Rosszul voltam Damon ironikus visszaszólásaitól. Meg persze attól, hogy szöszinek hív. És hogy ki akarom oktatni? Nem igazán. Csak elegem van abból, hogy mutatja itt a laza csávót, miközben a testvére élete romlik el.
Damon nyugodj már meg! Nem akarlak kioktatni csak elegem van belőled! És ne hívj szöszinek. ordítottam a képébe, mert nagyon felidegesített. Idegesen dobolok a lábammal a padlón, miközben hallgattam Damont. Még hogy rosszkor voltam rossz helyen. Nem ma jöttem le a falvédőről, nem gondolhatta ezt komolyan.
Damon ne nézz már hülyének attól, hogy szőke vagyok. Nem gondolhattad ezt komolyan, hogy rosszkor voltam rossz helyen. Szerinted ezt beveszem? Kérdeztem szemrehányóan.
Damon újra gúnyos megjegyzéseket tett. Ilyenkor nagyon nem bírom az ilyen megjegyzéseit. Legszívesebben megfognám és földhözvágnám őt. De mivel ez az ötlet elég megvalósíthatatlan, így maradtam a beszólásoknál.
Damon befejezhetnéd a viccelődést, mert hidd el nagyon nem vagy humoros. Mondtam a szemébe gúnyosan mosolyogva.
Hirtelen egy alak suhant el mellettünk, mire odakaptam a fejem. Stefan alakját rögtön felismertem, miközben az ajtó felé igyekezik. Majd mire feleszmélek, Damon dob felém egy könyvnek kinéző valamit. A vámpírképességeimnek köszönhetően elkaptam és jobban szemügyre vettem. Ez egy napló. Benne Stefan írásával. Mielőtt belekezdtem volna az olvasásba, Damon szavait hallgattam. Ha ő nem segít Stefannak akkor én fogok és nem érdekel, hogy mennyire fog ellenállni. A legjobb barátja vagyok és nem hagyhatom, hogy tegyen valami olyat, amit később megbánna bárki is. Belekezdtem a Stefan által írt sorok olvasásába. Mikor végeztem, kiesett a napló a kezemből és tátott szájjal álltam egyedül a pincében. Őrülten féltettem Stefant. Nem szerettem volna, hogy az történjen vele, mint velem. Pár pillanat múlva kezdtem felfogni az előbb olvasottakat. Iszonyatosan dühös voltam, de nem tudom miért. Ezek mellett még egy gondolat járt a fejemben. Mégpedig az, hogy nem hagyhatom, hogy ezt tegye. Segítenem kell neki. Észhez kell térítenem. Még nem tudom, hogy fogom véghez vinni, de az első lépést már tudtam. Határozott léptekkel indultam meg Stefan keresésére. Csak remélni tudtam, hogy megtalálom. Kicsit sem nyugodt léptekkel sétáltam ki a Salvatore Vendégház pincéjéből.

JÁTÉK VÉGE!
JÁTÉKTÉR SZABAD!

Bosszús vagyok, s ez talán még enyhe kifejezés is. Sosem zavart, hogy úgy tekintettek rám, mintha én lennék a rossz, egyáltalán nem érdekelt, még örültem is, hogy a legtöbben ebben a hitben élnek. Ha nem tudnak róla, hogy képes vagyok jó tettekre is, nem várnak tőlem sokat. Nem akadnak ki, ha rosszat teszek, mert nem számítanak másra tőlem. Ám most kifejezetten zavar, hogy engem okolnak, amiért Stefan hülyeséget csinált. Már hogy a jó büdös életbe ne zárnám be, mikor verbénát ad be saját magának? Egyetlen vámpír sem csinál ilyet, józan ész által vezérelve biztosan nem. De persze, senki sem képes belátni, hogy ez nem helyes. Hát csoda, ha már elegem van a saját öcsémből? Bosszantó a viselkedése, nem bír mit kezdeni a fájdalommal, s talán azt gondolja, ha rám fogja a dolgot, nem látják a gyengeségét. De én átlátok rajta, és amíg itt vagyok, nem fogom hagyni, hogy még ennél is nagyobb hülyeséget csináljon, csak mert nem tiszta a lelkiismerete, hajba kapott Elenával, a múlton rágódik, vagy mindhárom egyszerre.
Nagyot szusszantva meredek a szőkeségre, de nem igazán akartam meghallani amit mond. Elengedtem a fülem mellett a szavait, és felvont szemöldökkel tettem felé egy lépést. Beszélni? Velem?
Utána indulok, félrevonulok vele, és felkészülök egy igazán idegesítő, csaknem tűrhetetlen letolásra, és nem is kell sokat várnom, hogy ez bekövetkezzen. Forgatom a szememet, amikor belekezd, s a kérdésnél, amit feltesz, felnyögök, és idegesen hadonászok a kezemmel, mintha bármit is el tudnék érni vele. - Nekem mi bajom van?! Nem is tudom, szöszi. Talán az, hogy a kis boszorka holtakat támaszt fel, holott az ilyen varázsigéknek nagy ára van. Stefan őrült akciókba kezd, verbénát ad be saját magának, csak hogy utána üvöltözhessen velem, hogy nem engedem őt szabadon. Arról meg ne is beszéljünk, hogy te ki akarsz engem oktatni! - köpöm felé indulatosan a szavakat, de a hangom épphogy felemelem. Nem kezdek üvöltözésbe, mert azzal semmit nem oldok meg, de szó nélkül sem hagyhatom az egészet, mert csak ezen kattognék, és előbb-utóbb valaki kicsinálnék, csak mert ezek ketten olyan okosnak hiszik magukat. Nem, nem értek egyet azzal, hogy Stefant szabadon engedjük, mert történetesen nem bízok benne azóta, hogy Klaus csicskást csinált belőle. Talán visszahozta az érzéseit, talán olyan, mint régen, de nem tudott meggyőzni valahogy azzal, hogy hagyta Elenát meghalni. Hogy lehet valaki annyira ostoba, hogy kockáztatja a barátnője életét egy olyan miatt, mint Matt? Ám a hangsúly nem is azon van, hogy kit mentett meg helyette. Ha én lettem volna ott... Teljesen lényegtelen, mit tettem volna. Mert ő volt ott, Elena őt választotta, és én nem gondolkodhatok azon, mi lett volna ha...
Nem mondom, hogy nem lepődtem meg a nő szavait hallgatva, sőt. Gőzöm sincs, hogy a jó életbe jön szóba ez a téma, de ezek szerint ő nem volt olyan jó megfigyelő, mint mondjuk Mason. Vagy egy hazug dög volt, és a szellemek nem az élőket bámulják, vagy pedig Lexi az egyetlen olyan vámpír, aki még ahhoz is ostoba, hogy kiderítse, mi zajlik az ő kis barátja körül. Nagyon sóhajtok, végül megint rászegezem a pillantásom, és igyekszem nem mutatni, mennyire nem értem a gondolkodásmódját.
Aztán jön a hirtelen érkező pofon, amitől meghökkenek, szemeim ki is tágulnak rendesen, mintha kísértetett láttam volna. Aztán, hogy ne vesszen el a valódi énem, egy fintorgás után gúnyos mosolyra húzom számat, és az eddig tüdőmben tartott levegőt egy szusszanással fújom ki. - Ezt már Stefannak is elmagyaráztam egyszer. El kellett tüntetni a nyomokat. Te csak rosszkor voltál rossz helyen, és történet vége. Nem hiszem, hogy meg kéne lepődni rajta, hogy "ilyen kegyetlen" voltam hozzád - bámulok a plafonra sokatmondóan, és még vállat is vonok, hogy megértse, nem pont neki terveztem a karót, egyszerűen csak így hozta ki az élet. Valóban, belátom, hogy helytelenül tettem, amit tettem, nem egy embert sebeztem meg ezzel, de nem pont most jött el az ideje annak, hogy meglátogassak egy templomot, és gyónjak egyet. Ugyan már, most újra itt van, mit kell ezen problémázni?
Felsóhajtok, mikor megint megszólal, és kedvem lenne a falba verni a fejem. Ilyen nincs... - Mond csak, drágám, te mit csináltál odaát? - billentem oldalra a fejem, és felnevetek. - Liz pontosan tudja, hogy mi vagyok én. Ahogy a lányáról is tud, ha esetleg ráültél volna a távirányítóra, és más csatornát néztél, puszta véletlenből - Kezdek besokallni tőle, ahogy Stefan ostoba szövegelésétől is. Minden vágyam, hogy leléphessek innen, leigyam magam a sárga földig, aztán jó pár órára kiüssem magam, és minél messzebb toljam a gondolataimtól az elmúlt napok eseményeit. Nem érdekel már, Stefan bezárva, vagy kieresztve őrjöng, Lexi szövegelése sem hat meg, az ég világon semmi sem érdekel jelen pillanatban. Csak az, hogy eltűnjek innen, méghozzá jó messze.
Éppen reagálnék valami szépet, és kedveset a boszorkányos témára, mikor hirtelen Stefan suhan el mellettünk, és lép le olyan hirtelen, hogy elégedetten fintorgok, és a lépcső irányába mutatok. A kíváncsiság persze hajt, ezért fogom magam, és besétálok a pincébe, közben fél szemmel figyelek a szőkeségre, de egy pillanat alatt elszáll a bizalmatlanságom, s helyette meghökkenve meredek a gyűrűre, ami ott hever. Nem nyúlok hozzá, nem fogom én őrizni Stefan értékeit, de a napló, ami valahogy a vége felé van kinyitva, jobban felkelti a figyelmem, hát kézbe is veszem. - Ha már nem lesz? Ez mégis mi a fenét akar jelenteni?! - kérdezem dühösen, és Lexi felé hajítom a könyvet, amit remélhetőleg el is kap. - Rád bízom ezt a lököttet. Kezdj vele, amit akarsz. De engem hagyjatok ki belőle! - jelentem ki, és felsétálok a lépcsőn, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Stefan ostoba. Nem tudom, mi ütött belé, de biztosan elment az esze. És nem az én feladatom, hogy vigyázzak rá. Különben sem lenne jó az én módszerem...

|| Köszönöm a játékot, szintúgy. Zárok, de nagyon élveztem! Még összefutok mindkettőtökkel, gyanítom.

Gondoltam, hogy Stefan nem akar majd jönni, így leültem a földre és a cipőfűzőmmel játszottam, miközben azon gondolkoztam, hogy tudnám felvidítani Stefant. Damon nem lepett meg. Gondoltam, hogy nem fog örülni nekem. De hogy Bonnie-t hibáztatja? Nem, ezt nem tűröm el. Majd kettesben megbeszéljük ezt. És hogy elment-e az eszem? Nem, csak éppen próbálom jobb kedvre bírni a testvérét, ha már ő meg se próbálja.
Damon hagyd már, oda megy ahova akar.
Mondtam ki szemrehányóan. És ekkor Damon kikelt magából. Majdhogynem üvöltött Stefannal. Ezt már nem bírtam elviselni. Felálltam a földről, majd a szemébe néztem.
Damon beszélhetnénk? Kérdeztem, mert tudni szerettem volna, hogy miért ilyen 'kedves' , és arra is kíváncsi voltam, hogy mi a fészkes fenéért ölt meg. Kisétáltunk az ajtón és a lépcső előtt álltunk meg. Ránéztem Damonre, majd belekezdtem.
Te miért vagy ma ilyen feltűnően kedves az emberekkel? Mi bajod van? Kérdeztem, majd közelebb mentem hozzá.
És tulajdonképpen nagyon kíváncsi vagyok azóta az este óta, hogy miért öltél meg. Mit tettem ellened? Semmivel nem ártottam neked, te meg egyszer csak ott teremsz és megölsz. Várom a magyarázatod. Mondtam dühtől izzó szemekkel. Majd felemeltem a kezem és teljes erőmből pofán vágtam. Jól esett kiadni magamból ezt a feszültséget, mert ez azóta volt bennem, mióta meghaltam. Másrészt viszont iszonyúan fájt a kezem, és láttam, hogy piros és már kicsit kékül is, de semmiképpen nem mutattam ki ezt a fájdalmat. Mérgesen néztem rá még mindig, majd a háta mögé sétáltam és a fülébe suttogtam.
Tudod elég nagy hülyeség volt, hogy a sheriffel vadásztál vámpírokra. Vagy még mindig azt csinálod? Mert bármikor rájöhet, hogy te is az vagy. És akkor neked véged, úgy mint nekem volt. Csak az a különbség köztem és közted, hogy nekem segítenek a boszorkányok. De neked soha az életben nem fognak. Mondtam kíméletlenül, majd visszasétáltam elé. Győztesen a szemébe néztem, mert tudtam, hogy igazam van.

Nem elég, hogy Stefan meglepett a hülye, meggondolatlan mutatványával, még a kis barátnője is feltűnik, és szó szerint eltátom a szám. Hiszen őt saját kezűleg öltem meg! Nem tudok megszólalni, csak gondolatban szitkozódom, de legszívesebben tombolnék, és nekirontanék a vámpírnőnek, még akkor is, ha tudom, idősebb, és valószínűleg kétszer olyan erős, mint én. Mit keres itt, mikor még mindig a túlvilágon kellene lennie? Utoljára akkor hallottam felőle, mikor felbukkant, és segíteni akart Elenának észhez téríteni az öcsémet. Vajon most is csak szellemként van itt? Vagy ezúttal... vámpírként tért volna vissza, és itt is marad? De hát az lehetetlen! Hitetlenkedve pislogok hol Lexire, hol Stefanra, de egy jó ideig nem kapok épeszű választ, igaz, a kérdést sem tettem fel. Nem értem, mi zajlik körülöttem, de minél hamarabb rá kell jönnöm, vagy megöl az ideg, és felrobban az agyam a sok gondolkodás miatt. Feltenném a kérdést, hogy mégis mi a jó francot keres itt az öcsém egykori legjobb barátja, akinek mellesleg halottnak kellene lennie, de Stefan megelőz - úgy tűnik magához tért a magánakciója után. - Esküszöm, hogy megölöm a Bennett boszorkát! - vágom oda idegesen, fogaim között szűrődnek ki a szavak, csodálom, hogy össze tudtam hozni egy értelmes mondatot. Miért kell Bonnie-nak mindenhol ott lennie, és tönkretenni a dolgokat? Nem tanulta még meg, hogy ha ilyen erős varázslatokat hajt végre, azt valaki mindig megbánja? Kezdjük azzal, hogy Mason csaknem kicsinált, mert a kis Hermione elcseszte a varázslatot, aztán folytassuk azzal, hogy az ősök anyucija kapcsolódott a csöppnyi agyához, és odavezette Ric-hez... Most pedig feltámaszt egy halott vámpírt. Mégis mit képzel, ezt megússza ennyivel? Stefanra pillantok kétségbeesve, nem tudom, mit tegyek, vagy mit mondjak. Talán hallgatnom kéne a józan eszemre, és kimondanom, amit gondolok. De miért olyan nehéz az? Erőt veszek magamon, kifújom a tüdőmben rekedt levegőt, és szemforgatva bámulok a nőre. - Elment az eszed? Ő nem megy sehova! - jelentem ki ellentmondást nem tűrően, és közelebb araszolok az ajtóhoz, nehogy a lányka egy hirtelen ötlet által vezérelve még jobban elcsessze a dolgokat. - Stefan, nem tudom, mi a te problémád, de ne tégy úgy, mintha önszántamból zártalak volna be ide. Mégis mit gondoltál, amikor verbénát adtál be saját magadnak?! Mégis hogyan engedhetnélek szabadon, amikor úgy viselkedsz, mint egy elmeháborodott? - szinte üvöltve hagyják el szám a mondatok, s kérdések, nem tudok uralkodni magamon. Hogyan is tudnék? Körülöttem senki sem normális már, és kezdem úgy érezni, ez már rám is kihat.

Miután újra vámpír lett belőlem, rögtön Stefanhoz siettem. Bejutottam a házba és rögtön a pince felé vettem az irányt. Megláttam a nyitott ajtóban Damont és úgy éreztem, hogy ott helyben szét kell vernem a fejét. De türtőztettem magam, mert Stefan a legfontosabb. Ránéztem a földön fekvő eszméletlen Stefanra és rájöttem, hogy a helyzet rosszabb, mint gondoltam. Elkezdett mozgolódni, majd a mellette álló Damonra nézett, és a nevét suttogta idegesen. Az ajtóval szemezett, gondolom annak reményében, hogy majd gyorsan kiszökik rajta. A következő másodpercben irtó gyorsan nekilendült, hogy ő ott most ki fog menni, de a bátyja gyorsabban bizonyult, mert nem sikerült kijutnia. A rácsot szorongatta, közben Damonnak ordibált, hogy engedje ki. Itt volt a megfelelő pillanat, hogy engem is észre vegyen. Vámpírgyorsasággal ott termettem mellette, mire ő lassan felém fordult, majd leesett állal a nevemet suttogta.
Igen Stefan, én vagyok az. Bonnie segített visszajönni, mert tudtam, hogy szükséged van egy barátra. Meg unatkoztam is... de a lényeg, hogy megint itt vagyok és nekünk be kell pótolnunk azt az időt, amit külön töltöttünk. Mit szeretnél csinálni? Vidámpark? Esetleg állatkert? Mint a régi szép időkben... Vagy...Úúú! Csillant fel a szemem. Mozi! Már olyan régen láttam filmeket! Nyilván ezekkel a dolgokkal Stefan figyelmét akartam elterelni, hogy jó kedve legyen.
Tudod mit? Menjünk moziba és nézzünk meg egy víjátékot. Úgy látom rád fér a szórakozás. Utána meg majd kitaláljuk. Annyira várom már! Lehet, hogy kicsit túlpörögtem, de nem érdekelt annyira. Hiszem újra 'élek' és virulok és a legjobb barátommal tölthetem az egész napot. Van ennél jobb? Nem hiszem. Főleg pár év punnyadás után.
De először téged kell rendbeszedni. Mi történt? Vasfüvet ittál? Vagy Elenával van a gond? Tényleg! Még együtt vagytok? És amúgy mit szólsz a mai programunkhoz? Néztem rá abban reménykedve, hogy minden kérdésemre választ kapok. Kíváncsi vagyok, hogy alakul Elena élete, mert már régen hallottam róla. Remélem nem vesztek össze, mert olyan aranyosak együtt. Nagy szemekkel néztem és vártam a válaszát...