I can feel your heartbeat.

Nem bírtam többé a szemeibe nézni. Az éhség, amit legbelül érzek tompíthatatlan. Marja a torkomat, enni akarok. Szükségem van rá, nagyon is, s nem bírom lecsillapítani. Miért? Mert egy szörnyeteg vagyok, aki végül olyanná fog válni, mint Katherine. Most már tényleg nehezebb lesz megkülönböztetni bennünket. Ki fogja használni, hogy mindketten vámpírok vagyunk, s már az illatunk is egyforma lesz. Bár, a tapasztaltabb vérszívók érezni fogják, hogy melyikünk az idősebb.
A mellkasom alatt összefontam a karjaimat, és az egyik égő gyertyára szegtem a tekintetemet, melyet onnan nem is vettem el. Figyeltem, ahogy lobognak a lángjai, szinte táncol. De az ő élete is rövid, egyszer elfújják, kihal..
Egyből Stefan-ra pillantottam, mikor meghallottam a mondatát, melyben magát okolja. Hogy mi?! Matt neki köszönheti az életét. Ha, engem mentett volna ki Matt helyett, lehet, hogy ember maradnék, de Matt halott lenne, s őt nem lehetne visszahozni vámpírként.. Ez sem helyes, ami most van, de nem az ő hibája, hanem csakis az enyém. Mindenről én tehetek. Nem kellett volna meginnom a teát, amit Matt készített. Nem kellett volna elpazarolnom az oxigént, s ki kellett volna kössem az övemet, majd Stefan után úszni. Lett volna még annyi erőm.. De most már sosem tudom meg, mert a vámpírok népébe tartozom. Sajnos..
- Nem hibáztathatod önmagadat, azért, amit ÉN tettem. - emeltem fel a hangomat, mikor egyáltalán nem is ezt terveztem. Hirtelen ideges lettem, s lehunytam a szemeimet egy pár másodpercre, hadd higgadjak le.
- Stefan, ha te nem lettél volna ott, Matt meghalt volna. És akkor egész életemben gyötörne a lelki ismeret. - csóváltam meg a fejemet. Mert, akkor miattam halt volna meg.. Így volt minden a rendjén, hogy Stefan kimentette.
- Ne beszélj hülyeségeket. - csökkentettem a köztünk lévő távolságot mikor a halálról kezdett el beszélni. Nem is merek belegondolni, mi lenne, ha Stefan már nem lenne mellettem. Valószínűleg belepusztulnék annyira hiányozna nekem. Épp készültem magamhoz húzni, mikor lefektetett a puha franciaágyára. Lágyan elmosolyodtam mikor újabb monológja megcsapta a füleimet.
- Persze, hogy tudom. - hunytam le a szemeimet, mikor kezeivel az arcomhoz ért. Selymes bőre csak úgy csiklandozott. A következő pillanatban pedig már húsos ajkát éreztem a sajátomon. Gyengédnek induló csókunk szenvedélyes csókká forrt, kezeimmel átkaroltam a nyakát, és magamra húztam. Érzések ezrei tomboltak bennem, de most legjobban a vágy, amit iránta érzek. Az a férfi iránt, akibe halálosan szerelmes vagyok. És Ő nem más, mint Stefan Salvatore. Életem szerelme. Kezeimmel végig simítottam testén, majd lekaptam róla a felsőjét, s már úgy kalandoztak a kezeim a kidolgozott felsőtestén.
Végül is én szakítottam meg a tökéletes csókunkat, mert egy dolgot be kell, hogy valljak neki. Lehet, hogy evvel mindent elrontok, de muszáj tisztáznom valamit, mert elég nagy hibát vétettem Damon-nal. Két csók kellett ahhoz, hogy a bennem rejlő érzelmek tisztázódjanak. Mélyen a szemeibe tekintettem, s egy kis részre nyitottam az ajkaimat.
- Sajnálom, amin keresztül tettelek. Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy pontosan olyan vagyok, mint Katherine. Én csakis Téged szeretlek Stefan. Örökkön örökké. - súgtam, s remélem, hogy meg tud bocsátani nekem.

I'll never let you give up..

Amikor Elenával a panzióhoz értünk, eszembe ötlött, hogy még van egy kis elintéznivalóm. El kell tüntetnem a holttestet a csomagtartóból. Szegény idős hölgy, biztosan más sorsot szánt volna magának. De hát így megy ez, ha az ember Mystic Falls-ban lakik.
Elenával az elmúlt órában szinte nem is szóltunk egymáshoz. Gondolom, nincs sok kedve beszélni. Ezt természetesen meg is értem, hiszen még friss neki minden.
Még emlékszem, hogy nekem milyen volt. Nos, nem élném át újra. Úgy kiborultam, hogy még a saját édesapámat is megöltem. De ez már régen történt...
Még nem értünk be a házba, és tudtam, hogy most kell eltemetnem a holttestet.
-Pár perc és jövök, csak el kell intéznem még valamit... - szándékosan nem tettem hozzá, hogy mit.
Gondolom, ha hallotta is, nem akart válaszolni. Mindenesetre elintézem amit kell. Egy kis egyedüllét jót fog tenni neki, hogy átgondolja a dolgokat.
Nem kellett több öt percnél, és már vissza is értem hozzá. Elena az ajtónál várt.
Jó helye lesz a holttestnek a hátsókertben...
Beléptünk a házba, majd felsétáltunk a szobámba. Mennyi időt töltöttünk itt régen. Akkor, amikor még nem volt ennyi baj. Amikor még boldogan élvezhettük szerelmünket.
Mennyire szeretem ezt a lányt... nem akartam, hogy ez történjen vele. Nem akartam, hogy vámpírrá váljon. De mindez az én hibám. Csakis az enyém.
Elena hosszú percekig háttal állt nekem, miközben halk sóhaj hagyta el ajkait. Szörnyű, amin most megy keresztül.
Mondta, hogy nem akarta ezt. Nem akart vámpírrá változni. Ezt jól tudtam. Nem tudtam hirtelen mit mondjak neki, mivel nyugtassam meg, hiszen már majdnem sírt.
-Tudom, Elena, tudom. - mondtam végül halkan. Erre nem is lehetett volna mást mondani. Nem mondhattam, hogy minden rendben lesz, újra normálisan fogsz élni. Nem mondhattam, mert akkor hazudtam volna. Sohasem lesz olyan az élete, mint azelőtt. Sohasem lehet már gyereke, sohasem élhet már vér nélkül.
Miközben lehajtotta a fejét, közölte velem, hogy ez nem fog neki menni.
Nem hagyom, hogy feladja! Nem engedem...
Már épp megszólaltam volna, amikor szembefordult velem, és a szemeimbe nézett. Nem láttam mást a pillantásában, csak két meggyötört szempárt, amiknek tulajdonosa teljesen tanácstalan.
-Elena, te nem vagy gyilkos! Az egy rosszul elsült baleset volt, ami mellesleg az én hibám. Mindenféle szempontból. - válaszoltam neki.
Nem hagyhatom, hogy saját magát hibáztassa. Attól csak még rosszabbul érezné magát.
-Hiszen miattam történt mindez. - nem tudtam folytatni. A bűntudat szinte felemésztett. A tudat, hogy a szeretett nő miattam vált azzá, ami. - Nem szabadott volna hagynom, hogy ez történjen veled. Nem is gondolkodtam igazán... csak hallgattam rád, mint általában. Azt hiszem, életem egyik legnagyobb hibája ez. És ne aggódj, idővel megfizetek érte. A halál után, ha vár rám ott valami. Ott biztosan megkapom majd méltó büntetésem.
Nagyot sóhajtottam, majd a karjaimba vettem, és óvatosan lefektettem az ágyra.
Mellé ültem, majd megszólaltam.
-Tudom, hogy most mit érezhetsz. Hidd el, nekem is szörnyű volt. De majd lassan minden helyreáll. Vagyis közelít ahhoz...ígérem, hogy segíteni fogok átvészelni ezt. Rám mindig számíthatsz, akármi történjen. Ezt tudod, ugye? Minden rendben lesz. - suttogtam, miközben két gyönyörű, barna szemébe néztem. Szinte a lelkébe láttam. Tudtam, hogy mit érezhet most.
Arcát két kezem közé vettem, kis ideig simogattam, majd hosszasan megcsókoltam.
Miközben csókoltam, remegések futottak végig egész testemen. Régen nem éreztem már ilyet, és jó volt újra érezni, ahogy rakétává lobban bennem az a bizonyos lángocska.

It's hard saying goodbye..

Végre visszaértünk arra a helyre, amiről tudom, hogy biztonságot nyújt számomra; Salvatore Birtok. A mai napi események hirtelen követték egymást, s alig bírom ezt ép ésszel felfogni. Az érzelmeim egyre jobban felerősödtek, és kiabálok belülről, bármelyik másodpercben felrobbanhatok úgy érzem. Legszívesebben meghúznám magam az egyik sarokban, és hangosan elkezdenék bömbölni. Az ínyeim sajogtak, a vérre szomjaztam, akartam még többet inni, de nem tehetem meg.. Nem ölhetek meg egy újabb ártatlan halandót. Mert amit most érzek belülről, az mar engem. Felemészt engem a bűntudat, mert megöltem egy nőt, aki még élhette volna tovább a szép életét. De én megfosztottam Őt ettől, és most teljesen el vagyok bizonytalanodva. Mit fogok ezek után csinálni? A napfényre még nem tudok kimenni, mert nincsen lapis lazuli kőből készült ékszerem, de egyszerűbb lenne csak felfedni magamat a nap káros sugarainak, s hagyom, hogy elporladjak. Legalább megszűnnének a fájdalmak, és végre nyugodtan távozhatok a másik világba, ha egyáltalán létezik olyan. Nem kell aggódnom majd Klaus miatt, s végre a szeretteim is biztonságra lelhetnek.
Teljesen a gondolataimba burkolóztam, és nem is vettem észre, hogy ilyen hamar elértünk ide. Az út alatt egy szót sem szóltam Stefan-hoz. Fogalmam sincs, hogy mit mondjak hozzá. De még az érzéseimmel sem vagyok tisztában. Damon-ba nem vagyok szerelmes, amit iránta érzek az teljesen más. Szerintem ez csak egy vonzódás, mert mindig is bírtam a rossz fiúkat, de amit Stefan iránt érzek, az teljesen más. Akármikor meglátom őt a szívem elkezd hevesen dobogni, és olyan érzés fog el, mintha én lennék a világ legboldogabb lánya. Szeretem őt, még a mai napig is, de.. nem hiszem, hogy minden olyan lehetne, mint régebben. Mert azóta történt egy hatalmas változás; vámpírrá váltam. Az életem tetőtől talpig emiatt felfordult, és nem vagyok benne biztos, hogy evvel meg tudok-e küzdeni, vagy sem. Szótlanul felsétáltunk a szobájába. Mikor beléptem egy számomra ismerős illat fogott el, amitől mindig mosolyra görbülnek az ajkaim. De most csak egy komor arckifejezés jelent meg az arcomon. Rengeteg érzelem haladt át a testemen, és nem tudtam őket tompítani. Minden érzésem felerősödött, próbálok harcolni ellenük, de hiába, tehetetlen vagyok. Egy halk sóhaj hagyta el az ajkaiamat, és szóra nyitottam a számat, még mindig háttal állva Stefan-nak.
- Én ezt nem akartam, Stefan. Egy normális életet kellett volna éljek, nem pedig 18 évesen vámpírrá változni. – csóváltam meg a fejemet, és egy nagyot nyeltem, próbálva visszafojtani azt a hatalmas gombócot, ami a torkomban kezdett el keletkezni. Nem fogok előtte sírni, nem akarok lealacsonyodni egy bizonyos szinthez. Nem süllyedhetek le.. Ez még nem a mélypontom úgy érzem. Mert ennél még csak rosszabb lesz az élet..
- Nem hiszem, hogy ez menni fog nekem. – hajtottam le a fejemet, s a padlóra szegtem a tekintetemet. Lehet, hogy a halálom sok mindenkit meg fog rázni, de nem tehetem kockázatra a szeretteim életét. Ha el kell távoznom, hogy ők boldog életet élhessenek, én készen vagyok erre a lépésre. Bármit megtennék értük. De a legfájdalmasabb pillanat a búcsúzás.. Megfordultam, hogy egyenesen Stefan zöldes tekintetébe véshessem a saját üveges pillantásomat. Teljesen meggyötört voltam, fogalmam sem volt, hogy mit válasszak. Éljek tovább, vagy a halált?
- Te is láttad, hogy ma megöltem egy ártatlan nőt. Ezt nem tehetem. Nem vagyok egy gyilkos. – a mondatom végére lehalkultam, és óvatosan ujjaimat összefontam az övével. Olyan fura volt így „vámpírkézzel” érezni a bőrét. Érezni, ahogy a vér áramol az ereiben.. Minden olyan más lett.