt tudtam nézni, élvezetről tanúskodó arca fogva tartott, és ez még inkább közelebb juttatott a gyönyörhöz, a morgások pedig megszaporázódtak, és egyre hangosabbak lettek. A vágy eluralkodott rajtam, újra magam alá gyűrtem a lányt, és mélyre süllyedtem benne, éreztem, amint arcom jólesően eltorzul, és hogy már nincs messze a vége. Körmei a húsomba mélyedtek, nyakam bőrét fogai szakították át, vérem pedig lassan csordogált le a torkán. Ahogy szívta a sebet, még inkább kezdtem tőle elveszíteni a fejem, ugyanakkor én is vágytam az ő vérére, ahogy mindenére, magamban akartam tudni őt, a vérét az enyémmel összekeveredve hagyni, hogy a vénáimba jusson, és hogy vadul kalapál szívem mindenhová eljuttassa ezt a vérrel vegyített vért. Fogaim előbukkantak, és egyszerre hevesen, egyszerre óvatosan vájtak a nyakába, jellegzetes, szakadó, csábító hanggal, s mikor az édes vér buzgón áradt át a számba, elveszítettem az irányítást magam felett, és egy utolsó, vad lökéssel véget vetettem a játszmának.

Forever meant nothing
when we had nothing

Számtlanszor elképzeltem már a pillanatot, mikor végre Elenát igazából a karjaimban tarthatom, hogy megkaphatom őt magamnak. Hiába volt önzőség, hiszen meg voltam győződve róla, hogy rossz vagyok, és azt is éreztem a lelkem mélyén, hogy ő jobbat érdemel, vagy inkább én nem érdemlem meg őt, mégis fantáziáltam róla, és ezekről a pillanatokról. Mohó csókjaink, érintéseink között nem tudtam gondolkodni, és egyszerre száguldott minden gondolat a fejemben, mintha fel lennének turbózva. Az üzemanyag Elena Gilbert névre hallgatott, s ő volt az oka annak is, hogy euforikus érzések rohamoztak meg, ami elől nem akartam menekülni. Egyáltalán nem éreztem késztetést arra, hogy most, hogy végre jó dolog történik velem, hátat fordítsak, és megvonjam magamtól, ahogyan máskor tettem volna. Ez egy másik este volt, s talán a vég kezdete, de ha ez teszi rá az i-re a pontot, ezért jutok majd pokolra, boldogan fogadom majd az égető, nyaldosó lángokat. Egyszerre érzem azt, hogy ez kell nekem, erre van szükségem, és hiszem azt, hogy csak a bajt hozom magamra, és végül majd sérülten fogom nyalogatni a sebeimet. Mint egy bogár, aki képtelen ellenállni a gyönyörű fénynek, végül pedig megégeti magát. Mintha egy égő villanykörtét szorongattam volna a markomban, vagy egy piszkavasat, amit előtte jó alaposan mártogattam a lángok közé. Ám ennek ellenére minden egyes percét élveztem, nem számított, hogy előtte fájt, vagy később mit fogok érezni, csak a pillanat, aminek élni akartam. Mert nem csak a vágyat éreztem ébredezni bennem, az érzéseim is hatalmas, elsöprő hullámokként törtek fel, elsodorta az aggályaimat, a kételyeimet, és minden rosszat, amit addig éreztem. Eddig is tudtam, hiába próbáltam menekülni mind az érzés, mind a lány elől, pont úgy hajkurásztam is, kergettem, mintha álmok volnának, amiket sosem érhetek el, és szerezhetek meg magamnak. De most... nem tudtam tagadni az érzéseimet iránta. Hogy szeretem őt, és semmi másra nincs szükségem csak rá, és hogy ő is ugyanígy, vagy legalább hasonlóan érezzen irántam.  Ruhája hamar lekerült róla, nem tiltakoztam, mikor a cipzárhoz vezette a kezem, kifejezetten élveztem, hogy kezébe vette az irányítást. Én sem bírtam már magammal, ha ő nem vezet rá, magamtól húzom le a cipzárt, s végül szakítom el a ruháját, ami oly könnyedén foszlott szét ujjaim között, mintha csak a levegőt markolnám. Nem habozván testén simítottam végig, kezem könnyedén csusszant az alsóneműjébe, elégedett mosollyal nézve arckifejezését, és hallgatva a sóhajt, ami kiszökött belőle. Megfeszülve, nyakamba karolva húzódott közel hozzám, és egyúttal húzott magához engem is, így még közelebb kerültek ujjaim az izzó kis ponthoz, ami a gyönyörének forrása. Sóhajait felváltotta egy nyögés, s vérem még inkább fokozta neki az élményt, intenzívebbé tette, egyszerre oltottam szomját, és teljesítettem vágyait is. Ugyanakkor őt is fűtötték már a saját vágyait, akadozó, akaratos mozdulataiból látszott, mennyire akar engem, és örültem, hogy - ezek szerint - hasonlóan érez, mint én, sőt, meg merném kockáztatni, hogy ugyanúgy. Nem csak én vártam erre a pillanatra, ugyanúgy ő is éhezett már rám, s bár lehet, hogy ezt egészen idáig nem vettem észre, de most hirtelen beláttam, hogy így van. Hogy is lehetne másképp? Nadrágomon elidőző ujjai belőlem is halk, de annál erőteljesebb sóhajokat váltott ki, és a ruhadarab hirtelen nagyon zavaró, és kényelmetlen lett, hiszen immáron kemény férfiasságom majd szétfeszítette a nadrágot. Elena lehúzta a cipzárt, ámbár borzasztóan lassan, azt hittem megőrülök, ha most azonnal nem szedi le rólam, de mielőtt még közbeavatkozhattam volna, azon kaptam magam, hogy keze már az alsónadrágomba csusszan. Férfiasságom lüktetése mellet testemen is végigfutott egy-egy remegés, mintha minden egyes izmom külön mozgást végzett volna, némelyik azért, hogy a lány ne hagyja abba, némelyik pedig remegve könyörgött, hogy vessen véget a csodás kínzásnak, és végre adja át magát nekem teljes egészében. Mielőtt bármelyik is győzhetett volna, Elena elveszítette az egyensúlyát, így mindketten a szőnyegen landoltunk, ahol korábban a finom anyagú ruhája is, és szerencsére még időben sikerült megtámaszkodnom könyökömmel, hogy ne zuhanjak rá. Nevetése olyan volt, mintha egyfajta - és természetesen gyönyörű - háttérzene szólalt volna meg, szinte fürödtem az élményben, hangja csilingelése még jobbá, szebbé tette ezeket a perceket. Közelebb húzott magához, és én készségesen simultam testének, most már sokkal kevesebb anyag akadályozta meg, hogy érinthessük egymást. Mégis, ha azt hittem addig, hogy minden tökéletes, nem tudtam valójában mit is jelent ez a szó. Hiszen a szavak, amiket rózsás ajkai hagytak el, bizsergést keltve a gyomromban futottak végig felforrósodott bőrömön, s olyan hevesen csókoltam, mint még soha senkit. Úgy éreztem, ez nem történhet meg velem, én ezt nem érdemeltem ki, ámbár amilyen gyorsan jöttek eme sötét gondolatok, úgy fújta el őket a felhőtlen boldogság, amit most semmi, de tényleg semmi nem árnyékolhatott be. - Szeretlek, Elena! - súgtam vissza halkan, mintha attól félnék, hogy hangom összetöri pillanatot, mintha egy törékeny tárgy, egy hógömb volna. S ha tényleg az, biztos vagyok benne, valaki felrázta, a feje tetejére állította. - De ezt már tudod. - utaltam itt a feltörő emlékeire, amiket még halandó életében feledtettem el vele. De most még a múlt sem szólhatott bele ebbe az estébe. Vállaihoz nyúlva érintettem a csupasz, puha bőrt, amit eddig a pántok fedtek, és a csathoz nyúlva kikapcsoltam a melltartóját, amit ő elpirulva fogadott. A látvány olyannyira meglepett, hogy mozdulatlanná merevedtem, és csak ámulva, oldalra billentett fejjel figyeltem néhány pillanatig a lányt. Aztán észhez kapva végigpillantottam rajta, és sokkal gyönyörűbbnek találtam most, mint eddig bármikor, és ezt még a múltkori, gyűlölködős éjszakánk emléke sem ronthatta el. Lábait derekam köré kulcsolva húzott közel magához, ágyéka az enyémhez súrlódott, férfiasságom lüktetése pedig nagyobb fokozatra kapcsolt, s ekkor döntöttem el, hogy nem akarok tovább várni. Körmei végigszántották a hátam, és nem tudtam volna megállapítani, hogy valóban kiserkent-e a vérem, vagy csak mámortól ittasan rosszul érzékeltem. Mindenesetre a bugyiját is könnyed mozdulattal húztam le róla, szakadás mentesen ejtetem a melltartója és a ruhája mellé a szőnyegre, aztán egy újabb mozdulatsorral csusszantam belé, ami egy elfojtott, félig morgásba fordult nyögést váltott ki belőlem. Úgy éreztem, ennél jobb nem mostanában történt velem, és a fájdalom - ami hirtelen megszűnt létezni - is egyetértett velem ebben.

Forever meant nothing
when we had nothing

Lehetetlen nem eleget tenni a kérésének. Nem mertem végiggondolni, mióta is várok erre a pillanatra, ami egyszer már majdnem beteljesedett. Ám jobbnak hittem belátni, hogy nagyobb örömöm lelem a mostani pillanatban, mintha legutóbb történt volna meg. A vágy most heves érzelmekkel, valódi érzelmekkel keveredik, míg legutóbb csak zavaros gondolataim voltak, és egy lány, aki üres volt belül, érzéketlen, és csak egy játék volt számára az egész. Nem tudtam egészen eddig, hogy ez mennyi fájdalmat okozott nekem, de most, hogy minden teljesen más, és jobb színben tündököl a szemünk előtt, már tudom, hogy ez a megfelelő pillanat. Ez a mi pillanatunk, és ezt nem ronthatja el senki sem. Nem számít, hogy mások mit gondolnak, hogy miként vélekednek rólunk, és a kapcsolatunkról, csak az a fontos, hogy én akarom őt, és ő is akar engem. Hogy utána mi lesz... egyszerűen csak nem számít. Órákig beszélhettünk volna még arról, ami ránk vár, vagy amit már magunk mögött hagytuk, kérhettem volna, hogy adja a tudtomra, miként érez, hogy istenigazán öntse szavakba, ami jelen pillanatban megkörnyékezte a szívét, de nem erre vágytam. Cselekedni akartam, és az, hogy tudtam, ő is ezt várja tőlem, még inkább erre késztetett. Egy lépés előre, majd még egy, s még egy, végül testünk összesimul, a levegő szinte szikrázik körülöttünk, csókjai elhomályosítják a látásom, amire a vágytól szemeimre boruló köd is rásegít. Szemeim lehunyom, és csak átélem az érzést, iszom magamba.. mindent. Az érintését, bőréből áradó forróságot, vágytól rekedtes hangját, szívdobbanásainak ütemét. Válasz helyett újabb csókban forrok össze vele, úgy merülök bele az érzésekbe, hogy közben azt kívánom, bár belefulladhatnék. Csípője újra és újra előrelendült, még inkább fellobbantva bennem az ismerős vágyat, amit már jó ideje, minden alkalommal éreztem, ha közelebb kerülhettem hozzá. Hirtelen minden emlék egyszerre ömlik az elmémbe, szinte túlcsordul, mintha egy kád víz volna, s én elfelejtettem volna időben elzárni a csapot. Magam előtt látom a szobáját, ami valahogy egyszerre tükrözi emberi énjét, és üt el ettől a szenvedélyes, kalandvágyó jellemtől. Előtte állok, kezemben a nyaklánca, s míg én reménykedek benne, hogy elég erőm lesz kimondani a szavakat, ő értetlenül nézi a kezemben lógó medált az egyszerű ezüstlánccal. Hát persze. Nem bízott bennem, nem tudta elhinni, hogy ha nem védi őt a verbéna, bármi jó is kisülhet a beszélgetésünkből. Persze, én adtam okot rá, hogy ne bízzon bennem. Közben újra visszatérek a jelenbe, s ez volt az a pillanat, mikor hihetetlen sebességgel a kanapén kötöttünk ki, nem volt bonyolult követni őt, ösztönösen mozogtam vele együtt. Hátam a puha anyagnak préselődött, kezei ismételten hasizmaimon vándorolt végig, csípőjével előrébb lendült, ingerelte ébredező férfiasságom, ami a mozdulatsor végére már keményen préselődött az ölének. Miközben övemmel vacakolt, meg kell hagyni igencsak ügyesen, nyakamhoz hajolva csókolni kezdte a bőröm, amin azon nyomban forróság futott végig, s mikor fogaival karcolta azt, úgy éreztem, jóleső lángok nyaldossák a testem, mintha a nap sugarai vándoroltak volna minden egyes porcikámat megvilágítva. Hagytam, hogy ő irányítson, mert láttam, milyen örömet okoz neki, hogy az ő kezében van a gyeplő, s valójában én is élveztem, mindig is szerettem, ha a nők nem tehetetlenül hevernek alattam, de Elenától nem számítottam másra. Mégis arra vágytam, hogy karjaim közt essen szét, adja át magát a vágynak, az érzéseknek, és legfőképp nekem. Ajkaival és fogaival számra tér át, érzem, amint vérem kiserken, de ettől csak még csodásabbá vált a pillanat, és már-már izgatottságom megnyugvásba fordult át, ám a vágy nem hagyott alább. Szemei egy pillanatra felnyíltak, s mintegy megérezvén ezt, megemeltem a fejem annyira, hogy egyetlen pillanatra csokoládébarna szemeibe tudjak nézni, és lássam benne a még inkább tomboló vágyat. Elégedett félmosolyra húzódott szám szeglete, és kezei által vezetve a ruha cipzárjához nyúltam, könnyed, mégis sürgető mozdulattal rántottam le egészen az aljáig, majd vállaihoz nyúlva kibújtattam belőle, és hátán, nyakán, derekán simítottam végig. Sóhajai még inkább arra ösztökéltek, hogy kényeztessem, kezeim combjára tértek át, s ahol a ruha alá kúsztam ujjaim, az anyag jellegzetes reccsenéssel szakadt ketté, a kezeim közt maradt ruhára alig emlékeztető anyagot a földre dobtam, ahol puhán landolt, hang nélkül, pusztán a cipzár ütött tompa zajt. Hasa bőrén húztam végig kézfejemet, enyhén benyúlva az alsónemű alá, s közben hajába markolva közelebb húztam magamhoz, és mohón csókolni kezdtem.

Forever meant nothing
when we had nothing

Egyetlen pillanat erejéig olyan volt, mintha álmodnék. Mindent láttam, a szoba félhomályát, a pohárból csöpögő alkoholt a fotel karfáján, a tűz narancsos lángjait nyaldosni a tűzifát, a lányt, aki karnyújtásnyira áll előttem, és minderre úgy kezdtem vágyni, az életemre, mintha nem volna valóságos. Végigfutott az agyamon, hogy nem karok felébredni, át akarom élni az érzéseket úgy, mint még soha, el akarom raktározni őket mélyen az emlékeim között, és elővenni, ha úgy tartja kedvem. De még nem szívtam magamba elegendő képet, még nem éltem bele magam eléggé, nem temetkeztem bele a boldogságba, ami egyszerre mar, mint a sósav, s gyógyít, ahogy csak a szerelem képes. A pillanat persze elmúlt, rájöttem, hogy ilyet az én sötétségtől fertőzött, önutálatot kibocsájtó elmém nem kreálhatna, ez csak a valóság lehet. Ám ezt valahogy még nehezebb elhinni. A belém vetett gyűlölködés mások által, és az önmagam iránti hit elvesztése megnehezíti a helyzetet. Elhittem már, oly régen, hogy rossz vagyok, nem lakozik bennem jóság, s ekkor jött ez a lány, és felkavarta az életem. Első pillanattól fogva tudtam, hogy ő tiszta, és olyan jó, amilyen és soha nem leszek és nem voltam. Naivitása, miszerint a kis városkájában nem történhet semmi rossz, is erre utalt. Annyira hitt a jóban, annyira akarta, hogy mások is így vélekedjenek, hogy elhitte, ez így van, még akkor is, ha semmit nem tudott Mystic Fallsról. Ahol egy bájos vámpírnő rabul ejtette a Salvatore fivérek szívét, ahol végül miatta haltak. De most már nem számít, akkor mi volt. Elena szemeiből ki tudom olvasni a gyűlölet hiányát, látom, hogy bármit mondok, bármit teszek, nem lesz képes lemondani rólam, és ez egyszerre gyengít le, és ad erőt. Sosem hittem volna, hogy ilyen kettősségeket érezhetek, talán mindössze csak párszor tapasztalhattam meg, mikor érzelmeim megcsavarodva bűntudatot árasztottak felém, s a vér, az ölés egyszerre okozott kellemetlen érzéseket és mérhetetlen örömöt. Most azonban ez sokkal fokozottabb, hiszen minden egyes érzésemnek, gondolatomnak van egy párja, ha úgy tetszik egy ellentéte, de ezek kettőssége valahogy még jobbá teszi a pillanatot. Jobbá, mint ahogy bármikor képzeltem, pedig már hányszor lejátszottam hasonló gondolatokat és képeket a fejemben! A valósághoz persze semmi sem mérhető. Próbálom olyan szorosan tartani miközben csókolom, ahogy csak karjaim bírják, amíg el nem zsibbadnak, s még az után sem akarom elengedni őt. Mert végre enyémnek éreztem, végre megkaphatom őt. Egy halk hang a fejemben Ricet juttatja eszembe, azt suttogja, végre megkaptad, amit akartál. "Tiéd A Lány. Megszerezted!" Persze ettől borzalmasan idiótán érzem magam, és ha tehetném, behúznék egyet a halott barátomnak, amiért ilyen szavakat ültetett a fejembe. Valahol persze megnyugtat a tudat, hogy ő tudta, min mentem keresztül, és hogy mi várhat rám, ha ő Velem van. Hogy mennyire vágytam rá, mennyire akartam önző módon, hogy az enyém legyen. Ha volt is némi ellenérzésem azzal, amit csinálok, Elena szavai eltörölték az összes kételyem. Egy vigyor szélesedett ki az arcomon, miközben ajkáról nyakára tértem át, hátát, derekát, fenekét simítva miközben óvatosan és mégsem finoman a falhoz préseltem testét. Nem lepődök hát meg, mikor fordul a kocka, és én találom magam háttal a falnak, fekete ingem néhány gombja a földre hull jellegzetes hanggal, az anyag halk szakadással bomlik szét a lány vékony, puha, mégis erős kezei között. Hasamban visszhangot vert a szívverésem, mintha egészen a gyomromig csúszott volna le a heves érzelmektől, hasfalam szinte lüktetett a finom kezek alatt. Szorosan simultam hozzá, ágyékom az övének nyomtam, és miközben én is szorosabban vontam őt magamhoz, hihetetlen gyorsasággal újra fordítottam a testhelyzetünkön, csípőjénél fogva felkaptam, hogy derekam köré kulcsolhassa a lábait, miközben a falhoz szorítottam, és nyaka forró bőrét csókolni, szívogatni kezdtem ajkaimmal, néha fogaimmal érintettem őket, testén ismételten végigsimítottam. - Én is akarlak, Elena. Soha jobban! - súgtam bőrébe rekedtes hangon, és biztos voltam benne, hogy ha még egyszer szóra akarnám bírni magam, már nem menne. Az érzések ugyanis eluralkodtak rajtam, és ki akartam élvezni minden egyes pillanatot ebből az estéből.

You never broke my heart again

Magam elé meredek. Nem tehetek mást, nem bírok moccanni, szavai még a vért is megfagyasszák bennem, érzem, amint az ereimben áradó vörös nedű egyre csak sűrűsödik, s végül nem folyik tovább. Nem pumpálja szívembe a vért, ami lassú ütemet kezd diktálni, de ekkor rájövök, hogy testem csak az oxigénhiányt jelzi. Mély levegőt szívok magamba, érzem a forróságot, amit a narancssárga és vörös lángok árasztanak magukból, Elena leheletét a nyakamon, könnyeit, amint égető érzéssel végigcsorognak a bőrömön, bár tudom, hogy a kandallóból áradó forróságon kívül semmi sem a valóság. Talán csak emlékek, vagy inkább a képzeletem szüleménye mind. Hiszen ő sosem volt az enyém, sosem kaptam meg A Lányt. Sokszor enyém lehetett volna már, de azok mind múló pillanatok voltak, elillantak, mire felfogtuk volna, hogy elkezdődtek. - Pedig minden józan gondolkodású ember ezt tenné. Gyűlölne, teljes szívéből, és eltaszítana. De te sosem tetted. Nem igazán. Megrészegített talán a szerelmem, amit irántad érzek? Vagy csak vágyálmokat kergetsz, egy nem létező férfi árnyékát? - Mindezeket még mindig magam elé bámulva ejtem ki a számon, csak az utolsó kérdés végén emelem fel némiképp a fejem, hogy belenézhessek a keserű csokoládéra emlékeztető lágy pillantású íriszekbe, ajkaim eközben halvány, bánatos mosolyra görbülnek. Ekkor közelebb lép hozzám, én pedig késztetést érzek, hogy válaszul hátráljak egy lépést, de nem teszem, helyette előre mozdulok, mintegy közeledve felé, de a kettőnk közt lévő távolságot mégsem szeljük át. Mintha félnénk, pedig minden annyira nyilvánvalóvá vált az eltelt másodpercekben, egyre inkább tudom, hogy mi fog következni, és ez menekülésre késztet. Mint mindig, mikor valami jó csöppen az életembe, megszáll egy felsőbb erő, ami arra sarkall, ne higgyem el a jót, ne fogadjam el, taszítsam el magamtól. Ám ez valójában csak én vagyok, a hang a fejemben pedig a bűntudat, amit sosem tudok igazán elnyomni, még érzéseim nélkül is ott lappang bennem, mélyen, elérhetetlen távolságban. Meglepetések sorozata kísért minket, újra és újra meghökkentjük egymást a szavainkkal, olyan, mintha ez sosem akarna véget érni. Újabb szavait hallgatva nem tudom eldönteni, mindig is arra vártam, hogy ezt mondja, vagy inkább azt akartam, ne tegye, és rettegtem ettől a pillanattól. A 'mi lett volna ha' részt szívesen átugrottam volna, de tudtam, hogy szükség van erre is. Sosem volt esélyünk átbeszélni a dolgokat, úgy istenigazán megállni egy pillanatra, és szánni némi időt a kapcsolatunknak, de most eljött a mi időnk, és nem menekülhetek el. Pedig mennyire szabadnak érezném magam odakint, a szabad ég alatt, miközben keresztül száguldom az erdőn, cipőm talpa alig érintené a talajt. Az alkohol, ami eddig boldogságot okozott, és kellemes, bágyadt, meleg érzést hagyott a gyomromban, tovább éltet, száguld testemben, mint a vér, és ez ad erőt végül, hogy ne pillantsak vágyakozva az ajtó felé, vagy ne menjek el innen ténylegesen. Bólintok az igazságra, és erőt gyűjtök, hogy megszólaljak, de mire levegőhöz jutok, és nekikezdhetnék, folytatja, a szavak csak úgy áramlanak belőle, s bár szeretném félbeszakítani, nem megy, hagyom hát, hogy befejezze. Ráncolom a homlokom, elnyílt szájjal próbálok dűlőre jutni, végül megnyalom száraz ajkaim, és kisimult arccal, mégis fájdalommal a szememben lépek még közelebb hozzá. Ekkor kezem megragadva a mellkasához, a szívéhez húzza, forró, puha bőre alatt szíve hevesen ver, mintha ki akarna törni a mellkasából. - Hát nem látod, Elena? Csak ártunk a másiknak. Bántjuk egymást. Mikor azt mondtam, hogy remélem minden álmod teljesül az életedben, nem így képzeltem el. Önző vagyok, igen, de az, hogy te is akarsz engem, már egészen más. Tényleg ezt akarod? Engem? - Ezúttal nem eltaszítani akarom a szavaimmal, a kérdéseimmel, sokkal inkább kideríteni az igazat. Hogy készen áll-e szorosabb kapcsolatba kerülni velem, megerősíteni a kapcsot, ami már amúgy is összefűz minket és az életünket. Készen áll-e rám, a tetteimre, a gondolataimra, a szavaimra, és legfőképp az érzelmeimre. Választás elé állítottuk. És milyen igaza van. Még ha szó szerint nem is jelentettem ki - Én vagy Stefan, válassz! -, hogy az öcsém nem kérdezett rá, utalásokat bőven sokat tettünk rá, és éreztettük vele, hogy akármelyikünket is választja, a másik szenvedni fog, és talán maga mögött hagyja a várost, de attól még az általunk oly szeretett lánynak nem lesz könnyebb. Nem lesz boldog, miközben az egyik szívéhez közel álló férfi odakint bolyong a nagyvilágban éppenséggel üresen, érzéketlenül. - Elena, te sosem lettél rossz. Nem olyan vagy, mint én. Ha azt mondod nekem, szeretsz, nem válsz tőle önzővé. Elmehettem volna. Vagy mondok jobbat! Vissza se kellett volna jönnöm ide, Mystic átkozott Fallsba! Mondhatni kikényszerítettem belőled ezt a vallomást. Ez nem fog a lelkeden száradni. - Kezem testem mellé hull, kimondatlan szavaimmal önmagamat sebzem, s az ő szavai fájdalmasan-jólesően marnak belém. Ebbe kapaszkodom, ez tart vissza attól, hogy újra elforduljak, és többé ne nézzek felé, ne is gondoljak rá. Mert szükségem van erre az érzésre, épp a felém kapó kínok miatt, amik fájdalmasságuk ellenére cirógatva érintenek, akár a tollpihék, és végtelen örömöt okozva áradnak szét testemben mindenféle kényszer nélkül, magától értetődően, természetesen, könnyedén. Nem vettem észre, hogy eltávolodtam tőle, egészen addig, míg két nagy lépéssel át nem szeltem a köztünk lévő távolságot, és nem ragadtam meg a karjait erősen, szorosan magamhoz rántva ezzel őt, miközben rátaláltam ajkaira az enyémekkel, mohón rájuk tapadva falom a nőt, éreztetem vele mindazt, amit szavaimmal képtelen voltam, és magamhoz édesgetem ahelyett, hogy eltaszítanám. Belefáradtam abba, hogy távol tartsam őt magamtól, vagy inkább... Én tartsam távol magam tőle. A korábban kezeimben tartott, immáron a fotel karfáján nyugvó, felborult pohár tartalma háttérzajként csöpög a padlóra, miközben én úgy érzem, az érzelmeim túlcsordulnak bennem, és a folyékony aranyhoz hasonlóan, csorognak az ereimbe, és égető, kellemes érzést hagynak maguk mögött.

You never broke my heart again

Az ominózus szavak után tovább meredek a tűzre, miközben két opció is felmerül bennem. Az egyik, hogy hallom majd, amint a lányt kifelé vezetik a lépteit, vagy éppen hangtalanul tűnik el az éjszakában. De ez a lehetőség összeszűkíti a gyomrom, görcsben áll tőle, és furcsán megcsavarodik a fájdalomtól, amely az egész testemre kisugárzik. A másik, hogy nem megy el, itt marad velem, ám ez a lehetőség talán sokkalta fájdalmasabb lesz mindkettőnknek, mint az első. Nem a tetteinkkel, inkább a szavainkkal fogjuk bántani egymást, mert az érzései bár jelen pillanatban be vannak dobozolva és mélyen elrejtve benne, előbb-utóbb a felszínre fognak törni. Az pedig számára csaknem elviselhetetlen lesz. A kísértés, hogy odalépjek hozzá, szorosan magamhoz húzzam, és elmondjam neki az érzéseim, kínoz, és már azt hiszem, nem tudok ellenállni neki, de egy újabb korty alkohol, a melegség a bensőmben, amit okoz ez a folyékony arany, segít túlélni ezt a múló pillanatot, s végül sikerül ott maradnom, egy helyben állva a kandalló előtt. Elena még mindig mögöttem van, hallom lélegzetvételeit, és annyira vágyakozom utána, még a történtek után is, hogy akaratlanul szökik ki belőlem egy fáradt sóhaj, miközben a vágy éles karmaival szántja végig a testem, lelki szemeim előtt látom, amint az édes vér kibugyog a bőröm alól. Megrázom a fejem, hogy figyelni tudjak rá, hiszen ha nem ment még el, az azt jelenti, hogy mondanivalója van. Nem vagyok biztos benne, hogy hallani akarom, de továbbra sem moccanok. A szavai pedig olyan hirtelen érnek, hogy szinte hallom, amint az állam fájdalmasan hangosan koppan a padlón a döbbenettől. Kénytelen vagyok megfordulni, hogy lássam az arcát, amint ezeket mondja nekem, lássam barna szemeiben az érzelmeket. Annyiszor hajtogattam, hogy fölöslegesek az érzelmek egy vámpírnak, csak az ösztöneire kell hallgasson, azok mutatnak végül majd utat, de már akkor tudtam, hogy ostobaságokat beszélek. Rettegtem. Rettegtem, mert Katherine darabokra zúzta a szívem, és bár felépültem utána, nem akartam még egyszer azt a kínt érezni, ami fájdalmasabb volt, mintha minden egyes csontom egyenként törték volna darabokra. De többé már képtelen vagyok elnyomni az érzéseim, miközben Elena jelenléte kísért. És hirtelen elhatározom magam gondolatban. Egy keserű mosoly fut végig ajkaimon, csak épp a szegletük rándul meg, mosolyra emlékeztető mozdulattal. Ha nem viszonozza a vonzalmam, a szenvedélyes érzést, amit iránta táplálok, magam mögött hagyom Mystic Falls városát, és többé nem térek vissza. A gondolat megnyugtató. A fájdalmam majd le fogom gyűrni idővel. Túljutok az itt töltött éveken, és enyhülni fog minden, az emlékek pedig elhalványulnak majd az alkohol és a feledés homályában. - Visszakapcsoltál. - A szó erőtlenül, mégis valahogy boldogan cseng mély hangomon, ami tükrözi az érzéseim. Mintha tükörbe néznék, és megkönnyebbülve venném tudomásul, hogy még mindig ugyanaz az ember vagyok, aki voltam. A fickó, aki nem várja el a lánytól, hogy bocsánatot kérjen. A vámpír, aki csak annyit szeretne, hogy minden menjen tovább a normális kerékvágásban. A fájdalmam ellenére, ami szögesdrótként tekeredik körém, tudom, hogy el kéne őt engednem, mert amit ő tett, még a felével sem ér fel annak, amiket én követtem el az évtizedek során. - Nem várok tőled semmit. Nem várhatok tőled semmit. A szeretteid nagy részét miattam veszítetted el. Én vagyok az egyik legfőbb oka, hogy vámpírrá változtál. Hogy kikapcsoltad az érzéseid - mert bár ezért nem én vagyok a felelős, de túl sokszor hajtogattam, hogy egy vámpír érzések nélkül élvezheti csak az életet. Tudom, hogy megragadt a fejedben, és a tudatalattid végül meggyőzött, hogy igazam van. A fájdalmat csak így küzdheted le. De ez nem igaz, már te magad is rájöttél. - Kezdem úgy érezni, mindaz, ami kiárad belőlem értelmetlen, ostoba beszéd, nem tükrözi a valóságot. Nem adja át a gondolataim igazát, mégis ki kellett őket mondanom. Ha most megtartom őket magamnak, Elena talán sosem tudja meg, hogy jelen pillanatban, vagy egészen eddig mi zajlott le bennem.Saját szavaim emléke megkavarja az érzéseim, különösen amiatt, hogy Elena hangján hallom őket, s újra a tűzre meredek, mintha pattogó vörös szikrák megadhatnák a kellő válaszokat. Olyan, mintha nem mindössze pár éve, hanem évszázadok óta történt az az este. Mikor legelőször találkoztunk, mikor elfeledtettem vele ami történt, s mikor majdnem meghalt a balesetben, amiben a szülei az életüket veszítették. Bánom, hogy aznap este Stefan volt ott, s nem én, különben minden másképp alakult volna. De talán mégiscsak így a legjobb. Még éppen időben fordulok meg, hogy elkapjam a tekintetét, ami nedvesen csillan meg a tompa fényben. Teszek felé egy lépést, kezem kinyújtom, mintha ebből a távolságból is meg tudnám érinteni, aztán leengedem, mert tudom, hogy amíg nem kapom meg a választ a kérdésemre, nem teszek egy lépést sem előre. - És most mit érzel?

You never broke my heart again

Számtalanszor megfogadtam már, hogy csak megyek a saját fejem után, félretéve az érzéseim, és soha nem hallgatok a szívemre. Ámbár újra és újra megszegem az önmagamnak tett ígéretem, mélyebben beleásom magam a dolgokba, mint kellene, s végül én húzom a rövidebbet. Akárhányszor elgyengülök, mindig pórul járok, ezért sem értem, miért engedtem újra a kísértésnek, és nyújtottam át magam ezüsttálcán. Gonosznak tartanak, rossz fiúnak, és ezt kész voltam elfogadni az idők során, lévén sok rosszat tettem, de azt ki hitte volna, hogy Elena hagy fel a ráaggatott csupa szív szereppel? Követett már el hibát ő is, de a múltkori összetűzésünk óta nem hagynak nyugodni a szavai. Újra felidézem őket, s mellette az arcát is, ami gúnyról és gyűlöletről árulkodott. Katherine-t juttatja eszembe, pedig nem hittem volna, hogy ahhoz a nőstényördöghöz hasonlítom. Talán egy feje tetejére állított, alternatív világba kerültem, ahol minden az ellentéte a normálisnak. Végtére is, legutóbbi találkozásunknál Katherine bocsánatot kért, Elenával való utolsó beszélgetésem pedig úgy fulladt kudarcba, ahogy csak lehetséges volt. Egyikőjük jó útra lép, míg a másik épp csak kezdi megízlelni a rosszat? Abszurdnak tartom, Katherine sosem fog megváltozni. Azonban, Elenáról ezt állíthatom biztosan. Egykor száz százalékos biztossággal állíthattam volna, hogy nincs az a dolog, ami beszennyezné patyolat tiszta lelkét, de ez még azelőtt volt, hogy vámpírrá vált volna. Hogy megízlelhette volna az embervért, és a természetfölöttivel járó képességeket, amiktől hirtelen egy új, egészen más világ tárul szemeid elé. Egy sokkal színesebb, sokkal tágasabb világ. Féltem, hogy Stefan óvó kezei között képtelen lesz túljutni emberléte veszteségén, de mikor kiszakadt a megbízható karokból, hittem, hogy végül majd talpra áll. Mindig is úgy gondoltam Elenára, mint egy macskára, aki mindig a talpára esik, érje bármilyen nehézség is, bármekkora fájdalom, és tudtam, hogy ezúttal sem lesz másképp. Érzései kikapcsolására azonban nem számítottam, valamint hogy az élvezeteken kívül törődni fog olyan dolgokkal, mint a gyűlölködés, vagy a sértegetés. Azt pedig végképp nem értettem, hogyan képes megsebezni engem. Az a személy, akitől sosem vártam volna. Talán ez az, ami igazából letaglózott engem. Ha Elena sem érez irántam gyengébb érzelmeket, ki fog mellém állni, mikor mindenki szemében én leszek a bűnös... Jobban szíven ütött, mint hittem volna. S most itt állok egyedül, a hatalmas panzió falai vesznek körül, és az egyetlen érzés, ami belülről marcangol, a fájdalom. Becsapva érzem magam, és végtelenül nyomorultnak, whiskyvel feltöltött poharam köré fonom szorosan az ujjaim, épp csak annyira, hogy ne törjön össze, és hulljanak üvegcserepek a padlóra. A kandallóból áradó tűz meleg, túlzottan forró, szinte égeti a bőröm, és egy pillanatra megfordul a fejemben, milyen lenne, ha a lángok egész testem belepnék, és a fizikai fájdalom teljes mértékben elnyomná azt, ami a szívemet szaggatja darabokra. Emlékszem a tűz perzselésére a bőrömön, mikor az egyik földig érő ablaknál szívtam magamba a gyilkos napfényt, a gyűrűm a földön hevert, s ha az öcsém nem lép be az ajtón, átadtam volna magam a halálnak. De az más volt, haldokoltam a vérfarkasharapástól, nem hittem, hogy megélem a holnapot, különösen nem szenvedés árán. Senki nem kíván magának kínok közötti halált. Ahogy senki sem kíván magának ilyen erős fájdalmat és csalódottságot sem. Hirtelen biztos vagyok benne, hogy még ma éjjel valami szörnyűséget fogok elkövetni, csak hogy enyhítsem a fájdalmam. És ez azt jelenti, hogy a holnapra virradó reggelt követően sokan fognak gyűlölni, és kívánják majd a halálom. Nem törődöm a léptekkel, amik mögöttem csapnak halk neszt, ha valaki közvetlenül elém állna, akkor sem zavartatnám magam. Végtére is Stefanon kívül ki a fene jönne ide? Ha mást nem, valaki, aki ki akarja nyilvánítani az irántam érzett gyűlöletét. Ez a gondolat igencsak megmosolyogtat, szinte már hallom is az érkező szavaira tett gúnyos megjegyzést a fejemben. De a léptek zaja nem Stefantól jön, sokkal halkabb, lágyabban kong a parkettán, és süpped a szőnyegbe. Lélegzeteinek zaja szinte lyukat éget a füleimben. Ismerem ennek a szívnek a gyors, ütemes dübögését, ismerem ezt az édes, összetéveszthetetlen illatot. Visszafojtom a lélegzetem, dühösen összeszorítom a szám, és anélkül, hogy felé fordulnék, keserű, féloldalas mosoly fut keresztül az arcomon, ámbár szemeim sötéten méregetik a ropogó tüzet. - Ha azért jöttél, hogy újabb megjegyzéseket tegyél rám és a viselkedésemre, ott az ajtó, Elena! - A név, mely oly sokszor elhagyta az ajkaim, ezúttal sziszegve tör utat magának összeszorított fogaim közül, de arra sem méltatom a lányt, hogy akár vállam rándítsam. Felkészülök mindenre, amit még a fejemhez vághat, de titkon remélem, hogy hallgat rám, és kisétál a bejárati ajtón. Semmi kedvem egy újabb harchoz vele.