» Folyosók Pént. Jan. 09, 2015 1:05 am by Damon Salvatore
» Udvar Pént. Jan. 09, 2015 1:05 am by Damon Salvatore
Word Count
how much did you write?
Credit
we deserve a little more respect.
A kódokat és az oldal külsejét Katherine Pierce-nek köszönhetjük, aki nélkül nem lehetnénk ilyen szépek. Sokat dolgozott a kinézeten, így nem örülnénk, ha a kódokat máshol látnánk! Ha segítségre szorultok, inkább szóljatok, s ha tudunk, segítünk. A gyönyörű képek, gifek Damon Salvatore keze munkáját dicsérik, aki szintén sok időt töltött ezek megszerkesztésével, nem szeretnénk máshol látni őket. Valamint külön köszönettel tartozunk a csodálatos Elena Gilbert-nek a meseszép fejlécünkért, amivel rengeteget dolgozott. A leírások (világleírás, fajleírás, sorozatbeli és canon karakterek leírása) a Staff tollából fakadnak, nem szeretnénk ezeket máshol látni.
Egy percig el kellett gondolkodnom, hogy milyen barlangról beszél. Aztán rájöttem. Akkor láttam őt újra viszont röpke 500 év elteltével. Hogy tényleg nem tudnék ártani neki? Valószínű. De nem csak fizikailag lehet valakit megsemmisíteni. Bármennyire is tagadom, még ennyi idő elteltével is sokszor az érzelmeim irányítanak. Talán ez bennem az emberség. Hogy képes vagyok érezni a szerelmet, a fájdalmat, a veszteséget, a bosszút és… ugyan nehéz beismerni, de a félelmet is. Aprót sóhajtva helyeztem tekintetem cipőm orrára. Valószínűleg már mindet éreztem Katerina Petrova iránt. Lassan felpillantottam szavaira, s mélyen szemébe nézve figyeltem, ahogy újra közelebb lép hozzám. Nem mozdultam, végtagjaim olyan merevek voltak, mintha betonba öntötték volna az izmaimat. Pislogtam néhányat, próbáltam leplezni meglepettségemet. - Valóban, és mi is volna az? – kérdeztem vissza halkan, kíváncsian. Lepillantottam kezére, ami az imént markolt rá a nyakkendőmre, majd fél szemmel újra ránéztem. A jól ismert Katernia vér. Szinte bűzlött az ármánykodástól és a csalástól. De akkor miért éreztem azt, hogy a szívem dübörög a mellkasomban, miközben már évszázadok óta nem is ver? Nem tudtam hinni neki. Szerettem? Vágytam rá? Meglehet, de egy cseppnyi bizalmat nem éreztem iránta. Tudtam, hogy ez is csak egy játék. Egy játék esetleg, hogy megszerezzen valamit, ami kell neki. Egy újabb cél, amin csak más hátán átmászva tud eljutni. Hogy felbosszantsa Kolt. Agyam hevesen kereste az érveket, hogy miért is nem érdemes szeretni Katerinát. Valóban, érdemesnek nem mondanám, de mit tegyen az ember fia, ha már fél évezrede egy olyan nőért vágyakozik, aki mindenkin átgázol, mindenkit becsap és átver. Aki csak fájdalmat, szenvedést és halált hagy maga után. Hány ilyen, hozzám hasonló férfi lehet ezen az átkozott földön, aki pont ugyanúgy érez, mint én, és ugyanúgy nem tudna hinni ennek a nőnek? Meg lehetne számolni, hány szívet tört össze? Hagytam, hogy közelebb húzzon magához, orrunk szinte összeért. Csak néztem őt, s hallgattam elsuttogott kérdését. Hangja incselkedő volt, de az arcáról komolyság áradt. Hinni akartam neki. Egy pillanatig kezem megmozdult, s arca felé indult, majd megállt a levegőbe. Ez nem biztonságos. Úgy éreztem, hogy cápák közé teszem be a kezem, ám itt sokkal nagyobb sérüléseket szenvedhettem. Mert nem a testem volt veszélyben, hanem a szívem és a lelkem. És azaz egyetlen, amire vigyáznom kell, hiszen hallhatatlan vagyok, és örökké fogok élni. és ez a hosszú idő nem telhet el szenvedésben. Mégis, mintha elemi erő húzta volna kezemet arcához, hogy végre megérinthessem. S megtettem. Finoman arcára helyeztem kezem, hüvelykujjamat végigsimítottam puha ajkain. Újra elvesztem a múltba. Az érzésbe, ami az a halandó lány tudott kiváltani belőlem. Amit előtte az Ő őse is képes volt. Hagynom kellett volna, hogy végre elvesszek az érzésben. De nem tettem. Csupán lehunytam szemem, hogy összeszedjem erőmet, majd aprót sóhajtva újra ránéztem. - Sajnálom, Katerina. – suttogtam ajkaimra, melyeket centik választották csak el az enyémtől. – Ebben nem tudok neked segíteni. Erősen összeszorítva szemem, kezemmel kicsit megdöntöttem fejét, s csókot nyomtam homlokára. Egy pillanatig hagytam, hogy bőre égesse ajkaimat, majd elléptem tőle, s másodpercekkel bár az utca másik végébe voltam. Bármennyire szeretném, nem hagyhatom, hogy a szívem legyőzze az agyamat.
Szerelmes vagyok Katerina Petrovába attól a naptól kezdve, hogy a bálteremben megpillantottam 500 évvel ezelőtt. Tudja az agyam, s tudja a szívem is. De nem hagyhatom, hogy az utóbbi cselekedjen. Egyszerűen… nem lehet.
- De, a családod miatt. Képtelen vagyok igazi, normális emberi kapcsolatokat kiépíteni, ez igaz. És vajon miért? Azért, mert fogalmam sincs, ki az akiben megbízhatok és ki az, akiben nem. Akárcsak nekem, Klausnak is vannak szövetségesei világszerte. Honnan tudjam, hogy mihelyt elkezdek megbízni valakiben, nem használja ki és nem vet véget az életemnek. Senkiben sem tudok bízni. - - nagyon nagy kísértést éreztem arra, hogy ráugorjak vagy kiabáljak vele, de vissza kellett fognom, mert mindez semmit nem ért volna. Ő erősebb nálam és a másodperc töredéke alatt képes elhallgattatni. Tisztában vagyok az erőviszonyokkal és felesleges lenne azt hittem, hogy Elijah nem jelent rám veszélyt. Lehet, hogy most nem bántana, de fogadok ha akár csak egy rossz szót szólnék, azonnal megtenné, habozás nélkül. Ismerem már Elijaht, legalábbis azt hiszem eléggé jól kiismertem ezalatt a pár évszázad alatt és biztosan kijelenthetem hogy ő épp olyan kegyetlen, amilyen erkölcsös. - Mégis mikor tapasztaltad? Te voltál velem azért, hogy megszerezz a bátyádnak! - ingatom hitetlenül a fejem. Nem hiszem el, hogy ezt mondja. Igen, sokakat kihasználtam, de ő nem tartozott közéjük - legalábbis eddig még nem. Ő volt az, aki előbb elérte hogy megkedveljem őt, aztán Klaust, majd ahogy szépen előre eltervezték meg akartak ölni. - Régi vágya, mint minden férfinak? Nocsak, drágám te sem vagy ezek alól kivétel? - húzom játékos mosolyra ajkaimat immár sokadjára mióta találkoztunk. Nem tudom, mit érez vagy mit nem érez irántam Elijah, de biztos hogy nem érez közömbösen. Azt akarja, hogy maradjon meg a tisztelete a szememben, ezt értem, de mikor az érzésekről lesz szó mindig elszólja magát. Vajon direkt vagy véletlenül? Ahogy Elijah járkálni kezd érzem a levegőben a nyugtalanságát, ami rám is átragad. Továbbra is a falhoz támaszkodva állok, tekintetemmel követem Elijah mozgását, majd mikor már azt hiszem beleőrülök, hogy fel-alá járkál, megtorpan. Igaza van, Klaus nem szeretné, hogy feladjam a menekülést, ennyi év után túl könnyű lenne csak úgy végeznie velem. Akkor hol maradna a szórakozás? - És mint tudjuk soha nem fogok szembenézni vele. Mert ha megtenném, megölne. - de Klaus éveken át üldözhet és foglalhatja el magát különböző dolgokkal, akkor is egyszer el jön az ideje, mikor be kell hogy vallja mitől tart valójában: attól, hogy egyedül marad. Család, szerető és barátok nélkül. Többé már hibrideket sem tud teremteni, tehát végtelenül egyedül marad. A végtelenségig. Ironikus, nem? - De mindketten tudjuk, hogy képes vagyok addig küzdeni azért, amit akarok, amíg meg nem kapom. - suttogtam halkan, kezeim pedig lassan simítottak végig Elijah arcán, akinek a szeme... csukva volt. Tehát mégsem annyira erős, kemény és gonosz, mint amennyire annak akarja láttatni magát. Lassan végignézek a gyönyörű arcán, ajkain, de szinte egy pillanat sem telik el és máris kinyitja a szemeit, azonban ahelyett amit vártam - ismét távolabb lép és esetleg a hangját is megemeli - mélyen a szemembe néz és ha csak egy másodpercre is, de úgy érzem az ellenállása csökken. Először fel sem fogom a szavakat, amint mond, ehelyett a közelségét élvezem, arra figyelek, azonban mikor eljutnak az agyamig és megértem, mit mondott egyre erősödő csalódást kezdek érezni. Nem tudom, hirtelen miért van rám ilyen hatással. Mikor először láttam viszont a barlangban, semmiféle vonzódást nem éreztem, most miért érzem mégis? Lehet hogy akkor annyira az életemre és annak a védelmére koncentráltam, hogy más dolgokra oda sem figyeltem? Lehet, hogy egész 500 éven keresztül így volt? Nagyot nyelek, mikor közelebb húz magához. Ismerem Elijaht már annyira, hogy tudjam most nem az érzelgős szavak jönnek, hanem egy monológ, ami bizony keserű érzéseket fog kelteni bennem. - Nem tudnál ártani nekem. Akkor sem tetted, a barlangban. - felelem magabiztos hangon, ám talán azért is mondom ki mindezt hangosan, hogy magam is elhiggyem és Elijahban is ezt erősítsem, ne pedig azt hogy bármikor bosszút állhat rajtam. Nem tudtam mire vélni a kézcsókot. Talán mégsem ismerem annyira ezt az embert. Ennyi év után meg tudna téveszteni? Ahhoz legalább olyan jó színésznek kell lennie, mint én magam vagyok. A viselkedésével még jobban összezavarja a gondolataimat, ahelyett hogy segítene tisztán látni. Mert én magam sem tudom, mit akarok tőle és miért teszem mindezt. - Azt hiszem, épp az előbb tettem nyilvánvalóvá, mire vagyok kíváncsi. - az iménti fenyegetése ellenére is közelebb lépek hozzá ismét. Amit az előbb mondtam, igaz: tényleg képes vagyok a végsőkig küzdeni azért, amit akarok. Idő van, amennyit csak akarok, hisz az örökkévalóság áll előttem. Megfogom a nyakkendőjét, hogy megigazítsam, majd lábujjhegyre állok és közelebb húzom magamhoz. - Mi van ha te vagy az, amire kíváncsi vagyok? - suttogom egy árnyalatnyi játékossággal a hangomban, mégis komolyan.
- Nem a családom az, aki miatt nincs senkid. – mosolyodtam el halványan. – Hanem azért, mert látszólag képtelen vagy arra, hogy kiépíts normális, emberi kapcsolatokat, és meg is tartsd őket egy hétnél tovább. Mert, hogy nálad a barátság csak addig szól, míg meg nem kapod az illetőtől, amit akarsz. Tapasztaltam. Katerina naivitása szinte már nevetséges volt. Nyilván szerepet játszik a családom a neki okozott károkban, de többségét saját magának vívta ki. A sok ellenséget nem Niklaus és én szereztük meg neki, nem, ez mind Katerina érdeme. - Nem számítasz. – néztem rá komoly, tekintetem övébe fúrtam, s nyomatékosan ismételtem meg. – Nem számítasz, egy fikarcnyit sem. Csupán egy régi vágya vagy, mint megannyi férfinak, aki már régóta él, és halott rólad. Jobb, ha tőlem tudod. Lassan újra járkálni kezdtem. Idegesnek éreztem magam Katerina jelenlétében. Hazudnék, hogy vágytam rá azalatt a hosszú idő alatt, mióta megismertem, s mióta menekült előlünk. Sajnos így van. Hogy szerelmes vagy-e? Nem tudnám megmondani. Egyrészt úgy érzem, ha viszonoznám az iránta táplált érzéseimet, bizonyára felhasználná Niklaus ellen, s ellenem is. Hisz, azt hiszem az ember gyengesége az, ha szeret valakit. Gúnyos mosolyra húztam számat, s megtorpanva megálltam előtt. - Azt hiszed ez a cél? – kérdeztem felvont szemöldökkel. – Hogy feladd? Engem ugyan nem érdekel, de Niklaus biztos nem számít arra, hogy egyszer megadod magad. Akkor hol maradna a szórakozás? Pontosan ezt várja el tőled. Mert amíg nem nézel szembe a félelmeiddel – s mind tudjuk, hogy Ő ezek közé tartozik -, addig mindig is űzött vadként fogsz, menekülni a fivérem elől. – kissé kárörvendő mosoly jelent meg arcomon. - És tudod, pontosan ez a célja. Ez a lényege mindennek, amit Nklaus tesz. Hogy féljenek tőle, hogy éreztesse, Ő áll mindenek felett, Ő a hallhatatlan hibrid, akit képtelenség megsemmisíteni. Ez teszi őt olyan erőssé, amilyen. S ameddig csak egy ember is lesz, aki annyira tart tőle, mint Katerina, addig valóban Ő lesz az, aki a tápláléklánc csúcsán áll. Ha tetszik, ha nem.
Katerina okos nő, és sajnálatos módon, ahogy én ismerem őt, legalább úgy ismer engem Ő is. Így nagyon kellett vigyáznom a megnyilvánulásaimra, s arra, hogy mi jelenik meg az arcomon. Persze, mikor már több évszázada vagy szerelmes valakibe, nehéz leplezni az érzéseidet, főleg, ha az illető olyan közel van, mint Katerina. És úgy érint meg, ahogyan már nagyon régen nem tette senki. Közeledésére hátráltam egy arasznyit, az óvatosság kedvéért. - Pontosan tudom, hogy mit akarsz, s ez itt a legnagyobb probléma. Mert mindketten tudjuk, hogy nem fogod megkapni. Épphogy kimondtam az utolsó szót, már meg is szüntette közöttünk a távolságot, s kezét arcomra tette, majd finoman végigsimított rajta. Megborzongtam. Hagytam, hogy egy pillanatra elvesszek az érintésben, az érzésben, amit kiváltott belőlem. Egy pillanatig újra éreztem az angliai park virágos illatát, ahogy végigszaladtunk a sövények között. Szinte hallottam fülemben csengeni akkor még ártatlan hangját: „Ha nem hiszünk többé a szerelembe, mi értelme van az életnek? „ Ám egy pillanat alatt visszazökkentem a valóságba, felpattantak szemeim, s mélyen övébe néztem. Kísértés… visszhangzott fejemben a szó. Igen, valóban az volt, ám nem hagyhattam, hogy magába szippantson. Bármennyire is szerettem volna, hogy végre beteljesedjen, nem engedhettem, hogy Katerina az ujja köré csavarjon. Sebezhetővé tenne engem is, és a családomat is, hiszen mindenki tudja, hogy egy őszinte cselekedete sincsen. Én is csak játékszer lennék, ahogy annak idején a Salvatore fiúk is azok voltak. Csak rájuk kell nézni, hogyan végezték. Katerina bármerre is megy, mindenhol csak romlást és pusztulást hoz az emberekre. Ők meghalnak, de én…? Én örökké élek. S az örökké valóságig cipelni a fájdalmat, még egy olyan vámpírnak is nehéz, mint amilyen én vagyok. - Még csak kísértést sem jelentsz számomra… - jelentettem ki határozottnak szánva, ám a remegés a hangomban elárult. Kezem arcomhoz emeltem, s megfogtam az övét. Úgy éreztem, mint érintése égetné a tenyeremet. Finoman lehúztam kezét arcomról, ám nem engedtem el, egy rántással közelebb húztam magamhoz. Orrunk szinte összeért, így csak suttognom kellett, hogy megértse, amit mondok. - Nem vagyok a játékszered, Katerina, ideje, hogy felfogd. Én nem vagyok Kol, akit a vére hajt. – jeges tekintettel fúrtam íriszeibe magamat. – Ha még egyszer próbára teszed a türelmemet, nem leszek ilyen kedves. Azt hiszed, hogy a legnagyobb büntetés számodra a menekülés? Ha még egyszer próbálkozol, megmutatom, hogy nem az. Szorítottam egyet kezén, majd számhoz húztam kezét, s pihekönnyű csókot nyomtam kézfejére. Elengedtem kezét, s félreléptem, újra tisztes és biztonságos távolságra kerültünk egymástól. Hátat fordítottam neki, hogy összeszedjem kicsit magamat, s ne vágjak undorítóan érzelgős képet. - Nem tudom, hogy van Kol. Kíváncsi vagy ezen kívül még valamire? – fordultam meg, kezem zsebre tettem, s kissé oldalra billentett fejjel vártam a válaszát. Vártam másra is. De tudtam, abból semmi jó nem származik… Még ha vágyaim netovábbja volt is, akkor sem.
- Jó, hagyjuk. Ne beszéljünk róla. Ez még nem változtat azon a tényen, hogy a családod miatt nekem senkim nincsen. - vágtam rá idegesen, a fogaim között szűrve a szavakat és hátat fordítottam Elijah-nak. Ha valaki, hát ő és Klaus biztosan tudják, milyen fontos lehet a család. Ironikus, hogy épp Klaus miatt veszítettem el a sajátomat. Az anyámat, az apámat... a lányom pedig réges-régen halott. Egyetlen élő rokonom Elena Gilbert, ami szintén ironikus, hiszen gyűlöljük egymást. Stefan, Damon. Őket is Klaus miatt veszítettem el. Nem számított, hogy szerettem őket, ahogy az sem, hogy szívem szerint velük maradtam volna Mystic Fallsban, hisz menekülnöm kellett és kell még most is. 500 év után ugyanúgy rejtőzködnöm kell minden nap, mert ő ott van mindenhol. - Igenis számítok neki. Ő csak... ilyen. - eltűnik, majd előbukkan. Kol ilyen, ahogy én is. Mosolyogva fordulok vissza Elijah felé, hihetetlen, hogy annyi év után szinte ugyanarról beszélünk, a szerelemről. Elijah nem hisz benne, ezt teljesen világossá tette számomra Angliában, de mégis... a csillogás a szemében, ami ott volt akkor is és most is épp az ellenkezőjéről árulkodik. Ő, akárcsak én arra vágyik, hogy valaki az összes hibájával - a mostaniakkal és a múltbéliekkel együtt - szeresse valaki. Eleget menekültem és elég embert vertem át, elég időt töltöttem el úgy, hogy senkim nem volt, akiben bízhattam volna. Ezalatt megtanultam, hogy megéri küzdeni és minden egyes nap azért menekülök, mert tudom, hogy ha kitartok, egyszer szabad, saját életet élhetek majd és megtalálom azt, aki megóv és elfogad. - Menekülni fogok, ameddig kell. Nem fogom feladni az életemet, ha azt várjátok. - türelmesen hallgatom amit mond, nem szólok bele és ezúttal nem is kapom fel a vizet. Hadd beszéljen csak, elvégre nem alaptalanul terjedt el rólam, hogy egy szívtelen ribanc vagyok. Azért látják így, mert azt akarom, hogy ezt lássák. De Elijah... Mindig is azt hittem, hogy ő tényleg ismer, hisz abban az időben, mikor megismerkedtünk még önmagam voltam, nem menekültem és nem kellett megjátszanom magam. Ő tudja, hogy milyen vagyok valójában. - Fogalmad sincs, mit szeretnék. - mondtam végül sejtelmesen és a kezem a szám elé kaptam, hogy valamennyire eltakarjam a mosolyom. Izgatottan figyeltem a reakcióját mozdulatomra és önelégülten elmosolyodtam ahogy megláttam csukott szemeit, ám a következő pillanatban az öröm helyét már egy egészen más és ellentétes érzés vette át, a csalódás. Rosszul esett az elutasítása, habár nem kellett volna hogy így legyen. - Fogalmad sincs, mit szeretnék. - ismételtem meg önmagam, miközben én is közelebb hajoltam hozzá és csábítóan rámosolyogtam, ám ahogy sejtettem kihátrált a helyzetből és pár lépéssel odéb állt. - Csak nem menekülsz a kísértés elől? - szegezem neki a kérdést és újra elé lépek, de kezeim ezúttal az arcán simítom végig.
Nem lepett meg a félelem, amit az arcán látta, s ez némi elégtétellel töltötte meg a szívemet. Ha más nem, a tisztelet az megmaradt, de ha nem is az, a rettegés mindenképpen. Ha pedig félnek tőled, akkor érintetlen vagy, erre Niklaus tanított, és milyen igaza volt. Katerina félt tőlem, ez egyértelmű volt, s ez, ha illendő, ha nem, mosolyt csak az arcomra. Újra járkálni kezdtem, s lábfejemet bámultam, miközben beszélt. Séta közben fél szemmel rápillantottam kétkedve. Katerina Petrova ki tudja hányadik előadása. Van még légy ezen az átkozott földön, aki hisz neki? - Hagyjuk a drámát. – feleltem türelmesen, majd megálltam, s zsebre tett kézzel ránéztem. – Ő a fivérem, én pedig halhatatlan vagyok. Mondhatnám, hogy haragszok, de egy örökkévalóság áll előttem. – mosolyogva széttártam karomat. – Ő a családom. Ez te is jól tudod. Neked kid van? Az öcsémen kívül, aki a jelek szerint tesz rád. Lazán megvontam vállamat. Jól tudtam, hogy Kol részéről ez semmit nem jelent. Nem ez csaj a kéjvágy, ez az, ami hajtja őt, s nem számít, hogy az illető épp a nagy és rettegett Katherine Pierce. Mélyen szemébe néztem, s próbáltam megkeresni a lányt, akibe sok-sok évszázada beleszerettem. Mert ezen nincs mit tagadni, így volt. Hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekelt, hogy szakasztott mása Tatiának. Eleinte ez volt, ami megfogott benne. De mikor több időt sikerült eltöltenem vele kettesben, megláttam benne a lányt, aki miatt ember szerettem volna lenni. Ám Katerinának már akkor sem számított senki más, saját magán kívül. - Még hány éven keresztül akarsz menekülni? – kérdeztem nyugodt hangon. – Mert ha azt hiszed, ennek valaha is vége szakad, akkor tévedsz. Mindig lesz valaki, akit magadra haragítasz, akinek keresztbe teszel. Ismerlek. Hiába hiszed, hogy kiismerhetetlen vagy. Tévedsz… Vagy én tévedek? Fogalmazódott meg bennem a kérdés, mikor közelebb lépet hozzám, s kezét mellkasomra helyezte. Egy röpke századmásodperc töredékéig megrebbent a szemem, s finoman lecsukódott. Felrémlett előtt a kép, ahogy bolondok módjára kergetőzünk a parkban, s elmélyültem beszélgettünk a szerelemről. Majd mikor kinyitottam szemem, ott állt előtte a lány, aki – bár beismerni szégyen – annyi fájdalmat okozott. Lepillantottam mellkasomon nyugvó tenyerére, majd felemeltem kezemet, megfogtam az övét, és finom, ám határozott mozdulattal letoltam magamról. Oldalra billentettem fejem és rámosolyogtam. - Katerina, csak nem el akarsz csábítani? – kérdeztem, miközben egyre közelebb hajoltam hozzá, majd újra belefúrtam tekintetem az övébe. – Trófeaként gyűjtenéd a Mikealsonokat, igaz? – tettem fel a kérdést gúnyos hangnemben. Határozott, mégsem durva mozdulattal arrébb toltam taszítottam, s lazán, mosolyogva megcsóváltam fejemet. Egy lépést hátráltam, majd újra ránéztem. Nem csak azért, mert egyszerűen nem akartam részt venni Katerina újabb játékában, hanem mert jobbnak láttam megtartani az egy lépés távolságot. Nem mintha féltem volna, pont tőle. De Ő volt az egyetlen, aki ennyi idő után is képes volt megzavarni a fejemet.
Ijedten a falhoz simulok, egy pillanatra elgondolkozom tényleg jó ötlet volt-e Eliah-t hívni. Nem tudom, egyáltalán miért szóltam neki, csak össze vagyok zavarodva. Nem tudom elviselni, ha valaki nem törődik velem. Mindig is én voltam az, aki kihasznált másokat és számtalan ember életét keserítettem meg, sőt számtalan életnek véget is vetettem, mert csak a magam érdekeit néztem és nézem. Sosem volt gondom azzal, hogy az embereket az ujjam köré csavarjam és úgy ugráltassam őket, ahogy kedvem tartja, azonban Elijah már tudja, mire vagyok képes és nem fog kímélni, ha azt gondolja, az is csak egy újabb Katherine-féle csel, hogy ne kelljen tovább menekülnöm Klaus elől. - Nem játszok a türelmeddel, eszemben sincs. - felelem farkasszemet nézve vele, majd megkönnyebbülve engedtem ki a levegőt, mikor Elijah ismét hátrébb lépett. Megváltozott. Többé már nem hinné el a hazugságaim, akármilyen hihetően is adnám elő magam. Óvatosabb, ami egyrészt érthető, hisz mindenki, aki ismer tudja, hogy nem árt, ha vigyáz velem, másrészt fölösleges, hisz ő is tudja, hogy szemtől szemben semmi esélyem ellene. Ideges mosoly ül ki ajkaimra, ismét úgy érzem, én vagyok az áldozat és nem az, aki irányít és ez meglehetősen rossz érzés. Kezdem megérteni a sok reménnyel telt pillanatot, akik azt várták tőlem, ismerjem el, hogy fontosak nekem vagy legalább annyit áruljak el, jelentettek-e nekem valamit. - Mindent visszakapok? Az nem jutott eszedbe, hogy minden, amit kaptam csak rossz volt? Elvégre a fivéred, Klaus miatt menekültem és mindent azért tettem, hogy élhessek. Voltál már koporsóban és úgy tudom, olyan is volt, hogy Klaus a szívednek szegezte a tölgyfa hamujába mártott tőrt. Tudod, milyen érzés, ha az élted kell mentened. Nekem 500 éven keresztül kellett így élnem, rettegve. - elveszítettem a türelmem. Rosszkor, rossz helyen és rossz embernek panaszkodtam, de nem bírtam már tovább. Ebben az átkozott világban senki nem tudja, ki vagyok valójában. SENKI. - Csak ezért. - mormogom egy kicsit higgadtabban, bár belül még mindig emészt a düh és alig bírom visszafogni magam. Lélegezz mélyeket, Katherine. Nem ez az első eset, hogy a fejedhez vágják mindezt. Nyugalom. - mondogatom magamnak gondolatban és úgy látszik, beválik. Lélegzésem ismét egyenletessé válik és újra felveszem a tökéletesített álcámat, arcomon az érzelemnek nyoma sem látszik. - Bár bevallom, téged is jó újra látni. - húzom féloldalas mosolyra ajkaimat, pár lépéssel közelebb megyek és kezemet a mellkasára helyezem. Nem tudom, mi ütött belém. Talán a régi emlékek hatása. Talán a közelségéé.
Nem viszonoztam mosolyát, továbbra is rezzenéstelen arccal néztem rá. Nem szólaltam meg, hagytam, had rizsázzon csak. Már régóta kifejlesztettem azt a képességet, hogy meg se halljam Katerina rimánkodását. Legalábbis eddig sikerült, ám most kezdtem elveszíteni a kedvességemet. Utolsó, szinte csak eltátogott mondatára közelebb léptem hozzá, szinte csak pár centiméter távolság választotta el az arcunkat. Mélyen szemébe néztem, vészjósló tekintettel. - Ne. Játssz. A türelmemmel. – suttogtam arcába minden szót nyomatékosan megnyomva, hogy eljusson az agyáig. Majd mintha mi sem történt volna visszaléptem egy lépést, lazán a falnak támaszkodtam, és kissé unott tekintettel néztem rám. Kol. Arcomon halvány, gúnyosnak szánt mosoly jelent meg, ám keserű lett tőle a szám íze. Na, ez az, amin már igazán nem lepődök meg. Katerina és egy újabb Mikealson, egyáltalán nem meglepő fordulat. Bár, legalább abban biztosak leszünk, hogy több nem lesz, ha csak nem pártol át a másik nemhez, és próbál meg bevágódni Rebekahnal… - Azt hiszem, ezt úgy mondják a mai fiatalok, hogy… - ujjamat elgondolkodva a számhoz támasztottam. -… a fagyi visszanyal. – mosolyodtam el halványan. Elrugaszkodtam a faltól, és lassú sétálásba kezdtem Katerina előtt. - Éveken át menekültél, megannyi holtestet és persze összetört szívet hagyva magad után. A Salvatore fivérek több emberöltőnyi időt szántsak arra, hogy megkeressenek. De lám, úgy tűnik, mindent visszakapsz… - megálltam előtte, majd kissé oldalra billentettem fejemet. – Most egy olyan férfi a társad, aki teszik rád, és hónapokra eltűnik, te pedig rögtön megtébolyulsz. Pontosan tudom, mit érezhet, ha valóban azt érzi. Hisz én több száz éven át kutattam utána, s mindeközben a gyűlölet és a bosszú hajtott. Aztán megláttam őt a barlangban… Erős túlzásnak tartanám a kijelentést, miszerint minden haragom elillant, de abban a percben egész más dolgok kerítettek a hatalmába. A viszontlátás öröme? Kár, hogy most nem éreztem ezt. - Csak ezért hívtál ide? – kérdeztem türelmesen. – Mert ha igen, sajnos nem szolgálhatok neked kedvező hírekkel, ugyanis nem tudom, hol lehet a fivérem. De valószínűleg ha látni akar majd téged, jelentkezni fog. – mélyen szemébe néztem, majd égnek emeltem tekintetemet. – Csak az időmet pazarolod. A hangom nyugodt volt, csak a szemem árulta el dühöm, és… talán csalódottságom is.
- Hálás vagyok. - feleltem halkan, ahogyan ő is beszélt, a következő megjegyzése hallatán pedig elmosolyodtam és megráztam a fejem. Miért olyan különös, ha aggódok? Elvégre 500 éven át menekültem azért, hogy magamat mentsem és mit érne az élet anélkül hogy lenne valaki, aki miatt aggódhatok? Nem titkolom, nem akarom egyedül leélni az életem. Soha nem titkoltam, azért küzdöttem Stefanért és Damonért is. A boldogságomért menekültem olyan sokág Klaus elől és amilyen naiv voltam, azt hittem, ha visszaszerzem az életem, visszakapom az embereket is, akik valaha számítottak nekem. Kol adott egy második esélyt, miután senki más. Ezért örökké hálás leszek neki, még ha nem is mutatom ki mindig. Tartozom neki annyival, hogy aggódok és megpróbálom előkeríteni akárhol is legyen. - Meglepett? Hát elfelejtetted, milyen voltam... - célzok az együtt töltött hetekre, mikor még ember voltam és féltettem őt, akárhányszor kilovagolt vadászni vagy háború híre keringett a faluban - milyen vagyok? - tettem hozzá a suttogásnál is halkabb hangon és imádkoztam, hogy ne hallja meg. Más sem hiányzik, mint az, hogy Elijah felfedezze a mélyen bennem rejlő emberséget, legalábbis ami maradt belőle. Egy Mikaelson is elég bonyodalmat tud okozni nekem egyszerre, csak kerülne már elő. - Tényleg aggódtam... aggódok. - feleltem oldalra döntve a fejem és elhúztam a szám. Abban sem vagyok biztos, hogy Elijah tud rólam és Kolról, akkor pedig kezdhetek magyarázkodni neki. - Tudsz valamit Kolról? Hetek, lehet hogy hónapok óta nem hallottam felőle. Csak érdekel, hogy minden rendben van-e vele. - kimondva hülyeségnek tűnt, hiszen csak tud vigyázni magára és amúgy is, én voltam az, akit majdnem megöltek. A másik oldalról viszont ott ül a kisördög a vállamon, hiszen ki tudja, kinél van éppen a fehér tölgyből készült karó és Kol biztosan rengeteg ellenséget szerzett élete során. Kétszer idősebb, mint én és ennyi idő alatt legalább kétszer annyi ellenséget is szerzett, mint én. Mellesleg, téged is rég láttalak. - teszem hozzá gondolatban, bár fogalmam sincs miért. Mindig... kötődtünk egymáshoz Elijah-val a mi furcsa módunkon. Hol szeretők, hol barátok, hol pedig halálos ellengések voltunk, de a kapcsolat köztünk sosem szakadt meg igazán.
- Várlak. Szia. - hallom még az utolsó két szót, majd leteszem a telefont, s az ágyra dobom. Egy ideig csak járkálok a lakásban. Elmenjek, vagy ne menjek? Aggódik. Vajon mi lehet az, amin Katerina aggódhat? Ki hinné, hogy saját magán kívül eszébe jut bármi más, hogy egyáltalán képes aggódni valami, vagy valaki miatt. Biztosan csak a életéről lehet szó. Kell valaki, aki megmenti. Egyszer már megtettem volna, de Ő ahelyett, hogy megvárta volna a segítségem, inkább elmenekült. Természetesen annyi embert vitt magával a süllyesztőbe, amennyit csak lehet. Van bármi, amiben én ezek után segíthetek neki? Amiben akarok segíteni? Felvettem a telefont az ágyról, és újra lejátszottam a hangüzenetet, végül sóhajtva újra az ágyra dobtam, majd a gardróbszekrényhez lépve kikerestem az egyik fekete öltönyömet, és magamra húztam.
Lassan lépkedtem végig az utcán, ráérősen, nem sietve. Hisz miért siettem volna, mikor annyi időm van, mint senki másnak. Ha valaki annyit él, mint én, rájön arra, hogy felesleges sietni, hiszen az élet megvár minket. Persze lehet ezt is csak azért gondolom így, mert engem igen nehéz eltenni lábaló, ergo elég sokáig élhetek. Ahogy elsétáltam a telefonban már említett park mellett, tekintetem egy pillanatig elidőzött az ott játszó gyerekeken és a focizó fiatalokon. Nem gondoltam azt, hogy kimaradtam valamiből, mégis némi ürességet éreztem a mellkasomban a látványtól. Végül tekintetem elszakítva a valóságtól, befordultam a mellékutcába, ahol Katerina már várt rám, s most lassan elindult felém. Felvettem rezzenéstelen arckifejezésemet, s próbáltam a legcivilizáltabb pillantással nézni a nőre, aki megannyi férfi életét nyomorította meg. Köztük talán az enyémet is. Kijelentésére felvontam szemöldököm, majd egy fél méterre tőle megálltam. - Légy hálás, hogy eljöttem. - feleltem halkan, majd kicsit erőteljesebbre vettem hangomat. - Ez is csak azért történhetett meg, mert felkeltette az érdeklődésemet az aggódásod. Mondjuk, hogy meglepett. - mosolyodtam el szarkasztikusan, majd oldalra billentettem fejemet. - Szóval, mit tehetek érted, Katerina?
Egyik kezemmel idegesen dobolok az asztalon ameddig várom, hogy Elijah felvegye a telefont, vagy egyáltalán kicsengjen. Még régen szereztem meg a számát, mikor mindenki Klaus után kutatott, azonban nem sokszor volt rá szükségem és... tulajdonképpen most sem lenne muszáj, de aggódok Kol miatt. Ismét nem láttam már rég óta és őszintén, kezd elegem lenni abból, hogy hol eltűnik, hol felbukkan pár napra. Még én is meglepődöm, mennyire idegesít, hisz én is ilyen vagyok és magam is hallottam pletykákat a legifjabb Mikaelson fivérről, miszerint szeret gyakran eltűnni egy-két hétre, amikor senki sem tudja, hol van és mit csinál. Már tudom, miért idegesítette az az embereket. Úgy értem... eddig is tudtam, hogy ez egy rossz szokásom és hogy idegesítő, de a saját bőrömön megtapasztalva értettem csak meg igazán, milyen rossz. Halk sípszó jelzi, hogy a telefon a hangpostára kapcsolt, ezért még egyszer átgondolom, mit akarok mondani, majd belefogok. - Szia. Katherine vagyok. Gondolom nem számítottál rá, hogy hívlak... de beszélni szeretnék veled. Aggódom. Találkoznál velem a kis utcáknál a park mellett 3-kor? Én is Chicagoban vagyok. - ujjaim megtalálják a piros gombot és már majdnem leteszem a telefont, végül úgy döntök, valami búcsú mégis jó lenne, hisz Elijah-ról van szó és ő nagyon az az etikettre. - Várlak. Szia. - teszem le a telefont és a fürdőbe indulok. Magam sem tudom, miért érzek így, de a lehető legjobban akarok kinézni, mikor viszontlátom Elijah-t. Látott már a legrosszabb állapotomban, sárosan és véresen, de akkor is. A tükörbe nézve gyakorlott kezekkel kihúzom a szemem és egy kis szempillaspirált is felkenek, hajamon többször áthúzom a hajkefét, végül pedig felveszek egy szűk farmernadrágot és egy testhez simuló pólót, majd az elengedhetetlen kiegészítőm, a bőrkabátot és néhány karperecet. Végül magamra húzok egy magassarkút és miután végignézek magamon a tükörben, elégedetten nyugtázom, hogy indulásra készen állok.
A falhoz dőlve várom Elijah-t, egy félreeső utcában. Azért ezt a helyet választottam, mert itt nyugodtan beszélhetünk akármiről. Még várok, eszembe jutnak a napok, amiket együtt töltöttünk, mielőtt... megtudtam, hogy meg akarnak ölni. Remekül éreztem magam akkoriban Elijah-val, bár érdekesen alakul a kapcsolatunk, hisz szeretőkként, vagy legalábbis barátokként kezdtük el megismerni egymást, később viszont előle is menekültem és rettegtem tőle. Most pedig... ugyan tartok tőle, de bízom benne, hogy nem végez velem, amint meglát. Benne is elő kell hogy törjenek néha az emlékek kettőnkről. Az emberek változnak, de a múlt sosem. Hiába vagyunk ellenségek, nem tudna megölni, legalábbis ebben reménykedem, elvégre a saját testvérének is nagy veszteséget okozna. - Kicsit elkéstél, nemde? - kapom fel a fejem a léptek zajára és pár lépéssel közelebb sétálok a közeledő alakhoz.