Egy pillanatra elgondolkodom, milyen jó is lenne megigézni Elenát, elfeledtetni vele, ami az imént történt, nem megtörténtté tenni az idejövetelét, és a szavak elhangzását. De minden megváltozott, ő vámpír lett, és azt hiszem, én is tanultam valamit abból, hogy nem szabad megbűvölni valakit, csak hogy könnyebb legyen nekem. Vagy… mégis? Elvégre, nem magamnak tettem jót azzal, hogy elfeledtettem vele a vallomásom, hisz’ csak még jobban összezavartam volna, és pont olyan káosz lenne a fejében, mint ami feltehetőleg most van. Halogattam a dolgot, ha már megakadályozni nem tudtam teljes egészében, ez pedig egyáltalán nem rossz cselekedet. Az első találkozásunkat talán tényleg azért töröltem ki az elméjéből, hogy nekem jó legyen, viszont… Mentségemre szóljon, akkor még nem ismertem. Most pedig minden olyan zavaros, olyan nehéz, harcot vívok önmagammal. Mennék is, maradnék is, mondanék több dolgot, de hallgatnék is bölcsen. Kérdés csak az, melyik énem kerekedik felül, melyik nyeri meg a versenyt, és kerül ki győztesnek, ki után dobják azt a bizonyos képzeletbeli kupát. Nem is lenne rossz, ha valaki jól fejbe vágna valami kemény tárggyal!
Idegesen ácsorgok, feszülten összeszorítom állkapcsom, s próbálom nem csikorgatni a fogam. Nehezen megy a leplezés, szinte képtelenség, hogy eltitkoljam az érzésem, ez pedig lassan, de biztosan kerget az őrületbe. Elena tekintetét látom, hogy csak testileg van itt, lélekben egész máshol jár, de végül kitisztulnak a szemei, a ködösség messze száll, és újra előttem áll, szembe néz velem. Amit pedig mond… nem nyeri el a tetszésem, ha szépen akarom kifejezni magam. - Elena, a fenébe is! - csattanok fel, és tehetetlenül felé nyúlok, ám végül magam mellé ejtem a kezem. Túlságosan messze van tőlem, s itt most nem a pár lépésnyi távolságra gondolok, nagy űr tátong kettőnk közt, megint azt érzem, hogy valójában nincs itt. Nem tudom, mit mondhatnék, pedig rossz érzés kerít hatalmába, egy hang a fejemben azt súgja, itt a lehetőség, ne halasszam el, mert ki tudja, mikor jön el megint. Nem hallgatok rá, nem tudom szóra bírni ajkaimat, a szavak a torkomra égtek, és ledermedve állok a lány előtt. Mit mondhatnék? Láthatólag nem tudom meggyőzni arról, hogy én vagyok a rossz, s nem ő, vitába szállni pedig nem fogok vele, így is elég gondja, baja van. Ingatom a fejem, s közben meghallom a hangját, ami azt súgja: Sajnálom!
Lehunyom a szemem, szabad utat engedek a fájdalomnak, ami eluralkodni készül rajtam, és nagy levegőt veszek, de ez sem könnyít a lelkemen. Mikor kinyitom a szemem, egyedül ácsorgok a szobában, Elena már sehol. - Én is sajnálom… - suttogom a levegőbe.

|| köszönöm a játékot, imádtam! Nemsokára biztosan összefutunk! ^^

Elena felkavarja az érzéseim, mindig ezt teszi, s a végén már én magam sem tudom mit érzek, vagy mit gondolok. Elég csak ránéznem, és már elveszítem magam felett az uralmam, elég a hangját hallanom, és ellágyulok, nem vagyok önmagam. Vagy talán mégis? Valóban ilyen volnék? Pontosan fel tudom idézni, hogy milyen voltam akkoriban, jól tudom milyen ember voltam, miként viselkedtem, gondolkodtam... De ez nem azt jelenti, hogy az volt az igazi énem. Vámpírrá válásom után kifejlődött egy másik Damon Salvatore, akiről addig nem tudtam, hogy létezik, de vajon melyik az igazi? A lelkem mélyén még mindig egy érző lélek vagyok, de cseppet sem gyenge. Nem engedhetem meg, hogy megadjam magam neki, el akarom hitetni magammal, hogy az nem én vagyok, az egy idegen, és az ég világon semmi közöm hozzá. Akkor is ezt akarom hinni, ha egyáltalán nem igaz.
Elena most itt áll ellőttem, talán ő maga sem tudja, miért jött, de itt van. És én nem tudom mit kezdjek ezzel a kialakuló helyzettel, lefagyva, bambán meredek rá, egyetlen szót sem tudok kipréselni összeszorított fogaim között. S ekkor ellép tőlem, kezei lehullanak a derekamról, és hátrál. Meghökkenve nézek rá, de nem tudom eldönteni, szavaimmal sebeztem meg, vagy talán olyasmin agyal, amivel saját magáz bántja. - Elena... - nagy levegőt veszek, kicsit megrázom a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim, csak azután folytatom. - Talán tényleg nem kellett volna idejönnöd, de mégis itt vagy. Nem kell elmenned - suttogom, és mélyen szemeibe nézek, nem akarok egy pillanatra sem elszakadni a barna tekintettől, fizikai fájdalmat okozna, ha a csinos arcról el kéne emelnem a pillantásom. Gondolataim a múlt és a jelen között cikáznak, nehéz rájönnöm, melyik hova tartozik, ahogy az is, hogy melyik helyzet a rosszabb. Katherine játszadozott velünk, és lehet, hogy engem is szeretett, de az csak játék volt. Stefant szerette igazán, talán még most is szereti. Rám igazából nem volt szüksége, az már megint más téma, hogy valamiért mégis kötődött hozzám, de én sosem voltam igazán fontos. Egy fiatal, szerelmes bolond voltam, legalábbis azt hittem, hogy szerelmes vagyok. Mégis egyszerűbb volt valamivel. Katherine-ben lakozik még jóság, jól tudom, és legbelül ő is tudja, de ő nem csak tetteti, hogy önző, és csak magára gondol, mert az az énje is valós. Van benne némi igazság, így legalább túléli a dolgokat, de milyen áron? És Elena... Benne rengeteg jóság van, és tudom, most sem veszett el, hogy vámpírrá vált.
És akkor hirtelen fejbe vágott a felismerés, és rögtön tudtam, mit kell mondanom, hogy meggyőzzem az igazságról. Ennek használnia kell, el kell mulasztania a bűntudatát... - Nem te vagy itt a rossz, Elena. Te Stefant szeretted, mert ott volt neked mindig, bármi is történt. Az öcsémben több jóság lakozik, mint bennem, még akkor is, ha nehéz uralkodnia a vérszomján, időnként. Megérdemel téged. Én vagyok itt minden jónak az elrontója. Ha én nem bukkanok fel, nem zavarodnál össze. Nekem kellene elmennem, mert akárhová megyek, csak káoszt és zűrzavart hagyok magam után. És persze holtesteket - hangom nem sajnálkozó, mert nem fogom sajnáltatni magam, inkább igazsághoz hűen cseng. Eleve nem kellett volna ebbe a városba jönnöm, nem kellett volna az öcsémet üldöznöm, és megkeseríteni az életét hosszú évtizedeken keresztül. Szüksége lett volna rám, ehelyett én csak még jobban megnehezítettem az amúgy is bonyolult életét. Szenvedett miattam, rengeteget, és ez nekem örömöt okozott. Elena is rengeteg pofont kapott az élettől, de én az ő életét is pokollá tettem. Nem vagyok jó, hiába fejlődtem az utóbbi időben, a múltat nem tudom megváltoztatni, vagy kitörölni. - Ez... ez egyszerűen borzalmas ötlet. Én nem vagyok elég jó neked. Gondolj bele, mennyi fájdalom, és veszteség ért már amiatt, hogy a közeledben voltam. Nem fogom tagadni, én is érzek irántad valamit, talán még szeretlek is, de ez nem változtat azon, hogy milyen ember vagyok. Rengeteget hibáztam már, és olyan dolgokat tettem, amiknek szörnyű következményei voltak, és nem tudok mit kezdeni a múlttal. Ami megtörtént, nem lehet nem-megtörténtté tenni - ingatom a fejem rosszallóan, fájdalom csillan szemeimben, annak ellenére, hogy minden erőmmel azon vagyok, hogy elrejtsem az érzelmeim. Nem akarom, hogy lássa, kínokat élek meg már amiatt, hogy arra gondolok, bármelyik pillanatban elveszíthetem őt. Csak rontok a helyzeten, ha őszinte vagyok.
- Katherine-t látod bennem? - hangzik fel lágy hangján a kérdés, és a fejem zúgni kezd, olyan érzésem van, mintha Bonnie boszorkánykodna a vérerekkel az agyamban, pedig ő a közelben nincs. Majd szétrobban a fejem a gondolatáradattól, amit a kérdés okoz, szédülni kezdek, s látásom is kissé elhomályosul. Aztán nagy levegőt veszek, mélyen szívom be légzőszervemen, és újra tisztán látok, az emlékek és gondolatok nem ütődnek erősen koponyámhoz. - Nem, nem látom Katherine-t benned. Te nem vagy ő. Te sokkal több vagy, mint Katherine, irántad valósak az érzelmeim, bármilyen nehéz is ezt most bevallanom. De ez nem változtat azon, amint az imént mondtam. Jobbat érdemelsz! - nyomtam meg a hangsúlyt az utolsó mondaton, és kérlelve pillantottam csokoládébarna íriszeibe.

Furcsa érzés kerít hatalmába, hogy Elena itt áll előttem alig néhány centiméterre, a szobámban. Gondolataim újra, és újra visszarepítenek a múlta, eszembe jut, mikor az ágyon feküdtünk, és már csak perceim voltak hátra. Legalábbis akkor azt hittük. Boldog voltam, hogy a karjai közt alhatok el, és ilyen egyszerűen lesz vége az életemnek. Ő lesz az utolsó személy, akit halálom előtt láttam, akivel beszéltem, s akit érintettem. De nem így lett. Katherine beállított Klaus vérével, és az életem nem veszett el. Abban a pillanatban bántam. Jó lett volna így, egyszerűen csak feladni, és meghalni, nem szenvedni tovább. A sorsnak azonban más tervei voltak velem, és nem is tudom igazából, miért kegyelmezett nekem. Talán pont ezért. Annyi rosszat tettem már életem során, hogy nem hagyta, gyorsan, és könnyedén legyen vége életemnek. További kínlódást szánt még nekem, azt akarta, hogy ennél sokkal nehezebb legyen, és ne könnyíthesse meg a dolgom egy vérfarkasharapás.
S most megint itt vagyunk, ezúttal nem haldoklom, Elena pedig nem azért van itt, hogy velem legyen, míg vége az egésznek. De tudom, hogy Stefan és közte volt valami veszekedés, még ha nem is mondta azt nekem senki, az öcsém viselkedéséből könnyű volt rájönni, hogy mi zajlik körülöttem. Próbálom felfogni, hogy Elena miért jött ide, hogy mit vár tőlem, s közben azon is töröm a fejem, mikor vágjak közbe, és hogyan is mondjam el, mi történt Stefannal. Annyi minden kavarog a fejemben, nem tudom hova tenni, ami odalent a pincében történt. Mégis hogyan mondjam el mindezt neki? Megrázom a fejem, lehunyom a szemem, mély lélegzetet veszek, majd kinyitom őket, és egy halvány mosolyt erőltetek ajkaimra. Először tisztázzuk, mi van köztünk, aztán... Aztán mindent elmondok neki, szóról szóra. Azért mégis kicsúszik egy kérdés, ami nem hagy nyugodni. - Úgy gondolod? Mit művelt az öcsém, ami ennyire szörnyű lenne? - kérdezem elhaló hangon, és hirtelen már bánom, hogy felhoztam a témát. Csöndben kellett volna maradnom most az egyszer. De az úgy nem lenne tisztességes sem magammal, sem pedig vele szemben. Tudnom kell, mi történt, ami ennyire megviselte mindkettőjüket, mielőtt még valami őrültséget követünk el. Egyszer már megcsókoltam Elenát, amiért Stefan be is húzott egyet, a második esetet pedig még mindig nem tudom, hogy Elena elmesélte-e a testvéremnek. Minden esetre mikor Stefan félig-meddig visszatért, és úgy volt, mindannyian odaveszünk, mert Klaus vérvonalából származunk, Elena Stefan mellett döntött, ezen pedig még mindig nem jutottam túl. Tudnom kell, hogy az végleges döntés volt-e.
Alig, hogy végiggondolom ezeket a dolgokat, Elena ajkai mosolyra húzódnak, egy lépéssel közelebb lép hozzám, karjait derekam köré fonja, és hátam mögött összekulcsolja. Érintése nyomán bőröm mintha lángolna, nehezen tudom kontrollálni magam, de végül csak állok ott, és nem moccanok. Meghökkenve meredek rá, s mikor megszólal, megremegek. - Nem tudom, Elena én... Össze vagyok zavarodva. Azon az estén, mikor meghaltál, Stefant választottad. Most pedig itt állsz, engem ölelsz, és azt akarod tudni, mit érzek... - csuklott el hangom a végén, dühösen pislogtam rá, bár legbelül tudtam, mit érzek. Mégis, az iránta érzett szeretetem minden egyes cseppjét elnyomta a dühöm, ami úgy tűnt, nem akar csillapodni. - Tudni akarom, Te mit érzel. Hogyan vélekedsz rólam, Elena? - kérdezem lágyan, de közben szemeimben még mindig ég a tűz, ami dühömet táplálja.

Amit nagyon, de nagyon az elmémbe véstem ebben a városban az az, hogy vigyázzak, mert Elena megváltoztat. Lehet, hogy érzéketlen akarok lenni, nem foglalkozni semmivel, és senkivel, de ez nem megy. Nem tudom figyelmen kívül hagyni őt, pedig akadályoz. Nem tehetem azt, amihez kedvem van, nem játszhatok az emberekkel, nem gyilkolhatom őket tömegszámra, mert azt Ő nem díjazná, én pedig nem akarom őt megsebezni. Nem akarom bántani, pedig a legelején annyiszor megtettem de nem bántam meg semmit. Mert ha máshogy tettem volna, most nem ez az ember lennék, s talán máshol rontanám a levegőt. Eszembe jutna néha a múlt, átkoznám Katherine-t, amiért átvert, és nem tudnám milyen érzés, amikor valakinek szüksége van rád, s ha az a valaki egy ilyen ártatlan, és bájos teremtés, mint Elena... megéri szenvedni, s türtőztetni magam.
Eltorzul az arcom, fájdalmas kifejezés ül rajta. Elena nem engem választott azon a napon, mikor azt hittem, az lesz az utolsó napom. Stefanhoz ment haza, hogy elbúcsúzzon tőle, nem jött tovább autóval, hogy velem legyen halálom előtt. De vajon megbánta? Vagy tényleg ezt látta akkor a helyes döntésnek, és még mindig így gondolja? Értetlenül nézek rá, a mellkasom fáj, mintha minden egyes másodpercben ütlegelnék valamivel. - Nem akartam, hogy tudd az igazat. Az igazság néha fáj, és én ettől... meg akartalak óvni. Bármilyen furcsán és nyálasan is hangzik ez az én számból. Úgy gondoltam, Stefan jobban megérdemel téged, mint én. De aztán... annyi minden történt, és összezavarodtam - vallom be az igazságot, és lehajtom a fejem. Nem akarok tovább a sötét szempárba meredni, nem akarom még jobban összekuszálni a már így is bonyolult dolgokat ebben az átkozott szerelmi háromszögben. Nem akartam most sem kimondani az igazat, csak egy vállrándítással, és egy kis motyogással elintézni a dolgot, de nem megy. Úgy érzem ezúttal őszintének kell lennem, Elenának az igazságra van szüksége, és nem valami kamu fedősztorira, amit most találok ki.
Kezem kinyújtom előre, lassan, óvatosan simítok végig arcán, erről pedig eszembe jut az az este, mikor először mondtam ki, szeretem.
A szobájában ültem, ő kijött a fürdőből, és szembetalálta magát velem. Megdicsértem a pizsamáját, tisztán emlékszem rá. Aztán felé nyújtottam a nyakláncot, amit Stefantól kapott. - Ezt hoztam neked - mondtam, és elmosolyodtam, az ő arca pedig meglepettséget sugárzott.
- Azt hittem elveszett. Köszönöm - suttogta lágy hangon, és akkor határoztam el, hogy el kell neki mondanom. Nincs rajta a medál, így elfeledtethetem vele. Tökéletes ötletnek tűnt. Nem nyújtottam felé a nyakláncot, mikor érte nyúlt, sőt, még el is rántottam tőle. - Kérlek, add vissza! - súgta kissé rémülten, talán attól tartott, hogy nem kapja vissza, vagy csak biztonságosabban érezte volna magát, ha nála van, nem tudom. - Csak mondanom kell valamit - így én. Arcom eközben elváltozott, ahogy láttam a félelmet a szemében, de már elhatároztam magam, és nem akartam tágítani. - Miért kell úgy mondanod, hogy
nálad van a nyakláncom? - kérdezte, s ekkor már tudtam, jobb ha sietek, mielőtt még elfajulna a kis látogatásom, és átfordulna a rossz irányba. - Mert amit mondani akarok az... Valószínűleg a legönzőbb dolog,
amit valaha mondtam - fintorgok egy rövidet, homlokom ráncolom, és remélem, hogy teljesíteni tudom a saját magamra kiszabott feladatom, és nem fogok elbukni, ezúttal nem. Elég volt a sok elcseszett tervből, legalább ezt hadd vigyem véghez. - Damon, ne tedd ezt - kérlelt, de én egy pillanatra sem bizonytalanodtam el, már döntöttem, és nem fogok hátat fordítani önmagamnak. - Nem. Csak egyszer kell mondanom. Csak hallanod kell. Szeretlek, Elena! - mondtam ki végül, de rögtön folytattam is, egy kis szünettel. -És azért, mert
szeretlek, Nem lehetek veled önző. Ezért nem tudhatod. Nem érdemellek meg... De az öcsém igen. - mondtam, és tudom, azt kívántam, bár ne kellene elfeledtetnem vele, mert nem akarom. Azt hiszem, ezt hangosan is kimondtam. Csókot nyomtam a homlokára, aztán mélyen a szemeibe néztem, egy pillanatra sem néztem félre, hogy ne szakadjon meg a kontakt. Egy könnycsepp gördült végig arcomon, és majd' szétszakította felsőtestem a fájdalom, tisztán emlékszem rá. Elfeledtettem vele. Aztán már ott sem voltam. Valószínűleg arra eszmélt, hogy a szobájában álldogál, és nem értette, miért. Aztán lefeküdt, és csendesen aludt. Nem tudom, akkor már messze jártam...
Szemeim kinyitom, bár fel sem tűnt, hogy le voltak hunyva, de örömmel tölt el, hogy Elena áll előttem és... emlékszik arra az estére, emlékszik minden egyes pillanatra, amit elfeledtettem vele, ettől pedig meg vagyok könnyebbülve. Viszont a kérdése hallatán megint csak lehunyom a szemem, és próbálom eldönteni, hogyan kellene cselekednem. Nem szabadna önzőnek lennem, pont azért, mert szeretem, hisz' neki is ezt mondtam! De nem megy. Nem tudok jó lenni. - Minden egyes szó igaz volt belőle - suttogom magam elé a szavakat, megint kinyitom szemeim, és kezemet elemelem arcától, vállán nyugtatom ezúttal, nem bírom ki, hogy ne érintsem bőrét.

Gondolataim Elena körül forogtak, miközben az erdőben róttam a köröket, és próbáltam meggyőzni magam, hogy inkább állatvért igyak, mint tasakost, nem sok sikerrel. Mikor aztán egy róka tetemével találtam szembe magam, el is ment a kedvem a nyamvadt dögöktől, és inkább hazafelé vettem az irányt. Nem telt bele öt perc, már az ágyam szélén ültem, egy vértasakkal a kezemben, és mohón szürcsöltem, mint aki legalább egy hónapja nem táplálkozott már, pedig ez ma már nem az első zacskó. Hamar kiürült a zacskó, de a nagy sietségben sikeresen ráfolyattam a skarlát folyadékot a pólómra, a kezeim is vérfoltosak lettek, ennek köszönhetően pedig elhatározom, hogy le kell nyugtatnom magam, és nem szabad tovább idegeskednem. Ami késik, nem múlik, Elenával még találkoznom kell, tudnom kell, hogy viseli a vámpírlétet, és segíthetek-e neki valamiben. A legjobb lenne, ha békén hagynám őt, és Stefant is, de nem vagyok képes rá. Tudnom kell, hogy Elena tényleg az öcsémmel akar-e lenni, vagy csak ijedtségében tette le mellette a voksát, nem bízhatok semmit sem a találgatásaimra, az ő szájából kell hallanom, a szemembe kell mondania, hogy engem nem szeret, és Stefant választja. Addig nem nyugszom, és nem is megyek el innen, míg ezt nem hallottam egyenesen tőle.
A fürdőbe sétálok, gyorsan lekapom a ruháimat, beállok a zuhanyrózsa alá, és hagyom, hogy a víz lemossa felsőtestemre, és kezeimre folyt vért. A csapot csaknem forróra tekerem, és próbálok a kellemes gőzben lenyugodni, próbálom kiüríteni az elmém, és nem gondolni sem Elenára, sem senki, és semmi másra, mert csak túlterhelődik az agyam, és elmehibbant leszek. Elzárom a csapot, kimászok a kádból, tiszta ruhát rángatok magamra, a véreset a szennyesbe hajítom, és mozdulatom után megtorpanok. Elena hangja hasítja ketté a csöndet, hajamról lecsurog a víz, foltot hagy tiszta, szürke pólómon, de nem hat meg. Hirtelen előtte termek, és sötét szemeibe meredek. Hirtelen nem tudom, mit mondjak, érzelmek hada dúl bennem, nem tudom, hogyan kezelhetném jelenlétét, össze vagyok zavarodva.
- Emlékszem.. mindenre.. - mondja, és é csak bólintok, némán, szavak nélkül adom tudtára, hogy tisztában vagyok vele.
- Tudom - mondom ki hangosan is, mellé megint bólintok, és bánatos, féloldalas mosoly jelenik meg szám sarkában. Nem egyszer igéztem már meg, a saját érdekében, s persze Stefanéban is. Mikor bevallottam neki, szeretem, az önzőség volt a részemről, ezért is kellett elfeledtetnem vele. Nem veszélyeztethettem a kapcsolatukat, nem akartam fájdalmat, és gondot okozni nekik, később mégis megtettem. - Sajnálom, hogy elvettem tőled azokat az emlékeket, de... így láttam helyesnek - vallom be az igazat, és egy pillanatra lehunyom a szemem, de aztán újra kinyitom, látni akarom, mikor válaszol szavaimra.